| Витязь Миклош Толди |
| 1 | Benedek Elek Toldi Miklós (Arany János műve nyomán) Első könyv Melyik út megyen Budára? A vén udvarház tornácán egyedül üldögélt a nagyasszony. Valami írást betűzgetett. Megtelt a szeme könnyel: örömnek, fájdalomnak a könnyével. Újra meg újra betűzgette a levelet, mintha nem hinne a szemének. Budavárából, a király udvarából jött a levél, s nincs kétség benne: a fia írta, az ő keze írása. — Hát mégsem felejtkezett meg özvegy édesanyjáról, a világi pompa közt sem! — fohászkodott föl a nagyasszony, özvegy Toldi Lőrincné. |
| 2 | Álmatlan éjszakákon mi keserves könnyet hullatott György fia miatt, ki már sok-sok esztendeje élte világát Lajos király udvarában, s csak akkor írt, ha megszűkült a pénzben! S íme, most azt írja, hazajön, hogy oly sok idő múltán édesanyja kebelére boruljon. — Fiam, édes fiam, csak jere, csak jere! Az anyai szív egyszerre felejti minden sérelmét. Másnak látja Györgyöt, mint amilyen volt gyermek — , majd ifjú korában. |
| 3 | Haj, mi tenger keserűséget szerzett szívének ez a fiú! Durva volt, nyers volt, gőgös volt, goromba szavakkal vagdosott vissza az édes anyai szavakra. Ütötte-verte a cselédeket, s nem volt különb az édes testvéröccséhez sem: cselédnek nézte, parasztnak csúfolta. S a büszke, dölyfös György, amint daliás ifjúvá serdült, ment Budára, a király udvarába, könnyű lovagi életre, fogyasztotta az ősi vagyont, öccse meg otthon maradott paraszti sorban, túrta a földet, hullatta verejtékét. |
| 4 | Csak úgy égett kezén a munka. Még alig pelyhedzett az álla, s már hatalmas, tagbaszakadt legény volt, erejét csudálta Nagyfalu népe, s híre ment a hetedik határba. — Hej, csak egyszer látná a király a mi kis urunkat — mondogatták a cselédek — , aranyos hintón vitetné Budára. Nem lenne párja a király vitézei közt. De a király nem látta, csak annyit tudott róla, hogy van az ő vitézének, Toldi Györgynek otthon egy elparasztosodott öccse, a család szégyene. |
| 5 | Aki csak a csikósok, bojtárok, cselédek közt érzi jól magát. Vitézi életre semmi kedve. Volt arra gondja a gonosz lelkű Györgynek, nehogy a király Budára rendelje Miklóst: hadd lám, apja fia-e? Mert híres vitéz volt Toldi Lőrinc is a maga idejében. Az ő érdeméért került Budára György. Na mindjárt meglátjuk: apja érdeméhez érdemet nem szerzett, amit örökül kapott, azt csak fogyasztotta. A dicső nevet is, a tenger vagyont is. |
| 6 | Hát paraszti sorban maradt otthon Miklós. Most is, amíg édesanyja a György levelét betűzgeti, ő kint van a réten. A rekkenő hőség elől boglyák tövébe húzódtak a cselédek, ott fekszenek az ökrök is álmosan, kérődzve. Még arra is lusta a cselédnép, hogy a legyet magáról elhajtsa. Fél szemmel sandítgatnak a napra — ereszkedik-e le már az ég alján, hogy megrakhassák a félbehagyott szénásszekereket. Egyedül Miklós van talpon, őt nem bántja az áldott nap heve, nem menekül előle boglya tövébe, de áll merőn egy helyben, s szeme az országútra tapad: hatalmas porfelleg kerekedett messziről, vajon mitől kerekedett, azon tűnődik. |
| 7 | Fél kezében egy szénanyomórudat tart: más ember két kézzel emeli s adja fel a szénásszekérre nagy erőlködéssel, őneki annyi ez, mint egy mogyorópálca. Egyszerre nagyot dobban a szíve. Földbe gyökeredzik a lába, nem félelemtől, de nagy gyönyörűségtől. Azt hiszi, álmodik. Íme, ritkul a porfelleg, daliás, csillogó-villogó ruhájú vitézek közelednek feléje büszkén lépegető paripáikon. Hányszor látta őket már — álomban, hányszor! De lám, imetten még sohasem látott daliákat, kikről annyi szépet, annyi csodást regélt neki téli estéken az öreg Bence, apjának hű fegyveres szolgája. |
| 8 | Istenem! Ha ő is olyan dalia lehetne, mint volt az édesapja! Ha ő is Rigó lován beállhatna a daliák sorába, mehetne Budára, a nagy király színe elé! Megmondaná: Uram, király! Toldi Lőrinc fia vagyok. Adj nekem kardot, buzogányt, kopját, meglásd, én is szaporítom egy-két virágszállal a te dicsőséged fényes koszorúját! Ha a király elé mehetne! De az ő sorsa, hogy paraszti sorban maradjon halálig. Szántson, vessen, izzadjon a bátyjáért. |
| 9 | Hát ez igazság? Karján megfeszültek acélizmai, vasmarkában megrecsegett a rúd, nagy bús haragjában úgy megszorította. — Hé, paraszt! Melyik út megyen itt Budára? Megrázkódott Miklós egész testében a hetyke kérdésre. Fejétől talpáig meg visszaszaladt a vér, lángba borult az arca. Riadva nézett körül: vajon neki szól-e ez a hetyke kérdés. Neki szólt, neki, semmi kétség ebben, hisz egy lélek se volt más a közelében. |
| 10 | Maga a vezér, Laczfi Endre volt a kérdező. Ökölbe szorult a keze, már-már nagyot akart mondani, még nagyobbat cselekedni, de hirtelen erőt vett nagy erős indulatján: könnyű pálcaként kapta föl a nagy nehéz rudat, egyenest tartotta Buda felé, szót sem szólva, meg sem is mozdulva, karja meg nem rezzent, a rúd meg nem billent. Ebből megérthették a vitéz urak, melyik út megyen Budára. Összenéztek a vitéz urak, fejüket csóválták — ehhez hasonlatos erőt még nem láttak. |
| … |
Комментарии