| 1 |
A Vaskapunak kétezer éves históriája van, s négy nemzet nyelvén nevezik azt. Mintha egy templom közelednék felénk, melyet óriások építettek, pillérekkel, melyek kőszálak, és oszlopokkal, melyek toronymagasak, csodálatos kolossz alakokat emelve a felmagasló párkányokra, mikben a képzelem szentek szobrait látja, s e templom csarnoka négymértföldnyi távolba mélyed, fordul, kanyarodik, új templomot mutat, más falcsoportokkal, más csodaalakokkal; egyik fal sima, mint a csiszolt gránit, vörös és fehér erek cikáznak végig rajta: rejtelmes istenírás betűi; másutt rozsdavörös az egész hegylap, mintha igazán vasból volna, néhol a gránit rézsút dűlt rétegei mutogatják a titánok merész építkezésmódját; s az új fordulónál már egy gót templom porticusa jő elénk, hegyes toronycsúcsaival, karcsú, egymáshoz tömött bazaltpilléreivel, a kormos fal közepéből egy egy aranysárga folt világít ki, mint a frigyláda lapja: ott a kén virágzik. Ércvirág az. De élő virággal is díszlenek a falak; párkányaikról, repedéseikben mintha kegyeletes kezek zöld koszorúi függnének alá. |
| 2 |
Egyszer egyszer megszakítja a végtelen, a szédületes kettős falazatot egy benyíló völgykebel, melyen keresztül egy rejtett, emberlaktalan paradicsomba látni. Itt a két sziklafal között mély, komor árny borong, s a nappali sötétbe, mint valami tündérvilág mosolyg be a napsütötte völgy képe, vadszőlő erdejével, melynek érett, apró, piros bogyói színt adnak a fáknak; tarka leveleik szőnyeget vonnak rájuk. Emberlak nem látszik a völgyben, keskeny patak kanyarog tisztásán végig, abból gyanútlan szarvasok isznak; a patak aztán mint egy ezüst sugár omlik alá a sziklamartról. Ezeren és ezeren elhaladnak e völgy előtt, s mindenki azt gondolja magában: vajon mi lakhatik ebben? Aztán elmarad a völgy, s ismét más templomi kép következik, a többinél még nagyobb, még rettenetesebb: a két fal száznegyven ölnyire közeledik már egymáshoz s háromezer lábnyira az éghez: az a messze kiálló szikla a tetőn a Gropa lui Petro: a Szent Péter sírja, mellette kétfelől a másik két titáni kőalak két apostoltársa. S e két fal között foly alant a kőmederben a Duna. |
| 3 |
Az ősz óriás szilaj hőssé ifjul, hullámai szökellnek a sziklás meder felett, egy egy roppant bérctömeg ül ki néhol medre közepébe, mint valami rémoltár; az óriási Babagáj, a koronás Kaszán szikla; azokat fenséges haraggal ostromolja, rájuk zúdulva elöl, s mély forgatagokat örvényítve mögöttük, feneketlen árkot vájva a sziklamederben; s aztán csattogva, zúgva rohan alá a kőlépcsőkön, mik egyik sziklafaltól a másikig nyúlnak keresztül. Néhol már legyőzte az útját álló torlaszt, s a széttört sziklákon keresztülomlik tajtékozva, másutt megtorlik a kanyarodó szoros bércfalánál, s a ráhajló szikla alá ásta magát örök habjaival. Néhol szigeteket rakott le a legyőzhetetlen sziklák mögé, új földalkotásokat, mik semmi régi térképen nincsenek; azokat benőtte vad fa és bokor, azok nem tartoznak semmi államhoz, sem magyarhoz, törökhöz, sem szerbhez; a senki országa az, adót nem fizető, urat nem ismerő, világon kívül eső, meg nem nevezett föld! Másunnan meg elhordta a kikezdett szigetet bokraival, erdőivel, kunyhóival együtt, s letörülte alakjaikat a térképről. |
| 4 |
A sziklák, a szigetek több ágra osztják a folyamot, mely Ogradina és Plaviszovica között már óránkint tízmértföldnyi sebességgel rohan, s a szűk folyamágakat ismerni kell a hajósnak; mert az emberi vaskéz csak egy csatornát vágott a meder sziklapadjaiban, melyen nagyobb hajók járhatnak, a parthoz közel csak apró hajók számára van út. Az apróbb szigetek mentében, a szűkebb Duna ágak között sajátszerű emberi művek szakítják félbe a természet nagyszerű alkotását: kettős cölöpzetek erős fatörzsekből, mik V betű alakban mennek össze, nyílt öbleikkel víz mentének fordulva. Ezek a vizafogók. A tenger vendégei felfelé úsznak a folyón: fejüket vakartatják a vízzel, csiklandó parasytok miatt; aztán belejutnak a kelepcébe; visszafordulni nem szokásuk, mindig előbbre haladnak a szűkülő fogdában; míg a legvégén belejutnak a "halottas kamrába", ahonnan nincs menekülésük. S e fenséges helynek hangja is oly isteni. Egy örökké tartó egyetemes zúgás, mely hasonlít a némasághoz, oly egyforma, s az Isten szavához: oly érthető. |
| 5 |
A hajósok csak jelekkel integetnek, a halászok babonás hite tiltja e helyt a szót: a veszély tudata mindenkit magában imádkozni készt. Mert valóban, aki itt végighalad, amíg e sötét falakat látja itt maga mellett kétfelől, mintha saját kriptája falai között evezne végig. Kivált mikor még a hajósok félelme, a bóra megjelen. A kitartó hetes vihar. Ez járhatlanná teszi a Dunát a Vaskapu között. Ha csak egy bércfal volna, az védene ellene; de a kettő között megszoruló légnyomás oly szeszélyessé válik, mint egy nagy város utcáiban kódorgó szél: majd elöl, majd hátul támad, minden kanyarodónál más irányból tör ki; egyszer egyszer tökéletesen megszűnik, aztán megint egyszerre valamely völgyzugolyból, mint a lesből rohan elő, megkapja a hajót, kicsavarja a kormányt, dolgot ád minden kéznek, belerántja az egész vontató lócsapatot az alattságnál fogva a vízbe; aztán megint egyet fordul, s oly sebesen tolja előre a megkapott faalkotmányt, mintha az víz mentében úsznék; a hullám úgy porzik előtte, mint az országút, mikor végigsöpör rajta. |
| 6 |
Azonkívül a csempészhajók egész raja járt kelt a két ország közötti víz hátán, csupán izmos karú evezők által hajtatva. A sócsempészetnek volt ott divatja. Az állam eladta másfél forintért a török parton azt a sót, aminek az ára itthon hatodfél forint; a török partról visszahozta azt a csempész, s eladta a magyar parton negyedfél forintért. S így aztán mindenki nyert rajta, az állam is, a csempész is, a vevő is. Ennél barátságosabb viszonyt képzelni sem lehet. Hanem aki legkevésbé volt megelégedve a nyereségével, az az állam volt, mely a saját védelmére a hosszú határparton végig őrházakat állított fel, azokba a közel falvak férfilakosságát állítá be puskával, hogy a határ fölött őrködjenek. Minden falu adott határőröket, s minden falunak voltak saját csempészei. Minélfogva csak aziránt volt szükséges intézkedni, hogy amely falu ifjai éppen az őrségen vannak, annak a falunak a vénei járjanak ugyanakkor a csempészhajókkal; ami ismét igen szép családi vonás. Azonban az államnak még egyéb magas céljai is voltak e szigorú határőrzéssel. |
| 7 |
A pestis meggátlása. A rettenetes keleti pestis! Mi ugyan meg nem tudjuk mondani, hogy mi az és milyen az, mert hazánkban éppen százötven esztendeje, hogy az utolsó hiú özvegyasszony felvette a pestises sált Zimonyban, s mire a templomba ment vele, szörnyethalt; de mivel minden esztendőben olvassuk a hírlapokból, hogy majd Syrában, majd Brussában, majd Perában kiütött a keleti pestis, el kell hinnünk, hogy az csakugyan létezik, s hálával viseltetnünk a kormány iránt, amiért ajtót, ablakot elzár előtte, hogy be ne jöhessen hozzánk. Mert minden idegen néppel való érintkezésünk valami új, eddig ismeretlen ragállyal ajándékozott meg bennünket. Kínától kaptuk a vörhenyt, a szaracénoktól a himlőt, az oroszoktól a grippét, a dél amerikaiaktól a sárgalázt, s a kelet indusoktól a kolerát – a törököktől pedig a pestist. Azért az egész part hosszában a vizaví lakozóknak csak elővigyázati rendszabályok mellett szabad és lehet egymással érintkezniök, ami nagyon érdekessé és mulatságossá teheti rájuk nézve az életet. |
| 8 |
S e rendszabályok igen szigorúak. Mikor Brussában kiüt a pestis, a török szerb parton minden élő és nem élő tárgy azonnal pestisesnek nyilváníttatik hivatalosan, s aki azokhoz hozzáér, az "kevert", az vándorol a vesztegintézetbe tíz, húsz, negyven napra. Ha egy bal parti hajó vontatókötele a fordulóknál hozzáér egy jobb parti hajó köteléhez, az egész hajó személyzete "kevert", s a Duna közepén marad tíz napig; mert az egyik hajókötélről a másikra elragadhatott a pestis, s arról az egész hajószemélyzetre. S mindez szigorú felügyelet alá esik. Minden hajón ott ül egy hivatalos orgánum: a "tisztító". Rettenetes személy. Kinek kötelessége mindenkire felügyelni, mihez ér hozzá, kivel érintkezik, s aki az utazót, ha a török szerb parton csak a köpenye szegletével érintett is egy idegent vagy egy szőrből, gyapjúból, kenderből készült tárgyat (ezek terjesztik a pestist), azonnal kevertnek nyilatkoztatja, s mihelyt Orsovára értek, kiszakítja családja karjai közül, s átadja a vesztegintézetnek. Ezért hívják a "tisztítónak". |
| 9 |
S jaj a tisztítónak, ha egy ilyen esetet eltitkol. A legkisebb mulasztás büntetése tizenöt évi várfogság. Hanem a csempészeken, úgy látszik, hogy nem fog a pestis, mert ők nem hordanak magukkal tisztítót, s akárhogy dúl Brussában a keleti dögvész, ők éjjel nappal közlekednek a két part között. Jó lesz feljegyezni, hogy szent Prokop a patrónusuk. Csupán a bóra szokta megzavarni a detailüzletet mert a Vaskapu közötti sebes árban kiveri a déli partra a hajókat, amiket csak evezők mozdítanak előre. Igaz, hogy vontatóval haladó hajón is lehet csempészni, s ez már en gros üzlet; hanem ez azután többe is kerül, mint atyafiságos jó barátságba, s nem szegény embernek való. Ez már nem só. Dohány és kávé. A bóra bizony tisztára fújja a Dunát a hajóktól, s három négy napra úgy helyreállítja a jó erkölcsöket s az állam iránti hűséget, hogy semmi bűnbocsánatra nincsen szükség. A hajók iparkodtak előle révbe menekülni, vagy horgonyt vetni a Duna közepén, s a határőrök alhatnak nyugton, amíg ez a szél nyikorogtatja faházaik ereszeit. Hajó nem jár most. |
| 10 |
Egy tíz tizenkétezer mérős tölgyfa hajó; mint látszik, egészen megterhelve, mert kétoldalt párkányain végigsöpör a hullám. Az öblös jármű egészen feketére van festve; hanem az eleje ezüstszínű s magasra felnyúló csigafejű ormányban végződik, mely szép fényes bádoggal van kiverve. A tetőzet háztető alakú, kétoldalt lefelé vezető keskeny lépcsőkkel s fenn egy lapos járdával, mely egyik kormánytól a másikig vezet. Az ormány felőli része a tetőnek végződik a kettős kabineten, mely két szobácskából áll, jobbra balra nyíló ajtókkal. A harmadik oldala a kabinetnek két két zöldre festett redőnyű ablakot mutat, s e két ablak közötti téren látható a mártírhalált szenvedett Szent Borbála szűzi alakja életnagyságban lefestve; rózsaszínű köntösben, világoskék palástban s delipiros főtakaróval, körös körül arany alapon, kezében fehér liliom. Azon a kis téren pedig, ami a kabinet és a hajó orrát elfoglaló vastag kötéltekercsek között fennmaradt, van egy két láb széles és öt láb hosszú zöldre festett deszkaláda, abban fekete föld, s ez teleültetve a legszebb dupla szekfűkkel, teljes ibolyákkal. |
| 11 |
A képet és a kis kertet vasrács fedi három láb magasan, s e rács tele van aggatva mezeivirág koszorúkkal, közepén gömbölyű piros üvegben ég egy mécses, s a mellé van feltűzve egy csomó rozmarin és szentelt fűzbarka. A hajó első részére fel van emelve az árboc, s annak a derékkampójára van kifeszítve az alattság, a háromhüvelyknyi vastag hajókötél, melynél fogva a parton hetvenkét ló igyekszik a nehéz járművet víz ellenében vontatni. Más időben felényi is elég lett volna itt, s a felső Dunán tizenkét ló is elhúzza, de itt és a szél ellen küzdve a hetvenkettőnek is sok biztatás kell. Az a kürtölés a lóhajcsárok vezetőjének szól. Emberhangot hiába volna most itt vesztegetni. A hajóról a partig ha elhatna is az, a sokszerű visszhang úgy összezavarja azt, hogy ember meg nem érti. Ellenben a tülök hangját a ló is megérti: annak a vontatott vagy megszaggatott, ijesztő vagy biztató üvöltéséből megtudja ember és állat, hogy no most sebesebben kell menni, most lassítani a lépést, most egyszerre megállni. |
| 12 |
Hanem ennek a két embernek az arcán nem látszik meg, hogy tudnának valamit a félelemről. A kormányos ölnyi termetű kemény férfi volt, erősen rezes arcszínnel, a két orcáján a pirosság vékony hajszálerek szövevényében fejezte ki magát, miktől a szeme fehére is recés volt. Hangja örökösen rekedt, s csak kétféle változatot ismert: vagy erős kiabálást, vagy kopott dörmögést. Valószínűleg ez kényszeríti, hogy torkának kettős gondját viselje: előlegesen egy vastagon átpóláló veres gyapotkendővel, utólagosan a pálinkás butykossal, ami állandó helyén van a mándlija zsebében. A hajóbiztos egy harminc év körüli férfi, szőke hajjal, mélázó kék szemekkel, hosszú bajusszal és másutt simára borotvált arccal, középszerű termet, első tekintetre gyönge alkatúnak látszó; a hangja is hozzá való, csaknem nőies, mikor halkan beszél. A kormányost Fabula Jánosnak híják; a hajóbiztos neve Timár Mihály. A hivatalos "tisztító" a kormányos timonpadlója szélén ül, fejére húzva daróckámzsáját; ennek csak az orrát látjuk meg a bajuszát, mind a kettő veres. |
| 13 |
Ennek a nevét nem jegyezte fel a történelem. Jelenleg éppen bagót rág. A nehéz tölgyfa hajóhoz van kapcsolva a dereglye, abban ül hat hajóslegény, akik ütenyre eveznek; minden nyomásnál egyszerre felugranak helyeikről, két lépést felszaladnak egy zsámolyos emelvényre, akkor megkapják az evezőrudat, beleakasztják a Dunába a lapátot, s aztán hanyatt vetik magukat a padjaikra; a vontatón kívül ez is segíti a hajót, ahol erősebb a víznyomás. Egy kisebb csónakforma a dereglyéhez kötve úszik. A kettős kabinet ajtajában áll egy ötven év körüli férfi, s török dohányt szí csibukból. Keleties vonások; de inkább török, mint görög jelleggel, pedig külseje egészen görög szerbet akar mutatni, prémes kaftánjával, gömbölyű veres süvegével. A figyelmes szemlélőnek azonban fel fog tűnni, hogy arcának borotvált része a többihez nézve nagyon világos, mint szokott azoknál lenni, akik nemrég vágták le onnan a sűrű körszakállt. Ez az úr Trikalisz Euthym név alatt van bejegyezve a hajókönyvbe, s a hajóteher tulajdonosa. |
| 14 |
A hajó maga Brazovics Athanáz, komáromi kereskedő sajátja. A kabinet egyik ablakából végre egy fiatal leányarc tekint ki, s ezáltal szomszédjává lesz Szent Borbálának. Mintha ez is szent volna. Ez arc nem halavány, de fehér; a márvány, a kristály önerejű fehérsége az, olyan jogos sajátja a fehér szín, mint az abyssininak a fekete, a malájinak a sárga. Semmi idegen színvegyülettől nem háborított fehérség. Melyre nem idéz pírt sem a szemközt fúvó szél, sem a szemébe néző férfitekintet. Igaz, hogy még gyermek, alig több tizenhárom évesnél; de magas, nyúlánk alak és komoly, szoborszerű arc, tökéletes antik vonásokkal, mintha anyja a milói Venusl arcán feledte volna szemeit valaha. Sűrű, fekete haja valami érces fénnyel bír, minő a fekete hattyú tolla. De szemei sötétkékek. Két hosszú, vékonyan rajzolt szemölde csaknem összeér homlokán; az ilyen összeérő szemöldök valami varázshatalmat kölcsönöznek az arcnak. Ez a két vékony szemöld együtt mintha valami fekete aureole volna egy szentkép homlokán. |
| 15 |
Mert a Vaskaputól elkezdve föl egész Klisszuráig mind a két part minden sziklaormának, barlangjának, a meder minden sziklájának, szigetének, forgatagának van története, tündérregéje, népmondája vagy zsiványkalandja, mikről beszélnek a világtörténet könyvei, vagy a sziklákba vágott betűk, vagy népénekesek danái, vagy a hajósok szájhagyományai. Egy kővé vált könyvtár az; a sziklák nevei a kifelé fordított könyvek sarkai, aki azokat ki tudja nyitni, egy egy regényt olvashat belőlük. Timár Mihály nagyon jártas volt már ebben a könyvtárban, sokszor megjárta az utat a rá bízott hajóval a Vaskapun keresztül; minden kő és sziget ismeretes volt előtte. Talán egyéb oka is lehetett az apró regék elbeszélésére az ismeretterjesztési vágynál? Talán az a jóakaratú törekvés vezette, hogy mikor egy gyönge szívű teremtésnek valami nagy veszélyen kell keresztülhatolni, mely még az erős férfiak edzett szívét is megremegteti, olyankor ezek, kik a borzasztóval már megbarátkoztak, az ismeretlen figyelmét a mesék világába félrecsalogassák. |
| 16 |
Egy dunai malom jött a sebes árban szemközt, melyet a nagy vihar szakított le láncáról; tehát előreláthatólag egy olyan jármű, melynek se kormányosa, se legénysége nincs már, azok elmenekültek róla; az pedig rohan magára hagyva bomlottul, vaktában, s söpri el maga előtt sorszámra az útba akadó malmokat, s kergeti zátonyra a szemközt jövő terhes hajókat, amik nem tudnak előle elég gyorsan félreállni. Itt pedig nincs hová félreállni. Kétfelől a Scylla és Charybdis. Timár Mihály nem szólt semmit, visszaadta Timéának a távcsövet, utasítva őt, hogy hol láthatja meg vele legjobban a sasok fészkeit, miknek ősapja a szeretőket oly híven táplálta; aztán hirtelen levetette a kabátját, leugrott az evező legények közé a dereglyébe, s parancsot adott nekik, hogy öten szálljanak át vele a ladikba; vegyék fel a kis horgonyt és a vékony alattságot, s aztán eresszék el a ladikot. Trikalisz és Timéa nem érthették rendeleteit, mert magyarul beszélt, s ők e nyelvet nem bírták. Így azt sem érthették, hogy a hajóbiztos minő rendeletet ád a kormányosnak. |
| 17 |
Nehány perc múlva azonban Trikalisz már megérthette látásbul is, hogy minő veszélyben forognak. Az elszabadult malom sebesen közeledett aláfele a zúgó mederben, s ki lehetett venni puszta szemmel is kelepelő keréklapátjait, mellyel széltében elfoglalta a járható csatornát. Ha az összecsap a terhes hajóval, egyszerre el lesz süllyesztve mind a kettő. A ladik a hat férfival nagy erőfeszítéssel igyekezett a rohanó ár ellenében haladni. Négyen eveztek, az ötödik kormányzott, a biztos a ladik orrában állt összefont karokkal. Mire fognak ezek mehetni? Egy ladikkal egy malom ellen. Emberi izmokkal a folyam ellen, a vihar ellen? Ha mind Sámsonok volnának is, a hydrostatica törvénye meghiúsítja erőködésüket. Amennyit fognak taszítani a malmon; annyit fognak lökni saját ladikjukon. Ha megragadják is a malmot, az fogja őket magával vinni. Olyan, mintha a pók el akarná fogni hálójával a szarvasbogarat. A ladik azonban nem is tartotta magát a Duna közepén, hanem igyekezett a sziklasziget nyugati ormát elérni. |
| 18 |
Az öt hajóslegény a hullámhányta ladikban tanakodott, hogy mit kellene tenni. Az egyik azt mondta, be kell ütni fejszével a malom oldalát vízszín alatt, hogy elsüllyedjen. Ez nem menekülés. Azért a sebes ár az elsüllyesztett malmot is csak nekiviszi a terhes hajónak. A másik azt mondta, bele kell fogózni csáklyákkal, s akkor aztán a ladikról adni a kormánnyal olyan irányt a malomnak, hogy az a forgóba belekerüljön. Ez is rossz tanács, mert a forgó aztán a ladikot is magával ragadná. Timár azt a parancsot adta a kormányosnak, hogy tartson a Perigrada sziget orma felé, melynek koronáját képezi a "szeretők sziklája". Mikor a zuhogóhoz közel értek, fölemelte a mázsányi horgonyt, s kilökte azt a vízbe, anélkül, hogy a ladikot megingatta volna. Ekkor tűnt ki, hogy vékony testalkatának szívós izmai vannak. A horgony nagy tekercset rántott maga után a kötélből; ott mély a víz. Akkor parancsot adott Timár a kormányosnak, hogy siessenek a malom felé. Most már értették a szándékát. El akarja fogni a malmot a horgonnyal. |
| 19 |
Hanem amit ezután a másik oldalon látott Euthym, az ismét visszaadá arcának eltűnt életszínét. Timár, amint olyan közel jutott a malomhoz, hogy egy hajítással elérheté, egy hosszú tekercset fogott jobbjába a horgonykötélből. Annak végén volt egy vaskampó. A kormánytalan malom jött sebesen közeledve, mint valami özönvízi szörnyeteg az áramlat közepén. Nagy lapátkereke forgott sebesen a rohanó árban, s az üres garad alatt kelepelve dolgozott a pitlén őrölő korong, mintha egész moltert járatna le. Senki sem volt a veszendőbe menő alkotmányon; csak egy fehér macska ült a pirosra festett zsindelytetőn, s onnan nyávogott kétségbeesett hangon. Timár, a malomhoz érve, hirtelen megcsóválta a feje fölött a vaskampós végű kötelet, s ráhajítá a lapátkerékre. Amint a vaskampó beleakadt az egyik lapátba, a víztől hajtott kerék elkezdte szépen felgombolyítani a horgonykötelet, s ennélfogva csendes eltérő irányt adott a malomnak a perigradai sziget felé; saját gépezetével hajtva végre azt az öngyilkos munkát, hogy a szirthez csapja magát. |
| 20 |
A szikla mögött a forgó! Egyike a legnevezetesebb örvényeknek, miket folyamóriások képeznek. Minden hajóstérképen meg van jelölve ez a hely, két, egymással szemközt irányzott meghajló nyíllal. Jaj a járműnek, amelyik e nyilak irányába beletéved: az óriási örvénytölcsér körül úgy habzik a vízár, mintha tűzkatlan forralná, s a rétes alakú körforgó ölnyi mélyedéssel tűnik ki a hullám közül. Ez örvény százhúsz lábnyi mélységet vájt a sziklában, s amit e mély sírba leragad magával, azt ember nem szedi többet össze, s ha ember volt, dolga lesz vele a feltámadásnak! Az áradat most ennek az örvénynek vitte neki az elszabadult malmot. Amíg odáig ért, fenekén törést kapott, féloldalt megmerült, a lapátkereke gerendelyével egyenesen állt az ég felé, a fehér cica annak a végére futott fel, s ott állt meg, felgörbített háttal; a forgó megkapta a deszkaalkotványt, egy nagyot lódított rajta széles körben, az négyszer ötször megfordult saját maga körül, recsegett, ropogott minden gerendája, s aztán eltűnt a víz alatt. A fehér cica is. |
| 21 |
Akkor hirtelen letette a távcsövet, s a tülköt szájához illesztve, rövid taszító hangokban először hármat, azután hatot kürtölt vele, mire a hajcsárok elkezdték lovaikat gyorsabban hajtani. A Perigrada sziklaszigetet két ágban folyja körül a Duna. A szerb part felőli ág az, melyen a terhes hajók fölfelé mehetnek a Dunán. Ez a kényelmesebb, biztosabb és olcsóbb út, mert itt még felényi vontatóerővel lehet a hajót előremozdítani. A román part mentében szintén van a parti sziklák hosszában egy oly keskeny sziklaárok vágva, hogy egy hajó éppen elfér benne; de már itt ökrökkel lehet csak a hajót vontatni, s néha százhúszat is eléje fognak. A Duna másik ága a Perigrada sziget túlfelén meg egy éppen keresztben álló kisebb sziget által szoríttatik össze. Ennek a neve Reszkivál. (Jelenleg ez a sziget már félig fel van vettetve; történetünk idejében még egészen megvolt.) E két sziget okozta szoroson nyílsebességgel rohan át a folyam; e szoroson felül pedig szélesen elterülve, a két sziklafal közét mint egy nagy tó tölti be. |
| 22 |
Ott néz farkasszemet egymással a Golubacska mare és mika vadgalamb lakta odúival; ott nyúlik ki előrehajolva a fenyegető Rasbojnik; a Horan Mare csak a fejét emeli ki, a két vállán átzuhan a hullám; hanem a Piatra Klimyere egészen visszafordulni kényszeríti a nekirohanó árt, s egy csoport meg nem nevezett szirt árulja el magát szerteszéjjel a csillámló víz által, mely rajta megtörik. Ez a legveszélyesebb hely a világ minden hajósára nézve. Edzett tengerészek, angolok, törökök, olaszok, kik a tenger minden vészeit megszokták, remegve közelítenek e sziklameder felé még most is. Itt ezen a helyen süllyed el a legtöbb hajó. Itt jutott tönkre a török kormány gyönyörű vas hadihajója is, a "Silistria", mely Belgrád alá volt rendelve, s mely talán egészen új korszakba rántotta volna a keleti ügyeket, ha a Reszkivál sziget, egy békeszerető bölcs politikus szirthegye olyan élesen ki nem vágta volna az oldalát, hogy ott maradjon. És e veszélyes szirtfenekű tavon keresztül mégis van egy átjárás, hanem azt kevés hajós ismeri, s még kevesebb merte valaha felhasználni. |
| 23 |
Hanem akik tudják a módját, ahol a Piatra Kalugera fölött a Duna nyugvót képez, ott azon a helyen, egy rézsút vonalon át tudnak vágni terhes hajóval a szerb csatornából a román csatornába. Ez a salto mortale egy úszó mammuttal. A tülök hármat kurjant, azután hatot, a hajcsárok tudják már, mit jelent ez; a fullajtár is leszáll a lováról, van oka rá, s akkor nagy lármával, ostorpattogással kezdik űzni a lovakat. A hajó sebesen nyomul a víz ellenében. A tülök kilencet üvölt. A hajcsárok ütik a lovakat egész a dühödésig, a szegény pára érti a szót, s érzi az ütést, vágtat előre a megszakadásig. Ötpercnyi ilyen munka több neki az egész napi húzásnál. Most a kürt tizenkettőt bömböl. Amire ember és állat képes, előveszi most; a végső erőfeszítés az összerogyásig megy; a hajókötél, három ujjnyi vastag alattság megfeszült már, mint a felvont kézíj, s az a vashenger, amelyen a hajó orrán keresztül van vonva, oly forró tőle, mint a tűztől; a hajóbiztos ott áll a kötél előtt, kezében egy éles hajósszekerce. |
| 24 |
Bizton van az ő kezében a kormányrúd; és ha csak egy arasznyi mozdulatot tévesztene, ha csak egy lökést kapna a hajója, csak annyit, amennyi annak rohamát egy percre megakasztja, a hajó és utazói mind utána mennének a perigradai húszöles örvénybe az eltűnt malomnak, s a szép fehér gyermek is a szép fehér cicának. Már átfutottak szerencsésen a Reszkivál kataraktáit megelőző sekélyen is. Ez a leggonoszabb hely, a hajó futása már lassul, a mozderő hatását elfogyasztá az ellenár, s a vízfenék hegyes sziklacsúcsokkal van tele. Timéa a mellvédről kihajolva nézett alá a vízbe. Az átlátszó hullám fénytörésében oly közel látszottak a sziklatömegek, szép eleven tarka színeikkel, zöld, sárga, vörös kődarabok, mint egy óriási mozaik; közöttük fürgén evickélt végig egy egy ezüstfényű hal piros ússzárnyaival. Úgy gyönyörködött ebben! Mély hallgatásnak való jelenet volt az; mindenki tudta, hogy most temetője fölött úszik; csak az Isten irgalma őrzi, ha sírkövét meg nem találja ott alant a sok között. Csak a gyermek nem félt még semmitől. |
| 25 |
S a hajóbiztos sietve szökött a ladikba, maga kormányzott, hogy gyorsabban jussanak a révházig, ahol a vontatókat lehet találni, ott nagyhamar összetoborzott nyolcvan igásbarmot, a hajón ezalatt felvonták az új alattságot, az ökröket hozzákötötték: nem telt bele másfél óra, hogy a Szent Borbála folytatta az útját a Vaskapun keresztül, mégpedig az ellenkező part mentében, mint amelyen megkezdé. Mire Timár visszatért a hajóra, minden öltöny meg volt a testén száradva a nagy fáradságtól. A hajó meg volt mentve, talán kétszer is megmentve, s vele együtt az egész hajóteher, Euthym és Timéa. Bizony Timár menté meg őket. Pedig hát mi köze neki ezekhez? Miért így törnie magát? Hisz ő csak egy biztos a hajón, csak egy "schreiber", akinek évi fizetése jár, elég szűken, s akire nézve mindegy, akár búzával van tele a hajó, akár csempészett dohánnyal, akár igazgyönggyel: az ő díja csak egy marad. Ilyenformát gondolt magában a "tisztító" is, mikor a román csatornába érve, újra megkezdé a beszélgetést a kormányossal, amire egy darab ideig nem volt jó idő. |
| 26 |
Két veszedelmét már kikerülte a Szent Borbála, a Vaskapu szikláit s a török ágyúnaszádot; még kettő hátravolt: az egyik a bóra, a másik az orsovai vesztegzár. A Vaskapu öblén felül a két part sziklameredélye százölnyi szűk torkolatba szorítja össze az óriás folyót, a kettős fal között rohan alá a veszedelmes ár, néhol huszonnyolc lábnyi eséssel. A bércfalak rétegekre látszanak osztva, mik sárga, vörös, zöld színekben váltakoznak, s legfelső párkányaikon, mint bozontos zöld üstök, koronázza őket az őserdő minden fája. Fenn, a háromezer lábnyi sziklafokon is felül, a bérci sasok fenségesen nyugodt körrepülése látszik a szűkre szorított égen, melynek tiszta kékje mint egy üvegboltozat tűnik fel a halotti mélységből. S a sziklák tömege odább még egyre emelkedik. S valóban egy minden ördögöket bosszantó látvány az, hogy úszik előre e szűk sziklamederben egy tehetetlen hajó, egy túlterhelt dióhéj, melynek se keze, se lába, se uszánya nincsen, mégis halad víz ellen, és rajta egy csoport ember, aki eszére, kincsére, erejére, szépségére büszke. |
| 27 |
Ekkor egyszerre elsötétült az a szűk égboltozat odafenn a két összehajlani látszó szikla között. A bóra nem hagyja magát kigúnyolni. Egyszerre oly fergeteget támaszt maga előtt, mely egy pillanat alatt elfogja a két bércfal közti kék boltozatot, s éjjeli sötétség lesz idelenn a völgyben. Odafenn tolongó felhők, kétfelől sötét sziklák. Néha átcikázik a magasban a zöld fényű villám, hirtelen megdördülő s hirtelen kettészakadó csattanással, amint a szűk sziklaverem csak egy akkordot képes elfogni a szörnyű orgonahangból; egyszer aztán egyenesen lecsap a Dunába, a hajó orra előtt, iszonyú tűzsugarával pillanatra lángpokollá gyújtja fel az egész bérctemplomot, s csattanása mint a világomlás harsog végig a visszhangos titánfolyosón. A zápor szakad. A hajónak pedig mégis előre kell menni. Mennie kell, hogy az éjszaka Orsován ne találja többé. Látni nem lehet, csak a villámlobbanásnál; a tülök szavával jelt adni nem szabad többé, mert azt nemcsak a román parton hallanák meg. Hanem a furfangos ember még itt is tud segíteni magán. |
| 28 |
Odafenn olyan volt az alkonyati ég, mintha lávatömegek hömpölyögnének egymáson keresztül, minden színezeteiben a tűznek és vérnek, s ahogy középen az izzó felhőkárpit egy helyen szétbomlott, azon keresztül a derült ég nem kéknek, hanem smaragdzöldnek látszott. Alant aztán hegy, völgy, erdő és falu mind az ég tűzfényével volt kifestve: e kínzó ragyogvánnyal, mely árnyékot nem vet; középett a Duna, mint a lángoló Phlegeton, s annak a közepén egy sziget tornyokkal és nagy, tömör épületekkel, mik mind úgy izzanak, mintha csupa egyetlen olvasztókemencét képeznének, amin keresztül kell menni, mint a purgatóriumon, minden emberi teremtésnek, aki a dögvészes keletről a tiszta nyugat határvonalán átlép. De ami e széljósló tűzfényben legbántóbban hatott az idegekre, az egy kis sárga feketére festett csónak volt, mely a hajó felé közeledett a Szkela felől. A Szkela az a kettős rostély, amelyen keresztül beszélhetnek, alkudhatnak, szerződhetnek egymással a Duna két partjáról egymást felkereső szomszédországi lakosok. |
| 29 |
A csónak nemsokára odaért a hajóhoz, s a három fegyveres férfi átlépett a hajópárkányra. Az egyik a vámfelügyelő, az inspiciens, akinek feladata a hajóterhet átvizsgálni, nincs e közte dugáru vagy tiltott fegyverszállítmány; a másik kettő pénzügyőr, akik fegyveres segélyül vannak, s egyúttal ellenőrzik az inspicienst, hogy rendben hajtotta e végre a vizsgálatot; a tisztító a félhivatalos kém, aki leskelődik a két pénzügyőrre, hogy jól ellenőrizték e az inspicienst. Amazok hárman viszont együtt a hivatalos tribunál, akik kivallatják a tisztítót, hogy nem találta e az utasokat valami dögvészes keveredésben. Nagyon rendszeresen van az elintézve: egyik hivatalbeli ember ellenőrzi a másikat, s valamennyien egymást. E hivatalos eljárásért rendes illetmény az inspiciens számára száz váltókrajcár, a két pénzügyőrnek egyenkint huszonöt, a tisztítónak ötven – ami elég mérsékelt díj. Mikor az inspiciens a hajópárkányra lép, a tisztító szemközt jő rá. Az inspiciens a fülét vakarja, a tisztító az orrát vakarja. Többet nem értekeznek egymással. |
| 30 |
Azoknak az átadása már aztán nagyobb elővigyázattal jár. Szenes serpenyőt hoznak elő, s arra fenyőmagot és ürmöt hintenek; az előmutatott papírok azon a füstön elébb megforgattatnak, azután egy vascsíptetővel az inspiciens részéről átvétetnek, jó távolról elolvastatnak, és ismét visszaadatnak. A hajópapírokra nem mondatik egyelőre semmi. A serpenyőt elviszik, annak helyébe előhozzák a vizeskorsót. Egy nagy cserépkanta az, akkora szájjal, hogy mindenféle ököl beleférjen. Ez a felveendő járadék eszközlője. Mivelhogy semmiről sem ragad el olyan könnyen a keleti pestis, mint az ércpénzről, annálfogva azt a keletről érkező hajósnak elébb bele kell tenni a vízzel telt korsóba, s a nyugati tisztaság őre onnan veszi azt ki már megtisztultan, éppen úgy, ahogy a Szkelánál szükséges minden adott pénzt a vízmedencéből kihalászni. Timár beledugja az öklét a korsó vízbe, marokra fogva, s kihúzza szétnyílva. Azután az inspiciens dugja bele a kezét a korsóba, s kihúzza belőle marokra szorítva, s onnan a zsebébe dugja. |
| 31 |
Valószínűleg a többiben is búza van, s elhihető, hogy a többi is mind olyan konkolyos. A vizsgálatnál protokollum vétetik fel, az egyik fegyveres úrnál van a tintatartó és íróeszköz, a másiknál a jegyzőkönyv. Minden pontosan följegyeztetik. Azonkívül az inspiciens még egy cédulára ír valamit, azt összehajtja, és ostyával, hivatalos pecséttel lezárja, de címet nem ír rá. Azután minden zeget zugot jól megvizsgálva, ahol nem lehet semmi gyanús tárgyra találni, ismét napvilágra kerül a három vizsgáló. Tulajdonképpen holdvilágra, mert a nap már leáldozott, s a rongyos felhőkön keresztül valami ferde képű hold világít alá, úgy tűnve fel, mintha ő szaladna legjobban a lomha felhők között el elbújva meg kivilágítva. Az inspiciens maga elé idézi a hajóbiztost, s kemény, hivatalos hangon tudtára adja, hogy a hajón semmi tiltott áru nem találtatott; hasonló feszes hangon szólítja fel a tisztítót, hogy nyilatkozzék a hajó egészségi ügyeiről. A tisztító hivatalos esküjének felemlítése mellett bizonyítja, hogy a hajónak minden népe és egyéb rajtavalója tiszta. |
| 32 |
Timéa összevonta vékony szemöldeit, s oly jéghidegen nézett az elbeszélőre, hogy annak félbeszakadt a szájában a további dicsekedés. S azzal Timéa eltakarva száját a burnusszal, elfordult tőle, bement a kajütbe, és ki sem jött onnan estig. Csak a kis kabin ablakából nézte, hogy vonulnak el egymás után a part mentében az omladozó vártornyok, az ódon, tömör, magányos őrlakok, a Klisszura völgy erdős sziklái, hogy jönnek szembe a Duna közepén felmeredő sziklaóriások, a zuhatagképző treszkováci kő, a harmincöles Babagáj hasogatott oldalaival. Azt se kérdi, mi története van annak a nyolcszegű vártoronynak, három kisebb torony szomszédjában, miket párkányzatos bástyafal fut körül. Pedig meghallaná akkor a szép Rozgonyi Cicelle történetét, magyarok királya Zsigmond veszedelmét, magyarok romlását. Az ott a galambóci vár. Végtül végig egy egész történet az a két sziklapart, két nemzet története, kiket a bolond sors arra választott ki, hogy egymást pusztítsák, s akiknek itt volt minden harc kezdetén a legelső találkozójuk. |
| 33 |
Az egy hosszú katakomba, mely száz meg százezernyi hősnek csontját őrzi. Timéa nem jött elő többé sem aznap, sem másnap a kabinból, hogy Timárral szóba álljon. Vázlatoskönyvébe rajzolgatott egyes képeket, amiket a csendesen haladó hajóról szépen levehetett. Három nap telt bele, hogy a hajó eljutott odáig, ahol a Morava a Dunába szakad. A folyam torkolatánál fekszik Szendrő. Ennek a harminchat tornyán is sokszor lobogott majd a Szűz Máriá s, majd a félholdas zászló, s barna körfalait mindenféle nemzet vére festé. A Morava másik torkolatánál már csak puszta falai korhadnak a régi Kulics várnak, s az osztrovai szigeten túl merednek föl egy hegytetőn Ráma várromjai. Csupa sírkő. Hanem most ezeket bámulni nincs idő. Ma nem ér rá senki hanyatló nemzetek elmúlt dicsőségén borongani, mert nagyobb baj van annál. A felszél, amint a magyar síkság nyílni kezd, oly erővel támadja meg a hajót, hogy a vontatók nem képesek azt többé fenntartani, a szél kiveri azt a túlsó partra. Nem lehet előrehaladni. Ki van mondva. |
| 34 |
Trikalisz nehány szót vált titokban Timárral, s azzal Timár a kormányoshoz megy. Fabula uram megköti a kormányrudat kötéllel, s otthagyja. Azután felhívja a legénységet a dereglyéből, s átkiált a partra a vontatókhoz, hogy álljanak meg. Nem segít itt most sem evezés, sem vontatás. A hajó előtt áll az osztrovai sziget; abból egy hosszú, hegyes földnyelv nyúlik be a Dunába, északi oldala meredek és szakadékos, roppant, ős vénségű fűzfákkal benőve. A feladat az, hogy annak a szigetnek arra a déli oldalára lehessen eljutni a hajóval, ahol azután a Szent Borbála mind az északi széltől ment kikötőben védve megpihenhet, mind az emberi kíváncsi szemektől eltakarva marad. Mert az a szélesebb ága a Dunának, mely Szerbia felé övezi a szigetet, nincs a hajójárás útjában, tele van az zátonyokkal és "kopaszokkal". Most az a mesterség, hogy e sziget déli oldalára lehessen elkerülni. Vontatni oda nem lehet: a szigetnek nincsen vontatók számára való parti útja, átvádolni sem lehet, mert a szél miatt a hajó nem mehet víz ellenében. |
| 35 |
A hajó horgonyt vet a Duna közepén, s a vontatókötelet eloldják a lovakról, és behúzzák a hajóba. Akkor a vontatókötél végére rákötik a második horgonyt; azt felveszik a dereglyére; az evezős legények elviszik azt az osztrovai sziget felé, s mikor a kötél véget ér, akkor kivetik a horgonyt a dereglyéből, s visszatérnek a hajóhoz. Akkor aztán felveszik az első horgonyt, s az előrevitt horgony kötelét a csavarkorongra kötve, négy férfi elkezdi azt a korongon átdugott dorongokkal felcsavarni. A kötél lassú tekerődéssel gombolyodik fel a korongra, s a hajó kezd előrehaladni a folyam medrébe kapaszkodott horgonya felé. Emberkínzó munka! Mikor a hajó elérte a kivetett horgonyt, akkor ismét a másik vasmacskát teszik dereglyére, azzal eveznek előre, azt vetik ki ismét a Dunába, s annak a kötelét csavarják fel újból a korongra. Így haladnak izzasztó fáradsággal nyomot nyom után, víz ellenében, vihar ellenében; ez a gugarozás. Eltart fél napig, míg a Duna közepétől a nagy sziget orma mellé puszta emberi erőhatalommal elvontatják a nagy terhes hajót. |
| 36 |
A járt Duna ágat elhagyta, ahol legalább ősromok jöttek eléje, ahol találkozott más hajókkal, ahol hosszú sorban álló malmok kelepeltek útjában, s ahelyett kitért a járatlan Duna ág öblébe, ahol jobbról elfedi egy hosszú, kietlen sziget, melyet csupa nyár és fűzfa látszik belepni; sehol egy emberi lak a partján, balról pedig a Duna vize egy sötét nádasban látszik elenyészni, melynek egy foltján emelkedik csak ki valami szárazföldet jelző növényzet: magasra felnyúlt ezüstlevelű nyárfák. Ez emberlaktalan csend tanyáján pihent meg a Szent Borbála. És aztán még egy új baj jelentkezett. Elfogyott minden élelmiszer. A kiindulásnál Galacról arra számítottak, hogy majd szokás szerint Orsovánál nagy pihenőt tartanak, s ott a friss élelmiszert bevásárolják. Onnan azonban éjszaka és hirtelen távozva, az osztrovai sziget mellett már nem volt a hajón más, mint valami kevés kávé és cukor, meg egy skatulya török dulcsásza Timéa birtokában, amit azonban ő nem akart felbontani, mert azt valakinek ajándékba szánta. |
| 37 |
A csónakot vízbe ereszteté, vette a puskáját, vadásztarisznyáját és egy összefűzhető hálót; az ember nem tudja, hogy mit szerezhet, vadat e vagy halat; s aztán egyedül nekiindult a nádasnak, egy lapáttal hajtva is, kormányozva is a csónakot. Mint tapasztalt vadász és vízjáró hamar rátalált a törésre, amin keresztül a nádasba lehet hatolni, s ott azután a vízi növényzet megmondta neki mindig, hogy hol jár. Ahol a víz színén a nagy nymféa levelek libegnek zöldesfehér teljes tulipánvirágaikkal, ott mély víz van, ott a talajt növénytörmelékkel hordja meg a víz sodroma; másutt a tórongy zöld szőnyeget képez a víz fölött, e libegő bársonyon guggol, mint a növényvilág boszorkánya, a "métely torzsa", alakja olyan, mint a kalaráb, kék, gömbölyű, puffadt; minden állatnak halálos méreg. Olyan, mint a pöfeteg; amint Timár egyet szétütött a lapátjával, abból mintha kék láng csapott volna elő, amint a mérges penészport szétlövellte egyszerre; ennek a gyökere bűzhödt iszapba mélyed le, mely embert és állatot elnyel, aki beletévedt. |
| 38 |
A növényvilág gyilkos varázslójának olyan helyet rendelt a természet, ahol legjobban rejtve van. Ahol pedig a vízi perkáta fut fel a nád buzogányos száraira, ahol az elecs (butomus) szép, ernyős virágai hajladoznak a gyékény zöldje között, ott már kavicsos talaj van, mely nem szokott mindig víz alatt lenni. Végre ahol a harmatkását termő cikkszár (polygonum) kezd sűrű bozótot képezni, melyen keresztültörve a hajós kalapkarimája megtelik azzal az apró növénymaggal, mely a szegények eledele, a pusztai manna, ott már emelkedő földegnek kell lenni, hol csak a növény lába van a vízben. Ha a csónakos útmutató növényeit nem érti, úgy belebódulhat a nádberekbe, hogy egész nap sem talál ki belőle. Amint e bozóton, mely testszín virágú fürteivel egész rengeteget képez, keresztülverhette magát, egyszerre maga előtt látta Timár, amit keresett, egy szigetet. Az valóban új alluviális alkotás volt, melynek a legutóbb készült térképeken még nyoma sincsen. A Duna jobb ágának medrében volt sok ideig egy sziklatömeg, melynek alsó felén a lomhán kanyarodó ár zátonyt rakott le. |
| 39 |
És aztán félszázadig évről évre az új áradás új iszapréteget hordott föléje, új kavicstorlattal terjeszté ki körületét, az elkorhadt fatörzsek földéből ősnövényzet burjánzott elő, gyors növéssel, minő az újvilági természet alkotása, s lett ott azon a helyen egy névtelen sziget. Mely senkié sem; melynek nincs sem földesura, sem királya, sem hatósága, sem papja, mely nem tartozik semmi országhoz, semmi vármegyéhez, semmi diöcoesishez. A török szerb határon sok ilyen paradicsomi hely van, melyen nem szánt, nem kaszál, nem legeltet senki. Egyedül a vadvirágnak és a vadállatnak hazája. S ki tudja, még kinek? A sziget északi partja nyilván tanúsítá annak keletkezését. A kavics egész torlaszokban volt mellette felhalmozva, emberfőnyi és hordó nagyságú darabokban néhol; aközt nádgyökér és korhatag fatörmelék; a sekélyebb zátony zöld és barna héjú dunai kagylókkal fedve, az iszapos partoldalban pedig katlanszerű lyukak vannak vájva, mikbe a közeledő léptek hangjára százai a teknősbékáknak sietnek elrejtőzni. A partot egész hosszában a vörös fűz törpe bokrai lepik be. |
| 40 |
Azokat minden jéginduláskor tövig letarolja a zajló jég. Itt kihúzta csónakját Timár a partra, s megköté egy fűztörzshöz. Beljebb haladva, óriási füzek és jegenyék irtatlan erdején kell áthatolni, miket sok helyütt halomra döntögetett a vihar, s ott tövises bozótot képez a szigetek gyümölcstermő folyondára, a földi szeder, a korhadó talajból magasra nőtt valeriana fűszerillatot vegyít a nyárfák gyógyszaga közé. Egy mélyen fekvő lapályos térségen, hol nem tenyészik fa és bokor, tocsogó víz körül, melyet buja fű takar, kövér ernyős növények magaslanak föl, a baraboly és a fahéjillatú Sison Amomum; egy csoportban, mint egy különvált növényarisztokrácia, büszkélkednek a fekete zászpák (Veratrum), öles növények, tűzpiros virágokkal; a fű közt buján tenyész a nefelejcs s az orvosi nadálytő mézterhes piros virága. Nem csoda, ha a korhadt fűzfák odúiban annyi vadméh rajzik. S a virágok közt csodálatos zöld, barna, vörös gyümölcs alakú gumók emelkednek ki, miket nem is ismer minden ember; tavasszal virított hagymás növények érett magtokjai azok. |
| 41 |
A virányon túl megint következik a bozót, de már a fűz és nyárfa vadalmával keverve, s az aljat galagonya lepi be. Itt már magasabb a sziget talaja. Timár megállt és hallgatózott. Semmi nesz. Emlősállatja nincs a szigetnek. Az árvíz elpusztítja azt. Csak madár lakik rajta, és repülő rovar és hüllők. A madarak közül sem jön ide a pacsirta, sem a vadgalamb; azok a szigeten nem élnek meg. Azoknak mind olyan hely kell, ahol ember lakik, magot vet. Hanem két állat mégis van, mely a szigeten is elárulja az emberi lény közellétét. Az egyik a darázs, a másik a sárgarigó. Mind a kettőnek szenvedélye a nemesített gyümölcs. Ahol ezek az óriási darázsfészkek függnek alá a fákról, ahol a sárgarigó hallatja a pagonyban hívogató füttyét, ott gyümölcsnek kell lenni. Timár megindult a rigófütty után. S amint keresztülvergődött a tüskés galagonya és vörösgyűrűbozóton, amik hegyes tőreikkel összevissza szurkálták ruháin keresztül, egyszerre a bámulattól megigézve állt meg. Amit maga előtt látott, az a paradicsom volt. |
| 42 |
Egy rendezett kert, valami öt hát holdra terjedő, nem sorba, de szabályosan csoportokba ültetett gyümölcsfákkal, amiknek ágait földig húzza édes terhük. Aranyló, pirosló gyümölccsel rakva alma és körtefák; a szilvafák minden faja, mintha rózsa vagy liliomcsokor volna a ragyogó gyümölcstől; a fűben a láb előtt terítve hever a lehullott fölösleg fölszedetlen. Közbe egész bozótot képez a málna, ribiszke és köszméte, s a terebély fák hézagait aranyszínű lecsüggő gyümölcságaival tölti be a cidoni alma, a birs. Ösvény nincs a gyümölcsfa labyrinthban; fűvel van a fák alja benőve egészen. Hanem ahol a fák közül kilátni, ott egy virágos kert hívogat a közelebb jövésre, az is csodálatos mezei virágokból összegyűjtve, miket a szokott kertekben nem találni, a sötétkék csengettyűkék csoportjai, a selyemtermő krepin fényes gubanctokja, pettyes turbánliliomok; az alkermes vérfürtei, a gyönyörű ophrisok pillangótermő virágaikkal, valami csudálatos úton kerti virággá nemesítve, tanúskodnak emberi lény közellétéről. |
| 43 |
Az is sajátszerű kis szeszélyes menedék. Hátul van egy óriási szikla; annak van egy mélyedése; ott áll bizonyosan a tűzhely, s onnan megy le egy másik odú, ahol a pince van. A szikla tetején van a kürtő, melyen a füst kijő. Azután a sziklához van ragasztva kőből, vályogból egy hajlék, annak van két ablaka, két szobája. Az egyik ablak kisebb, mint a másik, s az egyik szoba alacsonyabb, mint a másik, náddal van födve mind a kettő. Azután a kettőhöz oldalt van hozzátákolva egy tornác fából, mely nyílt folyosót képez, szeszélyesen diribdarab fákból összetákolt cifrázattal. De sem a kő, sem a vályog, sem a faépületen nem látszik, hogy miből van építve, mert az olyan sűrűen be van futtatva dél felöl szőlővel, aminek ezernyi piros és kék fürtei a dér festette levél közt mosolyognak, északra pedig komlóval, melynek érett tobozai, mint a zöld arany fedik még a magas szikla homlokát is, aminek legkopárabb teteje be van ültetve rózsás fülfűvel, hogy semmi se maradjon rajta, ami nem zöld. Itt asszonyok laknak. |
| 44 |
Semmi emberi lényt nem látott se távol, se közel. A veranda előtt azonban feküdt egy nagy fekete kutya. Abból a derék newfoundlandi fajból való, amely olyan okos és tekintélyes állat, hogy az ember nem meri tegezni, hanem első találkozásra per "ön" kénytelen szólítani. A fent címzett négylábú úr még azonfelül egyike volt faja legszebb példányainak, óriási izmos állat; aki amint szétnyúlt a veranda előtt, termetével az egyik oszloptól a másikig teljesen elfogta a tért. A fekete őr méltóztatott úgy tenni, mint aki alszik, s sem a közeledő idegenről nem látszott tudomást venni, sem arról a másik állatról, mely vakmerőségében minden impertinenciát elkövetett, hogy a nagy állat méltóságos türelmét próbára tegye. Az pedig egy fehér cica volt, mely elég arcátlan volt a végignyúlt hatalmasságon keresztül kasul bukfencezni, talpacskáival annak az orrát bosszantani, sőt utoljára hanyatt feküdt eléje, s a roppant állat széles úszhártyás első lábát négy macskatalpa közé fogva, azzal, mint valami bábuval, macska módjára játszott. |
| 45 |
A nagy fekete úrnak mikor nagyon csiklandott már a talpa, visszarántotta az egyiket, s odanyújtotta neki a másik lábát, játsszék azzal. És Timárnak nem az jutott eszébe, hogy héj, ha ez a nagy fekete valaki megfogja a nyakamat, ugyan pórul járok vele, hanem az, hogy héj, ha Timéa meglátja majd azt a kis fehér cicát, hogy meg fog majd annak örülni! Azonban a kutyától nem lehetett bemenni a hajlékba; egészen az útban feküdt. Timár köhögéssel akarta észrevétetni, hogy itt valaki jár. Arra a nagy állat fölemelte csendesen a fejét, végignézett a jövevényen azokkal a nagy dióbarna okos szemeivel, amik úgy néznek éppen, mint az emberi szem, tudnak sírni és nevetni, haragudni és hízelegni; s aztán megint letette a fejét a földre, mintha azt mondaná: csak "egy" ember! Azért fel se kelünk. Timár pedig úgy okoskodott, hogy ahol a kémény füstöl, ott a konyhában tüzel valaki. Ő tehát onnan kívülről elkezdett sűrű jónapokat kívánni annak a nem látott valakinek odabenn, háromféle nyelven, magyarul, szerbül és románul. |
| 46 |
Timár bátorságot vett magának keresztüllépni az útban fekvő roppant állaton; az meg sem mozdult, csak a farkát emelintette meg egyszer, mintha üdvözlőleg csóválná. Amint a veranda alá belépett, két ajtót látott maga előtt Timár, az egyik a kőből rakott, a másik a kőből vájt odúba vezetett. Ez az utóbbi volt a konyha. Ott látott a tűzhely előtt állni egy nőt, aki egy rostát tartott kezében, s azt a tűz fölött forgatta. Timár tudta már, hogy ez nem valami boszorkánymesterség bűvészi műtétele, hanem kukoricapattogtatás. Ezt bizony a jövevény kedvéért nem lehetett félbenhagyni. Ez a pattogatott kukorica igen szépszerű eledel itt Magyarországon, s úgy hiszem, nálunk senkinek sem kell azt hosszasan magyarázni, hogy milyen; a New York i világipartárlaton azonban nehány év előtt aranyérmet adtak annak a jenkinek, aki Amerikában a pattogtatott kukoricakészítést fölfedezte. Ezek az amerikaiak mindent is kitalálnak! Áldott jó eledel. Az ember igen jóízűt ehetik belőle, anélkül, hogy valaha jóllaknék vele; mert mire eleget evett belőle, már akkorra megint megéhezett. |
| 47 |
A hang leányé volt, benne valami szemrehányás, sok szeretet és igen sok félénkség. Rokonszenvteljes hang. Timár széttekintett; először azt nézte, hogy ki szólt itten; azután meg azt, hogy kinek szóltak. Azt, hogy kit szólítottak, mindjárt megtudhatta, mert a hívásra egyszerre félreugrott a fehér cica, s farkát gömbölyűvé borzolva szaladt fel egyenesen egy terebélyes körtefára, melynek sűrű lombjain keresztül valami fehér női ruhát látott Timár kivillanni; de tovább vizsgálódnia nem lehetett, hogy ki lehet az, aki Narcisszát magához hívta; mert Almira valami mély torokhangokat hallatott, amik négylábú nyelven annyit jelenthetnek, hogy "mi szükség önnek oda kémlelődni", s követni volt kénytelen a vezetőjét, ha azt nem akarta, hogy a köpenyének egy darabja a foga közt maradjon. Almira igen szép útifüves ösvényen vezette őt aztán a part mentében végig, míg arra a helyre rátalált, ahol csónakját elhagyta. Abban a percben nagy süvítéssel húz végig a levegőn két mocsári szalonka a sziget felé. |
| 48 |
Timárnál egy perc műve volt meggondolva, hogy az minő finom estebédet adna Timéának, aztán lekapni a válláról a puskáját, a két szalonkát két lövéssel leszedni a levegőből. Hanem a másik percben ő maga sem állt többé a lábán. Almira abban a pillanatban, amelyben a fegyverét kilőtte, megragadta a gallérjánál fogva, s mintha a villám csapta volna le, úgy vágta le a földre. Fel akart kelni; de tapasztalá, hogy túlnyomó ellenféllel van dolga, akivel nem lehet tréfálni. Nem bántotta őt Almira, csak fogta szépen a gallérját, s nem engedte felkelni. Timár váltig iparkodott őt kiengesztelni, nevezte Almira kisasszonynak, jó barátnőjének, magyarázta neki, hogy hisz ez vadászat! Az ördög látott olyan kutyát, amelyik a vadászt apportírozza; jobb lenne, ha a szalonkát keresné elő a bokorból; de az nem hajlott semmi szóra. Veszedelmes helyzetének azzal szakadt vége, hogy a szigetlakó nő futva jött oda a lövés hangjára, s messziről kiáltozta Almira nevét; mire aztán elereszté gallérját a furcsa jó barát. |
| 49 |
Timár a hajótól a partig folyvást Almiráról és Narcisszáról beszélt Timéának, hogy feledtesse a gyermekkel testi szenvedését, s a hullámoktóli félelmét. Egyszerre vége lett mindkettőnek, amint a partra szálltak. Timár előrement útmutatónak, Timéa Euthym karjába kapaszkodva követte; a két hajóslegény és a kormányos vitte utánuk a cserevásár megfelelő egyenértékét zsákokban, saraglyára téve. Már messziről hallatszott Almira csaholása. Az az üdvözlő hang volt az, amivel az eb jó ismerős közeledtét szokta jelenteni. Olyankor eléje szalad a közeledőnek. Almira feleúton érte a kiszállókat, először körülcsaholta az egész társaságot, azután egyenkint váltott szót a kormányossal, a hajóslegényekkel meg Timárral. Majd Timéához sompolygott, s szerét tette, hogy kezet csókoljon neki; hanem amint Euthymhoz ért, elcsendesült, elkezdte azt a lába száraitól felfelé végigszaglálni, és aztán el nem maradt a sarkából, egyre szimatolt, és közbe nagyokat rázott a fején, két fülét úgy verve össze, hogy csak úgy csattogott. Ennél a pontnál bizonyos észrevételei voltak. |
| 50 |
Arcának finom incarnatja a fehér rózsa gyöngéd testszínét leste el, mikor komolyan néz, s a piros rózsáét veszi fel, mikor elpirul, s akkor aztán a homloka is elpirul. S az a gömbölyűen boltozott tiszta homlok kifejezése a jóság maga, összhangzó a finoman hajlott selyem szemöldökkel s a kifejezésteljes kék szemek ártatlan tekintetével, vékony ajkain figyelmezés és szemérmesség. Dús hajfonadékai az aranyozott diószín ritka pompájában természetes göndörséget árulnak el, s az egyik hátravetett fonadék a legparányibb kis fület engedi láttatni. Az egész arc kifejezése az öntudatlan szelídség. Talán az egyes vonások külön nem volnának a szobrász ideáljai, talán ha márványból volna, nem is találnák szépnek; de az egész főt és alakot, úgy, ahogy van, valami rokonszenves sugárzat derengi körül, mely első tekintetre megigéz, és mentől tovább nézik, annál jobban megnyer. Egyik válláról le van csúszva az ing, de hogy az se maradjon fedetlen, egy fehér macska áll rajta, fejével odatörlészkedve a leány arcához. |
| 51 |
Ez a szikla tele volt apróbb nagyobb üregekkel, miket az első elfoglaló leleményesen felhasznált: a legnagyobbat, a felfelé menő kürtővel konyhának, a legmélyebbet pincének, a legmagasbat galambháznak, a többit téli vagy nyári raktáraknak. Beköltözött az istentől ideküldött sziklába, mint a vadmadár, s fészket rakott benne magának. A gyermek elvégezte a hajósokkal a cserevásárt okosan és igazságosan. Áldomásul még egy ital meggybort is adott mindenkinek, s jó szokás szerint felkérte őket, hogy ha megint erre járnak, megint őnáluk vásároljanak; azután visszatért a kunyhóhoz. Nem is várt semmi utasítást, hozzálátott a terítéshez. A veranda alatti kis asztalra felteríté a finom szalmagyékényt, arra négy tányért tett kés, villa és cinkalánnal. Hát az ötödiknek? Az a macskaasztalnál fog ülni. Igazán macskaasztalnál. A veranda lépcsője előtt van egy alacsony fapad; annak a közepére jön Noémi számára egy cseréptányér, pici kis kés, villa, kanál hozzá, a két végére pedig egy egy fatányér Almirának és Narcisszának. |
| 52 |
És azoknak addig hozzányúlni nem szabad, míg ő meg nem fújja az ételüket, hogy meleg ne legyen; akárhogy emelgeti is a füleit Almira, s akárhogy törleszkedik is asszonya vállához Narcissza. A gyerekeknek szót kell fogadni. A sziget asszonya, jó vagy rossz magyar szokásból, ki akart tenni magáért vendégei előtt, különösen Timárnak be akará bizonyítani, hogy nem volt rászorulva a konyha az ő vadászzsákmányára. A két szalonkát elkészíté nekik haricskával; de Timárnak előre megsúgá, hogy az csak kisasszonyoknak való eledel, a férfiak számára jó malacpörköltet készített. Timár meg is felelt annak becsületesen; hanem Euthym nem nyúlt hozzá, azt állítá, hogy már jóllakott, s Timéa rögtön felkelt az asztaltól. De az olyan természetesen jött neki. Eddig is sokat nézegetett hátra arra a másik vendégeskedő társaságra nagy kíváncsisággal: semmi felötlő sem volt benne, hogy egyszer csak felkerekedett az asztaltul, s odakuporodott Noémi mellé a lépcsőre. Hiszen a gyermekleányok mindig könnyen barátkoznak. |
| 53 |
Noémi megneheztelt Narcisszára, s megfogta a farkát, hogy visszahúzza őt magához. Ezért meg Narcissza éppen hozzákapott a körmével, s végigkarcolta a kezét. Timéa kézcsuklóját egy kígyó alakú, kékre zománcolt arany karperec fonta körül. Mikor Narcissza megkarcolá Noémit, Timéa levonta kezén át azt a hajlós karperecet, s Noémi kezére akarta azt fonni, bizonyosan azért, hogy fájdalmát enyhítse vele. Noémi pedig félreérté a dolgot, azt hitte, hogy az idegen kisasszony azért a karperecért meg akarja tőle venni a Narcisszát. Az pedig nem eladó. – Nem kell a karperec! Nem adom érte a Narcisszát. Tartsa meg a karperecét. A Narcissza az enyém marad. Jer ide, Narcissza! S hogy Narcissza mégsem akarta megérteni a hívást, Noémi hirtelen egy jó kis pofont adott neki a fejére, mire a felriadt cica keresztülugrott a padon, s tüszkölve, köpködve futott fel egy diófára, onnan morgott le aztán nagy nehezteléssel. Timéa és Noémi e percben egymás szemébe tekintettek, s mind a ketten valami álomszerű sejtelmet láttak ki egymás szemeiből. |
| 54 |
Az, aki a part felől közelített, egy fiatal korú férfi volt; bő zubbony és pantallon, vörös gyapot nyakkendő, vörös török fez volt a viselete. Arca szép; ha nyugodtan állna a festő előtt, másolatára mindenki azt mondaná, hogy ez egy hős; de mikor elevenen jő eléje, mindenkinek a legelső gondolatja az, hogy ez egy kém! Szabályos vonások, nagy fekete szemek, sűrű göndör haj, szép ajkak; hanem azok a ráncok a szemek körül, az a bevágás az ajkszegleten, az a mindig izzadt homlok és tétova tekintetű szemek azt hirdetik, hogy ez nem más, mint egy rabszolga, ki csak saját érdekeit szolgálja. Almira dühösen ugatott a közeledőre, ki lanyha hetykeséggel hányta előre kezeit lábait, mint aki tudja jól, hogy másnak a gondja őt megvédelmezni. Noémi csitította az ebet, amire az nem akart hallgatni; akkor aztán megfogta az egyik kezével mind a két fülét, annál fogva húzta őt vissza; a kutya nyöszörgött, nyikorgott a kínpadra feszített fülei miatt; hanem azért csak mégsem hagyhatta abba az ugatást. Utoljára Noémi rátette a lábát a fejére, s úgy nyomta le az ebet a földre. |
| 55 |
Timár felment a padlásra aludni, s ezóta megágyazott magának az illatos szénában; Almira pedig elbújt valami odújában a nagy vándorbércnek. Akkor aztán ő is megfordította a székét; kiitta, ami a korsóban és a többi vendégek poharában maradt, az utolsó cseppig, s lehasítva egy forgácsot arról a székről, amelyen ült, elkezdé a fogait piszkálni, mint aki legjobban megérdemlé a mai vacsorát. Este volt már; a sokat hányatott és kifáradt utasoknak talán nem is kellett ringatás. Timár végigheveredett a legédesebb fűszerillatú szénában a padláson, s azt hitte, hogy ma nagyon jól fog aludni. De csalódott. Sok fáradság, változatos küzdelem után legnehezebb az elalvás; az egymást felváltó képek egyszerre rohanták meg agyát, mint egy zűrzavaros látvány, keverve üldöző alakokkal, fenyegető sziklákkal, vízesésekkel, váromladékokkal, idegen nőkkel, fekete kutyákkal, fehér macskákkal, a szél zúg, a tülök bömböl, az ostor pattog, az eb üvölt, arany esik, ember kacag, suttog, kiabál összevissza. Hasztalan hunyta be a szemeit, annál többet látott és hallott. |
| 56 |
Tehette, mert minden értéke pénzben volt; s nem ragaszkodott semmihez, amit itt hágy. De hát mire való akkor a pénz a világon, ha ilyen kárt lehet vele tenni egy embernek, aki nem szeret semmit, csak a pénzt? Adósságai, kötelezettségei itt maradtak azoknak a vállára, akik jó barátai voltak, akik jótálltak érte. Azok között volt férjem is. S akkor előjött Brazovics Athanáz, s követelte szerződése beváltását a kezesektől. Hiszen igaz, hogy ő pénzt előlegezett a megszökött adósnak, s mi ajánlkoztunk, hogy a pénzét visszatérítjük. Felét jószágainknak eladtuk volna, s abból kitelhetett az adósság. De ő nem irgalmazott. Az egész szerződést akarta beváltani. Nem volt kérdés, hogy mennyi pénzt adott ő, hanem hogy mennyi pénzérőt tartoznak őneki adni. Ötszörös nyereséget követelt. S az írás jogot adott neki hozzá. Kértük, könyörögtünk előtte: elégedjék meg kisebb nyereséggel; hiszen csak arról van szó, hogy kevesebbet nyerjen. Hajthatatlan volt. Minden követelését ki akarta elégíttetni a kelepcébe jutott jótállókkal. |
| 57 |
Törvényre ment a dolog; a bíró ítélt, s minekünk házunkat, földünket, utolsó falatunkat elfoglalták, lepecsételték, dobra ütötték. De hát mire való akkor a törvény, az emberi társaság, ha szabad megtörténni annak, hogy valakit a koldustarisznyáig levetkőztessenek olyan tartozásért, mellyel ő maga soha adós nem volt? Hogy nyomorulttá tegyenek egy harmadik emberért, aki nevetve áll odább? Mindent elkövettünk, hogy a végveszedelemtől megmentsük magunkat; férjem maga felment Budára, Bécsbe, kihallgatást kérni. Az álnok csaló, ki pénzével megszökött, itt élt Törökországban, kitudtuk; folyamodtunk, hogy tartóztassák le, és hozzák vissza; elégítse ő ki azt, ki ellene követeléssel fellép. És azt felelték mindenütt, hogy ez nincs hatalmukban. De hát mire valók akkor a császárok, a miniszterek, a nagyhatalmak, ha egymás nyomorult jobbágyait meg nem bírják védelmezni? E rettentő csapásra, mely mindnyájunkat koldusbotra juttatott, szegény férjem egy éjszaka szíven keresztüllőtte magát. Nem akarta látni családja nyomorát, hitvese könnyeit, gyermeke ínségét, inkább elszökött előlük a föld alá. |
| 58 |
De hát mire való akkor a férfi a világon, ha nagy baj idején nem talál más segítséget, mint magára hagyni asszonyt és gyermeket s szétzúzni saját szívét? S még mindig nem volt vége a borzalomnak. Koldussá, földönfutóvá voltam már téve, még istentagadóvá is akartak tenni. Az öngyilkos neje hasztalan könyörgött a papnak, hogy temesse el szerencsétlen férjét. Az esperes szigorú férfi, ő nagyon szent ember, ki a vallásra sokat ád; ő megtagadta férjemtől a tisztességes eltemetést, s nekem látnom kellett, hogy azt az alakot, akit a bálványozásig imádtam, hogy hurcolja ki a városi nyúzó a hullahordó szekéren, s hogy kaparja be a temetőárokba egy simára letaposott gödörbe. De hát mire való akkor a pap a világon, ha ilyen szenvedést nem tud megorvosolni? Mire való az egész világ? Még egy volt hátra, hogy öngyilkossá és gyermekgyilkossá tegyenek. Egyszerre gyermekgyilkossá és öngyilkossá. Kendőmmel odaszorítám keblemhez kisgyermekemet, s kimentem vele a Duna partra. Egyedül voltam, semmi emberi teremtés nem kísért. |
| 59 |
De hát mire való akkor a férfi a világon, ha nagy baj idején nem talál más segítséget, mint magára hagyni asszonyt és gyermeket s szétzúzni saját szívét? S még mindig nem volt vége a borzalomnak. Koldussá, földönfutóvá voltam már téve, még istentagadóvá is akartak tenni. Az öngyilkos neje hasztalan könyörgött a papnak, hogy temesse el szerencsétlen férjét. Az esperes szigorú férfi, ő nagyon szent ember, ki a vallásra sokat ád; ő megtagadta férjemtől a tisztességes eltemetést, s nekem látnom kellett, hogy azt az alakot, akit a bálványozásig imádtam, hogy hurcolja ki a városi nyúzó a hullahordó szekéren, s hogy kaparja be a temetőárokba egy simára letaposott gödörbe. De hát mire való akkor a pap a világon, ha ilyen szenvedést nem tud megorvosolni? Mire való az egész világ? Még egy volt hátra, hogy öngyilkossá és gyermekgyilkossá tegyenek. Egyszerre gyermekgyilkossá és öngyilkossá. Kendőmmel odaszorítám keblemhez kisgyermekemet, s kimentem vele a Duna partra. Egyedül voltam, semmi emberi teremtés nem kísért. |
| 60 |
Semmi kormánynak sincs még róla tudomása; egyik országnak sincs még joga azt a maga területéhez számítani. Ott nem szánt, nem vet senki. Föld, fa, fű senkié. Ha senkié, hát miért ne foglalhatnám én el? Elkérem azt az Istentől. Elkérem a Dunától. Miért ne adhatnák nekem? Termesztek rajta kenyeret. Hogyan termesztek? Miféle kenyeret? Azt még nem tudom. A szükség majd megtanít rá. Egy csónakom maradt még. Ezt nem vette észre a bíró, hogy lefoglalhatta volna. Abba beleültünk, Noémi, én és Almira. Áteveztem a senki szigetére. Nem próbáltam soha az evezést; de megtanított rá a szükség. Amint erre a földre kiléptem, csodálatos érzés fogott el. Mintha egyszerre elfeledtem volna mindent, ami künn a világban történt velem. Valami hívogató, megnyugtató csendesség fogadott itten. Amint bejártam a ligetet, a pagonyt, a mezőt, már tudtam, hogy mit fogok itt csinálni. A ligetben döngtek a méhek, a pagonyban virágzott a földimogyoró, a víz színén libegett a sulyom virága, a partoldalban teknősbékák sütkéreztek, a fák oldalait csigák lepték el, a mocsári bozótban a harmatkása érett. |
| 61 |
És meglehet, hogy ez a batyu is lopott jószág már; sajátom ugyan mind, ami benne van; de hogy elviszem azt magammal, mégis tolvajság. Nem tudom. Össze volt zavarva fejemben az igaz és nem igaz, a szabad és nem szabad felőli fogalom egészen. Menekültem a batyuval saját hajlékomból. A kerten végighaladva, gyönyörű szép gyümölcsfáimnak mindegyikéről vágtam le nehány ágat, és a fügefákról, a gyümölcstermő bokrokról sarjakat, felszedtem kötényembe az elhullott magvakat a földről, s aztán – megcsókoltam a szomorúfűz ágát, mely alatt annyiszor aludtam boldog álmokat. Vége volt. Soha többet arra a helyre nem tértem vissza. A csónak utoljára járta meg velem a Dunát. Míg ismét visszaeveztem, két dolog aggasztott. Egyik az, hogy a szigetnek nem szeretett lakói is vannak: a kígyók. Bizonyosan a kőodúban is laknak azok, s én irtózom tőlük, s féltem Noémit. A másik meg az, hogy ha én magam évekig meg tudok is élni vadmézzel, sulyommal és harmatkásával, s ha Noémit táplálja azalatt saját keblem: de mivel tartom el Almirát. |
| 62 |
Ez a hű nagy állat nem él azzal, ami engem táplál. Pedig nekem szükségem van rá; nála nélkül a félelem ölne meg e magányban. Mikor batyummal visszakerültem a sziklaodúhoz, a bejárat előtt egy nagy kígyófarkat láttam ugrálni, távolabb feküdt tőle a leharapott fej. Ami a fej és fark közül hiányzott, azt Almira ette meg. Az okos állat ott feküdt a gyermek előtt, farkát csóválva és száját nyalogatva, mintha mondaná: én már megebédeltem. Attól fogva folyvást kígyókra vadászott. Az volt mindennapi eledele. Télen kiásta őket a lyukaikból. Az én barátom – annak szoktam hívni – talált magának e szigeten életmódot, s engem megszabadított irtózatom tárgyaitól. Óh! uram, az valami leírhatatlan érzés volt, mikor az első éjszakát itt töltöttük egyedül. Mikor nem volt velem más, mint egy Isten, egy gyermek és egy eb. Nem merem azt fájdalomnak nevezni: közelebb volt az a gyönyörhöz. Az elhozott ponyvával takaróztunk mind a hárman, s akkor ébredtünk fel, mikor a madarak elkezdtek szólni. Kezdődik a munka. A vademberek munkája. Megtanított rá a szükség. |
| 63 |
A szegény asszonyok kimennek az ingovány bozótjába, hol ez édes magot termő növény burjánzik; felsőruháikat fölemelik, két kézzel szétterjesztve, körülforognak a bozótban, s az érett mag belehull öltönyükbe. Az a manna! Az istenadta ingyenkenyér, amit a "senki cselédei" esznek. Uram! Két évig éltem én e kenyérrel, s mindennap térden állva adtam hálát annak, aki gondoskodik a mezők madarairól! Vad gyümölcs, erdei méhek méze, földimogyoró, tekenősbéka, vadkácsák tojása, télire eltett sulyom, csigabiga és aszalt gomba volt mindennapi eledelem. Áldassék Isten, ki a maga szegényeinek ilyen gazdag asztalt terített! És azalatt éjjel nappal küzdöttem föltett dolgommal. A geszt vadoncaiba beojtogattam a nemes gyümölcsök ágait, a feltört földbe gyümölcsbokrokat, szőlőt, hasznos növényeket ültettem. Gyapotnövényt és selyemkrepint vetettem a szikla déli oldala mellé; termékéből durva szövetet készítettem fűzfa szövőszéken, s azt viseltük. Gyékényből, sásból méhköpűket fontam, vad méhrajokat gyűjtöttem bele; s az első évben már volt méz és viaszk csereárum. |
| 64 |
Tudták, hogy pénzem nincsen, s fizettek munkával, szükséges eszközökkel, tudták, hogy pénzt nem veszek el. Mikor aztán egyszer gyümölcsfáim elkezdtek teremni, ah! akkor már gazdag voltam. S e sziget televényföldében kétszeres buján nő minden fa. Vannak körtefáim, amik egy évben kétszer érlelnek gyümölcsöt; s minden fiatal fa újra hajt Szent Iván nap után. És nálam minden évben teremnek a fák. Mindig az ő titkaikat tanultam, s rájöttem, hogy nem szabad a kertész keze alatt se túltermő, se meddő évnek lenni. Az állat megérti, ha úgy beszélünk hozzá, mint az emberhez, s én azt hiszem, hogy a fák is hallgatják és nézik azt, aki őket szeretve ápolja, s megértik titkos óhajtásait, és büszkék rá, ha ők is örömet szerezhetnek annak. Óh! a fák oly okos lények! Azokban lélek lakik. Én gyilkosnak tartom, aki egy nemes fát kivág. Ezek az én barátaim itt! Szeretem őket! bennük élek! és általuk élek! Amit évről évre adnak, azért eljönnek szigetemre a szomszéd falvakból, a malmokból, s hoznak érte cserébe azt, amit az én háztartásomhoz kell. |
| 65 |
Tudja meg tehát azt is, hogy mi az, amivel bennünket ez az ember fenyeget. Ez annak az embernek a fia, kiért férjem jótállt, aki miatt öngyilkossá lett, akiért a világot, az emberi társaságot elhagytuk. Ő akkor tizenhárom éves gyermek volt, mikor így elpusztultunk, s a csapás őt is érte; mert apja őt is elhagyta. Igazán nem csodálom, hogy e fiúból ilyen nyomorult ember lett. Elhagyatva, kilöketve a világba, a szemétre tulajdon apjától, idegen emberek kegyelemfalatjára szorulva, megcsalatva, meglopatva attól, akit fiúi tisztelettel bálványoznia kellett volna, gyönge növendék korában megbélyegezve, mint egy csaló fia; csoda e, ha ő is arra volt kényszerülve, hogy azzá legyen, amivé lett? Pedig egészen még én sem tudom, hogy mi ő; de tudok felőle sokat. Akik itt a szigeten keresztülmennek, sokan tudnak felőle valamit! Nem sok időre apja megszökése után ő is kiment Törökországba. Azt mondta, apját fölkeresni megy. Egyik ember azt állítja, hogy föltalálta, a másik azt, hogy nem jött nyomára soha. |
| 66 |
Némelyek azt mondják felőle, hogy apját is meglopta, pénzével elszökött, s azt hirtelen elprédálta. Ezt nem tudni bizonyosan. Őtőle hiába kérdezné valaki, mert ő nem mond igazat soha. Hol járt, mit tett? Arról csak meséket szokott mondani, miket oly leleményesen tud előadni, hogy aki szemeivel látta az ellenkezőt, még azt is zavarba hozza, hogy vajon nem igaz e, amit mond. Ma itt látják, holnap amott. Találkoznak vele Törökországban, Oláhországban, Lengyelországban, Magyarországban, s nincs nevezetes embere ez országnak, akit ne ismerne, s akivel egyszer összejön, azt bizonyosan megcsalja, s akit egyszer megcsalt, bizonyos lehet felőle, hogy még egyszer visszajön hozzá, s újra megcsalja. Tízféle nyelven beszél, s amiféle nemzetbelinek kiadja magát, annak fogadják el. Egyszer előjön mint kereskedő, másszor mint katona, majd mint tengerész, ma török, holnap görög. Látták már lengyel grófnak is, orosz hercegasszony vőlegényének és német csodadoktornak, ki minden betegséget meggyógyító labdacsokat árult. |
| 67 |
Mi dolga van valóban a világon? Arra nem lehet rájönni. Hanem egy dolga bizonyos. Ő fizetett kém. Kinek a kéme? A töröknek? Az osztráknak? Az orosznak? Mind a háromnak! Talán még többnek is. Valamennyinek szolgál, s megcsalja valamennyit. Évenkint több ízben megfordul ezen a szigeten. Egy csónakkal jön át a török partról, s ugyanazzal megy át a magyar partra. Mi dolga van neki itt és amott? Azt én nem sejthetem. Hogy azt a keserűséget, amit megjelenésével nekem okoz, csak magánkedvtelésből idézi elő, azt nagyon hiszem. Azt is tudom felőle, hogy ínyenc és kéjsóvár. S nálam jóízű étel van, és fiatal, serdülő leány, kit ő szeret azzal bosszantani, hogy menyasszonyának nevezi. Noémi gyűlöli őt. Pedig nem is sejti, hogy gyűlölete milyen jogosult. De én nem hiszem, hogy Krisztyán Tódor csupán azért járna e szigetre. E szigetnek más titkai is lehetnek, amikhez nekem semmi közöm. Ő fizetett kém. Amellett rossz szívű ember. A haja szálától a körme hegyéig meg van romolva. Minden rossz kitelik tőle. |
| 68 |
Ő tudja azt, hogy én leányommal együtt ezt a szigetet csak bitorlom: semmi emberi jogom nincsen hozzá. Ennek a titoknak a birtokában zsarol, bosszant, kínoz mind a kettőnket. Azzal fenyeget, hogy ha neki nem adunk és meg nem teszünk mindent, amit kíván, feljelent bennünket az osztrák kormánynál s a török kormánynál, s amint azok megtudják, hogy a Duna közepén támadt egy új terület, mely az eddigi békekötésekben nincs jelezve, azonnal országos vitát támasztanak belőle, s amíg az el nem dől, kiparancsolnak belőle minden rajta lakót, mint ahogy történt az Allion hegy s a Cserna folyam közötti térrel, ami a "senki" földének van kinyilatkoztatva. Egy szavába kerül ennek az embernek, hogy mindazt, amit én a puszta szigeten tizenkét évi keserves fáradsággal létrehoztam, semmivé tegyen, hogy ezt az édent, melyben oly boldogok vagyunk, ismét vadonná alakítsa át, és bennünket ismét földönfutókká tegyen. És még több! Nekünk nemcsak a császárok hivatalszolgáinak felfedezésétől kell remegnünk, hanem még a papokétól is. |
| 69 |
Magát a szultánt a galatai hídon megtámadta Sejk Szatsi dervis, és halállal fenyegeté. Minden újítás embervérbe kerül; a legelső angol gőzös megjelenését a Boszporuszon kétszáz kaikdzsi (csónakász) levágott feje üdvözölte. Mikor Edrenét meglátogatta a szultán, huszonhat előkelő férfit fogtak el, húszat lefejeztek, hatot kínpadra vontak; azok rémmeséket vallottak az ország nagyjai ellen. Aztán megfojtották őket. Akkor üldözőbe vétettek azok, akikre rávallottak: ulémák, főtisztek, basák, miniszterek; nem volt az üldözés nyilvános. A gyanús országnagyok eltűntek hírmondás nélkül. A szultán titkárja, Vaffát efendi elküldetett Szíriába, s útközben a drúzok agyonverték; Pertev basát az edrenei kormányzó, Emin basa ebédre hívta magához, s mikor az ebéd végén hozták a feketekávét, tudtára adá, hogy a szultán kívánatára neki a findzsában mérget kell meginni. Pertev csak azt kérte, hogy a saját magával hordott mérget keverhesse kávéjába, mert az biztosabban öl; azzal megáldotta a szultánt, megmosakodott, imádkozott, és meghalt. |
| 70 |
Mai nap minden török főúr ott hordja pecsétnyomó gyűrűjében a mérget, hogy mikor rákerül a sor, készen legyen. Én jókor megtudtam, hogy most rajtam a sor. Nem voltam összeesküvő; de volt két nagy okom rá, hogy a halálra meg legyek érve. Az egyik a pénzem, a másik a leányom. A pénzem kellett a khaznénak, a leányom kellett a szerájnak. Meghalni nem nehéz, arra kész vagyok; de leányomat nem adom a szerájnak, sem koldussá tenni nem engedem. Elhatároztam magamat, hogy kijátszom ellenségeimet, s megszököm leányommal és vagyonommal. A tenger felé nem szökhettem, mert ott az új kerekes hajókkal utolérnek. Készen tartottam útlevelemet Magyarországba; mint görög kereskedő, hosszú körszakállamat levágtam, s álutakon eljutottam Galacig. Ott lehetetlen volt szárazföldön tovább menekülnöm. Ezért fogadtam fel hajódat, s pénzemen búzát vásárolva, ily alakban hoztam azt magammal, így legkevésbé lophatták el tőlem. Mikor hajótulajdonosod nevét megmondád, nagyon megörültem rajta. Brazovics Athanáz nekem rokonom; Timéa anyja görög leány volt, az ő családjából való. |
| 71 |
Sokszor tettem jó szolgálatokat ennek az embernek, s most azoknak viszonzását kérem. Allah nagy és bölcs! Sorsát senki ki nem kerülheti. Te sejtetted már, hogy én menekülő vagyok, bár nem voltál tisztában felőle, hogy gonosztevő e vagy politikai üldözött; hanem azért kötelességedhez képest, mint hajóvezető a rábízott utast, elősegítél gyors menekülésemben. Csodamódon átjutottunk a Vaskapu szikláin és örvényein; vakmerően elmenekültünk az üldöző ágyúnaszád elől; játszva kerültük ki az orsovai vesztegzárt és vizsgálatot, s mikor már a rémek óriásai hátunk mögött voltak, akkor egy utamba akadt szalmaszálon át beleesem a sírba. Az az ember, ki tegnap este utánunk jött a rejtett szigetre, a török kormány kéme. Én ismerem őt, s ő is rám ismert bizonnyal. Senki nem bírta nyomomat kiszaglászni, egyedül ő. Most elém került, s már Pancsovánál készen várnak rám. – Ne szólj közbe. Tudom, mit akarsz mondani. Azt, hogy ez már magyar föld, s egyik ország kormánya sem szolgáltatja ki a másiknak politikai menekültjét. |
| 72 |
Egyszerű tudománya abból állt, hogy hideg vizes kendőket rakott a leány homlokára s lábszáraira, szorgalmatosan felváltva azokat, mikor átmelegedtek. Már Priessnitz előtt tudták azt a hajósok. A Szent Borbála aztán haladt csendesen fölfelé a magyar part mentében egész naphosszant. A szerb legények hamar megbarátkoztak a hajóslegényekkel, segítettek nekik az evezőt húzni, ezek viszont sütöttek nekik a hajó tűzhelyén zsiványpecsenyét. A halott kinn feküdt a födözeten, leterítve egy tiszta lepedővel; ez volt a szemfödél. Estefelé azt mondá Mihály az embereinek, hogy ő most feküdni megy, mert már két éjjel nem aludt; a hajót csak vontassák, amíg tökéletesen be nem sötétedik, akkor vessenek horgonyt. Pedig még ezen az éjszakán sem aludt; ahelyett, hogy saját kabinjába ment volna, Timéa lakrekeszébe lopózott, s az éji lámpát elrejtve egy üres ládába, hogy a világa ki ne lássék, egész éjjel ott ült a leány ágya mellett, és leste annak lázálmait, s az előre elkészített hideg vízzel borongatá forró tagjait. |
| 73 |
Mi szükség volt Ali Csorbadzsinak ezt búzára felváltani, aminek egy egész tölgyfa hajó kell, s amivel másfél hónapig kell utazni, amit szél, örvény, szikla, zátony fenyeget; vesztegzár, motozó őrség feltartóztat; holott ugyanezzel a kinccsel egy tarisznyába téve, hegyen, folyón keresztül két hét alatt bízvást Magyarországba lehetett volna jutni? Ennek a kérdésnek nem bírt a kulcsára akadni. Azután ezzel még egy másik talány is függött össze. Ha Ali Csorbadzsi kincse (s már akár igaz keresménye az, akár nem) mindössze tizenegy tizenkétezer aranyat tesz, ugyan mit csap abból ilyen nagy hajtóvadászatot a török kormány? Hogy nem röstell azért egy huszonnégy evezős ágyúnaszádot a Dunán végigfuttatni, kémeket, futárokat nyargaltatni a nyomába? Hiszen ami egy szegény hajóbiztosra nézve nagy pénz, az a fényes padisának csak alamizsna; ha azt a tízezer arany értéket mindjárt elkobozták volna is, amíg az a feladók, lefoglalók s mindenféle hivatalos zsebmetszők kezén keresztül visszakerül, nem marad abból a szultánnak egy pipa dohányra való. |
| 74 |
Egy este elverte a szél a felhőket, s amint Timár kabinja ablakából kitekintett, meglátta a nyugati láthatáron az újholdat. A "vörös holdat". Az izzó fénysarló a Duna tükrét érte. Timárnak úgy tetszék, mintha az a hold valóban emberi arc volna, mint ahogy a naptárakban festik, s ferde szájával valamit beszélne hozzá. Csakhogy a hold beszédét még mindig nem lehet érteni; az idegen nyelv. A holdkórosak már értik, mert utána mennek, csakhogy mikor fölébrednek, ők is elfelejtik, hogy mit beszéltek vele. Timár mintha válaszokat kapna kérdéseire. Melyikre? Valamennyire. A szívdobogására e vagy a kiszámítására? Mindenikre. Csakhogy nem lehet még a feleleteket kibetűzni. A vörös félhold lassankint alámerült a Duna tükrébe, egész a hajó orráig elküldve a hullámban tükröző visszfényét, mintha mondaná: mégsem értesz? Lassan a végső fénycsúcsát is lehúzta a víz alá, mintha mondaná: holnap visszajövök, akkor majd megértesz. A kormányos azon a véleményen volt, hogy fel kell használni a naplement utáni derült időt, s előrehaladni, míg beesteledik. |
| 75 |
Timár elérte a víz alatt a hajópárkányt, de nagyon vigyáznia kellett, mert a hajó féloldalt volt dűlve s arrafelé hajolva, amerre Timéa kabinja nyílt; kapaszkodnia kellett a födélzet deszkáiba, hogy le ne csússzék a sima párkányzatról. Megtalálta a kabin ajtaját; jó szerencse, hogy nem csukta be azt a hullám, mert kinyitásával sok idő veszett volna. Benn sötét volt. A víztömeg a padlásig állt. Tapogatózva közelített az asztalhoz. Ott nem lelte a ládikát. Talán az ágyon felejtette azt a leány? Az ágy fel volt már emelve a víz által a padlásig. Azt le kellett húznia. A ládikó nem volt benne. Talán a hajó félredűlésével lecsúszott? Kezei nem találták sehol. Végre megtalálták a lábai. Belebotlott. Csakugyan a földre esett az le. Azt nyalábra fogta, s igyekezett az ellenkező oldalon a hajópárkányra kerülni, ahol nem kellett megkapaszkodnia. Timéa egy örökkévalóságnak hitte azt a percet, melyet Timár a víz alatt töltött. Egy egész percig volt ott. Ő is visszatartá lélegzetét azalatt, mintha meg akarná tudni, meddig állhatni ki lélegzetvétel nélkül. |
| 76 |
Mihály előrebocsátá Timéát, és ő is belépett utána, illedelmesen jó estét kívánva a bennlevőknek. Timéa az első találkozás félénk remegésével tekinte körül. A háziasszonyon kívül volt a szobában még egy leány és egy férfi. A leány kifejlett idomú, büszke szépség, kinek karcsúságát még előbbre segíti a vállfűző; magas cipősark és hajdísz emelik termetét, kezein félkesztyűket visel, s körmei hosszúra és hegyesre vannak eresztve. Arca a rendbe szedett báj, piros, felvetett élveteg ajkak, rózsás arcszín, szívesen mutogatott fehér fogsorok, mosolygó gödröcskék az állon és orcákon, hajlott, finom orr, fekete szemöldök és villogó szemek, amiknek ragyogását még emeli az, hogy erősen kiülnek, mintegy támadólag. A szép alak oly büszkén tudja magát tartani hátravetett fejével s dacoló keblével. Ez Athalie kisasszony. A férfi pedig egy fiatal katonatiszt, a harmincas évek elején, vidám, nyílt arccal, tüzes fekete szemekkel; akkori katonai szabályzat szerint egész arca simára borotválva, egy kis félhold alakú pofaszakáll kivételével. |
| 77 |
Ez a geniecorps egyenruhája. Ezt is ismeri Timár. Kacsuka úr, főhadnagy a fortificatiónál és élelmezési közeg is egyúttal. Kissé szokatlan hybridum, de úgy van. A főhadnagy azzal a kellemes mulatsággal foglalkozik, hogy az előtte ülő szép kisasszonyt arcképezi pasztellrajzban. Már egy arcképét elkészítette reggeli világításban, most lámpafénynél kísérli meg újra. Timéa belépte megzavarja a művészi foglalkozást. A karcsú, nyúlánk gyermek arca és alakja valami lélekjelenésszerű e pillanatban. Mintha valami szellem, valami jóslat, valami álomlátás lépett volna elő a sötétből. Amint Kacsuka úr hátratekinte rá a rajztáblája mellől, a sárkányvér pasztellal olyat húzott az arckép homlokán keresztül, hogy lesz dolga a lágy kenyérnek, míg azt onnan ki tudja venni. S aztán ő is önkénytelenül felállt Timéa előtt. Mindenki felállt a leány láttára, még Athalie is. De hát ki ez? Timár görögül súgott Timéa fülébe, mire a leány Zófia asszonynak készséggel csókolt kezet, s amiért azután Zófia asszony összevissza csókolá az arcát. |
| 78 |
Brazovics úr kövér, túlhízott ember volt, potroha mindig előtte járt fél lépéssel; arca, mikor halavány volt, akkor rézvörös volt, és mikor piros volt, akkor kék volt; borotvált szakálla estefelé már borostát vert rajta, bozontos bajusza pedig nyirkos volt dohánytól, burnóttól és változatos spirituosumoktól, szemöldei kiálló sövényt képeztek mindig véres kiülő szemei fölött. (Borzasztó gondolat, hogy szép Athalie nak a szemei is éppen ilyenek lesznek, ha megvénül!) Ha aztán Brazovics urat beszélni hallotta az ember, akkor tökéletesen megértette, hogy miért sikoltoz oly hangosan Zófia asszony. Ez sem tudott másként beszélni, mint kiabálva. Csakhogy az ő hangja mély volt, mint a víziló szava. Természetes, hogy Zófia asszonynak, ha e hang mellett a saját magáét érvényesíteni akarta, a sikoltozásig fel kellett azt fokoznia. Úgy volt ez a két ember egymással, mintha fogadást tettek volna, hogy melyik bírja elébb a másikat gégecsősorvadásba belekiabálni vagy a gutával megüttetni? A harc kimenetele kétes. |
| 79 |
Arról beszéltek egymás közt, hogy mármost mit csináljanak ezzel a nyakukra hozott leánnyal. Az egész öröksége tesz tizenkétezer forintot aranyban, meg ha valamit még a nedves hajóáruért be lehet kapni. Ez nem elég arra, hogy valakit olyan kisasszonynak neveljenek, mint Athalie. Zófia asszony azt véleményezte, hogy egészen cseléd módjára kell szoktatni; szokjék a konyhához, a söpréshez, a mosáshoz, vasaláshoz: annak veszi hasznát. Úgysem veheti el más olyan kevés pénz mellett, mint valami "schreiber", egy hajóbiztos; arra nézve pedig sokkal jobb, ha a felesége szolgálónak volt szoktatva, mint kisasszonynak. De Brazovics úr ebbe nem egyezett, mert mit mondana a világ? Utoljára megegyeztek abban a középútban, hogy Timéa nem fog ugyan a közönséges cselédek sorába számíttatni, hanem megáll a fogadott leány ranglépcsőjén. Az asztalnál a családdal fog együtt enni, de a felszolgálásnál segíteni fog. Nem állítják oda a mosóteknő mellé, de a saját ruháit meg Athalie finom fehér hímzéseit ő fogja gondozni. |
| 80 |
Úgyis szüksége van Athalie nak valakire, akivel bizalmasabban rendelkezhessék. Ezért aztán azokat az öltönyöket, amiket nem akar már Athalie viselni, Timéa fogja megkapni. Tizenkétezer forintos leány bizony adjon hálákat az egeknek, ha ilyen jó sorba juthatott. S Timéa meg volt elégedve sorsával. Mint magára hagyott gyermek, azon nagy, előtte érthetetlen katasztrófa után, mely őt ez idegen földre vetette, úgy ragaszkodott mindenkihez, akinek közelébe jutott. Gyanútlan volt és szolgálatkész. A török leányok sorsa ez. Nagyon meg volt elégedve azzal, hogy vacsoránál Athalie mellé lehetett ülnie, s nem volt szükség őt szólítani: magától is felkelt, hogy tányért váltson, evőeszközt tisztogasson; s tette azt jó kedvvel, nyájas figyelemmel. Tartózkodott tőle fogadott családját valahogy megbántani azzal, hogy szomorú arcot mutasson, pedig oka lehetett volna rá elég. S különösen igyekezett Athalie nak kedvében járni. Minden pillantásával elárulta azt az őszinte bámulatot, amivel egy gyermekleány egy kifejlett női szépség iránt viseltetni szokott. |
| 81 |
Az árverező bíró elütötte Timárra a vételt, s átadta neki az egész hajóterhet mint tulajdonát. Minden ember azt mondta Timárra, hogy bolond; mit fog ő kezdeni annyi nagy tömeg ázott gabonával. Ő pedig aztán két dereglyét egymáshoz köttetve s azokat az elsüllyedt hajó tetőzetéhez kapcsokkal megerősítve, hozzákezdett a hajóteher kihordatásához. A hajó helyzetében tegnap óta az a változás történt, hogy a hátulja lejjebb süllyedt, s ezáltal az eleje kiemelkedett a vízből; a két kabin közül az egyik egészen szárazon áll most. Timár beleköltözött abba a kabinba, és aztán hozzálátott a nehéz munkához. A hajó födelét felszakíták, s az emelődaru segélyével egyenkint húzgálták fel a zsákokat, miket elébb a kabin mellé leraktak, hogy a víz kicsorogjon belőlük, s azután onnan egy harmadik dereglyébe rakták azokat, kiszállították a partra, ott gyékényeket terítettek széjjel, azokra a búzát kiöntötték, széthárították. Timár azalatt alkudozott a molnárokkal a rögtöni őrlés iránt. Az idő kedvezett, szél fújt, a búza hamar száradt. |
| 82 |
Ami kevés készpénze volt, azt most mind abba öli bele, hogy a munkásokat fizesse, és azután ha nem sikerül a vállalat, akkor igazán koldussá van téve. Fabula János meg is mondta előre, hogy nem vár a biztosra egyéb, mint ilyen bolond vásár után az utolsó zsákot a fejére rántani s aztán beleugrani a Dunába. Timárnak mindenféle gondolatok jártak keresztül kasul az agyában. Ezerféle nyugtalan gondolat, melynek se kezdete, se vége. Elnézte napestig, hogy egyik zsákot a másik után hogy támogatják a kabin falához. Minden zsáknak egyforma bélyege van. Egy kerék, öt küllővel, fekete festékkel a zsákra nyomva. Mégis okosabb lett volna annak a menekvőnek ennyi búzaértéket a táskájába rejteni aranyképpen. De hát valóban ennyiért üldözték volna őt oly szívósan? Érdemes volt ezért szökni, mérget venni? Késő délutánig folyt így a munka, s még nem volt több szárazra mentve háromezer zsáknál. Timár kettős bért ígérgetett a munkásoknak, ha megtoldják a napot. Ami búza még éjszaka a víz alatt hál, abból már alig lesz kenyér. |
| 83 |
Azok megfeszített buzgalommal láttak a munkához. A szél elsöpörte a felhőket, s a félhold megint ott állt az alkonyégen. Vörös volt az ég is, a hold is. Mit kísértesz te engem? – mondá magában Timár, s hátat fordított a holdnak, hogy ne lássa. S amint a holdnak háttal fordulva, a víz alul kihúzott zsákokat számlálja, ismét megjelenik előtte a vörös hold. Ezúttal a vörös félhold, egy zsák oldalára festve. Ahol a többinél az a kerék volt az öt küllővel, ott volt ezen a kereskedelmi billog: a félhold, cinóberral festve. Timárnak egész teste összeborzadt. Lelke, teste, szíve fázott. Ez volt az! Ezt értette a haldokló utolsó szavával. De nem volt vagy bizalma, vagy ideje végig elmondani, amit akart. Mi van hát ez alatt a félhold alatt? Timár, mikor a teherhordók odább mentek, megfogta azt a zsákot, s bevitte azt a kabinba. Senki sem vette észre. És azután bezárta a kabin ajtaját. A munkások még két óra hosszat dolgoztak, de már akkor ki voltak fáradva, átázva, fázva víztől, széltől; nem győzték tovább a munkát. A többi marad holnapra. |
| 84 |
Nagy esemény lett ebből. Timár titka az allgemeine Hofkammer für Finanzennek lett beárulva. Ez mindig versengésben volt a Hofkriegsrath vezetőivel. Most csatányos alkalom kínálkozott felderíteni a titkos borzalmakat, amik e testület keblében elkövettetnek, s elragadni tőle az egész katonaélelmezési reszortot. Pártolta a támadást a három udvari kancellária is, a Hofkriegsrathot csak a Polizeihofstelle védelmezte, végre eldönté ellene az ügyet a Staatskanzlei, s rögtön ki lett küldve egy commissio, melynek utasításul adatott, senkit nem kímélni, az egész Verpflegscommisiót felfüggeszteni, kommendánst, tábornagyot maga elé idézni, liferánst elfogatni, kriminál inquirálni és mindent kideríteni. Hiszen a följelentésben olyan világosan adatolva volt minden körülmény. Ha csak egy harapás dohos kenyér kisül Timárra, jaj neki örökre. De nem sült ám ki semmi. Nyolc napig dolgozott a commissio éjjel nappal. Tanúkat hallgattak ki, esküdtettek, vallattak, segítségül hívták a vármegyét; senki sem vallott Timár ellen. |
| 85 |
Minden vizsgálatból az derült ki, hogy Timár az egész ázott hajóterhet szétosztotta a molnároknak, a földészeknek, gyárosoknak, hizlalóknak; hogy egy kanálnyi abból a katonák számára készült kenyérbe nem keveredett. Elővették magukat a katonákat, azok is mind azt vallották, hogy soha jobb kenyeret nem kaptak, mint amivel Timár tartotta őket két hétig. Egyetlenegy vádoló, egy terhelő tanú nem állt elő ellene, annál kevésbé lehetett azután a katonai hatóságokat megvesztegetéssel gyanúsítani. Hisz ők annak adták a vállalatot, ki legolcsóbb áron legjobbat adott. Utóbb még ezeknek állt följebb. Sértve érezték magukat e vizsgálat által, fenyegetőztek, kardjaikkal csörömpöltek, utoljára a kelepcébe jutott commissio ijedtében revocált, rehabilitált, és szökve szökött Komáromból; Timárt pedig nagy bocsánatkéréssel ereszték szabadon, s kimondták rá, hogy hiszen ez arany ember! Mikor szabadon bocsáták, Kacsuka úr volt a legelső, aki sietett őt üdvözölni, s mindenki előtt nagy tüntetéssel szoríta vele kezet. |
| 86 |
Az udvari kancelláriától fogják utasítani a Hofkammerbe, onnan átteszik a dolgát az oberste Justizstellehez, az belekeveri a Polizeihofstellet, az belekergeti a geheime Staatskanzleibe; a vigyázatlan ember lassankint dühbe jön, meggondolatlan szavakat ejteget el; még majd talán ki is nyomatja az esetet, akkor nyakon csípi a Hof Censurstelle; elvégre ő fog könyörögni, hogy eresszék el, és soha többet egyik Hofstellenek is az ajtókilincséhez ez életben hozzá nem nyúl. Hát csak hadd menjen a maga igazságát keresni, ha bolond. De Timár nem volt már bolond. Rég túljárt ő már tanácsadóinak az eszén. Mind a kettőén. Az első lépéssel fel volt szabadítva a kedélyében rejlő furfang. Ravasz lett, amióta azt az első lépést magára hagyta erőltetni, s tudta már, hogy sohasem azt kell mondania, amit tenni akar. Olyan az, mint a női szemérem. Az első bukásig tiszta, tudatlan, ártatlan az egész kedélye mind fenékig; hanem amint azon általesett, akkor egyszerre megelevenül benne a kristály átlátszó kedély, s nem kell neki többé tanító; tud már mindent; sőt újakat is tud kitalálni. |
| 87 |
Rászedte az üldözőket. Most már saját érdekében tett. A talált kincsek birtokában, kellett magának jogcímeket szereznie, amik mellett a világ előtt mint gazdag ember megjelenhessen. Azt kellett színlelnie, hogy ő szerencsés vállalkozó. Az első vállalatánál már roppant pénzösszeget nyert. Ha a világ azt hiszi, hogy csempészet volt a nyeresége: az a kisebbik baj. Bebizonyítani nem lehet, mert nem igaz. Ő annyit költött az élelmezési vállalatra, hogy alig maradt rajta haszna. De házakat, hajókat vehetett, s arannyal fizethetett: és mindenki azt hitte, a vállalatán nyeré azokat. Neki ürügy, cím, látszat kellett arra, hogy Ali Csorbadzsi kincseivel lassankint a világ elé jöhessen. Mit tett tehát, mikor Bécsbe felment? Timárnak elégtételt kelle követelni a Hofkammeren; s e tekintetben számíthatott a Hofkriegsrath gyámolítására. Komáromi pártfogóitól voltak ajánlólevelei a legbefolyásosabb urakhoz. Ő tehát azt tette, hogy a ládája fenekén hagyta az ajánlóleveleket mind, s elment egyenesen a Hofkammer főnökéhez, attól kért kihallgatást |
| 88 |
Hasztalan volt Timárnak minden szabadkozása, hogy ő még az éjjel vissza akar menni Levetincre, utasítani a sáfárokat, hogy küldjék a felesbérlőket a vetőmagért rögtön; nem eresztette a szíves házigazda, inkább maga állított elé lovas legényeket, kik által Timár mindenfelé elküldözte az üzeneteket, s Miskának ott kellett nála maradni éjszakára. A főtisztelendő úrnak voltak olyan gömbölyű, talpatlan poharai, amiket nem lehet a kézből letenni, hacsak ki nem itta belőlük az ember a bort, mert feldűlnek. Azokból egyet odaadott Timár kezébe, másikat fogta a magáéba, s reggelig elbeszélgettek ilyenformán. Timáron meg sem látszott, hogy bort ivott. Tudott ő már ahhoz. Sokat járt ő a Bácskában. Másnap már jöttek a parasztgazdák szekereikkel az esperes udvarára. Mikor meglátták, hogy csakugyan ki vannak nyitva a háromemeletes gabonatár kapui, akkor azt mondták Timárnak, hogy de már ezentúl ő lesz a csodatevő szent. Volt abban a magtárban annyi harmadévi gabona, amennyit csak őszi alá el bírtak vetni. |
| 89 |
Timár addig el nem mozdult a bérlett uradalomból, míg a kemény fagyok be nem következtek, amik az őszi búzavetésnek aztán határt szabtak. De elég volt ez az idénre. A többi marad tavaszi alá, vagy ugarnak, kaszálónak. A harmincezer holdas birtokban alig volt nehány száz hold legelő, a többi mind első osztályú búzatermő televény sík föld. Ha itt a jövő év áldást hoz, irtóztató lesz a termés. A vetés pedig éppen jókor történt. Az egész ősz október végéig száraz volt és szeles; akik azalatt vetettek, azoknak megint rossz termésük lesz jövő évre is, mert a százezernyi vándor hörcsök kiette a ki nem kelt gabonát. Akik novemberben vetettek, sárba, azoknak viszont ártott a korán leesett hó, mert a kikelt vetés kipállott a hó alatt a lágy földben; hanem amint ez a hó hirtelen elolvadt, hosszú enyhe idő jött, ami eltartott egész karácsonyig, akik azalatt vetettek, igen jól jártak: a hörcsök elpusztult már, a fagy elébb jött, mint a hó, s ez a szép fehér takaró aztán elfödte a kincseiket minden pusztító ellenség elől a tavaszig. |
| 90 |
Annyi a pénze, mint a polyva, s úgy vesztegeti az áruját, mintha lopta volna. Bizony torkon ragadnák, ha odamenne közéjük. De sohasem megy. Nem látja azt soha senki, hogy valakivel ismeretségkötés végett szóba állna. Senkivel sem közli, amihez kezdeni akar. És akármihez kezd, az mind arannyá válik a kezében. Új meg új vállalatok indulnak meg általa, amiket más ember is kitalálhatott volna; amik ott feküdtek a tenyerén minden embernek, csak a markát kellett volna összeszorítania; de csak akkor vették észre, mikor már ez az ember felmarkolta előlük. És sohasem nyugszik; mindig kocsin ül, utazik, jön megy; az a csoda, hogy minek lakik még ebben a városban? Miért nem megy Bécsbe? Minek ilyen gazdag embernek Komáromban tartani főüzletét? (Bárha akkor fontos kereskedelmi piac volt az.) Timár tudta, hogy mi köti őt oda. Ő tudta, hogy miért lakik abban a városban, ahol minden kereskedőtársa halálos ellensége, ahol a Brazovics kávéház ajtaja előtt, mikor végighajtat, mindig az az áldás hangzik utána: |
| 91 |
Más becsületes gabonakereskedő, ha beáll a tél, örül, hogy megpihenhet: ez meg nekifog olyan dolognak, aminek soha más ember nem hallotta a hírét. Kibérli a Balatont, s télen a jég alatt halásztat benne! A múltkor egyetlenegy fogásra háromszáz mázsa halat húztak ki neki a kenesei foknál. Hisz ez valóságos rablás! Tavaszra úgy kipusztítja a Balatont, hogy nem marad abban egy bökle, egy babaj, egy sügér, egy garda, egy őn, egy kűsz sem, nemhogy fogas. S aztán mind viszi fel Bécsbe. Hát azért terem a Balaton fogast, hogy azt a német egye meg? Átkozott veszekedett ember! Ezt igazán közköltségen kellene elpusztíttatni. Én előbb utóbb is megölöm ezt az embert, az bizonyos. Mikor a hídon átjön, megfogatom két hajóslegénnyel, s beledobatom a Dunába. Adok egy silbaknak száz forintot, hogy mikor éjjel elmegy a várta előtt, véletlenségből lője agyon. Bedobok az udvarára egy veszett kutyát, hogy mikor reggel kijön, harapja meg. Hiszen megérdemli az, hogy fölakasszák! Jobban megérdemli, mint Angyal Bandi meg Zöld Marci. |
| 92 |
Azzal szívélyes kézszorítással elváltak egymástól. Mert nem kell ám Athanáz úr fenyegetéseit komolyan venni. Csak a hangja rettenetes annak, meg a termete. Nem is igen fél tőle senki. Még a felesége sem. Az meg éppen nem. Tudja azt Athanáz úr nagyon jól, hogy Mihály sokat jár az ő házához; és úgy csinálja ki a dolgot, hogy olyankor ő már ne legyen otthon. Azt is sejteti vele Zófia asszony, hogy alighanem Athalie szép szemeiért jár oda. Ez Kacsuka úr dolga. Ha Kacsuka úr nem spékeli fel Timárt, mint a békát, ez az ő hibája. Az avisót megkapta rá. És úgy látszik, hogy mégsem spékeli fel; pedig Timárral elégszer találkozik Athalie nál. Dehogy hítta ki párbajra Timárt a kapitány! Olyan jó barátok voltak, mint valaha. Soha olyan egymást szerető társaságot a világ nem látott, mint ennek a háznak a lakói és látogatói. Brazovics úr sejtette azt, sőt összeköttetéseinél fogva bizonyos lehetett felőle, hogy aki Timárnak a legelső ajtót kinyitotta a mostani nagy uraságához, az senki sem más, mint Kacsuka kapitány. |
| 93 |
Milyen jó volna neki, ha Brazovics úr beleveszne, s kitiltaná a házából. Mármost hát csak azért is szereti a kapitányt, mint édes fiát, egész atyai szívével; most már el kell annak venni Athalie t; nincs menekülése. Kacsuka kapitány régi vőlegénye Athalie kisasszonynak, s ahogy mindennap látja, annak egy veszélyes vetélytárs udvarol. Egy gazdag ember, akit neki már azért is gyűlölnie kellene, mert jól tudja, hogy a Hofkriegsrath vitájában a Hofkammerrel hogyan hagyta cserben előbbi pártolóit, és azért mégis úgy szereti a kapitány régi jó pajtását, hogy képes volna neki megbocsátani, ha az menyasszonyát elhódítaná a kezéről. Athalie lenézi Timárt, apjának hajdani írnokát, hanem azért nyájasan bánik vele; a kapitányt szenvedélyesen szereti, hanem azért az ő jelenlétében Timárt tünteti ki, hogy kedvesét féltékennyé tegye. Zófia asszony gyűlöli Timárt, s azért oly édeskés arccal fogadja, mintha azt kívánná, hogy bárcsak napaasszonya lehetne neki egyszer, s aztán laknának csak egy födél alatt! Timár pedig vesztére esküdt mind valamennyinek. |
| 94 |
Nagyurat, vénasszonyt, szép leányt, vőlegényt, mind ki akarja tenni ebből a házból; mégis ellátogat oda, kezet csókol a hölgyeknek, kezet szorít a férfiakkal, és igyekezik kellemes társalgó lenni. Azok is mind igen szívesen fogadják; Athalie kisasszony zongorához ül a kedvéért, Zófia asszony pedig ozsonnára marasztja; kávé és befőtt gyümölcs járja. És Timár megissza a kávét azzal a gondolattal, hogy ebben patkányméreg is lehet. Mikor az ozsonnaasztalt terítik, olyankor Timéa is megjelenik, és segít a rendezésnél. Olyankor aztán Timár nem hallja, hogy Athalie kisasszony miről beszél, mi nótát ver; csak őt látja. De van is rajta mit megnézni. A leány már a tizenötödik évében jár, s egész kifejlett hajadon. Hanem tekintete, naiv ügyetlensége még a gyermekről tanúskodnak. Beszél már magyarul, hanem idegenszerű kiejtéssel, s néha elferdíti vagy rosszul alkalmazza a szót, amiért nálunk rettenetesen kinevetik az embert. Még az országgyűlésen is, a legkomolyabb viták alkalmával. Athalie jól járt Timéával nagyon. |
| 95 |
Van neki, akiből bolondot űzzön. Szegény gyermek egész tréfa tárgya rá nézve. Athalie odaadja neki viselni saját ruháit, amik négy év előtt voltak divatban. S a divatnak minálunk, művelt nemzeteknél őrült változandósága van; milyen kacaj támadna ma az utcán, ha valaki egy terjedelmes krinolinban jelenne meg fényes nappal; pedig az nemrég uralkodó divat volt. Egy időben pedig a krinolint nem a csípőre, hanem a vállra kötötték. A szoknyaujjak voltak olyan bőre szabva, hogy azokat széles abroncsok tartották széjjel, mint a kast, s hogy az öltöny ráncot ne vessen, kitöltötték azt fosztott tollal, mint a vánkost; a ruha pedig bokán felül ért, fodrokkal szegélyezve; s kiegészíté e divatot egy magasra felnyúló s onnan megint aláhajló fésű, melyre a hajat felfeszítették, s a kontyra óriási széles szalagcsokrot tűztek. Az ilyen viselet nagyon szép volt, amikor divat volt, hanem négy év múlva, amikor már senki sem viselte, tiszta maskara volt, aki még felvette. Hát Athalie nak tetszett az, hogy ő ilyen maskarát csináljon Timéából. |
| 96 |
Azt hitte, hogy ő most attól nagyon szép lett. S mikor minden ember mosolygott rá, aki meglátta, azt annak vette, hogy őt most minden ember nagyon csodálja; aztán úgy futott az utcán, hogy ne csodálják. Nem is hítták másnak, mint "a bolond török leány" nak. Aztán minden bolondot lehetett vele csinálni, nem neheztelt érte. Nagyon gyermeteg volt még arra, hogy észrevegye, amiért neheztelni kell. A legérthetőbb gúnyt is komolyan vette. És Athalie különösen szerette gúny tárgyává tenni a gyermeket, kivált férfiak előtt. Ha fiatal látogatók voltak a háznál, azokat biztatta, hogy udvaroljanak Timéának. Nagyon mulattatta őt az, hogy Timéa az udvarlást milyen komolyan veszi, hogy tetszik neki az, ha őt kisasszonynak nézik; ha táncestélyek alkalmával őt is előkeresik valahonnan, s a táncba beviszik; ha bohó udvarlók óriási virágcsokrokat nyújtanak neki összeválogatott, de nem viselni való kerti virágokból, s ha aztán valami furcsát mondatnak vele, amin az egész társaság kacajra fakad. Ah! hogy hangzik ki a kacagás közül magasan Athalie gyönyörű csengő hangja. |
| 97 |
Ott őrzé féltékenyen a szemeivel, s nem várt, míg Zófia asszony vagy a szobaleány bejön tányért váltani; ő maga sietett összeszedni a csemegés tányérkákat, s eltűnni velük a szobából. Azt a fél szívet bizonyosan meg fogják nála találni. Milyen nagy nevetés lesz abból! Hiszen semmi sem könnyebb, mint egy tizenöt éves leányt elbolondítani. Az még mindent elhisz, és hisz a legelső embernek, aki azt mondja neki: de szép fehér kezei vannak! Kacsuka úr pedig éppen az az ember volt, aki nem bocsáthatná meg magának, ha egy szép leány közelébe jut, annak valami bókot ne mondana. Még az öreg asszonyságoknak is szokott udvarolni. No hisz azoknak már udvarolhat. De nem engedi el magának, hogy még a lépcsőn levilágító szobaleánynak is ne mondjon valami lekötelezőt. Ambícióját találja benne, hogy az ő kék egyenruhájának láttára minden leányszív sebesebben dobogjon. Azért Athalie bizonyos lehet felőle, hogy ő az uralkodó planéta. Hanem Timéával foglalkozni sem kárba veszett fáradság. Most még gyermek ugyan, de előreláthatólag igen szép alak lesz belőle. |
| 98 |
És Timár látta azt, hogy milyen kegyetlen játékot űznek a szegény gyermekből, és nem szólhatott neki. Mit is mondhatott volna? Nem értette volna az azt meg. Még rontott a dolgán az, hogy ő a házhoz járt, mert Timéa előtt kiegészíté a mesét. A gyermek mindenkitől azt hallá, még a komoly öreg Athanáz úr is elejtett néha egy olyan példálózást, hogy ez a gazdag Levetinczy úr Athalie miatt jár a házhoz. És azt igen természetesnek is találta. A gazdag úr gazdag leányt keres. Hozzá is illik mindkettő egymáshoz. Hát akkor a szegény magyar katonatiszthez ki illenék más jobban, mint egy éppen olyan szegény leánya egy török katonának? Ezt így tartotta ő legtermészetesebbnek. Tehát tanult éjjel nappal. Káté, zsoltár, biblia végit járta már; ekkor egy új tréfát találtak ki számára. Elmondták neki, hogy ki van tűzve már a menyegző napja; hanem addig a napig el kell készülni sok sok köntösnek. A sok fehérnemű, a sok pipere, cicoma hátráltatja a napokat. Hát még a menyasszonyi köntös, amiben esküvőre fog menni. |
| 99 |
Azt magának a menyasszonynak kell saját kezűleg kihímezni. Ezt már értette Timéa: ez törökül is így van. És gyönyörűen tudott hímezni selyemmel, ezüsttel és arannyal. Arra tanították meg otthon a háremben legjobban. Hát aztán odaadták neki Athalie menyasszonyruháját, hogy varrjon rá oly pompás hímet, aminőre otthon tanították. Azt mondták, hogy ez az ő saját menyasszonyi köntöse lesz. Timéa telides tele rajzolta annak uszályát, széleit gyönyörű arabeszkekkel, s aztán hozzáfogott azoknak kihímezéséhez. Remekmű készült ujjai alatt. Korán reggeltől késő estig dolgozott rajta; mikor a látogatók jöttek is, nem tette le kezéből a munkát; dolgozva beszélgetett velük, s jó volt, hogy szemeit örökösen a hímzésre lesütve tarthatá; nem kellett senkinek a szemébe néznie. És azért is jó volt, hogy nem láthatta, hogy kigúnyolják a háta mögött. A némberek integetnek egymásnak s a látogatóba jött férfiaknak, hogy ez most azért siet oly szorgalmasan a hímzéssel, mert azt hiszi, hogy a saját köntösét varrja. |
| 100 |
Az a nap pedig, amelynek közeledtét oly titokteljes remegéssel várta Timéa, csakugyan Kacsuka úr esküvőjének napja volt, de Athalie kisasszonnyal. Hanem annak a napnak sajátságos akadályai voltak még a világon. Nem az égi aspektusokban, nem is a szeretők szíveiben (mert hiszen szeretik azok egymást, amennyire éppen szükséges), hanem – Brazovics úr pénzviszonyaiban. Kacsuka úr, mikor Brazovics úr leánya kezét megkérte, igen őszintén feltárta előtte a sorsát. Ő szegény legény, ami jövedelme van, az éppen arra elég, hogy mint magános ember, katonai rangjához illően megjelenhessen a világ előtt; de egy nőt abból eltartani nem lehet, s különösen egy nőt, aki minden kényelemhez és fényűzéshez van szokva; azért tisztán és világosan megmondta az apának, hogy ő csak azon esetben nősülhet, ha feleségének hozománya azt képessé teszi a háztartás fedezésére. No, ez ellen Brazovics úrnak sem volt semmi kifogása. Ő nem fukarkodik ily kérdésben. Ő leányával a menyegző napján százezer forintot ád készpénzben nászhozományul, s azzal tehetnek, amit akarnak. |
| 101 |
Hanem azóta közbejött ez a Timár. Ez mindenféle hallatlan utakon és módokon annyi zavart csinált Brazovics úr spekulációiban, úgy megrontotta legbiztosabb számításait, úgy megtörte a gabonapiacon, úgy kitúrta a versenyzéseknél, úgy betette előtte az ajtót a hajdani befolyásos köröknél, hogy Brazovics úr ez idő szerint lehetetlenségnek találta akárhonnan is százezer forintot előteremteni. Az is igaz volt, amit Kacsuka úr Timárnak mondott, hogy Brazovics úr maga sohasem tudja, hogyan áll az üzlete; vajon víz fölött úszik e vagy víz alatt? Úgy össze vannak abban bonyolítva új vállalatok a régiekkel, hasznosak a károsakkal, úgy másznak egymás hátára abban a képzelt nyereségek, behajthatlan követelések az önmagától eltitkolt tartozásokkal, a lerázhatatlan szerződésekkel, per alatt levő kétséges ügyekkel, hogy Brazovics úrról senki sem tudhatja, ő maga legkevésbé, hogy mikor Krőzus, mikor Irus. Azért akinek igénybe vehető százezer forintja van nála, az okos ember lesz, ha ezt inkább ma akarja látni, mint holnap. |
| 102 |
Az új nemes Levetinczynek nagy híre volt már nemcsak Magyarországon, de Bécsben is. Azt mondták róla, hogy "arany ember"! Amihez hozzányúl, az arannyá válik! amit ő megkezd, az aranybánya. Itt van az aranybánya, nem a Csetátye Máréban, nem Selmec alatt, nem Vöröspatakon. Fő tudomány az, hogy "előbb" megtudja az aranybányász, mint üzlettársai, hogy a magas kormány minő nagy vállalathoz szándékozik hozzákezdeni. Ebben a tudományban volt Timár tökéletes. Ha Timár valami vállalkozáshoz kezdett, mint a raj, tódult utána az üzérek serege, azt tudta mindenki, hogy ott arany van, csak fel kell venni. De nemcsak ezért hítták Timárt arany embernek, hanem még másért is. Azért, hogy sohasem csalt, nem csempészett. Nagy vállalatoknál elég nagy a tisztességes nyereség is; aki lop, csal még azon felül, az bolond ember, mert bevágja az aranytermő bánya útját, s elveszti a kirabolt eret. Aki egy garas nyereséggel beéri egy forint után, az derék, becsületes ember; de egymilliónál az ötvenezer forint, s hozza maga után a másik milliót. |
| 103 |
Hanem ez azután a többi spekulánsok figyelmét is megragadta. Jöttek a versenytársak is a szőlőkért árverezni; a szegény monostori sárfehér és juhfarkú soha el nem tudta gondolni, hogy lett őbelőle olyan híres bor, hogy még szüret előtt lefoglalózzák? A szőlőárfolyam végre ott állt meg, hogy amely telkekért a terv elárulása előtt legfeljebb százezer forintot fizetett volna a kormány, az új bevásárlók kezéből azokat most már ötszázezerért kaphatta meg. Maga Brazovics úr százezer forintig vásárolt belőle, pedig ugyan nagy kínnal szerezte a pénzt: potom árért adta a gabonáját; hajóin túladott, nagy kamatot fizetett, rábízott idegen pénzekhez hozzányúlt. Hanem hiszen ezúttal bizonyosra játszott. Timár is benne van a dologban! Az ugyan legrosszabbul járt, mert még ő nagyon olcsón vásárolt; keveset fog nyerni. De, mivel ő is benne van, a dolog bizonyos, s a spekulánsok még ez évben megkapják az egész nyereséget. Hisz az állam fizeti, annak pedig mi adjuk a pénzt; tehát tulajdonképpen csak a magunk pénzét vesszük vissza. Timár pedig ezúttal is ravaszkodott. |
| 104 |
Vasárnap délután Athalie kisasszony elment sorba látogatni leánykori barátnőit. Ilyenkor az a kiváltságuk van a kisasszonyoknak, hogy egyedül tehetnek látogatást, anyai kíséret nélkül; hisz annyi titkos mondanivalójuk lehet egymás között – utoljára leánykorukban. Tehát Zófia asszony is otthon maradhatott. Ő örült annak legjobban, hogy van valahára egy nap az esztendőben, amikor nem kell látogatóba menni, látogatást várni, leányt strázsálni, német társalgást hallgatni, amiből ő egy szót sem értett, hanem otthon lehet maradni, s visszagondolni boldog szobaleány korára, mikor egy ilyen szabad vasárnapi délután teleszedte kötényét főtt kukoricával, aztán kiült a lócára, s egész estig hámozta a kukoricát, és eszegette szemenkint, s közben pletykázott vidám cselédpajtásnőkkel. A szabad nap, a főtt kukorica most is csak megvolna, csupán a cselédpajtás hiányzik a konyhalócáról. Zófia asszony még a szobaleányt és a szakácsnőt is elbocsátotta sétálni, hogy egyedül maradhasson a konyhában; mert főtt kukoricát szobában enni nem lehet, az elszórandó héjak miatt. |
| 105 |
Pedig ez volt a menyegző napja! Athalie azt parancsolá a cselédeknek, hogy hagyják Timéát aludni, még a függönyöket is lehúzatá az ablakra, hogy a hálószobában sötét legyen; ne ébresszék fel őt hamarább, mint mikor már Athalie készen lesz a menyasszonyi öltözékével. Az pedig jó időt vett igénybe. Athalie ma szépsége egész hadfelszerelésével akart megjelenni. Erre a napra messze földről jött össze a tömérdek rokon, üzletbarát, hogy a gazdag Brazovics egyetlen leányának esküvőjén együtt ünnepeljen: a legszebb leányén hét vármegyében. A násznép seregleni kezdett már a lakodalmas házhoz. Az örömanya, Zófia asszony is új ruhába volt már préselve, s ami nagyobb baj, új cipőkbe is, amik növelték azt az óhajtását, hogy bárcsak vége volna már ennek a mai napnak! A vőlegény is előjött már; derült arccal, udvariasan, mint mindig, de amely derült arc sohasem tanúsított semmit; s az udvariasság csak kifejezési modor volt nála. Elhozta magával a menyasszonyi virágbokrétát is. Még akkor a kamélia nem volt ismeretes: a menyasszonyi bokréta sokszínű rózsákból volt összeállítva. |
| 106 |
Csak ketten hiányzottak még: Timéa és Brazovics úr. Timéát senki sem sürgette, utána nem kérdezősködtek; de annál nyugtalanabbul várta mindenki Brazovics urat. Azt mondták, hogy a várba kocsizott a kormányzóhoz, még korán reggel, s türelmetlenül várták visszatértét. Még a menyasszony is többször az ablakhoz lépett, kitekinteni, ha nem jön e még a hintó atyjával? Csak a vőlegény nem látszott nyugtalannak. De hová is lehetett Brazovics úr? Tegnap este igen jó kedve volt. Együtt mulatott barátaival, s minden ismerősét meghítta a lakodalomra; még késő este bezörgetett Kacsuka úr ablakán, s azt kiáltotta be neki az üvegen át "jó éjszaka" fejében: "a százezer forint holnap készen áll!" És nem volt jókedve alaptalan. A várkormányzó tudatá vele, hogy az erődítési terv a minisztertanács által egészben elfogadtatott, a kisajátítások el vannak rendelve; sőt a csallóközi részre esőkért már ki is vannak fizetve az összegek; a többi is utalványozva van már, az éjjel vissza kell érkezni az utalványoknak a miniszter aláírásával. |
| 107 |
Megszidatni, megüttetni ezen a mai napon, és éppen ez előtt az ember előtt! Két nehéz könnycsepp tolult szemébe. A könnycsepp végiggördült fehér arcán. És bizonyára ez a két csepp könny alányomta azt a mérlegserpenyőt, melyet egy igazságosztó kéz tart, és méri rajta a boldogságot és a szerencsétlenséget. Athalie heveskedését lázas izgatottságával akarta érthetővé tenni. Az utolsó órában a menyasszony lehet szeszélyes, ingerült. Íme a násznagyok, a nyoszolyók már itt vannak, és az örömapa még késik. Mindenki nyugtalan már, csak a vőlegény bír elég önmérséklettel. A templomból is ideüzentek már, hogy a pópa készen várja az esküvőket; be is harangoztak már, mint szokták nagy patrónus tiszteletére. Athalie keble liheg az ingerültségtől, hogy atyja mégsem érkezik. Egyik futárt a másik után küldik a várba Brazovics úrért. Végre meglátják az ablakból közeledni üveges hintaját. Itt van végre. A menyasszony még egyszer a tükör elé áll, megtekinteni, jól állanak e fátyola redői; megigazítja karpereceit, a gyöngysorokat junói nyakán. |
| 108 |
S a menyasszonyi hímzett öltöny helyett jött a gyászruha. Az a fekete szín, amiben a szegény és a gazdag egyenlővé lesz. Athalie és Timéa egyforma ruhát kapnak: feketét. S ha még a fekete ruha viseléséből állna a gyász! De Athanáz rögtöni halálával a balsors egész vészmadárserege lepte meg a házat, mint ahogy nagy téli zivatar előestéjén végig ülnek a háztetőn a fekete varjak... A legelső hollókárogás az volt, hogy a vőlegény visszaküldte a jegygyűrűt; még csak a temetési szertartáson sem jelent meg, hogy az ájuldozó menyasszonynak karját nyújtotta volna, mikor az a koporsót a temetőig kíséri; mert ebben a kis városban megkívánják a gyászolóktól, hogy akár úr, akár szegény: alázatos, fedetlen fővel kísérje gyalog a temetőig a maga halottját. Akadtak is, akik ezért Kacsuka urat nagyon megrótták, és nem tartották golyómentes mentségnek azt a praktikus indokolást, miszerint Brazovics úr nem tartván meg a maga feltételét, a százezer forintnyi hozomány előre átadását, a vőlegény is jogosan föloldva érezheté magát kötelezettségei alul. |
| 109 |
És sorba vették, amit a háznál találtak, becsülgették, mit ér ez meg amaz: a képek rámástól vagy ráma nélkül, s a menyasszonyruha a menyasszony nélkül. És aztán kitűzték a határidőt, még a kapura is kiragaszták, amikor hatóságilag el fognak árverezni mindent, bizony mindent, még azt a szép hímzett menyasszonyi ruhát is. És aztán a házat magát, s mikor az el lesz adva, akkor az eddigi lakók mehetnek, amerre látnak, és a szép Athalie nézhet fel az égre, és kérdezheti, hogy hová fogja ő ezentúl a fejét lehajtani. De hová is hajtsa le a fejét Athalie? Egy bukott csalónak az árva leánya, akinek mindenét elvették, még a jó hírnevét is, s akinek nem maradt egy jóakarója a világon; még saját maga sem. Mindabból, ami kincse volt, csak két becses értéke maradt meg, miket elrejtett a lefoglalás elől: egy kalcedonszelence és a visszaküldött jegygyűrű. Azt a kalcedonszelencét eldugta öltönye zsebébe, s aztán éjszaka, mikor egyedül maradt, elővette azt, és nézegette a benne levő kincseket. Azok a kincsek mindenféle mérgek voltak. |
| 110 |
Az egész gyűjteményt egyszer olaszországi útjában szerezte Athalie, bizarr szeszélyből. E kincs birtokában dacos lett. Azt képzelte magában, hogy a legkisebb megkeserítésre képes volna magát megölni. Ez a képzelet zsarnokká tette szülői és szeretője irányában. Ha mindent kedvére nem tesznek, itt a méregszelence, csak válogatni kell belőle, melyik öl hamarább; őt halva fogják találni. Most azután itt volt a nagy kísértet! Előtte állt a kétségbeejtő élet egész vigasztalan sivatagával. Az apa koldussá tette gyermekét, s a szerető elhagyá menyasszonyát. Athalie ágyából fölkelve nézegeté a fölnyitott szelencét, s válogatott a különféle mérgekben. És akkor tudta meg magáról, hogy fél meghalni! Nincs még szívében az az erő, ami a sírba elvezet. Elnézi magát merengve a tükörben. Milyen szép! Nincsen bátorsága annyi szépséget elpusztítani. Becsukja a szelencét, s eldugja újra. Nem képes ő azon mérgek közül egyet is bevenni. Előveszi a másik drágaságot: a jegygyűrűt. És abban is méreg van. Még pusztítóbb méreg. |
| 111 |
Ez lelkét öli meg. És azt a mérget az ittasságig meri felszívni. Ő szerette azt az embert, akinek ezt a gyűrűt adta. Nemcsak szerette: szerelmes volt bele. A méregszelence rossz tanácsokat ád, a gyűrű még rosszabbakat. Athalie elkezdi öltönyeit fölszedni. Senki sincs már, aki segítsen öltözködésében, minden cseléd otthagyta már a házat. Zófia asszony és Timéa a cselédszobában alusznak; a dísztermek ajtaján a bíróság pecsétje van. Az alvókat nem költi fel Athalie, hanem felöltözik egyedül. Mennyire haladhatott az éj, nem tudja; a pompás állóórákat senki sem húzza már fel, amióta tudva van, hogy azokat is árverezni fogják. Ki reggelt, ki délutánt mutat. Mindegy, akárhány az óra, Athalie megkeresi a kapukulcsot, s kilopózik egyedül a házból; nyitva hágy maga után minden ajtót. Kit lopnak meg? És azután nekiindul egyedül a sötét utcának. Pedig a komáromi utca akkori időben becsületesen sötét utca. A Szentháromság szobra előtt pislog egy lámpa, a másik meg a városháza kapujában, harmadik a főőrhelyen: több nincs. |
| 112 |
A kést szorította marokra, s úgy ment végig a sötét szobákban. Fogai összeverődtek. Az járt a fejében, hogy ha ő most azt a kést annak a fehér arcú leánynak, amint az ott alszik mellette a másik ágyban, a szívébe verné, akkor aztán otthon volnának mind a ketten. Őt is kivégeznék, s megtalálná a kijárást a világból. Ah! csak egy döfés kellene azzal a késsel, oda, ahol az a fehér alak azon a fehér vánkoson alszik. Csakhogy az nem alszik ott. Athalie akkor tért magához, mikor hálószobájába lépve, Timéa ágyához lépett, s eszébe jutott, hogy hisz az kinn alszik most a cselédszobában Zófia asszonnyal együtt. Ekkor aztán kiejté a kést kezéből, és utolérte a rettegés. Most kezdé érezni, hogy milyen egyedül van; és milyen sötét van körös körül, és lelkében is olyan sötétség. Leveté magát ruhástól az ágyára, és azt akarta, hogy imádkozzék. De az imádság helyett az az egyiptomi istencsapásokról írt vers jutott eszébe, melyet a gyermek mondott el félelmében a menyegzőnap előtti éjszakán, s melyért őt úgy kinevette. |
| 113 |
A leány tündéri szépsége az első találkozás óta meghódítva tartá lelkét. Bámulta őt. A szelíd kedély, melyet később ismerni tanult nála, megnyerte tiszteletét. A gúnyos játék, melyet Brazovicsék űztek a leány szívével, lovagias rokonszenvét költé fel. S a szép kapitánynak könnyelmű udvarlása szította féltékenységét. Ez mind hozzátartozik a szerelemhez. Most végre eljutott vágyai céljához. A szép leány az övé. Neje lesz. És még egy nagy tehertől menekül meg lelke: az önvádtól. Mert attól a naptól kezdve, amidőn Timár az elsüllyedt hajóban megtalálta Ali Csorbadzsi kincseit, odavolt lelkének nyugalma; minden fényes siker után, mely vállalatait kísérte, felemelte szavát a belső vádló: ez mind nem a tied! Ez egy árva leánynak a vagyona volt, amit te bitorolsz. Szerencsés ember vagy? Nem igaz! Szegények jóltevője vagy? Nem igaz! Arany ember vagy? Nem igaz! Tolvaj vagy! Most ez a per el van döntve. A belső bíró kimondja felmentő ítéletét. A meglopott árva visszakapja vagyonát. Megkétszerezve kapja vissza. |
| 114 |
Hogy a Timéának visszaadott kincsekre ráadást is kínált: saját magát; s cserét kért értük: a leány szívét. S hogy ez csalás, ez erőszak. Timár siettetni akarta az összekelést. Nála nem volt azon időfogyasztó akadály, hogy még a kiházasítási készleteket kell beszerezni. Ő készen vett mindent Bécsben, s Timéa menyasszonyi köntösét a leghíresebb párizsi divatművész állítá ki, nem kellett azon magának a menyasszonynak hat hétig hímezni – mint azon a másikon. Az a másik, kétszeresen szerencsétlen araköntös el lett téve egy olyan falszekrénybe, amelyet sohasem nyitogat senki. Azt onnan sohasem fogja elővenni senki. Hanem más szent akadályok álltak megint elő. Timéa még mindig nem volt megkeresztelve. Timár igen természetesen kívánta, hogy ha már Timéa a török vallásból a keresztyénbe tér át, hát egyúttal legyen protestáns, mint férje, hogy egy templomba járjanak. Hanem most meg a protestáns lelkész állt elő, hogy az áttéréshez múlhatatlanul megkívántatik, hogy a neofita megismerkedjék azzal a confessióval, amelynek keblébe felvétetni óhajt. |
| 115 |
Minden aggodalmát eloszlatja végre az a másik tiszteletes úr; ez már fiatalabb, aki másodiknak jő fel a katedrára, s igen szép szónoklatot tartván, elvégre egy írást vesz ki a könyvéből, s abból felolvassa, hogy ezennel kihirdettetik, miszerint tekintetes nemes, nemzetes és vitézlő Levetinczy Timár Mihály úr, helvéciai hitvallású keresztyén atyánkfia eljegyzette magának hitvestársul néhai tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlett Csorbaffy Ali úrnak árva hajadon leányát, nemes Csorbaffy Timéa Zsuzsánna kisasszonyt, helvéciai hitvallású keresztyén leányzót. És az a három légió asszony még erre sem szól egy szót is. Timéa megnyugodott a történtekben. Az első kihirdetéstől a menyegzőig két hetet kellett elvárni, azalatt Mihály mindennapos volt Timéánál. A leány őszinte nyájassággal fogadta mindig. Mihály boldog volt a jövendő előérzetében. Valahányszor Timéát látogatni jött, menyasszonyát Athalie társaságában lelte. Athalie rendesen ürügyet talált, hogy a szobát elhagyhassa, s őhelyette azután Zófia asszony jelent meg. |
| 116 |
Engedte kezét kezébe venni; engedte hosszasan szemeibe nézni, s ha jött, ha távozott, megszorítá kezét, és mosolygott rá. És Zófi asszony mindennap tudott valami új dolgot mondani Mihálynak, amit Timéa regélt el neki felőle. Timár elhitte, hogy ő az a boldog ember, akit e nő szeretni fog. A menyegzői nap is eljött. Messze földről összecsődült vendégsereg hosszú hintósora állt végig az utcán, miként ama boldogtalan napon; de ezúttal semmi szerencsétlenség nem történt. A menyasszonyt a hajdani Brazovics háztól, mely most már sajátja volt, vitte el a vőlegény a templomba; a menyegzői lakoma pedig a vőlegény házánál volt rendezve. Zófi mama el nem engedé, hogy a lakoma rendezésére ő ügyeljen fel. Athalie pedig otthon maradt, egyedül, a hajdani apai háznál, s ugyanabból az ablakból nézte, elrejtőzve egy függöny mögé, hogy indul meg a hintók hosszú sora a nyoszolyókkal, násznagyokkal, a vőfélyekkel, a menyasszonnyal, a vőlegénnyel egymás után, amely ablakból ama végzetes napon várta saját vőlegénye megérkeztét. |
| 117 |
A lelkészen nem volt semmi aranyköntös, aranysüveg; nem is hozott az új pár elé ezüstkoronákat, hogy megkoronázza őket egymás urává, asszonyává; nem is énekeltek nekik semmit. A vőlegény nemesi bársonyruhát viselt boglárokkal, hattyúprémmel, s elég délceg alak volt, csakhogy a fejét mindig meghajtva tartá; nem tudta azt olyan büszkén fenn hordani, ahogy kell a nemesi díszruha mellé. Az a bűbájos szertartás sem következett be, mikor a vőlegényt és menyasszonyt letakarják együtt egy selyemlepellel, s legelőször e szentséges árnyban találkoznak egyedül, s a pap megfogja kezeiket, és az oltár körül vezeti őket háromszor. Ez is elmaradt most. El a közös pohárból ivás és a szent csók az oltár előtt: oltár sincs itt. Semmi sincs itt, csak egy fekete ruhás pap, aki beszél igen okos dolgokat, de miknél mind igézetesebben hangzik az, hogy "goszpodi pomiluj". Még csak le sem térdepelnek egymás mellé, úgy esküsznek. A felizgató keleti képzelmet nagyon hidegen hagyta a szertartás nélküli protestáns esküvő. |
| 118 |
A fényes lakodalom véget ért, a vendégek hazamentek, a menyasszony ott maradt vőlegénye házánál. Mikor Mihály végre egyedül maradt Timéával, mikor leült melléje, és kezét kezébe vette, úgy érzé, hogy szíve reszket, s ez a remegés elterjed egész valóján. Az a véghetetlen kincs, amit bírni úgy óhajtott, most már birtokában van. Csak karját kell kitárnia, hogy őt keblére vonja. Nem meri. Varázs alatt van. A nő, a feleség – nem tud az ő közellétéről semmit. Nem remeg, és nem hevül. Ha csak egyszer lesütné szemeit ijedten, midőn Mihály ujjai vállát érintik, ha egy szemérmes elpirulás tűzárnya futna egyszer végig fehér arcán, meg volna törve a varázs, mely a közeledőt megdermeszti; de ő hideg marad és nyugodt és szenvtelen, mint egy álomjáró. Mihály ugyanazt az alakot látja maga előtt, akit ama végzetes éjszakán a halálból felébresztett, aki ott ült előtte ágya szélén, mint egy oltárkép, melyről a ránézőre hideg sugárzik; akinek arca nem változik el sem akkor, midőn éji öltönye válláról lecsúszik, sem akkor, midőn azt mondják neki, hogy atyja meghalt |
| 119 |
Fogadott apja házánál aztán mást tanult a leány. Azt, hogy a keresztyéneknél az ábrándozás meg van ugyan engedve, sőt arra minden alkalom meg van adva; hanem azért aki abba beleesik, azt nem úgy gyógyítják, mint egy beteget, de úgy büntetik, mint egy bűnöst. Ő kiszenvedett ezért. Timéa úgy ment nőül Timárhoz, mint aki minden csepp vérét tilalom alá vetette, hogy másról beszéljen neki, mint a női kötelességekről; mert ha megengedte volna, hogy ábrándjairól beszéljen, akkor minden csepp vére azt mondta volna, hogy – azon az úton menjen, amelyen az a másik leány sötét éjjel kétszer megbotlott az útjában alvó örömleány testén – az ő botlása halála lett volna lelkének. Eltemette, megfagyasztá azt az érzést. S nőül ment egy férjhez, kit tisztelt, kinek hálával tartozott, s kinek hű társa akart maradni. Mindennapi történet ez. S akiken megtörténik, azzal biztatják magukat, hogy majd jön a tavasz, s az a szíveket átmelegíti. Mihály a menyegzői nap után elvitte ifjú nejét magával utazni. Bejárták Svájcot, Olaszországot. |
| 120 |
Úgy jöttek vissza, ahogy elmentek. Se Helvécia andalító völgyei, se Itália fűszeres ligetei nem termettek az ő számára írt. Elhalmozá ifjú nejét mindazzal, amin asszonyok kapni szoktak, piperével, ékszerekkel; megismerteté a nagy városok mulatságaival. Hatástalan volt rá minden. A holdsugár nem ad meleget a gyújtótükörben sem. A nő szelíd volt, gyöngéd, figyelmes, háladatos, engedelmes, de szívét nem találta sehol; se otthon, se útban, se örömben, se szomorúságban. A szíve el volt temetve. Timár egy holt nőt vett feleségül. Ezzel a tudattal jött vissza külföldi útjából. Egy ideig azon gondolkozott, hogy Komáromot végképp elhagyja, s elköltözzék Bécsbe. Talán ott más élet kezdődik. Hanem azután mást gondolt. Elhatárzá, hogy ott fog maradni Komáromban, s lakásul a Brazovics házat rendezi be. Ott fog nejével együtt lakni, Saját házát pedig berendezi üzleti ügyei számára, hogy abba a házba, hol neje lakik, semmi se jöjjön azokból. Így azután egész nap távol lehet hazulról, s nem tűnik fel senkinek, hogy neje egyedül van. |
| 121 |
A világ előtt mindig együtt jelennek meg. Társaságokba a nő férjével együtt jár; ő figyelmezteti férjét, ha már itt az idő, hogy haza kell menni, s karjába öltve kezét, távozik el. Mindenki magasztalja a férj sorsát, milyen boldog ember! Mi szép és mi hű neje van! S bár olyan hű ne volna, bár olyan jó ne volna. Bárcsak gyűlölni lehetne! De nem férhet hozzá semmi rágalom. És a tavasz mégsem olvasztja fel a szív jegeit. A napok csak magasabbra emelik a jéghegyeket. Mihály átkozza a sorsot. Minden kincseinek árán nem képes megvenni saját neje szerelmét. Még rosszabb rá nézve, hogy gazdag. A pompa, a birtok még tágítja a távolt közöttük. A szegény ember szűk négy fala jobban összeszorítja azokat, akik egymáshoz tartoznak. A napszámos, a hajóslegény, akinek egy szobája, egy ágya, egy asztala van: boldogabb ember. A favágó, aki mikor fűrészel, az egyik végét a fűrésznek a feleség fogja, az boldog ember; azok, mikor elvégezték a munkát, leülnek a földre, s esznek egy szilkéből bablevest, s megcsókolják egymást utána. |
| 122 |
Timár meggyűlölte a gazdagságát, s hozzáfogott, hogy túladjon rajta. Ha szerencsétlen lesz, ha elszegényül, akkor közelebb fog jutni nejéhez. Azt képzelte. Nem sikerült neki az elszegényedés. A szerencse hódol annak, aki őt megveti. Akármihez fogott hozzá, amibe más ember bizton belebukott volna, az fényes sikerrel végződött; minden képtelenség lehetővé és valóvá lett a kezében: a kocka mindig hatot fordult; s ha szerencsejátékban akarta elveszteni a pénzét, szétrobbantotta a bankot. A pénz özönlött oda, ahol ő megállt, s ha elfutott, ha elbújt előle, utána ment, és fölkereste. És azt mind odaadta volna nejének egy édes csókjáért. Pedig hiszen a pénz mindenható. Mennyi szerelmet lehetne kapni érte! Hamis, hazudott szerelmet, mosolygó arcok ragyogását, kik azt nem érzik; tiltott, bűnös szerelmet, kik azt titkolják; csak ennek az egynek a szerelmét nem, aki igazán, híven, boldogan szerethet. Timár óhajtotta volna már, ha gyűlölhetné inkább nejét. Ha elhitethetné szívével, hogy az mást szeret, hogy hűtelen, hogy női kötelességeit megtöri. |
| 123 |
De nem talál a gyűlöletre okot. Soha senki sem látja a nőt másként, mint férje karján megjelenni. Társaságokban oly méltóságteljes állást tud foglalni, mely minden merész közeledést visszatilt. Vigalmakban nem táncol. Meg is mondja az okát, miért nem. Nem tanították táncolni, s asszonyfejjel már nem akar tanulni. Csak az éltes asszonyságok társaságát keresi. S ha férje egy hétig távol van a várostól, akkor ő egy hétig nem hagyja el a házat. Igen, de benn a házban? Mert hisz a világ átlátszó, de a ház falai nem! Óh! erre a kérdésre volt még Mihálynak legsúlyosabb felelete. Abban a házban együtt lakott Timéával Athalie. Athalie, az ő becsületének nem védangyala, hanem védördöge. Hiszen annak a nőnek minden léptét, szavát, tettét, minden gondolatját, minden sóhajtását, minden könnyhullatását, de még álomlátásainak téveteg hangjait is folyton kíséri egy másik nő, aki gyűlöli a férjet is, a nőt is, s aki bizony sietne mind a kettőt szerencsétlenné tenni, ha egy árnyékát a bűnnek elleshetné e falak között. |
| 124 |
Tört edények, csorba poharak, sánta bútorok seregestől tanúskodtak azon szerencsétlen órákról, amelyekben egyedül találkoztak össze Athalie val. S volt különösen egy néma tárgya, kire cseppenkint összegyűjtött dühét egyszerre ki szokta önteni; nem azért néma, mintha nem tudna beszélni, hanem azért, mert édesanyja. Szegény Zófi mama bújt a leánya elől, s rettegett négyszemközt maradni vele. Egyedül ő volt az, aki Athelie nak igazi hangját hallá a háznál, akinek Athalie mindennap meg merte mutatni, mily feneketlen örvény az, amit az ő gyűlölete képez. Zófi asszony rettegett egy szobában hálni a leányával, s a hűséges szakácsnőnek egy bizalmas órában megmutogatá a kék és zöld foltokat karjain, amik a szép Athalie kezének a nyomai. Mikor Athalie elfojtott dühével estenden Zófi asszonyhoz került, nagyokat csípett rajta, fülébe súgva: "Miért szültél a világra!" Hah! milyen jólesett neki, ha egy kutyát megrúghatott, ami asszonyának kedvence volt! És milyen jólesett neki, ha Timéának hírt hordhatott, milyen rosszak a cselédei, mi kárt tettek ma megint, mi pletykát csináltak újra. |
| 125 |
Ebből Timéa mindennap kapott. És aztán, mikor a napot bevégezé Athalie nyílt hízelkedéssel, titkos dühöngéssel, végre aludni ment; nem kellett neki, hogy segítsen valaki a vetkőztetésnél, letépte magáról a ruhákat; csombókra akadt zsinórnak szakadni kellett, szétbontott haj fonadékainak szenvedni kellett, tépte fésűvel, cibálta marokkal a szegény hajat, mintha a másé volna, vagy mintha oka volna ez valaminek; aztán nagyot rúgott földre vetett ruháin; elfújta a gyertyáját, bűzölni hagyva az izzó faggyús kanócot, hadd töltse be az fojtó zsírfüsttel az egész szobáját, s aztán ágyába vetve magát, beleharapott a vánkosba, azt tépte a fogaival, és gondolkozott pokolbeli kínszenvedésekről. S csak akkor érte utol az álom, mikor az éj csendében egy ajtót hallott csukódni a háznál. A férj megy magányos szobájába aludni. Ennek örült. Ezen elaludt. Neki tudnia kellett azt jól, hogy az ifjú férj és az ifjú nő – nem boldogok. Várta kárörömmel, mi fejlődik ki e boldogtalanságból. Egyik fél sem árulja el magát. |
| 126 |
Nincsenek közöttük heves szóváltások; semmi civódás. Még csak egy meg nem óvott sóhaj sem hangzik el. Timéa állandóan az, aki volt: csupán a férj kezd napról napra jobban elkomorodni. Óra hosszant elül neje mellett, néha a kezét is kezében tartja; de szemébe nem néz, s fölkel, eltávozik anélkül, hogy valamit szólt volna. A férfiak utoljára is nem tudnak annyira uralkodni titkaik fölött, mint a nők. Egy időben Timár azt a szokást veszi fel, hogy útra távozik, megmondja, mikorra várják, és aztán a mondott napnál hamarább hazajön. Máskor szokatlan órákban lepi meg nejét, mikor éppen nem várt rá senki. Úgy tesz, mintha a véletlen hozta volna haza, s nem akarja mutatni, mit keres. De a homlokára van írva. Gyanakodik. Félt. Egy napon azt mondta Mihály odahaza, hogy le kell mennie Levetincre, ahonnan csak egy hónap múlva kerül majd elő. Minden úti készület úgy volt intézve, hogy hosszú időre távol marad. Mikor a házastársak búcsúcsókot váltottak egymással: hideg, látszólagos, szerződéses csókot, |
| 127 |
Athalie is jelen volt. Athalie mosolygott. Más talán észre se vette volna e mosolyt, más talán nem is érezte volna ki belőle azt a gúnyt, amit Mihály megérzett. A káröröm, a bolondul járt embert lenéző gúny volt abban. Ez a mosoly volt az, mely azt mondja: "csak te eredj!" Mihály magával vitte e kárvágyó gúnymosoly fullánkját az útra. Délig utazott e fullánkkal Levetinc felé, délben visszafordítá a kocsiját, s éjszakára hazakerült Komáromba. Lakásának külön bejárása volt az ő szobájába, s annak a kulcsát mindig zsebében hordá. Bemehetett anélkül, hogy valakivel tudatta volna visszaérkeztét. Saját szobájából aztán egy közös előszobán keresztül eljuthatott Timéa hálószobájába. Neje sohasem szokta zárva tartani hálószobája ajtaját. Sokáig szokott olvasni lefekvés után, s a komornának rendesen be kellett hozzá nézni, hogy nem maradt e égve a gyertyája. Timéa hálószobáján túl volt Athalie és Zófia asszonyé. Mihály nesztelenül közelített az ajtóhoz, s óvatosan nyitá fel azt. Csend volt, aludtak. |
| 128 |
Ugye, jólesett volna hallania tőlem, hogy neje megvetésre méltó, hogy azt gyűlölheti, eltaszíthatja magától? Nem, uram. Ön egy alabástromszobrot vett el, aki önt nem szereti, de aki önt meg nem csalja. Ezt csak én tudom, de én jól tudom. Óh! önnek a férji becsülete jól meg van őrizve. Ha a mesék százszemű Árgusát fogadta volna ön meg, nem volna jobban megőrizve, mint általam. Amit ez a nő tesz, szól, kigondol: én mind megtudom azt, és nem érezhet a szíve mélységében olyan titkos érzést, amit én ott meg ne találjak. Ön jót tett a becsületével, mikor engem a házához fogadott. És ön nem fog innen engem elűzni, pedig gyűlöl, mert jól tudja, hogy amíg én itt vagyok, az az ember, aki önre nézve rettegés, az ön családi kincseihez nem fog közelíthetni. Én vagyok a gyémántzár az ön házán. Tudjon ön meg mindent. Mikor ön elmegy a városból, addig az ideig, amíg ön ismét visszatér, az ön háza egy kolostor. Semmi látogatást itt el nem fogadnak, se férfit, se asszonyt. Ami levelek az asszonyhoz érkeznek, azokat ön ott találhatja íróasztalán – felbontatlanul. |
| 129 |
Önnek neje az utcára ki nem megy azalatt, míg ön távol van, csupán kocsin és velem. Egyedüli sétája a sziget, s ott én mindig vele vagyok. Én látom őt szenvedni, de nem hallom panaszkodni. Hogy is panaszkodhatnék nekem? Nekem, aki ugyanazt a poklot szenvedem, amit ő. És őmiatta szenvedem. Mert amióta az ő szellemarca e házban megjelent, azóta vagyok szerencsétlen. Addig boldog voltam. Szerettek. Ne féljen ön, nem fakadok sírva. Nem szeretek már, csak gyűlölök, nagyon gyűlölök. Rám bízhatja a házát. És ön járhat e világba szerteszét, és nyugodt lehet: itthon hagyott engem. És amíg ön visszatértében nejét élve találja, addig tudhatja, hogy az önhöz hű maradt. Mert én, uram, ha azzal az emberrel csak egy édes szót váltana valaha, ha csak egy nyájas mosolygást viszonozna neki, ha csak egy levelét elolvasná: nem várnék önre, hanem megölném őt magam, s ön csak a temetésére jönne haza. Mármost tudja ön, hogy mit hágy idehaza. A kifent gyilkot, melyet a szerelemféltő düh az ön felesége szívének tart szegezve. |
| 130 |
Néhol még frissen hullott hó lepte a mezőket, s az erdők még kopárak voltak. A viharos hideg időhöz hozzáillett az is, amiről gondolkozott. Annak a kegyetlen leánynak igaza volt. Nemcsak a férj szerencsétlen, hanem az asszony is. Csakhogy a férj kétszeresen az, mert ő szerezte azt a balsorsot mindkettőjüknek. Az első megbotlás követeli bűnhődését. Mikor ő Timéa kincseit meglelte, azzal a szándékkal tartotta azokat magánál, hogy majd egyszer megnyeri velük Timéát. Megnyerte, s most abban bűnhődik. A szegény ember komisz ember; hanem azért a szegény ember lehet boldog; a gazdag ember dicső ember, hanem azért a gazdag ember boldogtalan. De hát miért kell neki boldogtalannak lenni? Hát nincs őrajta mit szeretni? Nincsenek meg azok a nemes tulajdonok benne, amikért egy férfit szerethet a nő? Arcának összhangzatos vonásai, kifejezésteljes szemei, ép, erőteljes termete, egészséges vére, szeretni képes szíve? Nem szerethetné e őt egy asszony még akkor is, ha földhözragadt szegény volna, egyedül önmagáért? Mégsem szereti. |
| 131 |
Egyiket bécsi, másikat sztambuli ügynöke küldé. E levelek tartalmának nagyon megörült. Mind a kettőt zsebébe tette, s azontúl idáig hozott szenvtelensége múlni kezdett. Ismét szokott gyors erélyességével adta ki rendeleteit ügynökeinek, figyelemmel jegyezte fel a tudósításokat, s amint végzett, sietett továbbutazni. Volt már valami célja az útjának. Csekély cél; nem is valami magas, de legalább cél. Egypár szegény embernek az öröme. De igazi öröm. Az idő megváltozott, egyszerre derült ég jött, meleg nappal, ahogy nálunk szokott, ahol a telet mindjárt a nyár váltja fel. S Baján alul megváltozott már a táj is. Amint Mihály váltott gyorslovakon haladt délirányban, mintha egy nap alatt heteket sietett volna a természet, már Mohácsnál világoszöld erdők fogadták, Zombor körül már sötétzöld bársonnyal volt bevonva a mező; Újvidéknél már tarka volt a vidék a tavasz virágaitól, s Pancsova tájékán a repcevetések arany táblái mosolyogtak a síkon, s a halmokat mintha rózsaszínű hó fedné, a mandula és barack virágzik. |
| 132 |
Hát mit csinálnának ilyen szép tavaszi időben? Aki úr, az vadászik. Csakhogy a vadászatnak korlátai is vannak. Az egér éjszakai vadászatra való, s abban Almira nem vehet részt; a madarakra vadászni szigorúan meg van tiltva Narcisszának; viszont Almirára nézve a marmoták vannak tilalom alá vetve, mik harmadéve honosultak meg a szigeten, mikor a Duna befagyott, s a jégen átjöttek. Azokra nem szabad vadászni. No hát vadásznak a víziállatokra. Az is szép sport! Almira begázol a szép tiszta vízbe, a halomban fekvő nagy kavicsok közé, s nagy óvatosan bedugja az egyik lábát egy olyan üregbe, ahol valami sötétlik. Egyszer aztán nagyot ugrik, kikapja a bedugott lábát, s három lábon, szűkölve, nyihogva ugrál ki a vízből, a negyedik lábára egy fekete rák csimpajkozik, keményen odacsípve ollójánál fogva. Almira kétségbeesetten szűköl, míg kinn a parton le tudja rázni a lábáról a félelmes szörnyeteget, akkor aztán közrekapják ketten Narcisszával, s elkezdik a rákot vallatni, hogy mennyiért engedné a csontjábul kiszedetni a húsát. |
| 133 |
A retrográd fenevad persze nem alkuszik, hanem mindenáron vissza akar hátrálni a vízbe. A két vadász aztán előre hátra pofozza a talpaival, míg egyszer hanyatt fordítják, s akkor aztán mind a hárman meg vannak akadva, hogy mit csináljanak mármost? Almira is, Narcissza is, meg a rák is. Most Almira figyelme egyszerre másfelé fordul, valami neszt hall, s valakit érez. Ismerős közelít a vízen. Nem ugat eléje, csak mélyen dörmög. Valami kedélyes, öreguras kacagásforma az nála. Megismeri a csónakászt. Mihály kiszökik csónakából a partra, s megköti a fűzcölöphöz a csónakot, azután megcirógatja Almira fejét, s azt kérdi tőle: "No hát hogy vagytok idehaza? nincs semmi baj?" Felel neki arra a kutya mindenfélét, csakhogy persze newfoundlandi kutyanyelven. A hangzásából ítélve a válasz megnyugtató. Most egyszerre rémületes jajveszékelés zavarja meg a kedélyes találkozási jelenetet. Az előre látható katasztrófa bekövetkezett. Narcissza olyan közel ment a hanyatt fekve kalimpáló szörnyeteghez, hogy az az egyik ollójával belekapott a fülébe, aztán a hat horgas lábával meg a pofájába. |
| 134 |
Timár rögtön a vész színhelyén termett, s szokott lélekjelenlétével azonnal felfogva a veszély nagyságát, ott ragadá meg a páncélos gonosztevőt, ahová annak fegyverei el nem érnek, s erős ujjaival összenyomva annak a fejét, kényszeríté őt áldozatának szabadon bocsátására, azután pedig úgy vágta a szörnyet a parthoz, hogy rögtön elterült, átadva fekete lelkét a pokolnak. Mire Narcissza hálateljesen szökött fel lovagias megmentőjének vállára, még onnan is mérgesen kurrogva le megölt ellenfelére. E bevezető hőstett után, mely úgy hiszem, minden regényben előfordul, Timár hozzálátott, hogy a ladikban hozott holmikat kiszállítsa. Hiszen az mind tarisznyába van csomagolva. Könnyen vállára veheti. De a puska, a puska! Azt Almira nem szereti a kézben látni. Itt hagyni pedig nem lehet, mert valaki erre jár, s elviszi. Hát a puskával azt gondolta ki Timár, hogy odaadta Almira szájába, s az aztán keresztbe fogva azt oroszláni nagy állkapcájával, vitte előre, mint valami diadaljelt, mint a kis pudli a gazdája pálcáját. |
| 135 |
Mintha kicserélték volna lelkét, mikor e sziget pázsitos útjára lépett! Méla nyugalom van itt, andalító egyedüllét. A paradicsom gyümölcsfái most virágoznak, fehér és rózsaszín virágpyramidok, köztük virágbarlangok, földig hajló csipkerózsákból, s a fűszőnyeg pompás zöldje kihímezve ibolyakékkel, szironták arannyal; az arany napsugár kihívja a virág szerelmét, az illatot, attól terhes a lég; az ember minden lélegzetvételnél aranyat és szerelmet lehel be. A virágok erdejét mély zsongás zúgja át, s e titokszerű zsongásban, a virágok szemeiben Isten beszél, Isten néz... Templom ez... S hogy énekese is legyen a templomnak, a fülemile énekli Szent Dávid zsoltáraiból a panaszt, a pacsirta a dicséretet; csakhogy szebben, mint Dávid király! Mikor a sűrű orgonabokrok lila színnel koszorúzott lombjai egy helyütt szétnyílnak, s meglátszik a kis szigeti lak, Mihály önkénytelenül megáll, mintegy leigézve. A kis lak lángban áll; de nem tűzlángban, hanem rózsalángban; felfutó rózsa borítja egész tetejéig, s körülötte kétholdnyi területen csupa rózsa minden. |
| 136 |
Az út olyan szűk, hogy közel kellett egymáshoz maradniok; hanem Almirának volt annyi esze, hogy a nagy fejével odafurakodjék közéjük, s természetes válaszfalat képezzen közöttük. A kis szigeten három év óta ismét nagyot haladt a tenyészet. A mívelő kéz nyomai végigterjedtek egész a csúcsáig. Járható út volt vágva a sűrű geszten keresztül; az ősbozót ki volt irtva a szálas pagony alul, melynek jegenyés fái oly vastagra nőttek már, hogy két ember át nem érte; a vad csemeték mind be voltak már ojtogatva nemes gyümölcsökkel; a törpe alanyból mesterséges sövényeket alakított a műértő kéz; ahol a gyümölcsös végződött, összefont eleven sövény zárta el a ligetet, s azon túl volt elkerítve a füves rét, hol kecskék és bárányok legelésztek; egy kis fehér báránykának piros szalag volt a nyakára kötve, az bizonyosan Noémi választottja. Mikor meglátták a legelésző állatok a leányt, odaszaladtak eléje, s valami üdvözlést bégettek, amit ő megértett; s aztán elkísérték, míg a mező túlsó széléig haladt Timárral, hol egy másik eleven sövény következett. |
| 137 |
Onnan hozzák a gyapotot meg a dohányt, a cukrot meg a kávét; ott vannak a leghíresebb gyémántbányák. Lakosai indusok, portugallok, hollandusok, anglusok meg németek. Most tessék ennyi furfangos nép közé még egy magyarnak is elegyedni. És méghozzá lisztet vinni oda! Egy olyan országba, ahol erdőszámra teremnek az olyan fák, amiket csak ki kell vágni, s a belseje tele van kész liszttel meg darával. A másik erdőben meg már a kész kenyerek függnek a fákon, csak le kell szedni az érett cipókat az ágról és megsütni. S ilyen országba lisztet küldeni a tengeren keresztül! Először is: mind megdohosodik, mire odaér. Másodszor: nem veszi azt ott meg senki. Harmadszor: sohase látja az a pénzét, akinek Brazíliából kell azt megkapni! Nem megy oda se fiskális, se vicispán. Egyszóval ez most megint valami hallatlan nagy bolondság Levetinczy uramtól, hanem azért meglássa mindenki, ez is valami csodálatos jóra fog fordulni, mint minden bolondság, amihez Levetinczy uram eddig hozzáfogott, s az a lisztes hajó aranyporral megterhelve fog visszatérni Brazíliából. |
| 138 |
Nem új ötlet ez nála. Rég küzdött ő azzal a vággyal, hogy miért ne lehetne egy magyar kereskedőnek valami nagyobb feladatot is választani, mint örökösen hajót vontatni, búzára alkudni, kedvezőbb alkalom esetén a magas minisztériumok megbízásait elnyerni, országos kiadások csatornáját a maga telkére vezetni, potom árért kamarai jószágokat bérelni, s úgy mellékesen, nobel passzióból, megszorult mágnás uraknak ötven percentre pénzt kölcsönözgetni s ilyenformán egyik nyomorult milliócskát a másik után koldusmódra összekapargatni? Hátha egy merészebb, nagyobb, szabadabb pálya is volna egy magyar kereskedőre nézve e kisszerű kalmárkodásnál? Hátha lehetne valami hazai nevezetes árucikknek, amiben iparunk kiállja a versenyt, piacot nyitni a világkereskedelem nagy bazárjában? Ez a külkereskedés már régi terve volt. Előre tökéletesítteté műmalmait, s építtetett Triesztben egy kereskedelmi hajót. De a gyors elhatározásnak mégiscsak Noémi volt az oka. Arra, hogy rögtön hozzákezdjen a tervéhez, Krisztyán Tódorral találkozása dönté el határozatát. |
| 139 |
A lisztkivitel mellékes volt már; fő dolog volt az, hogy Timár az egész földtekét tegye maga és ez ember közé. Akik látták, hogy heteken át micsoda sietséges munkát végzetett Timár, hogy utazott egyik malomtól a másikig, onnan megint a hajóihoz, hogy sietteté azokat, amint meg voltak terhelve, rögtön a továbbmenetelre, hogy ügyelt fel saját maga minden szállítmányra, azt mondák: ez aztán a mintaképe egy kereskedőnek! Milyen gazdag úr! Vannak igazgatói, ügynökei, biztosai, sáfárjai, felügyelői, ispánjai, és ő mégis mindenütt maga lát a dologhoz, mint a legközönségesebb vállalkozó. Ez érti aztán a kereskedést! (Tudták volna csak, hogy miben kereskedik!) Három hét telt bele, hogy az első hajó, tonnára vert magyar liszttel megrakodva, készen állt a trieszti kikötőben, horgonyait felszedni. A hajó neve volt "Pannonia". Szép, háromárbocos galliote volt. Még Fabula uram is magasztalta, mert ő ott volt a hajórakodásnál. De Timár nem látta azt a hajót. Még csak el sem ment Triesztbe, hogy megnézze a hajóját, mikor az útnak indul. |
| 140 |
Attól a naptól fogva mintha kicserélték volna Timárt; alig lehetett ráismerni. A máskor oly higgadt kedélyű ember minden tettében elárult valami nem szokott nyugtalanságot; egymással ellenkező rendeleteket adott ki, s elfeledte egy óra múlva, amit elrendelt; ha valahová elindult, fele útról visszatért; majd meg kerülni kezdte az üzletét, s úgy tett, mint aki nem törődik semmi nagy dologgal; máskor megint oly ingerült volt, hogy mindenkibe beleveszett a legcsekélyebb mulasztásért. Sokszor látták őt a Duna parton fél napon át fejét lecsüggesztve sétálni, mint mikor valaki az őrüléshez közelít, s azon kezdi, hogy házától elfut. Máskor meg egész nap bezárkózott szobájába, s nem eresztett magához senkit. Levelei pedig, amiket az ország minden részéből küldöztek utána, ott hevertek halommal az asztalán – felbontatlanul. Az okos ember nem tudott egyébről gondolkozni, mint arról az aranyhajú leányról, akit ott látott a szigetparton utoljára, karját egy fatörzsre támasztva s fejét karjára csüggesztve. |
| 141 |
Egyik nap azt határozta el, hogy visszamegy hozzá; a másik nap megint azt, hogy el fogja őt felejteni örökre. Babonás kezdett lenni. Jeleket várt az égtől, az álomlátásból, amik elhatározzák, mit tegyen. Óh az álomlátások mindig azt az alakot hozzák eléje: boldogan és szenvedve, átadva és elveszítve; azoktól csak még őrültebb lett. Az égből pedig nem jött semmi jel számára. Egy napon aztán rávette magát, hogy megtér okos embernek, dolgai, üzletei után lát, majd azok lecsillapítják lelke háborgását. Odaült levelei halmazához, s elkezdte azokat egyenként felbontogatni. Az lett belőle, hogy mire végigolvasott egyet, elfelejtette, hogy mi volt az elején. Mindig csak azokból a kék szemekbül akarta olvasni, hogy mi van azokba írva. Egyszer aztán nagyot dobbant a szíve, mikor egy levél akadt a kezébe, mely súlyosabb volt a többinél. Annak a címiratán megismerte a kéz írását. Az Timéa írása volt... Valami józan hidegség futott át erein. Ez az égből jött jeladás! Ez a levél eldönti lelke harcát. Timéa ír, az angyali jóságú teremtés, a tiszta, hű nő. |
| 142 |
Most már el volt határozva, hogy vissza fog menni a szigetre. De mégsem úgy akart elvonulni, mint vert fél. Levelet írt Timéának, melyben fölkérte őt, hogy minden levelét, mely hosszas távollétében komáromi házához lesz utasítva ezentúl, vegye át, bontsa fel, közölje ügyvédjével vagy biztosával, ha szükségét látja, s ahol intézkedni kell, rendelkezzék teljhatalommal férje nevében: utalványozzon, vegyen át és adjon ki pénzeket saját belátása szerint; egyúttal visszaküldte neki íróasztala kulcsát, hogy ha okmányokat, szerződéseket kell kikeresni, kéznél legyen az. Ez volt a tromf. Mikor azt érezte, hogy titkához közel járnak, sietett egészen rávezetni a titokra; így talán nem fog az kiderülni. A gyanú szemének homály kell és sötétség, mint a bagoly szemének; az a világosságban nem jól lát. Azzal kiadta utasításait telepbiztosainak, mindegyiknek megmondva, hogy hosszú időre el fog utazni, de azt nem, hogy hová. Minden őt érdeklő levelet intézzenek Komáromba a nejéhez. Levetincről késő délután indult el egy fogadott parasztszekéren. |
| 143 |
A szúnyogfelhő elborítá a síkságot, melyen Timárnak át kellett volna utazni; az apró, fullánkos szörnyek meglepték mind a két lovat, füleikbe, szemeikbe, orrlyukaikba tódulva. A megriadt állatok nem voltak fékezhetők többé, bőszülten fordultak vissza a szekérrel, s vágtattak feltartóztathatlanul északnyugat felé. Timár kockáztatta a szekérből kiugrást, ügyes is volt és szerencsés, nem törött sem keze, sem lába; a lovak a szekérrel elfutottak a világba. Ha adott volna valamit az előjelekre, ez már elég ok lett volna arra, hogy visszaforduljon maga is. De most már makacs volt. Hiszen olyan úton járt, amelyre az ember nem kéri többé az Isten segítségét. Most már akart menni. Noémi arra vonta, Timéa arra taszította előre. Az indulat éjsarka és délsarka s az akarat vitte most már előre. Hogy lemaradt szekeréről, megindult gyalog a Dunaparti jegenyés felé. Pedig fegyvere is ott maradt a szekéren, ő puszta kézzel menekült meg róla. Egy vastag fűzhusángot metszett magának a csalitban, ez volt a fegyvere. |
| 144 |
Azzal elkezdett utat keresni a bozótban. Ott aztán eltévedt. Az éjszaka ott lepte; mentül tovább bolyongott, annál kevésbé talált ki a bozótból, utoljára rábukkant egy rőzsekunyhóra, s elhatározta, hogy ott megmarad éjszakára. Tüzet rakott a szerteszét heverő rőzsekévékből, szerencséjére vadásztáskája a nyakában volt, mikor a szekérről leszökött, abban volt kenyér, szalonna; azt elővette, s a parázsnál kenyeret, szalonnát pirított. Még valami mást is talált vadásztáskájában: azt a dupla pisztolyt, amellyel Tódor reálőtt a kunyhóból. Talán éppen ez a kunyhó volt az. Az bizony meglehet. Hasznát nem vehette a pisztolynak, mert lőporszaruját is a kocsin hagyta. Hanem arra mégis szolgált az a pisztoly, hogy fatalizmusában megerősítse. Akire hasztalan lövöldöznek, annak kell még valami dolgának lenni a világban. Erre a biztatásra nagy szüksége is volt, mert amint az éj leszállt, elkezdett a bozót félelmes tanyává lenni. A farkasok vonítottak a közelben. Timár láthatá zöld fényű szemeiket villogni a sűrű berek közül. |
| 145 |
Ha a kunyhóba bement, ott meg olyan borzadályos sziszegés hangjai riaszták, aminőkkel a kígyók fogadják az embert, s lomha tömegek mozdultak meg a lába alatt; tán valami teknősbékára lépett. Timár egész éjjel éleszté a tüzet, s a hosszú rőzsekaró tüzes végével képzelmes ábrákat rajzolt a levegőbe. Talán saját gondolatainak tűzhieroglifjai voltak azok. Milyen szomorú éj! Akinek nyugalmas házai vannak, kényelmes fekhelye otthon; fiatal, szép nő a háznál, akit feleségének nevezhet; aztán most egy dohos, gomba benőtte kunyhóban tölti az éjszakát, egyedül! A farkasok vonítnak körülötte, s feje fölött a rőzsében lomhán csúszik végig a vízikígyó. Pedig ez a nap születésnapja. Kedélyes családi ünnepély ez itten. És akarja, hogy így legyen; most már akarja. Mihálynak kegyes, ájtatos kedélye volt. Gyermekkorától ahhoz volt szokva, hogy minden reggel, minden este magában imádkozzék. Ezt a szokást el nem hagyta soha, s minden veszélyben, nyomorúságban, amin küzdelmes életében annyiszor keresztülment, az volt a menedéke, hogy imádkozott. |
| 146 |
Hitt az Istenben, és megmenekült, és amihez kezdett, az sikerült. És ezen a félelmes estén nem tudott imádkozni. Nem akart beszélni Istennel. "Ne láss meg, hol járok!" Ezen a születésnapján túl nem tudott imádkozni többé. Dacolt a sorssal. Mikor a hajnal szürkülni kezdett, az éjszaka fenevadai behúzódtak berkeik mélyébe; Timár fölkerekedett éjjeli tanyájáról, s nemsokára rátalált az ösvényre, mely egyenesen a Duna partra vezetett. Itt várt azután reá az új rémület. A Duna szertelenül meg volt áradva. A tavaszutói hóolvadások ideje volt ez; a folyamős sárga iszapos hullámai nádgyökérrel, elsodort fűzfákkal voltak tele; a halászkunyhó, melyet Timár keresett, máskor magas dombtetőn állt, most a küszöbéig ért a víz, s a csónak, mit hátrahagyott, a kunyhó melletti vén fűzfa törzséhez volt kötve. A kunyhóban nem talált senkit. Ilyen áradás mellett halászni nem lehet. A halászeszközöket is mind elvitték az elmenekült halászok. Ha kellett égi jel, ha kellett isteni nyilatkozat: ez már az volt. A megáradt folyam állt az útjában egész fenséges erőhatalmával. |
| 147 |
A kunyhó ajtaja be volt zárva, azt betörte, hogy hozzájusson az evezőihez és csáklyájához. Látta a hasadékon át, hogy azok oda vannak betéve. Azután beleült a csónakjába; zsebkendőivel hozzákötözte a lábszárait a kormánypadhoz, eloldotta a csónak kötelét, s betaszította azt egy lökéssel a hullám közé. Akkor azután elkapta az ár, és vitte magával. A Duna rettenetes úr volt akkor, ki haragjában erdőket szaggatott ki gyökereikből; a hátára szállott ember csak egy féreg, mely egy szalmaszálon úszik. Hanem ez a féreg dacolt vele. Egymaga evezett két evezővel, az volt egyúttal a kormány. A sebesen rohanó ár táncoltatta ladikját, mint egy dióhéjat, az ellenkező szél is azt akarta, hogy visszakergesse a partra, ahonnan elindult. De már nem engedett sem szélnek, sem hullámnak. Fövegét ledobta lábaihoz, izzadságtól csapzott haját lobogtatta a szél, a csónakja orrán átcsapó hullám hideg zuhannyal csapkodta arcát, de az sem hűtötte le. Melege volt. Melege volt attól a gondolattól, hogy talán Noémi most veszélyben van a kis szigeten. |
| 148 |
Ez a gondolat nem engedte karjait kifáradni. A Duna, a szél erőszakos két hatalom, hanem az emberi szenvedély és akarat még erősebb. Timár itt ismert magára. Mennyi akaraterő lakik szívében, milyen szívósság karjaiban. Emberfölötti munka volt, amit végzett: ár ellenében eljutni az Osztrova sziget végcsúcsáig. Itt aztán megpihenhetett. Az Osztrova szigetet egészen elborította az ár, a fák között foly a víz. Most már csáklyával könnyebb volt a csónakot előrehajtani a fák között. Magasra fel kellett hatolnia, hogy onnan azután víz mentében ereszkedve juthasson a "senki szigetére". Mikor aztán kellő messzeségre felvontatta csónakját, s azután kihatolt a sziget pagonyából, egy új, meglepő látvány állt előtte. Máskor a senki szigete el volt takarva egy széles nádas által, s csak a fák koronái látszottak ki; most pedig a nádas nem volt sehol, s a sziget egész alakjában szabadon állt a Duna ág közepén. Az áradat a nádas felett hömpölygött, s a sziget fái úsztak benne; csak a téveteg szikla és környéke zöldült ki egy folton. |
| 149 |
A senki szigete Timárnak otthona lett. Ott talált magának munkát és nyugalmat. Az árvíz leapadta után nagy munkája lett a sziget lapályain megrekedt vizek lecsapolásával. Egész nap levezető árkokat ásott; a két tenyere úgy felkérgesedett, mint egy napszámosé; hanem aztán mikor este későn a vállára vetett ásóval, kapával visszatért a kis tanyához, messziről várták, szeretve fogadták. Eleintén az asszonyok is segíteni akartak neki e fáradságos munkában, de Mihály gyöngéden elutasította őket: lássanak inkább a gazdaság után; a földtúrás férfinak való munka. És mikor készen volt a csatornával, melyen át a szigeten rekedt mocsár vizét lebocsátotta, olyan büszkén nézett végig munkáján, mintha ez volna az egyedüli és egyetlen műve egész életének, melyet jónak nevezhet, amelyre belső bírája előtt hivatkozhatik. A csatorna megnyitásának napja ünnep volt a kis szigeten. Nekik nem voltak sátoros ünnepeik, ők nem számították a vasárnapokat; ünnep volt náluk az, mikor az Isten elhozta rájuk az ő örömeiket. S a szigetlakók nagyon kevés beszédű emberek voltak. |
| 150 |
A gyümölcsöt, mely fejlődik. Mindennap előbbre halad. Körték, almák családi jelszíneiket kezdik fölvenni; a zöld szín bőrfakóra barnul, vagy sárga és piros sávokat vesz föl; a barna alapszín napos oldalán bíbor színezetet kap, az aranyszínbe kárminpettyek, a karmazsinpirosba zöld pontocskák vegyülnek; és minden gyümölcs úgy mosolyog az emberre, mint egy nevető gyermekarc. Timár segített a nőknek gyümölcsöt szedni. Nagy kosarak teltek meg az istenadta drágasággal. Ő számlálta darabonkint, amiket a kosarakba rakott: hány száz, hány ezer darab? Mennyi kincs! Igazi arany! Egy délután aztán, mikor a telt kosarat segített Noéminek a tanyára vinni, idegen embereket látott a kunyhó előtt. A gyümölcskufárok érkeztek meg. Hónapok óta az első emberarcok, mik a külvilágból hírt mondani jöttek. Éppen a gyümölcs felett alkudtak Teréza asszonnyal. A szokott cserekereskedés volt az. Teréza asszony szokás szerint búzát akart kapni a gyümölcsökért; hanem a kufárok az idén sokkal kevesebbet akartak neki adni cserébe, mint más évben. |
| 151 |
A halász jó fizetésért rászánta magát az utazásra. Hajnalra a révig jutottak, hol a hajók szoktak rakodni. Az idő nagyon korán volt még, s Timár nem akarta senkivel tudatni, hogy honnan és milyen úton érkezett meg. A révcsárdában fuvarosok voltak, azok közül egyet felfogadott, hogy szállítsa el Levetincre. Az volt az eszmejárása, hogy Levetincen tiszttartójától felvilágosításokat fog nyerni az öt hónap óta történtekről (annyi időt töltött a szigeten!); semmi sem lesz rá nézve új és meglepő, ha Komáromba hazajut. Levetincen volt egy emeletes úri lak, melynek egyik szárnyát az öreg tiszttartó és felesége lakta, a másik szárnya Timár számára volt berendezve, annak egyik lépcsőzete a hajdani vadaskertbe vezetett le, e lépcsőn lehetett feljutni abba a szobába, melyet Timár irodájául választott ki. Mihály figyelmének minden aprólékos körülményre ki kellett terjedni, hogy egy hosszú hazugságot következetesen keresztül tudjon vinni. Öt hónap óta távol van: tehát hosszú utat tett. Azonban semmi úti poggyásza nincsen. |
| 152 |
Egész terve sikerült; senki sem vette észre; a lépcsőn feljutott írószobája ajtajáig. Hanem amint azt fel akarta nyitni a kulccsal, megdöbbenve észlelé, hogy belülről a zárban már van egy másik kulcs. Itt valaki van a szobában. Pedig ebben állnak irományai, üzleti könyvei; ide senkinek nem szabad belépni. Ki az a vakmerő? Hevesen nyitá fel az ajtót, és betoppant a szobába. És akkor rajta volt a sor, hogy megrémüljön. Íróasztala előtt ült valaki, akit nem gondolt itt találni. Az Timéa volt. A túlvilágról megjelent lélek nem lett volna rettentőbb rá nézve, mint ez a szelíd alak, fehér arcával, nyugodt tekintetével, midőn jöttére felállt az íróasztal mellől, s a tollat letette kezéből. A nagy kereskedelmi mérlegkönyv állt előtte, abban dolgozott. Mihályt egyszerre rohanta meg az érzések minden ellentéte. Az ijedelem, hogy titkos útja végén éppen nejét találja legelőször; az öröm, hogy őt itt találja egyedül, s a bámulat, hogy ez a nő itt dolgozik! Timéa elébb nagy szemeit bámulatra nyitá fel, midőn Mihályt belépni látta, azután eléje sietett, s kezét nyújtá neki – szótlanul. |
| 153 |
És azzal keresztbe fogta szájában a tollat. Mihály megcsókolta Timéá kezét. Az a keresztbe fogott toll nem invitálta őt, hogy még az ajkát is csókolja meg. Átment a másik szobába. Az öltözőszobája volt. Ott találta elkészítve mosdótálát friss vízzel, tiszta ingét, öltönydarabjait, fénymázas csizmáit, ahogy otthon. Mivelhogy föl nem teheté, hogy megérkezése napját tudhatta volna Timéa, azt kellett sejtenie, hogy a nő mindennap így várta őt – és ki tudja, mióta? De hogy jön ez a nő ide? De mit csinál ez itt? Sietett átöltözni. Levetett ruháit elrejté ruhatára fenekébe. Valaki még megkérdezhetné: de miben szakadhatott ki ennek a kabátnak a könyöke? Hát még azok a vászonöltönydarabok, azokkal a tarka hímzetekkel! Nem kitalálna e azokból valamit egy asszony? A nők a hímzésöltések hieroglifjait tudják olvasni. El kell dugni azokat. Volt dolga a szappannak, hogy kezeit lemossa. Vajon nem fogja e valaki megkérdezni: mit dolgozott ön ezekkel a kezekkel, hogy így megbarnultak, megkérgesedtek? Mikor készen volt, s ismét átment írószobájába, már az ajtóban várta Timéa. |
| 154 |
Még hazudni is! Pedig mennyit kellett előtte hazudnia! Reggeltől estig. Még maga a hallgatás is hazugság volt tőle, mikor Timéával szemközt állt. Az üzleti iratok áttekintése a késő ebéd idejéig tartott. Az ebédhez két vendég is volt hivatalos: a tiszttartó és a nagytiszteletű esperes úr. Az esperes úr régen kikérte magának azt a szerencsét, hogy amint Levetinczy úr megérkezik, őt rögtön értesítsék róla, hogy tiszteletét tehesse nála. Sietett a kastélyba az értesítés vétele után. Az érdemrendje is fel volt tűzve a mellére. Amint belépett; azonnal rágyújtott egy ünnepélyes szónoklatra, melynek folyamában felmagasztalá Timárt mint az egész környék jóltevőjét. Megtette őt Noénak, ki a bárkát építteté, Józsefnek, ki a népet az éhhaláltól megmenté, és Mózesnek, ki mannát imádkozott le az égből; elmondá, hogy ez a lisztüzlet, amit ő ily nagyban megindított, nagyobbszerű vállalat mindennél, ami valaha Európából kiindult. Éljen a lánglisztből keletkezett lángész! Timárnak meg kellett köszönnie az üdvözletet. Nagyon akadozva beszélt, és sületlenségeket. |
| 155 |
Másnap útra keltek haza Komárom felé. Postakocsival utaztak. Első nap Mihály benn ült a két hölggyel szemközt a hintóban. Unalmas utazás volt: az egész Bánátban minden le volt már aratva, csak a tengeri zöldült még meg az éktelen hosszú nádasok. Az egész úton senki sem szólt a másikhoz egy szót is. Mind a hárman úgy vigyáztak magukra, hogy le ne találják álomra hunyni a szemeiket. Délután már nem tudta kiállni Timár neje néma tekintetét, ezt a titokrejtő, semmit el nem áruló arcot; azt mondta: dohányozni akar, s kiült a kalauz mellé a nyitott szakaszba. Azontúl mindig ott maradt. Ha valahol megszálltak, volt mit hallgatnia Athalie től a rossz utak, a rekkenő hőség, a számtalan sok légy, a nagy por s egyéb úti kellemetlenségek leckéjéből. A csárda ronda, az ételek csömörletesek, az ágyak kényelmetlenek, a bor ecetes, a víz szemetes, az emberarcok ijesztők, ő az egész úton halálos beteg, émelyeg, láza van, a feje majd szétszakad; hát még Timéának mit kell szenvednie, aki olyan ideges? Ezt az egész úton kellett Timárnak hallani. |
| 156 |
Mikor hazaértek Komáromba, Zófi asszony azzal fogadta őket, hogy ő már megőszült az egyedüllétben. Pedig dehogy őszült meg; inkább nagyon jó dolga volt: egész nap járhatott házalni, pletykázni. Timár olyan szorongást érzett, mikor házába lépett. Az az otthon vagy pokol, vagy mennyország. Most mindjárt meg fogja tudni, mit rejt ez a hallgató arc márványhidegsége alatt. Mikor nejét szobájába kísérte, Timéa átadá neki íróasztala fiókjának kulcsát. Azt már tudta Mihály, hogy Timéa a fiókot felnyitotta, hogy egy szerződést kikeressen iratai közül. Az íróasztal egy régi művű bútordarab volt, melynek felső részét egy gömbölyű redőnyszerű födél zárta le, amit fel lehetett tolni, s ez alatt voltak a kisebb és nagyobb fiókok. A nagyobbakban álltak a szerződések, a kisebbekben az értékpapírok és ékszerek. Az egész szekrény mahagóni színre festett vasból készült, s zárának volt egy titka, mely abból állt, hogy a kulcsot jobbra is, balra is lehetett benne forgatni, nem nyitott, ha csak azt nem tudta a kezelő, hogy mely ponton kell a nyitást félbehagyni. |
| 157 |
Timár nyugtalanul dobogó szívvel húzta ki ékszeres fiókját, melyben azok a drágaságok álltak, amiket nem volt tanácsos piacra vinni. Ilyen ékszereknek ismerőik vannak; egész tudomány az, melynek tanárai, tanítványai vannak, akik ráismernek a rendkívüliségekre: ez a kő, ez a kámea erről a helyről való! S aztán következik a kérdés: hogy jutottál hozzá? Azt a "megszerzőnek" csak a harmadik ivadéka veheti elő, akinek mindegy már, a nagyapja akárhogy jutott hozzá. Ha Timéa kíváncsi volt e fiókot is kihúzni, akkor ő is meglátta az ékszereket. Ha meglátta, akkor egyre bizonyosan ráismert közülök: arra a gyémántos ékszerre, melybe az ő arcához annyira hasonló kép van foglalva. Az anyja képe lehet. És akkor tudni fog mindent. Tudni fogja azt, hogy Timár az ő apjának kincseit megkapta. Akárhogy jutott hozzá, az nem volt igaz út. S e homályos, talán bűnös út vezette őt a mesés gazdagsághoz, mely által Timéa kezét megnyerte, játszva a nagylelkűt azzal szemközt, akit megfosztott. Talán még rosszabbat is fog gondolni a valónál. |
| 158 |
Timárnak volt szerencséje azokon az estélyeken is jelen lehetni, miket üzletbarátai, a pénzbárók odahaza adtak, hol komoly asszonyságok töltögetik a teát, s kérdezősködnek az embernek az otthon maradt családjáról; aztán meg azokon a másforma estélyeken is, hol igen szabadelvű hölgytársaság kitűnő kedvvel fogyasztja a pezsgőt, s hol a jó Timárt mindenki azzal faggatja, hogy hát neki van e már valami ismerősnője az operaháztól? A jó Timár elpiruló arccal fogadja e célzásokat, amin aztán mindenki kacag. Óh, dehogy! Levetinczy úr példánya az erényes férjeknek, mond az egyik milliomos komoly arccal. És méltán, mond a másik, oly szép és szellemdús neje van, amilyen nincs egész Bécsben, könnyű neki hű férjnek lenni. Fösvény biz az, mondja a harmadik a háta mögött; borsózik a háta attól, ha felszámítja, micsoda pénzbe kerül egy ilyen selyem és csipkefogyasztó szép állat a földön. Némelyek azután összesúgnak, s tovább adják a titkot, hogy Timár azon szerencsétlen férfiak közé tartozik, akiknek a szíve hidegen marad: tegye őt bárki próbára. |
| 159 |
Gyakran azon kapja rajta magát, hogy szinte elárulta, miről gondolkozik. Mikor ebédnél ül odahaza, az a szó akar kiszaladni a száján: nézd, éppen ilyen almák teremnek a szigeten, hol Noémi lakik. Mikor Timéa szemei elárulják, hogy főfájásban szenved, azt akarja neki mondani: lásd, Noémi főfájása elmúlt, ha kezemet homlokára tettem, s mikor Timéa kedvencét, a kis fehér cicát meglátja, szinte megszólítja: ah, Narcissza, hol hagytad asszonyodat? Pedig nagyon vigyáznia kell magára: van egy lény a házánál, aki nemcsak Timéát kísérte figyelemmel, hanem őt is. Athalie előtt nem maradhat észrevétlen az, hogy Timár, amióta visszaérkezett, nem olyan búskomor, mint azelőtt volt. Mindenkinek feltűnik, hogy milyen jó színben van. Ennek valami titkának kell lenni. És Athalie nem tűrheti azt, hogy valaki boldog legyen ennél a háznál. Hol lopta azt a boldogságot? Mért nem szenved úgy, ahogy ő akarná? Az üzlet igen jól megy. Új év első havában megérkezik a tudósítás a tengerentúlról. Az elküldött lisztszállítmány szerencsésen megérkezett, és most már a siker tökéletes. |
| 160 |
No de mindegy! a bíbort is úgy találták fel, hogy egy szerelmes pásztor kedvesének kiskutyája megette a bíborcsigát, s azzal veresre festette az állát, azért mégis világhírű árucikk lett a bíbor. Most aztán már Komáromban is igen nagyra becsülték Levetinczy urat. Gazdagnak lenni még nem elég. Hanem ha valaki királyi tanácsos, már akkor nem tagadhatjuk meg tőle hódolatunkat. Mindenki sietett hozzá gratulálni: tisztviselők, céhek, magisztrátus, presbyterium, papi méltóságok. Ő fogadta mindazokat kegyes alázatossággal. Eljött hozzá üdvözölni Fabula János uram is mint a hajóscéh szónoka. Rangjához illő díszben jelent meg, sötétkék selyemposztó kurta dolmány volt rajta, azon három sor dió nagyságú, csiga alakú ezüstgomb, s egyik vállától a másikig érő tenyérnyi széles ezüstlánc verte mellét, melynek közepén az összefoglaló nagy medaillonra Julius Caesar mellképét verte ki a komáromi ezüstműves. A küldöttség többi tagja is mind hasonlóul voltak öltözve. A komáromi hajósok ezüstben jártak akkor. |
| 161 |
A felköszöntőket szokás szerint ott marasztották ebédre is. Fabula uramat is e nagy megtiszteltetés érte. Fabula uram igen őszinte, egyenes lelkű ember volt. Amint a bor feloldotta a nyelvét, nem állhatá meg, hogy el ne mondja a nagyságos asszonynak, hogy biz ő, mikor legelőször látta mint kisasszonyt, sohase hitte volna, hogy ilyen derék asszonyság váljék belőle, s még valaha Levetinczy úr neje legyen. Sőt inkább rettegett tőle. S íme, milyen csodálatos az isteni gondviselés, s milyen véges az emberi elme! Hogy jóra fordult minden! Milyen boldogság van a háznál! Csak már még a mennyei gondviselés azoknak a fohászkodásait is meghallgatná, akik a véghetetlen jóságú Levetinczy úrra azt a legnagyobb boldogságot imádkozzák alá az égből, hogy számára valami új vendéget küldjön alá az égből, egy kis angyalka képében! Timár ijedten takarta le tenyerével a poharát. Ha ez a bor olyan bor, amitől az ember mindent kibeszél, amit elgondolt: akkor ő egy cseppet se igyék abból! Valami villámlott a lelkén keresztül. |
| 162 |
Ezek éppúgy elhitték Fabula uram meséjét, mint ahogy ő maga szentül hitte azt, és a fejét merte volna rátenni, hogy igaz. Ekkor aztán Timár is mosolygott a meséhez, titokrejtegető arccal. Most aztán már ő hazudott, nem Fabula János. Az arany embernek hazudni kellett, mindig hazudni. Timárnak jó segítségére jött Fabula uramnak ez a meséje. Szokása a magyar köznépnek a maga nagy embereiről, akiket oka volt bámulni, mintha nem elégelné meg a bámulat rendes okait, még meséket is költeni, amiket a kigondoló maga is elhisz, s végül a közhit a valószínűség vonalára emel. Már ezentúlra volt Timárnak ürügye a titokteljes eltűnésre; s ha ez elrejtőzés alatti idejéről netaláni kérdezősködésekre olynemű ámításokkal áll majd elő, amiknek valótlansága kiderülhet, mindenki oda fogja magyarázni titkolózását, hogy a kegyes hazugságok egy gyöngédséget takarnak el: nem akarja Timéát búsítani azzal, hogy ő oly veszélyes útra vállalkozik, minő a gőzhajózás első korszakában volt még az Amerikába átrándulás. A mesét lehetett olyan valószínűvé tenni, hogy még Athalie is higgyen benne. |
| 163 |
Hogy jöhetett volna Athalie arra a vakmerő gondolatra, hogy éppen a férfi volt az, ki szíve halálos betegségének már gyógyszerére talált, s mikor itthon nincs, akkor boldog. Mit adott volna érte Athalie, ha ezt a titkot tudhatta volna! Hanem hát a senki szigete körüli nádas nem beszél, mint Midás király borbélyának nádja. Athalie t a sárga irigység epeszté, mikor e megoldhatlan talányon évődött. Timár és Timéa otthon is a világpéldányai voltak a boldog házastársaknak. Timár kincseket érő drága ékszerekkel halmozta el Timéát, és Timéa felrakta azokat, mikor a világ előtt megjelentek; akart ragyogni velük. Mi hirdetheti fényesebben a férj szerelmét, mint a nő gyémántjai? Athalie elmerengett rajta. Vajon valóban azon emberek közé tartoznának Timár és Timéa, akiknél abból áll a szerelem, hogy gyémántokat adnak, s azokat elfogadják? Vagy vannak emberek a világon, akik tudnak nem szeretni s mégis boldogok lenni? Athalie még folyvást Timéára gyanakodott, és nem Timárra. Timár pedig alig várta már, hogy a tél elmúljék, s nyíljék a tavasz. |
| 164 |
Hanem ez évben már rábeszélte Mihály Timéát, hogy ne rontsa az egészségét az üzlet vezetésével; azt majd ügynökeire fogja bízni, Timéa pedig menjen el a nyári idény alatt valami tengeri fürdőbe, ahol idegbántalmai enyhülni fognak. Hát ő hova megy? azt nem kérdezte tőle senki. Hihető volt, hogy ismét átmegy Dél Amerikába, s ismét valami olyan kegyes hazugságot fog mondani, hogy Egyiptomban vagy Oroszországban volt. Ő pedig sietett le az Al Dunára. Amint a nyárfák hímvirágai fakadni kezdtek, már nem volt otthon maradása; a csábító kép minden álmát betöltötte, minden gondolatját fogva tartá. Meg sem pihent Levetincen, ügynökének, tiszttartójának adott olyan általános utasításokat, amik felől azok tehettek, amit akartak. Éjszakára lement Golovácra, hol érdemrend díszítette esperesje lakott; ahhoz szállásolta be magát. Késő este érkezett meg az esperes lakához; a konyhán keresztül ment be hozzá; a konyhában a pattogó tűz mellett csinos fiatal hölgyalak sütött főzött, a szobában pedig, hol a kalugyert egyedül találta, két teríték volt föltéve az asztalra. |
| 165 |
Fél éve múlt, hogy nem látta őt. Minden gondolatja el volt telve a viszonttalálkozás képzelmeivel. Égő vágyak üldözték ébren és álmában. Alig várta, hogy megvirradjon, felkelt már szürkületkor, fegyverét, vadásztáskáját vállára vetette, nem várta meg, míg vendégszerető gazdája felébred; elhagyta a paplakot búcsúzatlanul, s sietett a Duna parti pagony felé. Az nagyon jó munka a Dunától, hogy ezt a pagonyt úgy szélesíti évről évre, messze hagyva régi partját; mert ezáltal az elhagyott parttal együtt a huszonöt év előtt odaépített határőrkunyhók is hátul maradtak. Az olyan ember, aki útlevél nélkül akar a Dunán átkelni, az új ligetben barátságos neutrális államra talál. Timár előreküldé új sandolinját az ismerős halászkunyhóig, ahová gyalog szokott leballagni; ott megtalálta azt, s aztán mint szoká, egyedül megindult a nádas felé. A sandolin, mint a viza, úgy sikamlott a víz fölött, s ha oly gyorsan röpült, az nem a sandolin hibája volt. Aprilban járt az idő, tavasz volt már, a fák zöldültek, virágoztak az Osztrova szigeten. |
| 166 |
A senki szigete úgy tetszett, mintha nem volna zöld; mintha le volna égve. Mentül jobban közeledett felé, annál világosabban láthatta. A sziget északi oldalán rőtbarna volt minden fa. A sandolin sietve nyomult a nádason keresztül; mikor a parthoz ért, akkor világosan látta Mihály, hogy ott egy egész hosszú facsoport ki van száradva. A diófák azok; éppen Teréza asszony kedvencei. Egytül egyig kiszáradva mind. Mihályt lehangolta e látvány. Tavaly ilyenkor virágzó erdő, rózsaberek fogadta itten, most egy kiszáradt erdő. Ez baljós jel! Megindult a sziget belseje felé, s várta az üdvözlő kutyaugatást. Semmi nesz nem volt. Aggó kedéllyel bandukolt előre. Az utak el voltak hanyagolva, tele őszi hullott lombbal, s úgy tetszett, mintha madár sem szólna már a szigeten. Mikor a kunyhó közelébe érkezett, szorongó érzés fogta el szívét. Mi történt az itt lakókkal? Őfelőle történhetett velük akármi. Meg is halhattak, temetetlen is maradhattak; neki fél évig másutt volt dolga; országos ügyeket végezni, szép feleségével ragyogni, pénzt halmozni. |
| 167 |
Amint aztán három fa le volt vágva, hogy egyiket a más kettőre lehetett tenni, akkor már szüksége volt Noémi segítségére. Noémi nem vette tréfára, amit ígért. Hozzálátott a nehéz dologhoz; karcsú termetében el nem pazarolt erő volt és kitartó szívósság. A nagy fűrészt olyan ügyesen tartotta, mintha tanították volna rá. Mihály megérte hát, hogy megtanulja, mi sorsa van a favágónak és a favágónénak, akik korán reggel egymásnak segítenek a fát fűrészelni, s mikor a nap delel, akkor kihozzák számukra a szilkében az ételt; a fatörzsre egymás mellé telepednek, a drága jó bablevest az utolsó cseppig elköltik; egy közös korsóból jó friss vizet isznak utána, aztán egy órai pihenést engednek maguknak; a favágóné letelepedik a puha forgácshalomra, a favágó végigheveredik a földön, a favágóné letakarja a férj arcát kötényével, hogy a legyek ne háborgassák, amíg alszik, s addig ölébe veszi a kisgyermeket, s mindenféle csodadolgot elkövet vele, mivel kieszközli nála, hogy ne sírjon addig, míg a favágó szunnyad. |
| 168 |
Timár a hosszú idő alatt, amit a névtelen szigeten töltött, lassankint rájött, hogy az még sincsen annyira elrejtve az emberek elől, hogy senki se tudna róla. Egy egész osztálya a társadalomnak ismeri annak létezését; de az nem fedezi azt fel a világnak. Ez osztály a civilizáció vadembereinek osztálya. Status extra statum! Melynek határainál elszakadnak a társadalom törvényeinek, az egyház szabályainak fonalai. Lakhelyük a két országnak egymástól elzárt határa, Magyarország és Szerbia végvidéke. Kedvező tér. Egy szabályozatlan ősfolyam, bozótos szigeteivel, annak a két partja nagy messzeségben ős rengeteggel szegélyezve, melynek törzsei a folyam medrébe düledeznek. Szabad átjárás, csinált országút csak nagy távolban egymástól; a falvak messze elszórva, semmi nagyváros a közelben. A felszínen katonai fegyelem, a fenéken ős szabadság. A lakosság feladata érthetetlen; egy intézmény, melynek indoka századok óta elmúlt: a határ őrzése. Ki ellen? Az ellenség, a török rég messze tűnt már onnan. |
| 169 |
Most aztán csak a határvámnak szolgál még a fegyver. Azért aztán a csempészet valódi polgári életmódot képez. Van saját rendszere, iskolája, titkos kormánya: állam az államon kívül. Timárt gyakran meglepé, hogy egy egy csónakot, dereglyét talált a sziget fűzfabokrai menedékében kikötve, amit senki sem őrzött. Ha fél nap múlva visszakerült arra a helyre, a jármű már nem volt ott. Máskor egész málha csomagokra bukkant a rekettye között; azok is eltűntek, mire más ízben oda visszatévedt. De mindazok a rejtélyes emberek, akik e szigetet pihenőül választották, szándékosan kerülni látszottak a kunyhó környékét. Jöttek és mentek, anélkül, hogy ösvényt tapostak volna a fűben. De voltak mégis bizonyos esetek, amikor ellátogattak a kunyhóhoz. Olyankor egyenesen Terézát keresték. Mikor Almira jelt adott, hogy idegen közelít, olyankor Timár félbehagyta a munkát, sietett a kunyhóhoz, bevonult a belső szobába: idegennek nem volt szabad őt meglátni. Szakállt növelt ugyan, mi arcát elváltoztatá, de mégis jöhetett volna valaki, ki őt már látta a világban. |
| 170 |
A társadalom vademberei olyankor látogatták meg Terézát, mikor valami bajuk volt. Ezek az emberek gyakran járnak olyan helyeken, ahol sebeket lehet kapni: gonosz, mély, fegyver ejtette sebeket. Azokkal nem mehetnek az ezredorvosokhoz, mert vallatás lenne a vége. A sziget asszonya pedig ért azokhoz a szerekhez, amik sebeket gyógyítanak, össze tudja illeszteni a törött csontokat, a tátongó sebeket, s ad rájuk hegesztő írt. Azon a vidéken, kivált a török oldalon, nagyon uralkodnak a rosszindulatú fekélyek, pokolvarok; azokat Teréza egyszerű füvekkel tudja orvosolni, miknek titkát a szükség fedezte fel előtte. Ezért felkeresik gyakran a szenvedők, s megőrzik titkát, mert tudják, hogy a tábororvos, gyógyszerész a kuruzslókat üldözni szereti. A társadalom vadembereinek gyakran peres ügyeik is vannak egymással. Azzal ők nem mehetnek a bíróhoz. Tudják jól, hogy ott vádlót, vádlottat kalodába tennék. Eljönnek peres ügyeikkel a sziget bölcs asszonyához, előadják neki az ügyöket: s amit az mond benne, az rájuk nézve ítélet, abban megnyugosznak. |
| 171 |
Néha egy egy marcona alak vetődik kunyhójába, emberarckerülő vad tekintettel. Bűnös, kit lelki mardosás üldöz, de aki retteg a papjához menni lelki malasztért, mert fél a pokoltól, s fél a börtöntől. A sziget asszonya azt is meg tudja gyógyítani. Ád szívére olyan hűsítő balzsamot, az istenirgalom gyógyító tudatát, hogy kibékíti őt önmagával. Néha jön küszöbére üldözött, kifáradt ember, szomjtól, éhségtől tikkadtan: ő nem kérdi tőle, honnan jön, hová megy. Jóltartja, pihenten, üdülten odább bocsátja eleséggel megrakva iszákját. Sok ember ismeri őt, akinek hitvallása a hallgatás, s nincs az a titkos szövetség, mely erősebben fűzné mesteréhez a tanítványokat, mint ezeket őhozzá. Azt is tudja mindenki, hogy pénzt nem talál nála, még a kapzsiságnak sincs oka rá, hogy ellensége legyen. Timár meggyőződött róla, hogy olyan helyre jutott, mely körül századoknak kell lejárni, új eszméket ültető munkáikkal, amíg annak és a rajta lakóknak története bele lesz vonva abba a nagy káoszba, aminek világ a neve. |
| 172 |
S ha elaltatta, ha meggyógyította, micsoda nagy diadal ez aztán! Egyszer aztán annyira volt Mihály a vállalatával, hogy a diófa gerendákat öregéből mind kifaragta már. Eddig csak értette a dolgot; de tovább már nem. Hja biz az ácsmesterség is tudomány, s ő nem mondott igazat, mikor Noéminek azt válaszolta, hogy ért hozzá. Nem tudta, hogy mit csináljon tovább. Az ősz közelgett. Teréza és Noémi már egészen természetes dolognak találták, hogy ilyenkor Timárnak őket el kell hagynia. Hiszen neki is kenyérkeresete után kell látni. Olyan üzlete van, ami nyáron át megy magától, vagy pihen; télen pedig ugyan utána kell látni teljes erővel. Hiszen más kereskedőnél is megszokták már azt. Aztán meg más háznál is megszokták már Timárt így képzelni. Timéa is azt hitte, hogy Mihálynak olyan üzlete van, mely nyáron át távol lenni kényszeríti, akkor lát teljes tudományával az ipar, gazdászat, üzérkedés, kereskedelem után. Ősztől tavaszig ámította Timéát, tavasztól őszig Noémit. Azzal nem vádolhatta magát, hogy ne lett volna következetes. |
| 173 |
Lerajzolta a legapróbb részletekig azt a meráni faházat, külső belső szerkezetével; azután Timárnak Rác utcai földszinti házában egy nagy műhelyt alakított, s ott hozzáfogott a munkához. De nem volt szabad azt senkinek elárulni, hogy meglepetés legyen belőle. Ámde a faragóembernek legény is kell, aki segítsen a munkában. Titoktartó legényt pedig nem lehet kapni. Hogyan segítettek hát a bajon? Odaállt mellé maga Timár faragólegénynek, s reggeltől estig fúrt, faragott, vésett, gyalult, esztergályozott versenyt a mesterrel. A faragómester azután, ha mindjárt Salamon király pecsétjével lett volna is lezárva a szája, nem állta volna a titok, hogy ő azt vasárnap esténkint bizalmas embereinek el ne beszélgesse, micsoda meglepetést készít Levetinczy úr a maga hitvese számára. Elébb minden darabot megfaragnak, összeillesztenek; az egészet, amint elkészül, a monostori szép nagy kertben fogják felállítani. És aztán ő maga, a dúsgazdag nem restell naphosszant dolgozni, mint egy faragólegény, úgy illik a kezébe minden szerszám, hogy beválnék öreg legénynek. |
| 174 |
És ezért ismét mosolyogni kell majd Timéának, és keresni a szavakat, amikkel háláját kifejezze. Csak szavakat! Mert hiszen minden hiába. Ha kincsekkel halmozza is el a nőt, vagy fekete kenyeret ád neki, amit napszámmal keresett számára – szerelmet nem vehet azon. Úgy is történt minden. Tavasszal Timéa hazakerült; a monostori meglepetés egész tervszerűen volt rendezve, pompás lakomával vendégsereg mellett, megvolt Timéa arcán a szomorú mosolygás, Timárén az alázatos nagylelkűség s a vendégekén az üdvrivalgó irigység. A nővendégek azt mondták, hogy ilyen férjet, mint Timár, nem lehet nőnek megérdemelni; ez ideálja a férjeknek; a férfiak pedig azt mondták, hogy nem jó jel az, mikor egy férj ajándékokkal, hízelkedésekkel keresi kedvét az asszonyának. Nem jó jel az, mikor a férj esztergályozni kezd. Csak Athalie hallgatott. Ő kereste a titok Ariadne fonalát – és nem találta. Timéával tisztában volt. Az állhatatosan szenved, és haldoklik. Az a méreg öli lassan, mely nem a testen, hanem a lelken kezdi el a gyilkolást. |
| 175 |
Semmi sem zavarta boldogsága teljességét, csak az az egy, hogy még egy másik élete is van, amibe mindig vissza kell térnie. Ha tudna rá valami utat módot, hogy ettől a másik élettől el tudja szakítani magát, milyen békében élhetne itten. Pedig azt igen egyszerűen elérhetné. Csak nem kellene innen többet eltávoznia. Keresnék egy évig, gyászolnák két évig, emlegetnék három évig, azután elfeledné a világ, ő is a világot, s megmaradna neki Noémi. És Noémi kincs! A nőiségből mindaz egyesülve van benne, ami kedves, és hiányzik nála mindaz, ami bántó. Szépsége nem az az egyhangú szépség, amit a tetszelgés oly hamar megunottá tesz; ez minden kedélyváltozatnál új varázsban tűnik fel. Gyöngédség, szelídség és hév egyesült kedélyében. Együtt és összhangzatban él benne a szűz, a tündér és a nő. Szerelmének semmi önzése nincs; egész lénye el van veszve, át van olvadva abban, akit szeret. Nincs külön búja, külön öröme, csupán az övé. Otthon aprólékos figyelmével minden kényelméről gondoskodik; munkájában segít neki fáradhatatlan kézzel. |
| 176 |
És ráadásul még Timéát! Tán azzal a gondolattal még meg tudott volna barátkozni, hogy kincseit odavesse a világnak; a víz fenekéről jöttek, menjenek a víz fenekére vissza megint! De azzal a gondolattal nem tudott kibékülni hiúsága, hogy ez a fehér arcú nő, ki az ő hitvesi lángjától nem tudott felmelegedni, még ez életben boldog legyen – egy más ember által. Maga sem tudta tán, milyen ördögöt rejteget szívében. A nő, ki szeretni nem tud, elhervad szeme láttára. Ő pedig éli a boldog napokat ott, ahol szeretni tudnak. S a boldog napok alatt egyre emelkedett a ház, amit a kitanult pallér most már gyakorlott kézzel illesztett eresztékeibe. Már fel voltak emelve a falak, szép simára gyalult diófa derekakból, olyan szépen összeillesztve, hogy azokat a szél sem járhatta. Fel lett rakva a tetőzet is, s befödelezve székely módra halpikkely alakúra faragott széles zsindelyekkel. Az ácsmunka egészen elkészült. Következett az asztalosmunka. Ezt már egészen egyedül végezte Mihály, s napestig lehetett hallani danáját a műhelyül használt új házban a gyalulás, fűrészelés közben. |
| 177 |
Ettől a perctől kezdve szüntelen félrebeszélt. És minden szót, amit beszélt, hallani kellett Noéminak. A kór maga nem tudott magáról semmit. Az, aki ajkával beszélt, az az idegen ember volt, az az igazi ember volt, akinek nincsenek titkai; aki azt beszéli ki, amit tud. A hagymázbeteg álomlátásainak van valami hasonlatosságuk az őrültség képzelgéseihez. Makacsul forognak egy rögeszme körül; akárhogy változnak az álomképek, az az egy központot képező alak mindig újra előjön képleteikből. Timár lázálmainak is volt egy ilyen uralgó alakja: egy nő. De az a nő nem Timéa volt, hanem Noémi. Őróla beszélt mindig. Timéa nevét ki nem mondá soha. Az nem foglalta el lelkét. És lázszavait borzalom és gyönyör volt Noéminak hallani. Borzalom, mert oly idegen dolgokat beszélt, oly ismeretlen világokban hordta magával, hogy rettegnie kellett a láztól, mely ily csodákat látni késztet; de gyönyör volt azokat hallani mégis, mert örökké és örökké csak őróla beszélt. Egyszer excellenciás urak palotájában járt, s beszélt egy nagy úrhoz. |
| 178 |
Megmondá Noéminek, hogy a láz emberi számítás szerint tizenharmadik napon eléri válságát, akkor fordul meg vagy életre vagy halálra. Óh! mennyit térdelt e napokon, e hosszú éjszakákon át Noémi a beteg ágya előtt, imádkozva a látogató Istenhez, hogy legyen irgalommal szegény szíve iránt! Adja vissza az életnek Mihályt; inkább ha áldozat kell a sírnak, itt van ő, vegye őtet el cserébe. Hadd haljon ő meg Mihály helyett. S a sorsnak tetszik néha az irónia! Noémi az egész világot kínálta cserébe a rettenetes halálnak, saját magát is beletudva, hogy Mihály megmaradjon. Azt hitte, jó emberrel van dolga, aki alkudni enged magával. Hát a rettenetes angyal elfogadta az alkut. A tizenharmadik napon Mihálynak elmúltak a lázálomlátásai, fejének forrósága; az eddigi ideges felmagasztaltság helyet adott a bágyadt kimerülésnek: a betegség jobbra fordultának kórjele; ami jelentheti az életre térést, gondos ápolás mellett, ha a betegre jól és szeretetteljesen ügyelnek, ha kedélyét fel tudják vidítani, ha bánattól, indulatrohamoktól megőrzik; s a beteg ilyenkor oly ingerlékeny. |
| 179 |
Azért megint megharagudott: hisz ez nem friss víz, ez már meleg. Hát meg akarsz szomjan ölni? Noémi tűrte szelíden a szidást. És aztán, mikor Mihály elaludt, ismét kiszökött Dódihoz. Úgy váltották fel egymást, hogy amíg aludt Mihály, addig Teréza ült az ágya mellett, s mikor ébredezni kezdett, akkor neszt adott Noéminek, hogy mire felébredt, már ismét otthagyhatta Noémi a beteg gyermeket, s ott lehetett Mihály mellett. Ez így ment aztán a hosszú éjszakán keresztül. Noémi untalan költözött egyik beteg ágyától a másikéhoz. És Mihályt folyton hazugságokkal kellett tartania, hogy hol járt most. Mert a betegek oly gyanakodók! Meg vannak felőle győződve, hogy az egész környezetük össze van esküdve, hogy valami hallatlan, égrekiáltó csalást kövessen el ellenük. Mentül gyöngébbek az idegeik, annál indulatosabbak. S egy kitörése a szenvedélynek, egy ijedség, egy felgerjedés elég a meghalásra. Aki velük bánik, el kell szánva lennie, hogy mártír legyen. Noémi az volt. A gyermek egyre rosszabbul lett. Teréza nem tudott segíteni rajta. |
| 180 |
Timár eddigi nézeteit ehhez a gyűlölt élethez szaporította most még az a gondolat, hogy ez a démon, aki mindkettőjüket úgy gyűlöli, most az ő életéért imádkozik, hogy az sokáig tartson, hogy mind a kettőjük szenvedése sokáig tartson! Mindenki észrevehette Timáron a nagy változást, melyen tavasztól őszig keresztülment. Akkor életerős, vidám tekintetű jelenség volt, most egy összeesett, hallgatag árnyék. Otthon megérkezése első napját írószobájába vonulva töltötte. És délutan a titkárja ugyanazon a lapon találta felütve a főkönyvet íróasztalán, amelyen délelőtt elkezdé. Bele se nézett abba. Biztosai, megtudva honnlétét, siettek hozzá egész nyaláb értesítésekkel; mindenre azt mondta, hogy "jól van"; aláírta, amit eléje tettek, némelyiket rossz helyen; másikat meg kétszer is. Utoljára kicsukott minden embert a szobájából, azt mondta, hogy aludni akar, s aztán mindenki hallotta, hogy óra hosszant szakadatlanul járt fel s alá a szobájában. Mikor az étkezésnél összekerült az asszonyokkal, oly komor tekintete volt, hogy senki nem merte megszólítani. |
| 181 |
Hallotta, hogy mindenki suttogva beszél, csoszogva jár, ha ajtaja előtt elmegy; nem akarják felébreszteni. Ő pedig azon gondolkodott, hogy hová lehetne az embernek saját maga elől elfutni. Az álmok országába. Az jó volna; csak olyan könnyen lehetne abba is átlépni az embernek, mint a halál országába. De az álomvilágba nem lehet erőszakkal bejutni. Mákony? Ez jó szer. Az álom öngyilkossága. És azután leste, hogyan sötétül el szobája lassankint, az est árnyai behomályosítanak minden tárgyat; az éj egyre feketébb lesz; utoljára olyan sötétség van körül, aminő a sűrű lomha köd, a föld alatti mélység s a megvakulás sötétsége; ilyen sötétet már csak álmában "lát" az ember. És Mihály tudta azt, hogy ő most aluszik, s ez a vakság, ami szemeit meglepte, ez az álom vaksága. És teljes tudatával bírt annak, hogy ő hol álmodik most. Itt fekszik az ágyában komáromi lakásán – ágya mellett az éjszekrény, azon a kínai antik bronz mécstartó, porcelán festett fényernyővel, ágya fölött a falon egy nagy óra zenélőművel; a selyemfüggönyök földig eresztve. |
| 182 |
A nehéz, ódon készítésű ágynak van egy kihúzható fiókja, egy másik ágy. Remekműnek készült ez, minőt még most is látni régi házaknál, hogy egy ágyban egész család ellakhatott éjszakára. Timár azt is jól tudta, hogy a szobája ajtaját nem zárta be, bejöhet hozzá akárki. Ha most valaki bejönne azért, hogy megölje? És aztán mi különbség volna a között, hogy alszik vagy meghalt? Ezt meg akarta tudni álmában. Egyszer aztán úgy álmodá, hogy az ajtaját csendesen felnyitják, valaki bejő; női léptek. Ágyfüggönye halkan suhog; valaki odahajol föléje. Egy női arc. Te vagy az Noémi? – gondolja álmában Mihály, s aztán megretten. – Hogy jössz te ide. Ha valaki meglátna! Sötét van, nem láthat semmit, de azt hallja, hogy valaki leült az ágya szélére, és hallgatja lélegzetvételét. Így hallgatta azt Noémi hosszú éjszakákon keresztül a kis kunyhóban. Hát ide is eljöttél utánam, hogy ápolj? Az nagyon szép tőled, Noémi. De reggelre megint visszamenj, a napvilág itt ne találjon. A nagy óra üt; mély harangzengésű ütése késő éjszakát jelez. |
| 183 |
Amint kiment a szobából, Mihály is felkelt, felöltözött. Egész lelke fel volt háborodva. Minél tovább haladt e kettős életben, annál jobban érezte a kettős kötelesség ellenmondásokkal terhes zűrzavarát. Egyszerre két nemes, önfeláldozó lélek sorsáért tette magát felelőssé. Szerencsétlenné tette mind a kettőt, s önmagát a legszerencsétlenebbé a kettő között. Hová meneküljön? Ha egyik a kettő közül valami mindennapi lélek volna, hogy azt gyűlölni, megvetni, pénzzel kifizetni lehetne! De egyik magasabb, nemesebb lélek, mint a másik, s a kettőnek sorsa együtt egy olyan súlyos vád annak okozója ellen, amelyre nincsen védelem. Hogy mondja meg Timéának, hogy ki az a Noémi? s hogy mondja meg Noéminek, hogy ki az a Timéa? Ha minden kincseit feloszthatná a kettő között? Vagy ha az egyiknek odaadhatná minden kincseit, a másiknak a szívét? De mikor mind a kettő lehetetlen! Mért nem hűtelen, mért nem megvetésre méltó az egyik, hogy eltaszíthatná magától? Mért olyan nemes, olyan szép lélek mind a kettő? Mihályt még betegebbé tette az itthonlét. |
| 184 |
A gyümölcsfák másodlombja rézzöld vagy rozsdavörös; búcsúzik a jövő kikelettől. A szántóföldeken a lepaskolt kalászok helyét felverte az irthatlan burján; minden tövis, lapu, bojtorján, iszalag odatelepedett az aranykalász helyébe, és senki nem jön azt onnan lekaszálni. Csendes és szomorú minden. A szekérutakat belepte a porcsfű: nem jár azokon senki. Ilyen időben jött kastélyába a Balaton mellett Mihály. Az a kastély egy régi épület volt. Valami előkelő uraság építtette saját gyönyörűségére, akinek megtetszett a szép kilátás, s pénze is volt elég, hogy tetszését kielégítse. Kis emeletre volt véve az épület tömör falakkal, a Balatonra néző verandával, nagy fügefákkal és törökszederfákkal lépcsőzete alatt, és erősen körülrakva szent szobrokkal. Az első építtető örökösei később potom áron adtak túl a magányos kastélyon, melynek csak arra nézve van értéke, aki történetesen annyira megbolondul, hogy oda megy lakni. Negyedórányi távolban nincs hozzá közel emberi lak. És amik közel vannak is hozzá, azok is lakatlanok. |
| 185 |
A kolnák, a pinceházak az idén fel sem fognak nyílni, mert szüret nem lesz, s a balaton füredi nagy épületekben már csukva vannak mind a redőnyök: az utolsó vendég is elköltözött; ez idő szerint még gőzhajó sincs ott; a savanyúvíz forrás oszlopcsarnoka látogatatlanul áll, s a sétányon a platánlevelek zörögnek a végighaladó lába alatt, senki sem söpri már azokat el onnan. Se ember, se gólya nincs már a vidéken; csak a méltóságos Balaton mormog titokteljes szavakat, mikor felháborodik; és azt sem tudja senki, hogy miért. S a Balaton közepén ott áll egy kopár hegy, és azon egy kéttornyú kolostor, amelyben hét szerzetes lakik. Felül és alant fejedelmi csontok kriptája. Erre a helyre jött meggyógyulni Timár. Mihály a Balaton melletti lakba csak egy férficselédet vitt magával, nehány nap múlva azt is hazaküldte, azon ürügy alatt, hogy elég neki szolgálattételre a házra felügyelő vincellér. Az pedig vén ember volt, és hozzá még süket is. Valami kevés emberi nesz még maradt a közeli fürdő vidékén. |
| 186 |
Maga a tihanyi hegyoldal folyton omladozik keleti oldalán, vén emberek még arra emlékeznek, hogy a kolostort társzekerekkel lehetett körülkerülni; később már csak gyalogút járt el fala mellett; ma már éppen a meredély szélén áll, s a görgeteg kő egyre hull alá Endre király tömör épülete alul. A hegytetőn fenn két tengerszem volt: már az is elenyészett; az út mellett puszta templom düledez; a falu helyén legelő van. S a nagy tó a belehulló kövekért özönvíz előtti csigakövületekkel fizet; kecskeköröm alakú kagylókat hányt ki a partjaira; és minden, ami benne lakik, oly idegen, oly különböző más vizek lakóitól, mintha ez a tó csakugyan egy elmaradt leánya volna az egykor itt úrkodott tengernek, s még most is tartogatná emlékeit messze távozott anyja, a tenger után. Halai, csigái, kígyói, még rákjai közt is uralkodó szín a fehér: azok más vízben nem laknak, iszapja kristálytűkkel van tele, miknek érintése éget és gyógyít; spongyája hólyagot húz a bőrön, s egész vize édes és iható. Sok embert ismerek, aki valósággal szerelmes a Balatonba. Timár is az volt. |
| 187 |
Óra hosszant elúszkált a csendesen ringató hullámban, s fél napon át járta alá s fel a partjait, s este későn alig tudott megválni tőle. Nem kereste mulatságát se vadászatban, se halászatban. Egyszer magával vitte a fegyverét, s ott felejtette valami fára felakasztva, másszor meg a horogjára akadt fogas elvitte a horgot pálcástól együtt. Nem volt figyelmes a közel levő tárgyak iránt. Lelke és szemei a messzeséget járták. A hosszú ősz is vége felé járt már; a víz nagyon áthűlt a hosszú éjszakákon, a fürdést rövidebbre kellett szabni; hanem a hosszú éjszakáknak is megvoltak a saját méla gyönyöreik: a csillagos ég, a hullócsillagok, a hold. Timár egy hatalmas refraktort hozatott magának, s éjféleken túl elnézegette az ég csodáit, a bolygókat, mik holdakat, gyűrűket hordanak maguk körül, miken látható fehér foltokat támaszt a tél, miket vörös fénybe borít a nyár; és azután azt a nagy égi talányt, a változatlan holdat, mely a távcsövön át mint egy fénylő lávadarab tűnik elő, szétsugárzó hegygerinceivel, mély körszikláival, fényes mezőivel és sötét árnyaival |
| 188 |
Azok vannak odaküldve a semmibe. Ott nem bántja őket semmi, nem éreznek semmit, nem tehetnek semmit, nem fáj nekik, nem gyönyör nekik semmi, nincs nyereség, nincs veszteség semmi; ott nincs hang, nincs lég, nincs víz, nincs szél, nincs vihar, nincs virág, nincs élő állat, nincs harc, nincs csók, nincs szívverés, nincs születés, nincs halál: csak a semmi az, aki van, és tán az emlékezet? Az rettenetesebb volna a pokolnál: ott élni a holdban, mint testtelen lélek a semmi világában, s emlékezni a földre, ahol van zöld fű és piros vér, villámcsattogás és csókcsattanás, van élet, van halál. Mit mondott Noémi? És Mihálynak valami untalan azt súgá, hogy neki mégis oda kell menni a semmi világának lakói közé. Ebből az ő szerencsétlen életéből nincs más kijárás. Maga szerezte magának azt. Két egymásnak ellenmondó életet. Két nőt, akik közül egyiket sem tudja elhagyni, egyiktől sem tudja magát elszakítani. Ilyenkor, mikor mind a kettőtől egyformán távol van, mikor egészen egyedül van, érzi csak egész rettenetes nagyságában balhelyzete súlyát. |
| 189 |
Az őszi éjszakák egyre hosszabbak, a napok rövidebbek kezdtek lenni, s a rövidülő napokkal a tó is lassanként áthűlt. Hanem Timárnak még annál inkább tetszett a fürdés. Aki úszik, az nem fázik. Teste egészen visszanyerte elébbi edzett ruganyosságát, betegségének minden nyoma elmúlt már, idegei, izmai acéllá lettek. És ekkor volt legbetegebb. Mert a lépkóros, a spleenes embernek a hipochondriája még kigyógyítható: ha a testi baj szűnik, a lélek sem szenved többé. De mikor az ép, edzett férfi lelkét lepi meg a búskomorság – az már halálos baj. A hipochondria betege meleg kabátot húz; fejétől sarkáig betakarja magát; ablakait beragasztja a szél ellen; ételét latszámra veszi, orvosi tanács szerint válogatja; nyűgösködik az orvosok nyakán, s titokban kuruzslószereket használ, és orvosi könyveket olvas; hévmérő után fűti szobáját, s érverését órája szerint számítgatja; fél a haláltól. A melankólia betege pedig széttárja keblét a viharnak, s födetlen fővel megy vele szemközt, kitárt ablaknál alszik, s nem keresi az élet hosszabbítását. |
| 190 |
Ami az embernek kedvenc rögeszméje lesz, azt követeli a sorstól, hogy ne is lehessen másképp: annak már úgy kell történni, ahogy ő gondolta. A fehér rózsabokor mellett már ezóta van egy másik rózsabokor, mely tavasszal pirosat fog virágzani: az Noémi. Most még egy harmadik jön a kettő mellé: az lesz sárga rózsa, az arany ember virága. Ezzel az ábránddal szállt ki a sziget partjára. Még éjjel volt, mikor megérkezett; a holdvilág sütött. A félbenhagyott ház, mint egy kripta, állt a fűvel benőtt téren, ajtaja ablakai be voltak takarva gyékénnyel, hogy hó, eső be ne verjen. Mihály sietett a kis lak felé. Almira eléje jött, megnyalta a kezét, és nem ugatta meg, hanem megfogta a köpenye szárnyát, s odavezette az ablakhoz. A kis lak ablakán besütött a holdvilág. Mihály benézett: a szoba egészen világos volt. Láthatta jól, hogy csak egy ágy van a szobában, a másik hiányzik onnan. Azon az ágyon alszik Teréza. Úgy van, ahogy ő kigondolta. Noémi a rózsafa alatt van már. Így van az jól. Bezörgetett az ablakon. |
| 191 |
Kilopott a világ közepéből magának egy paradicsomot, s e paradicsom tiltott fájáról lelopta a gyümölcsöket, míg az őriző arkangyal hátat fordított; s a rejtett édenben kijátszott mindent, ami emberi törvény: papot, királyt, bírót, hadparancsnokot, adószedőt, rendőrt. Ezek mind meg voltak általa lopva. És minden sikerült neki. De vajon meddig tart ez a siker? Mindenkit meg tudott csalni, csak egyet nem: saját magát. A mosolytól ragyogó arc belül olyan szomorú volt mindig. Ő tudta jól, hogy mi az ő neve! És szeretett volna az lenni, aminek látszik. És az lehetetlenség volt. A végtelen gazdagság... az általános tisztelet... a boldogító szerelem... bárcsak egy volna ezek közől megérdemlett, igaz keresmény! Lelkületének alapja, életlevegője volt az őszinteség, becsületesség, emberszeretet, szigor, önfeláldozás; rendkívüli, szokatlan nagyságú kísértetek azzal merőben ellenkező áramlatba ragadták; s most itt áll előtte egy ember, akit mindenki szeret, becsül, tisztel, csak ő egyedül gyűlöli, vádolja magát. |
| 192 |
Ahelyett hogy vénült volna, fiatalodott. Nyaranta sok kézmunkával volt elfoglalva. Azt a kis házat, amit a múlt évben összeácsolt, mint asztalos egészen fölszerelte; azután következett az esztergályos, a képfaragó; még a múzsákat is meglopta, alakító tehetséget orozott tőlük. Gyönyörűség volt a kis faházat látni, amely vésője alatt lassankint műremekké alakult át. Timárban egy művész veszett el. A kis ház tornácát emelő oszlopok mindegyike más alakot mutatott: az egyik két összefonódott kígyó volt, fejeik az oszlopfő; a másik egy pálmatörzs, melyet folyondár körít, a harmadik összetekergőzött szőlővenyigéket mutatott leskelődő gyíkokkal, mókusokkal, a negyedik volt egy levelei közül kiemelkedő nádcsoport. És belül is a falak táblázata csupa eszményi faragvány, tarka mozaik; asztalok, székek művészi összeállítással készültek, a hófehér gyertyán, a habos gyökérfa, mikből szekrény, óratok lett faragva, a barna diófa alapot barátságosan igyekezett tarkítani; a mennyezetes nyoszolya kirakott superlátjával művészi ízlést árult el. |
| 193 |
Azok mind a falba tűntek el, ki oldalt, ki fölfelé volt tolható, furfangos fakilincsekkel zárható, nyitható, miután azt előre kimondta Timár, hogy ezen a házon egyetlenegy szegnek sem szabad lenni, amit nem maga készített; nem is volt benne egy vasdarab sem. Egészen a maga erejéből, egészen e sziget terményéből akarta azt kiállítani. Csak az ablakokkal volt még megakadva; mivel pótolja az üveget? Eleintén szúnyoghálót feszített ki a rámákba; hanem így a ház csak nyári laknak volt használható, az eső is beleesett, ha a táblákat be nem tették; aztán hólyagból készített ablaktáblákat, mint az eszkimók; az meg nem illett a többi pompához. Végre addig kutatott, míg a téveteg szikla egyik oldalában fölfedezett egy réteg macskaezüstöt, amit csillámnak, "Mária üveg" nek is neveznek. Azt nagy gonddal kiemelte a kőből; a finom, átlátszó ásványt széthasogatta vékony rétegeire, s azután vékony finom lécecskékből valami rostélyt állított össze, aminek a közeit az istenadta üveggel kitöltögeté. Már az rabnak való munka volt. |
| 194 |
Mihály, én mondok neked valamit. Engemet ez az ősz elvisz magával. Én tudom, hogy meghalok. Húsz éve már, hogy szenvedek abban a bajban, ami elvisz: a szívem beteg. Nem szólásmód ez tőlem. Halálos baj ez. Titkoltam mindig, nem panaszkodtam soha. Gyógyítottam türelemmel, gyógyítottátok ti szeretettel és örömekkel. Ha azt nem tettétek volna, rég a földben volnék. De már nem vihetem sokáig. Egy egész éve már, hogy nem alszom; semmit sem. A szememet le nem hunyom éjjel: ahogy lefekszem, úgy virradok fel. Úgy hiszem, erre hosszú álom következik – és nagyon csendes álom. Meg van szolgálva. Egész nap a szívem dobogását hallgatom. Sebesen üt hármat, négyet, mintha megrettent volna, azután egy felet; azután elhallgat, mintha meghalt volna, azután várakozva egyet egyet dobban, megint sebesen rákezdi, ismét hosszú csend. Ez már a vége felé közelít. Gyakran szédülök, csak az erős akarat tart, hogy le nem roskadok. Ezen a nyáron túl nem fog ez tartani. Nem bánom, megnyugszom benne. Semmi sem nyugtalanít. |
| 195 |
Mihály lecsüggeszté fejét. Ez volt az a gondolat, ami az ő álmait háborította mindig. Ő látta, hogy Teréza egészsége hanyatlik. Észrevette arcáról, mint küzd egy eltitkolt szörnyű bajjal, mely az embert ott támadja meg, ahol legközelebb van a test a lélekhez, a szívében, s rettegve gondolt arra a lehetségre, hogy ha egyszer Teréza meg találna halni, mi lenne akkor Noémiből? Hogy hagyná akkor itt, mint szokta, egész hosszú télen át ezt a gyönge leányt egyes egyedül a vadonban, azzal a kicsiny gyermekkel? Ki védi, ki biztatja, ki segíti meg akkor őket? Mindig kerülte ezt a gondolatot. Most azután előtte állt: nem térhetett félre neki. Teréza igazat mondott. Még aznap délután egy ismerős gyümölcsvásárló kofa érkezett a szigetre, s mikor Teréza annak a barackkal rakott kosarakat átszámlálta, egyszerre csak ájultan esett le a földre. Akkor fölélesztették. Harmadnap a kofa visszajött. Teréza erőtetni akarta a dolgot, s ismét elájult. A kofa sopánkodott azon nagyon. Pár nap múlva ismét visszajött a kofa gyümölcsért. |
| 196 |
Nemcsak arra gondolt, hogy ez a nő Noémi anyja, s egyedüli gyámola, mikor ő távol van; hanem arra is, hogy az a nő egy nagy lélek volt, kit a sors kiválasztott magának, hogy mint Jób prófétán, gyötrelmeinek egész fegyvertárát kipróbálja rajta, s akinek lelke annyi szenvedés alatt meg nem törött, aki nem esett kétségbe, nem alázta meg magát; tűrt, hallgatott és tett. Élete és halála bizonyítja, hogy mit tett, és mit szenvedett. És azután arra a gondolatra jött Timár, hogy talán azért hozta őt össze e nővel a sors, hogy kárpótolja azt nagy szenvedéseiért éppen őáltala, és hogy mindazon nagy botlásainak, gyötrelmeinek, bűneinek tömege, ami a nagyvilágban oly fényes hazugságok pyramidjai alá van eltemetve, itt e kis szigeten találja vezeklését: ami erény, ami igazság, ami maradandó jótett volt életében, ezen a kis folton van az. Amint Teréza, fájdalmait némán tűrve, roskadozott előtte, az intő szó annál erősebben hangzott lelkében, mely azt mondá, hogy egy nagy örökség száll reá e nőnek halálával: a terhek, amiket e nő viselt, s a lélekerő, amivel azokat viselte. |
| 197 |
Noémi nem is tudta, hogy mi az a tél abban a hazában, ahol Mihály lakik. A sziget körül ritkán fagy be már a Duna; délszaki enyhe tél van ott, két fok a legnagyobb hideg; a borostyán, a babérfa a szabadban zöldül egész télen. Hanem Mihálynak zord útja volt. A Duna mellékén már havazott, s egész hétbe telt, míg a hófuvatos utakon Komáromig el tudott vergődni. Ott megint egy napot kellett időznie Új Szőnynél. A Duna úgy zajlott, hogy nem lehetett rajta átkelni. Hajh, egykor a kiáradt Dunán egyedül át mert hatolni egy kis csónakon! Hanem a parton Noémi várt akkor. Most pedig csak Timéához siet. Hiszen őhozzá is "siet". Amint beáll a jég a Dunán, ő a legelső, aki gyalog átmegy rajta. Hiszen Timéához siet. Azért, hogy elváljék tőle. El van határozva. Nekik el kell válniok. Noémi nem maradhat többé egyedül az emberlakatlan szigeten. E nőnek igazságot kell szolgáltatni hűségeért s szerelmeért, átkozott volna, aki őt martalékul hagyná ott a rémek pusztájában, miután testét lelkét sajátjává tette. És azután Timéa is hadd legyen boldog. |
| 198 |
Annak a szobának a lépcső felőli falában egy üreg van, ahol a csigalépcső fala gömbölyűen hajlik, a belső fal pedig szögletet képez. Ebbe az üregbe a folyosó felől lehet bejutni. Egy faliszekrény van ott, melyben régi, megcsorbult edények állanak, ritkán van az nyitva. De ha mindig tárva állana is, akkor sem jutna eszébe senkinek, hogy a szekrény polcai alá illesztett csavarokat sorba próbálgassa. A harmadik polc középső csavarja pedig kijár. Még ha azt kihúzza is valaki, nem tud meg belőle semmit. Egyszerű szeg az, semmi más. Hanem aki birtokában van egy sajátszerű kulcsnak, mely e szeg helyébe illeszthető, annak a kulcs fejét meg kell nyomni, s akkor abból egy toll kiugrik; a kulcsnak egy fordítására aztán az egész szekrény nesztelenül félretolható lesz. Onnan abba a rejtekbe lehet jutni, mely világosságot és levegőt a háztetőn kijáró kürtőn keresztül kap. Ez a falban járó üreg egész addig a szobáig vezet, mely most Timéa belső szobája, s melyben azelőtt Brazovics úr vendégei voltak elszállásolva. |
| 199 |
Jó konyhát tartott és jó borokat. Mikor aztán vendégeit jó kedvbe hozta, magukra hagyta őket; nesztelenül ide került e titkos lesbe, s kihallgatta, hogy mit beszélnek azok egymás között. Ezen az úton igen egyszerűn és biztosan megtudta mindig, a termelők mit határoztak egymás között utolsó árnak, a versenyzők mit tartanak maguk részéről legmagasabb ajánlatnak? Az élelmezési kormánybiztosok, a várerődítés vezetői minő vállalatokat terveznek? A borozó emberek nyelve eljár, s azt nem tudhatták, hogy titkaikat az érdekelt fél olyan közelről hallhatja. Ezen az úton Brazovics úr sok, üzletéhez szükséges adat birtokába jutott, s azoknak tudta hasznát venni. Egyszer ő maga nagyon elgyöngült az asztal áldásai alatt, s akkor engemet küldött hallgatózni a rejtekbe, onnan ismerem e titkot. A rejtek kulcsa most is nálam van. Íme lássa ön! Ha akartam volna, mikor Brazovics úr vagyonát hivatalosan lefoglalták, szobáit lezárolták, ezen a rejteken keresztül sok mindent elhordhattam volna a szobából. De én kevély voltam arra, hogy lopjak. |
| 200 |
Egyedül volt, nem állt előtte senki. Csak a kezébe szorított rejtélyes kulcs bizonyítá, hogy nem álmodott. Ilyen kínt még nem állt ki Timár soha, mint e hosszú idő alatt, mely a másnap estétől elválasztá. Úgy tett, ahogy Athalie tanácsolá. Otthon maradt délig; ebéd után azt mondta, hogy a Balatonra megy le, a halászatot, melyet bérben tartott, megtekinteni. Ahogy gyalog jött át a Duna jegén, úti poggyász nélkül, úgy vissza is mehetett. Utazókocsija ott várt a túlparton, azt még nem eresztették át a jégen; előbb a szekérútnak el kell készülni. Szóba sem állt ügynökeivel; bele sem tekintett üzleti könyveibe. Pénztárából kivett egy csomó bankjegyet találomra, azt tárcájába tette, s azzal szökött hazulról. Még mikor a lépcsőn lejött, a postakihordó elfogta az úton. Levelet hozott neki, melynek vevényét alá kellett írnia. Annak a kedveért sem tért vissza a szobájába. Mindig hordott a zsebében egy mesterséges szerkezetű tollat, melynek szára egyúttal tintatartó is volt; azt elővette, a recepissét a postás hátára tette, s úgy írta alá a nevét. Aztán megnézte a levelet. |
| 201 |
Mit gondolt ő most az egész világ lisztkereskedésével! Rác utcai házában is volt egy külön szoba fenntartva a számára, melyet, amint a hideg napok beálltak, folytonosan fűtve tartottak. Ebbe a szobába külön, elzárt folyosóról volt a bejárás, s azt több üres szoba választotta el az üzleti irodának és hivatalnoki termeknek használt többi lakosztálytól. Timár észrevétlenül jutott el az utcai szobába, s aztán leült az ablak elé, és várakozott. A hideg téli szél, mely odakünn végigsüvöltött, cifra jégvirágokat rajzolt az üvegtáblákra, se ki, se be nem lehetett rajtuk látni. Előtte volt tehát, amit keresett, Timéa hűtlenségének bizonyítványa. Rég kívánta azt. Hogy lelkét megnyugtassa, hogy elmondhassa: most már kölcsönösen vétettünk egymás ellen, most már nem tartozunk egymásnak semmivel! Hogy meg tudja vetni, utálni, gyűlölni azt a nőt, kinek eddig a tisztelet homágiumával kellett adóznia, mint ahogy adózik a jobbágy az uralkodójának. Most már elűzheti őt e trónról, amelyről egy nő csak egyszer szállhat le. |
| 202 |
És azután, ha ily erős indoknál fogva elvált tőle, akkor magához emelheti Noémit, megadhatja neki azt a rangot, mely őt megilleti: boldog nővé, asszonnyá teheti őt, ahogy érdemes rá. És mégis – és mégis úgy kínozta ez a gondolat! Ha kiszínezte képzeletében az első, tanútalan találkozást e nő és a férfi között, vérének minden salakja felszínre került, s elhomályosította lelke világát. A szégyen, a bosszúvágy, az irigység pokolbeli szomja epeszté. A gyalázatot, a megcsalatást nehéz tűrni még a hasznáért is. Most kezdte érezni, hogy Timéa milyen nagy kincs. E kincsről önkényt lemondani, azt visszaajándékozni önmagának, ehhez volt kedve; de ellopatni hagyni! ez fellázítá. Mit fog tenni, azon tusakodott. Ha Athalie mérge szívéig hatott volna, akkor annál a gondolatnál állapodnék meg, hogy gyilokkal kezében, orozva lépjen ki a szentkép mögül, s a hűtlen nőt a legforróbb csók közepett gyilkolja le kedvese karjai közt. Athalie nak Timéa vére kell. Hanem aztán a sértett férfi bosszúja mást beszél. |
| 203 |
Azután Zófi asszony elment. Timéa pedig kihúzott szekrényéből egy fiókot, s abból egy dobozt vett elő. Odalépett vele a lámpa elé. Úgy állt Timárral szemközt, hogy a lámpa teljes fényét arcára vetette; a lesben ülő minden változását megfigyelhette e vonásoknak. Timéa felnyitotta a dobozt. Mi volt abban? Egy kardmarkolat, az eltört pengével. Az első tekintetre összerázkódott a nő, szemöldei összehúzódása az iszonyt fejezte ki. Azután lassan kiderült az arca, s ismét olyan lett az, összeérő két vékony, fekete szemöldével, mint egy szentkép, fekete glóriával homloka körül. Majd édes gyöngédség derengett át méla vonásain, felvette a dobozt, s olyan közel emelte ajkaihoz a kardot, hogy Timár rettegni kezdett: most mindjárt megcsókolja! Az a kard is vetélytársa volt már. S mentül tovább nézte a tört kardot Timéa, szemei annál élénkebb ragyogásra nyíltak; egyszer aztán annyira vitte a bátorságot, hogy meg merte fogni e kard markolatát, kivette a tört fegyvert a dobozból, s férfi módjára próbált vele a levegőben védni, vágn. |
| 204 |
De most oda el nem lehet jutni anélkül, hogy az ember valamennyi jegyszedőt a hídon s egypár drabantot a parton fel ne lármázzon, akiknek mind szigorúan meg van parancsolva a városkapitánytól, hogy este nyolc órától reggeli hétig még magát a szentséges római pápát se eresszék át a jégen. Az ugyan meglehet, hogy amit amaz egyházfejedelem bullái ki nem vinnének, azt egypár vörös szemű bankó Levetinczy úr tárcájából kieszközölné; de másnap aztán el is volna terjedve a városban, hogy az arany ember késő éjjel egyedül, nagy sietve szökött ki a városból a veszedelmes jégen keresztül. Ez éppen jó illusztráció volna ahhoz a mendemondához, amiből ama párbaj eredt. Minden ember azt mondaná: kezd már szökni Amerikába. Timéa is megtudná ezt. Timéa! Óh! milyen nehéz ez elől a név elől elmenekülni! Mindenütt utána hangzik. Nem lehet egyebet tenni, mint visszatérni a Rác utcai házba, s ott bevárni, míg megvirrad. Ez kínos éjszaka lesz. Mint a tolvaj, oly vigyázva nyitogatta fel a szobájához vezető ajtókat. |
| 205 |
Ledűlt a pamlagra. Pedig a sötétben még jobban rátalálnak az üldöző rémek. Hogy elpirult az alabástromarc! Tehát mégis van ott a jég alatt élet, csak napja hiányzik. A házasság az örök tél rá nézve, az örök éjsarki tél. És e szerencsétlen jégországból nincsen menekülés. A nő hű. És a vetélytárs is hű barát, aki kardját összetöri annak a fején, ki az imádott nő férjét rágalmazni merte. Még ez előtt is meg kell hajolnia. Még odáig le kell aláznia fejét, hogy azt az embert, kit gyűlölt mint szerencsés vetélytársat, kit lenézett mint szerencsétlen éhenkórászt, aki felszedegeti az élelmezési ügyekben elhullott morzsákat, most mint nagy jellemet lássa maga fölött. Maga fölött! Anélkül, hogy az emelkedett volna. És Timéa szereti ezt az embert, és boldogtalan az is, ő is. Mind a kettőjük boldogtalanságának egy oka van: az, hogy Timár "arany ember". Bálványozzák, akik nem szeretik. Nem tud senki arra gondolni, hogy őt megcsalja, meglopja, meggyalázza, hogy becsülete gyémántjából egy darabot letörjön, úgy őrzik azt, mint valami ereklyét. |
| 206 |
De hát Noémi! Mit csinál most az a puszta, lakatlan szigeten, ahonnan nem lehet neki eljönni Timéa nagylelkűsége miatt? Egyedül a hangtalan téli kietlenben, egy kis félénk gyermekkel az ölében, miről gondolkozik az most? Nincs, aki egy vigasztaló szót szóljon hozzá; mint retteghet a sivár magányban rossz emberektől, rémektől, vadállatoktól! Mily szívnyomást kell éreznie, ha távol kedvesére gondol, és találgatja magában, hol jár ő most? Óh! ha tudná! Óh! ha tudná mind a két nő, mily átkozottul bűnös az, aki mindkettőjüknek ily szenvedést okozott! Ha volna valaki, aki ezt nekik megmondaná. Igaz! Ki lehetett amaz idegen, aki mondott is ilyeneket már, akit az őrnagy ezért arcul ütött, főbe vágott? Idegen tengerésztiszt? Ki lehet ez az ő ellensége? Nem lehet megtudni, mert a kapott sebbel együtt eltűnt a városból. Valami azt súgja neki, hogy ez elől az ember elől jó volna elfutni. Futni! Hiszen ez az ő folytonos ösztöne. Nincs kényelmetlenebb érzés rá nézve, mint egy helyben maradni. Amint a senki szigetét elhagyja, azontúl nincs sehol maradása. |
| 207 |
Mikor utazás közben delelőre megállapodik, nem bír a vendéglőben várni, míg a lovakat etetik, elindul gyalog előre az országúton. Úgy sarkantyúzza valami. Majd arra gondol, hogy elviszi Noémit Dódival együtt, fölül velük egy tengeri hajóra, s körülhajókázza a világot. El együtt minden ismeretlen világrészbe! De hát Timéa! Ez a név a hajótörés rá nézve. Az óceánban egy meleg folyamár tódul fel az egyenlítőtől a sarkvidékig, s a sarkvidéktől jéghegyek úsznak alá az egyenlítőig: Timár arra gondolt, hogy nagy őrültség volt tőle egy ilyen óceánt fogadni be a keblébe. És álom nem jött szemére. Zsebórája tizenkettőt vert. Még hét hosszú óra van reggelig. Azt végigtöprenkedni! Mégis rátért, hogy gyertyát fog gyújtani. A szívháborgásnak van egy csillapító szere. Hatályosabb a mákony, a gyűszűvirág kivonatainál: a prózai elfoglaltság. Akinek sok dolga van, annak nem ér rá a szíve fájni. Kereskedők ritkán lesznek öngyilkosok szerelmi bú miatt. Az üzleti gond az az áldott lábvíz; mely elvonja a vért a nemesebb részektől. |
| 208 |
Ide szokta főügynöke mindazon leveleket felhalmozni, melyek vagy tudomásul veendők voltak, vagy személyes elintézést igényeltek Timár részéről. Némelyike e leveleknek beutazta már Baját, Levetincet, Bécset, Triesztet, minden telepén megkeresvén a gazdáját, s úgy került megint vissza komáromi fő lakhelyére; tanúskodva afelől; hogy Timár fél év alatt egyik telepén sem fordult meg. Ha csupa merő becsületes emberekkel nem lett volna körülvéve, keservesen meglophatták, megcsalhatták volna mindenütt. Némely levélre Timéa írta fel, hogy ő már intézkedett e tárgyban. Ismét Timéa! Mihály egymás után bontogatta fel és olvasta végig az üzleti leveleket. Mind szerencsés tudósításokat tartalmaztak. Eszébe jutott Polycrates, aki nem tud veszíteni, s végre rettegni kezd nagy szerencséjétől. Gazdagsága folyvást növekedőben. Kezd terméketlenül heverni a megtorlott pénztömeg. A jótékonysági rovatok nem merítik ki a várakozáson fölüli túlnyereményt. Minden, amihez kezd, sikerül. Minden, amire a nevét odaadja, arannyá válik. |
| 209 |
Mikor az első kis Dódi meghalt, akkor megtudta, hogy mi volt az rá nézve. Most a másodiknál még jobban érzi azt. És nem teheti őket magáévá. El van temetve egy aranyhalom alá, mely alul nem tud szabadulni; érzi azt ébren, amit a szigeten, mikor hagymázban volt, lázálmában látott; hogy elevenen eltemetve fekszik egy sírban, mely arannyal van megtöltve, a sír fejénél egy márvány, mely nagy tetteit hirdeti; a márványon egy alabástromszobor, mely nem mozdul onnan, az Timéa. Koldusasszony kisgyermekével jön a thymiánvirágot tépni a sírról: ez Noémi. Az élve eltemetett úgy erőlködik, és nem tudja e kiáltást hangoztatni: "Noémi, add kezedet, s vonj ki ez aranysírból engem!" Timár folytatta a levelezések áttekintését. Egy levél volt ottan brazíliai ügynökétől is. Kedvenc eszméje, a magyarhoni lisztipar, fényesen valósult meg. Becsület és gazdagság alapja lett az is. Most jutott eszébe, hogy mikor a lépcsőn lejött, a postakihordó egy levelet adott kezébe, tengerentúli kelettel. Azt ő akkor zsebébe tette; egészen más gondolatok főttek akkor agyában. |
| 210 |
Nem ölted őt meg rögtön egy golyóval, ahogy igazi férfi megöli párbajban ellenfelét, ki szerelme útjában áll; atyai gondoskodást hazudtál neki, elküldted háromezer mértföldnyi útra, s most tizenöt évig fogod látni, hogy haldoklik előtted. Mert látni fogod őt a földön és annak minden tengerein keresztül! Nem volt az a szoba éjszakára fűtve: hideg volt benne, az ablakokon zúzmarás jégvirág, és Timár mégis nehéz verítéket törült homlokáról, mikor végigjárta szobája szűk terét. Tehát minden ember szerencsétlenné lesz, aki felé ő kinyújtja kezét. Ez a kéz meg van átkozva! Egyszer azzal áltatá magát, tetsző önhízelgéssel, hogy akihez ő hozzáér, az mind boldoggá lesz: még a bűnösök is megjavulnak. És most jön a rettenetes cáfolat. Átok és szenvedés terem az ő öt ujjának a helyén! Szerencsétlenné lesz miatta a nő, akit imádott, és ennek szenvedéseiben osztozik a barát, kitől őt elragadta csalárdul. Szenved és nyomorult az a másik nő, kinek szerelmét meglopta, s kinek számára most nem tud helyet találni a világon. |
| 211 |
Már öt óra is elmúlt: négy órája, hogy folytonosan a Duna fölött jár. Érzi, hogy fárad. Az éjjel nem aludt, s egész nap nem evett; ahelyett idegrontó gyötrelmekkel kínozta agyon magát. Megáll hallgatózni. Ez idő tájon rorátéra szoktak harangozni. Vagy a városból, vagy a faluból kell, hogy harangszót halljon. Szép irónia az is a sorstól, hogy az istenes harangszó, amely szól az igazhívőknek, még a pogány és eretnek számára is kívánatos, s a szökevény, az istenkerülő úgy hallgatózik utána vágyakozva. Végre meghallotta, amire várt. A komáromi harangok voltak azok. A harangszó egészen a háta mögül jött. Eszerint a leghelyesebb kiszámítás, hogy féljobbot csinálva folytassa az előrehaladást, mert akkor szemközt kell lenni a szőnyi partnak. Hanem a harangok ezúttal megtréfálták. Még beljebb küldték a Duna hosszában. Beletévedt egy oly jégmezőbe, mely csupa egymásra tolt jégtáblákból állott, mik ferdén, egyenesen meredeztek elő; azok között bukdácsolva, kapaszkodva, iszamodva, néhol négykézláb mászva kellett előretörtetnie, s partot csak nem talált sehol. |
| 212 |
Kiáltani nem mert. Kiáltást nem hallott egyebet, mint a varjakét, mik látatlanul röpködtek el fölötte. Az volt az utolsó reménysége, hogy majd ha megvirrad, akkor csak megtudja a napról, hogy merre van kelet. Arról azután hajós létére majd tájékozza magát, hogy merre van a Duna folyása. Ha valahol léket talált volna a jégen, akkor a víz folyásáról is megtudhatta volna, merre menjen; de a jégkéreg szilárd volt mindenütt, s áttörni fejsze nélkül nem lehetett. Meg is virradt, legalább világos kezdett lenni, de a sűrű ködön át napot nem lehetett látni. Menni pedig kellett, mert a pihenés a jégen veszedelmes. Kilenc óra is elmúlt; még mindig nem talált partot. Akkor egy pillanatra ritkulni kezdett a köd; a nap fénytányérja láthatóvá lett, mint egy fehér, fénytelen arc az égen, mint a nap árnyéka. A lég mintha számtalan ragyogó jégtűkkel volna tele, amik szikrázva gomolyognak össze egy szemvakító homállyá. Most tehát tájékozhatja magát. Ámde a nap magasan áll már, nem mutatja a keletet. Hanem mutat valami mást. |
| 213 |
Amint Timár a szikrázó köd félhomályában széttekintett, úgy tetszett neki, mintha jobbra a távolban egy háztető körrajzait engedné láttatni a félig átlátszó köd. Ahol ház van, ott föld van. Elindult arra. Hanem a derű csak pillanatokig tartott; újabb sűrű ködgomoly szállt alá a jégre, s Timár újra vak volt. De most már nagyon jól vigyázott, hogy el ne tévessze a kitűzött irányt. Haladt egyenesen. S ezúttal jól számította ki az irányt; nemsokára a sűrű ködfátyolon keresztül újra megjelent előtte a háztető. Alig volt már tőle harminclépésnyire. Végre megtalálta hát a házat. Mikor aztán tízlépésnyire ért hozzá, akkor látta, hogy az egy malom. A jégtorlasz valahonnan elszakította téli menedékéből, vagy ott lepte a láncon a késlekedőt, s aztán lehozta magával idáig. A hajóoldal olyan szépen el volt fűrészelve a jég éles lapjai által, mintha ácsremekben vágták volna ketté, a kerekek forgáccsá törve s a malomház odaékelve egy jégsánc közé, melynek táblái mint mellvédek foglalták körül. Timár megriadva állt meg a malom előtt. |
| 214 |
Feje kábult volt már, ahogy a kísértetlátóknál szokott lenni. A perigradai örvénybe elsüllyesztett malom jutott egyszerre eszébe. Nem annak a malomnak a kísértete ez, mely őt futása végén ijeszteni s tán elfogadni jő? Elfogadni? Magába fogadni? Egy pusztulásnak induló ház, egy malomroncs a jég közepén? Timárt valami kínzó ösztön arra vette, hogy menjen be ebbe a malomba. Az ajtaján fel volt pattanva a zár, bizonyosan a jégtorlat rázkódásától, s az ajtó tárva nyitva állt. Belépett rajta. A malomgép olyan épen állt még, hogy Timár minden percben azt várta, hogy előlép egy fehér molnárkísértet, s felönti a garatra a gabonát. A malom tetejét, gerendát, minden kis párkányát teleülték a varjak, egy egy tovalebbent a közeledő alak láttára, s rögtön más ült a helyébe. A többi tudomást sem vett róla. Timár el volt fáradva halálba. Nyolc óra folyásán keresztül jár folyvást a jégen, fáradságát szaporították az út akadályai; gyomra üres, idegei felzaklatva, a kemény hideg zsibbasztja tagjait. Fáradtan ül le a malomban egy gerendára. |
| 215 |
Timár leesett a földre, arra ébredt föl. Csak most kezdett eszmélni a veszedelemre, melyben forog. Ha ő itt most elalszik, bizonyosan meg fog fagyni. Kétségtelenül a legkényelmesebb neme az öngyilkosságnak. De neki még tennivalója van ezen a világon. Még az ő órája nem jöhetett el. Mit mondanának az emberek, ha másnap itt találnák Levetinczy Timár Mihályt megfagyva a jég közé szorult malomban? Hogy jött ide? Minő rejtély maradna utána! Nem, ilyen ostoba halállal nem akart meghalni. Kijött a malomból. A köd olyan sűrű volt, hogy nem látott semmit. Nem volt ez nappal, hanem éjszaka. A sóhajt, mely az égre szállna, elnyeli a nehéz, sötét felleg, s nem bocsátja odább. Az ember el van hagyatva minden élőlénytől; el van temetve a felhőben. Hát nincs semmi élő közel, ki őt megszabadítsa? Van. A malomban egerek is voltak, mikor a jég elragadta; azok megvárták, míg a jég megáll, akkor kiszöktek a malomból, s ők kitaláltak a partra. Apró lábnyomaik hosszú vonalai meglátszanak a vékony hóesésben. |
| 216 |
Ott azután rátalált az országútra, s azon át a fogadóra, ahol szekerét elhagyta. Köd előtte, köd utána: senki sem látta, merről jött. A vendéglőben megevett egy tál, kocsisok számára készült, marhalábkocsonyát, megivott rá egy kupa bort, azzal befogatott, lefeküdt a szekerébe, s aludt egész estig, folyvást a jégen álmodva magát, s ha nagyot zökkent a kocsi, arra ébredve, hogy beszakadt alatta a jég, s ő hull alá a végtelenbe. Későn indulva Szőnyről, csak másnap éjszaka jutott el füredi kastélyába. A köd egészen idáig kísérte, a Balatont sem láthatta tőle. Még éjszaka felhívatta halászait magához, s azoktól megtudta, hogy éppen másnap reggelre készülnek az első fogáshoz a jégen. Vincellérjét utasította, hogy bort, törkölypálinkát, amennyi kell, tartson készen. Galambos, az öreg halászmester igen jó fogással biztatott. Timár azt kérdezte tőle, hogy mi előjele van e kecsegtetésnek? Az egyik jó jel az volt, hogy a Balaton korán befagyott, ilyenkor az ívás előtti időkben a halak nagy tömeggel jönnek az öbölbe. |
| 217 |
És aztán aludt hosszú, egészséges álmot, álomlátások nélkül. Mikor fölébredt, egészen kiépülve érzé magát. Még lelke gondjai is mintha egy évet vénültek volna már. Végtelen időnek látszott a tegnapelőtt és a ma közötti haladék. Még nem volt reggel: de meglepé, hogy a jégvirágos ablakokon besüt a hold. Tehát az idő kitisztult. Gyorsan fölkelt, szokása szerint a jéghideg vízben egész testét megmosta, azzal felöltözött, s kisietett a Balatont meglátni. A befagyott Balaton megragadó látvány, kivált az első napokban. Az óriási tó nem úgy szokott befagyni, mint a folyamok, miken töredékes jégtorlaszok csoportosulnak össze; ez egy csendes pillanatában a víztükörnek egyszerre áll meg, mint a kristály, s reggelre ott van az egész vízen a sima, tündöklő tükör. Ezüsttükör, mikor a hold fénye bevilágítja. Nincs rajta semmi törés: egy darabból van öntve. Csak a szekérutak látszanak meg rajta, amint a két part sűrűn fekvő falvaiból átvonulnak, egymást keresztezik, mintha mértani vonalak volnának egy nagy üvegtáblán. |
| 218 |
Minden jéglapot, melyet e négyszöglyukakból kivágtak, oda támasztanak fel élével a lyuk elé, hogy a jégen járók észrevegyék azt, s bele ne botoljanak a veszedelembe. Mikor aztán a nap rásüt ezekre a nagy jégtükrön mindenfelé elszórt jégkockákra, az olyan, mintha ezernyi gyémántóriás ragyogna szét a messze távolba. A halászok a hosszú, erős hálót a tó belseje felé eső öreg lékhez viszik, s akkor a két végét szétbontva, rákötik azokat két hosszú póznára. Mindkét pózna harmadfél öles. Egy halászlegény elkezdi azt a jég alatt előbbre tolni a rákötött hálóval együtt, a másik ott várja azt a kisebb léknél, s amint a pózna vége odaérkezik, megint odább tolja azt a harmadik lékhez, ahol a harmadik legény áll, s ugyanezt az utat teszi meg a négyszög másik oldalán a másik rúd a háló túlsó szárnyaival, míg mind a két rúd s mind a két hálóvég összeérkezik a part felőli nagy léknél. Ekkor a háló, melyet az alsó végén levő ónsúlyok a fenékre húzva, s a felső piritye a jég lapjáig emelve tart, egy tökéletes börtön mindazokra nézve, akik e négyszögben bennszorultak. |
| 219 |
A fogas, a süllő, a harcsa elhagyja mély iszaplakását, s feljön a vágott lékhez levegőt színi; ilyenkor családi ünnepjük van a halaknak: ilyenkor van a hidegvérűeknél a szerelem bűbájos korszaka; hisz a kemény jégboltozat most tartja őket elzárva az idegen elemtől, de nem annak lakóitól, az emberektől. A jég csak vesztükre szolgál most. Mikor észreveszik, hogy a háló összébb szorítja őket, nincs hova menekülniök. Kiugrani nem lehet, mert a jég nem engedi. A megszorult fogasnak nincs módja többé szokott ravaszságával befúrni magát izmos farkával az iszapba, hogy a háló alatt elosonhasson, mert társainak vickándó tömege magával sodorja. A halászok pedig odafenn húszan belekapaszkodva a háló kötelébe, csendesen vontatják azt kifelé. Húsz embernek megfeszített erőködése mutatja, minő terhet vontatnak fel onnan alulról. Súlyáról ítélve, több száz mázsára lehet azt becsülni. A nagy lék szája lassankint megelevenül. A nyugtalanított, összeszorított haltömeg törekszik az egyedüli nyílás felé. Az a halála. |
| 220 |
Mihály megdicsérte az ötletet, s biztatást adott, hogy meglesz érte az áldomás. Mire a fogással készen voltak, a rövid téli napnak is vége volt már, de csak az égen, de nem a jégen. A jégen most kezdődött még az élet. A szomszéd falvakból, Siófokból, Szántódról, Zamárdiból, Füredről, Arácsról, Csopakról jött a népség szekerekkel a jégre, kosárral, tarisznyával, kulaccsal; a kulacsban bor, a tarisznyában malacpecsenye, a kosár halat vinni való. Mire a halászok hozzákezdtek a kifogott zsákmány osztályozásához, egész sokadalom támadt körülöttük. Ha lement a nap, nádból fáklyát csináltak, tüzet raktak a jégen; vásárt ütöttek a halra. Potyka, csuka, harcsa, kárász mind szegény embernek való. Bécsbe, Pestre csak a fogast meg a süllőt viszik, amit drágán megfizetnek; a többit potom áron adják. Még így is nyereségük van. Ezzel az egy húzással valami háromszáz mázsa halat rántottak ki. Ez a Timár igazán szerencse fia. Ami halat most el nem hordanak, azt kosarakba garmadolva beviszik a raktárba, s onnan hordják el majd szekereken a veszprémi vásárba. |
| 221 |
S ahol cigány van, virgonc menyecske és tüzes legények, a tánc hogy maradna el onnan? A jég hátán egyszerre csak olyan dáridó támad, hogy hét falura szól. A nádtüzek mellett nyalka párok rikkontgatva járják a Szent Dávid táncát. Egyszer Timár azon veszi észre, hogy őtet is elkapja egy kackiás menyecske, beviszi a táncba, s úgy megforgatja, ahogy csak illik. Timár táncolt. A szép téli éjben messze világlottak a jégtükrön az örömtüzek. A mulatság a jég hátán majd éjfélig tartott. A halászok akkorra lettek készen a fogott hal behordásával a raktárba. Akkor aztán a jókedvű népség is hazaoszlott, sűrű rikoltozással éltetve a mulatság gazdáját, a bőkezű Levetinczy urat. Timár még azután is fennmaradt addig, míg Galambos a fogaskirályt becsomagolta a deszkaládába jég és széna közé, s a ládát leszegezte. Azt feltették a szekérre, melyen Timár idejött, s a kocsisnak meg lett mondva, hogy legyen készen, mert rögtön indulni fog haza Komáromba; a halküldeménnyel sietni kell. Ő maga azalatt levelet írt Timéának; a levél gyöngéd, sőt itt ott kedélyes hangon volt tartva. |
| 222 |
Mikor a Barra do Rio do Grande do Sul öblében időztünk, kiütött a hajónkon a sárgaláz. Az apám is megkapta. Ott halódott mellettem a padon; nem vitték el. Az nem szokás. A gályarabnak ott kell meghalni, ahova levasalták. Az nekem nagyon kellemetlen helyzet volt. Az öreget egész nap rázta a hideg, káromkodott, s a fogai vacogtak hozzá. Kiállhatatlan volt az öreg a maga káromkodásával, mindig a Szűz Máriát szidta, és magyarul káromkodott. Már miért nem káromkodott spanyolul, az is igen szépen hangzik, hogy a többi társak is érthették volna? S miért szidta a Madonnát? Azt én nem tűrhetem; hiszen vannak férfi szentek elegen, szidja azokat; de egy hölgyet megsérteni jó nevelésben részesült embertől nem gentlemanhez illő magaviselet. Emiatt egészen meghasonlottam az öreggel. Nem azért, mintha azt restelltem volna nézni, hogy haldoklik ott mellettem sárgalázban, ami holnap rám ragadhat róla, s ami nem tartozik a legkellemesebb megdöglési módok közé, de egyenesen csúf szitkozódásai miatt elhatároztam, hogy megszököm tőle. |
| 223 |
El is szakítottam szerencsésen, három más társammal összebeszélve. Csak azt az időt kellett bevárnunk, mikor az öregem már a halálos agónia félrebeszélési időszakába esik, mert különben azzal fenyegetőzött, hogy ha meg akarok szökni mellőle, hát fellármázza az őröket. Akkor lefűrészeltük éjszaka a láncainkat; a porkolábot, aki észrevette szökésünket, mielőtt kiálthatott volna, beledobtuk a vízbe; azzal eloldtuk a kis csónakot, s nekiereszkedtünk a tengernek. A hullám nagyon magasan járt, a parthoz közel felfordította a csónakunkat. Az egyik társam nem tudott úszni, ez belefulladt a vízbe; a másik tudott úszni, de nem olyan jól, mint a cápa, mely utánaúszott. Annak csak a halálordítását hallottam még, amint a "tengeri angyal" egy kapással derékig feltolta a vízből. Magam kiúsztam a partra. Ebből is láthatod, hogy énnekem még van valami dolgom a világon. Te, mint jó kálvinista, én, mint jó müzülmán, mind a ketten hiszünk a predesztinációban. Nem volt kevesebb szándékom, mint hogy visszakerüljek Európába. |
| 224 |
Hogy melyik pontján járhatsz a külföldnek, azt nem tudta megmondani senki. Jó, megvárlak, míg hazajössz. S hogy az idő ne teljék hiába, eljártam a kávéházakba, ott megismerkedtem a katonatisztekkel, akiknél egyenruhámnál fogva rögtön kész volt a barátság: aztán eljártam a színházba. Ott megláttam azt a gyönyörű szép úrhölgyet azzal az alabástrom fehérségű arccal, azzal a szenvedő, méla tekintettel: talán kitalálod, hogy kicsoda? Társaságában egy másik szép hölgy szokott mindig lenni. Huh, be gyilkos szemei vannak! Valóságos tengeri kalóz, szoknyában. Ajh, de szeretnék egy olyan zsiványbandának a tagja lenni, amelyiknek ő volna a kapitánya, s nem bánnám, ha vagy öt évre egymás mellé láncolnának bennünket a gályapadra. No de félre az érzelgéssel! Beszéljünk üzletünkről. Én hozzáfogtam a "terrenum sondirozásához". Egyszer kicsináltam, hogy az öldöklő angyal mellé jussak a zártszéken. Udvaroltam neki, szívesen vette. Kértem, hogy legyen szabad látogatást tennem; akkor úrnőjére utalt, attól függ minden. |
| 225 |
Azon a kis pletykálkodáson kívül, amit Komáromban kiszalasztottam a számon, semmit sem beszéltem felőled, annak meg nem volt se húsa, se csontja. Hanem mindazt, amit felőled tudok, megírtam, s itt van a zsebemben, mégpedig négy különböző cím alatt s négyféleképp fogalmazva. Az egyik denunciatio a török kormányhoz van címezve, melyben fölfedezem előtte, hogy Ali Csorbadzsi miket hozott magával Sztambulból, ami egy összeesküvő konfiskálásra szánt vagyona, a szultán khaznéját illeti, sőt talán onnan is való; s hogy ezek a kincsek, apám leírása nyomán darabról darabra megnevezve, kinél kaphatók, s hogy jutottak annak a kezébe. A második levélben följelentelek a bécsi kormánynak mint Ali Csorbadzsi gyilkosát és kincseinek elrablóját. Ne felejtsd el, hogy hirtelen meggazdagult embernek mindig sok ellensége van. A harmadik iratom szól Levetinczyné asszonyságnak Komáromba. Őneki is megírom, mit tettél az apjával, hogy jutottál anyjának gyémántos keretű arcképéhez és a többi drágaságokhoz, miket neki ajándékoztál. De neki egyúttal még többet is megírtam. |
| 226 |
Timár megölhette volna ezt az embert. Keze között volt. És kezeinek izmaiban az őrültek erejét érzé. Megfojthatta volna, a puska agyával szétzúzhatta volna fejét; ha már sajnálta rá vesztegetni a nemes ólmot. De Timár nem öl embert. Nem öli meg még gyilkosát sem, hogy önmagát védelmezze. Timár Mihály "most már" az igaz arany ember, midőn mindene veszendőben, midőn vagyona, becsülete, mint a polyva, a szélbe van szórva. Ő futni hagyja azt az embert, aki őt semmivé teheti, aki semmivé fogja tenni. Még megölhetné. Hiszen másik töltött fegyver is van hálószobájában, ablakából lelőhetné, mikor a kastély ajtaján kijön, mikor a nagy udvaron végigmegy. Zsivány volt, szökött gályarab volt; ki venné tőle számon ezt a kioltott életet? Még vérdíjt kapna tán érte a brazíliai kormánytól. De Timár nem öli meg ezt az embert. Timár azt mondja: ennek az embernek igaza van! S a sorsnak be kell teljesülni. Timár nem gonosztevő, ki egy bűnét a másikkal takarja el, hanem nagy jellem. Ki, ha vétett, azért bűnhődni kész. |
| 227 |
Utánabámul, mikor már csak egy fekete pontot lát előrehaladni az ezüst jéglapon a magas hegyorom kettős tornya irányában. Észre sem veszi a vihart, mely a zalai hegyek felől jő. Gyakran a Balaton vidékén, mikor legcsendesebb a lég, minden előjel nélkül felzúdul ez a sajátszerű orkán; a halászoknak, kik meghallják a fák zúgását a távolban, már nincs annyi idejük, hogy a zalai partra visszasiessenek; a szélcsapás egyszerre felforgatja a hullámot, s a csónakokat beragadja a Balatonba, s kihányja a túlsó partra. S néha félóra múlva már vége van a viharnak; a szélmenyasszony csak egy fordulót akart táncolni. S azután ismét csendes lesz minden. A hegyek mögül rohanó zivatar egy hófelhőt korbácsolt előre. Abból olyan élesen, mint a tű hegye, vágott alá a szitáló hókristály. A felhő maga sem volt nagyobb, mint hogy a nagy panoráma felét eltakarja, sötétségbe burkolva a tihanyi tájképet, sziklafoltos félszigetével, komor templomával, míg a keleti agyagpartok tündököltek a holdvilágban. A vihar harsogva üvöltött alá az arácsi völgy ős fáinak sudarai között. |
| 228 |
Az ódon nyári kastély szélvitorlái nyikorogtak, mintha elkárhozott szellemek sírnának földi emlékeikért, s mikor az erős szél végigsöpört a Balaton jegén, az ott felállított jéglapokon valami olyan túlvilági zenehangot idézett elő, hogy az ember látni vélte a szellemeket, akik így sírnak, egymást kergetik, s röptükben nagyokat sikoltanak. Egy egy haragosan bömböl közöttük. Az űzi tán a többit? E rémséges éjjeli zene közepett úgy tetszik Timárnak, mintha a távolból egy ijedelmes ordítás üvöltene a szélzúgás közé. Olyan ordítás, amilyenre csak emberajk képes: kétségbeesés, vészkiáltás, istenkáromlás hangja, az éjszakát felverő, alvókat felébresztő, csillagokat megreszkettető kiáltás. Nehány pillanat múlva a kiáltás újra rémlik, de rövidebb, halkabb már, s azután újra csak a vihar zenéje szól. Az is tovaenyészik. A fergeteg csak végigfutott a tájon. Csupán azt az egy hófelhőt kergette. Az arácsi völgy fái nem zúgnak többé, s a jéglapon s a jégtáblákon fütyölő szél hangja egy enyészetes harmóniában vész el a távolban. |
| 229 |
Az olvadó jég között a halászok egy hullát találtak. Az egész a legnagyobb mértékben feloszlásnak indult már, arcvonásokat nem lehetett már rajta megkülönböztetni, hanem azért a legnagyobb biztossággal lehetett következtetni kilétére. Ez a Levetinczy Timár Mihály földi maradványa, ki amaz emlékezetes balatoni halászat óta, melyen a fogaskirályt is kifogták, oly rögtön eltűnt, s akinek visszatértére oly régen vártak már odahaza. A hullán megismerhetők az eltűnt úr öltönyei, asztrakánprémes bekecse: inggombjai s a névelőbetűk az ingbe hímezve. Ismétlőórája ott van mellénye zsebében; azon egész neve van zománccal beégetve. De ami legjobban bizonyít azonossága felől, tárcája is ott van belső zsebében; a tárcában százas és ezeres bankjegyek, ahogy egy csomóban voltak, még jól felismerhető rajtuk a nyomtatás, s belsejében a gyöngyös hímzés: hit, remény, szeretet, Timéa saját kézmunkája. Még négy levél is van egyik oldalzsebében, szalaggal összekötve; hanem azokról már lemosott minden írást a víz. |
| 230 |
Hiszen négy hónap óta volt a vizek alatt. Egyidejűleg megtalálták a füredi révben a halászok Levetinczy úr kétcsövű fegyverét is, ami hálójukba beléakadt. S ez azután tökéletesen kimagyarázta az egész esetet. Az öreg Galambos jól emlékezett már most mindenre. Őneki magának mondta a nagyságos úr, hogy majd mikor éjjel a rókák és farkasok előjönnek a berekből a lékre, akkor ő a puskával kimegy, és meglő közülök egynehányat. Most már arra is emlékeztek többen igen jól, hogy azon az éjszakán egy rövid ideig tartó havas zivatar vonult át a Balatonon; kétségtelenül ez volt az oka a nemes úr balesetének; a hó arcába vert, nem vette észre a rianást, s szerencsétlenül belebukott. Az öreg Galambos, ki keveset alszik éjjel, azt is mondá, hogy ő hallotta is azt a rémséges halálordítást e vihar közepett, kétszer egymás után. Hogy ilyen véletlenül kellett elveszni olyan derék, nevezetes embernek! Timéa, amint az első hírt vette ez esetről, azonnal leutazott személyesen Siófokra, s jelen volt a hivatalos tárgyalásnál. |
| 231 |
Mikor férje öltönyeit meglátta, kétszer elájult, alig bírták magához téríteni. Azért mégis helytállt. Jelen volt, mikor a roncsolt maradványokat az ón koporsóba beletették, s sokat tudakozódott jegygyűrűje felől, hanem azt nem tudták neki előadni. Ujjai hiányzottak a tetemnek. Timéa Komáromba vitette a drága maradványokat, s ott temették el azokat a pompás családi sírboltba, minthogy protestáns volt, minden, a felekezettől kitelő egyházi pompával. Mind a négy egyházkerület képviselve volt küldöttségek által, a dunántúli superintendens tartotta az egyházi szónoklatot, a komáromi lelkész a búcsúztatót a fekete posztóval bevont s a címerekkel ékesített templomban. A pápai főtanoda énekkara zengé a halotti dalokat. A fekete bársonnyal bevont koporsóra ezüstszegekkel volt kiverve az évszám és a név. A koporsót városi szenátorok és megyei táblabírák emelték a gyászszekérig. Felül rá volt téve a nemesi kard és babérkoszorú, a magyar Szent István rend, az olasz Szent Móric rend s a brazíliai Annunziata rend jelkeresztjei. |
| 232 |
A szemfödél ezüstbojtjait az alispánok vitték, a címeres fáklyákat a gyászszekér két oldalán előkelő uraságok, a koporsó előtt vonult az összes iskolai fiatalság, a papok és teológusok, a céhek zászlóikkal, a magyar és német egyenruhás polgárság, fegyverben, letakart dobok tompa dübörgésére lépve; a koporsót pedig követték a város minden úrasszonyai feketében, közöttük a gyászoló özvegy fehér arcával, kisírt szemeivel, az országbeli és bécsi celebritások, katonai méltóságok, még őfelsége is küldött egy megbízottat, ki a nevezetes halott utolsó kíséretében részt vegyen. És azután a végeláthatatlan népség. A menet végigvonult a városon, valamennyi egyház harangjainak zúgása mellett. És minden harang és minden embercsoport azt zúgta felőle, hogy most egy olyan nagy embert temetnek el ebben a városban, amilyen nem fog itten születni tán soha több: jóltevője a népnek, dicsője nemzetének, hű férje nejének, alapítója sok nagy intézetnek. Az "arany ember" száll alá a földbe. Végig a városon a távol temetőig gyalog kíséri őt ki asszony, férfi, gyermek. |
| 233 |
A szép özvegy nagyon komolyan vette a gyászt. Nem ment sehova társaságokba, s nem fogadott házánál társaságot. Csak fekete öltönyben lehetett látni az utcán, sűrű fátyollal az arca előtt. A komáromi közvélemény kiszámította, meddig kell ennek tartani. Mely napon volt Timár úr szerencsétlen halála? Onnantul egy esztendeig. Az éppen télre esik. Aztán jön a farsang. De bizony Timéa csak azután is megtartotta a gyászt, s nem ment el a táncvigalmakba. Ekkor azután más évfordulót tűzött ki a komáromi közvélemény. Bizonyosan Timár úr temetése napjától számítja Timéa a gyászévet, mert hiszen akkor kezdődött özvegysége. Ez a határidő is elmúlt; már a tavasz is eljött, és Timéa még mindig nem tette le a gyászruhát, és nem fogadott magánál társaságot. A közvélemény ekkor aztán türelmetlenkedett: hát meddig fog ez már így tartani? Legnagyobb botrány volt az, hogy férfilátogatókat éppen nem fogad el. Egyszer korán reggel a hetivásáros néptömeg közt Zófi asszony őgyeleg alá s fel, karján egy nagy füles kosárral, s csirkére alkuszik a kofákkal. |
| 234 |
Köszönöm a szívességit: hát hiszen, hogy el ne vigyem az álmát, egy kicsit leülök. Úgyis ezer esztendeje már, hogy beszéltünk a major úrral. Óh, a major úr nagyon kegyes! Hogy ide üljek a pamlagra, maga mellé? Csak ezt a kosarat leteszem elébb. Nincs benne semmi, csak egy kis tojás; magam vásárolok be mindent, mert ha cselédre bízza az ember, mindent drágábbra számít. Aztán ezek a mai világbeli cselédek olyan rátartiak! egy sem akarja a kosarat vinni az asszony után. Ez már derogál nekik. Hát azért csak magam viszem a kosarat, s megyek bevásárolni. Nem szégyenlem én azt. Azért aki ismer, tudja, hogy ki vagyok! Ugye major úr sem szól meg érte? Dehogy szól, hiszen mink olyan régen ismerjük már egymást. Emlékezik még rá, mikor a konyhában ott ült a major úr a vizeskannán, aztán főtt kukoricát evett a sipkájából? Mikor annak a bohó leánynak arról beszéltem, hogy milyen lesz az a keresztelés? De nem arról beszéltünk ám, hanem egészen másról, mikor az őrnagy úr, még akkor csak hadnagy úr, betoppant. |
| 235 |
Egyszerre hozzámenne. Jaj, de senki se kívánná azt jobban, mint én! Nem azért, mintha akkor én is elmennék a leányommal, nem én, mert én akkor is Timéával maradnék. És ha Athalie lenne még egyszer valaha gazdag, és Timéa lenne szegény, én még akkor is Timéával maradnék. Mert tessék elhinni, nem tudom már kiállni tovább a leányommal az együttlételt. Nem szép ugyan, hogy egy anya panaszkodik a tulajdon leányára, de én tudom, hogy ki előtt beszélek. Igaz, hogy én vagyok az anyja, én hoztam őt a világra. Jó gyerek is volt, míg a kezemből ki nem vették, míg az apja el nem kényeztette, míg a világ el nem forgatta a fejét. De most már csak olyan az életem vele, mintha a pokolban volnék. Minthogy senkije sincsen a világon rajtam kívül, akin a mérgét kiönthesse, engem üldöz egész nap. Csíp, rúg, üt, ahol rám talál, alig merek már a konyhából előjönni miatta. Ha szólok hozzá akármilyen szépen, úgy tesz, mintha nem hallaná. Az asztalnál kinézi a számból a falatot, úgyhogy leejtem a villáról az ételt, mikor a szemét rám veti. |
| 236 |
Éjjel meg nem hagy aludni. Odateszi a szemembe a gyertyát, s reggelig olvas. Aztán nem hogy egyszerre kimetélné a könyvet, hanem minden lapot külön vág ki, úgyhogy ha én százszor elszundítok, százszor fölébredek a papirossercegésre. S ha könyörgök neki, még kiölti rám a nyelvét. Egyszer aztán bedugtam a fülemet pamukkal, hogy alhassam tőle; akkor meg kapta magát, s a reszelt tormát, amit magának csináltatott a migrén ellen, ahelyett, hogy a saját nyakára tette volna, felkötötte az én talpamra, úgyhogy csupa hólyag lett, mire felébredtem rá. De még mást is tett velem. Reggelre hol az egyik, hol a másik cipőmnek az orrába egy csomó csepűt dugott, úgyhogy estére már majd a körmöm esett le, csak úgy sántítottam. El nem tudtam gondolni, hogy vándorol a sántítás az egyik lábamból a másikba, míg rájöttem az okára. Ő meg csak nevetett. Aztán tudja jól, hogy én félek a kísértetektől; azért este felöltözteti a porolófát, a seprőnyelet ijesztő alakoknak, odaállítja az ajtó mögé, hogy engem majd a nyavalya tör ki, mikor benyitok. |
| 237 |
S most éppen volna neki egy szerencséje. Biz az csak Fabula János uram, akinek tavaly meghalt a felesége, s most özvegyember. Biz az már nem valami fiatal ember, de derék, jómódú férfi, most vicecurator lett; van negyvenezer forint értéke, el tud tartani egy asszonyt tisztességesen; a gyerekei mind nagyok már, egy sincs a háznál. Azzal bizony meglehetne Athalie nagyon jól; olyan szép háza van a Megyercsi utcán, mint akárkinek. Aztán esztendőn át nyolc hónapig nincsen odahaza. Bizonyos vagyok felőle, hogy Athalie rögtön hozzámenne csak bosszúból is, ha Timéa ahhoz menne, akit én gondolok. Hej, de megnyugodnám akkor magam is! Én Timéánál maradnék. Hanem hát ebből persze nem lesz semmi, ha az "egyik" nem jön ki a házból, a "másik" meg nem jön oda a házhoz; az egyik ott szomorkodik, a másik itt búslakodik. No már hiszen én nem azért jöttem ide, hogy hírt hordjak, Isten mentsen, az nekem nem szokásom. De valamit, amit a napokban megtudtam, mégsem hallgathatok el. Tetszik tudni, én vetem meg minden reggel Timéának az ágyát. |
| 238 |
A rejtélyes vendég hirtelen halálát a hajón: a hajó elsüllyedését, a megtalált kincseket. Elmondá neki, mily végtelen gazdag ember, mily hatalmas úr lett ő a világban; hogy hordták kincseit a hajók a föld egyik oldaláról a másikra! Hány hajója, hány háza volt, milyen nagyra volt becsülve! Hogyan vette el Timéát? Lerajzolá azután előtte Timéa szenvedéseit s a bánatot, mik e szenvedésekért az ő osztályrészeül jutottak. Úgy szólt Noémi előtt Timéáról, mint egy szentről. És mikor elmondta előtte igaz őszinteséggel azt az esteli jelenetet, amelyen ő Timéára a házi rejtekből rálesett, hogy védte férjét a nő a rágalom ellen, hogy védte kedvese ellen, hogy védte saját szíve ellen: ah! akkor Noémi úgy zokogott, úgy siratta Timéát... És azután elmondta neki Mihály, miket kellett szenvednie önmagának e szörnyű helyzetben, melytől nem tudott szabadulni, leláncolva egy helyen világi állása, vagyona, Timéa hűsége által; vonzatva máshova szerelme, boldogsága, lelke ábrándjai által, ah, akkor úgy vigasztalta őt Noémi szelíd csókjaival. |
| 239 |
Timéának még egy másik naptári neve is volt: Zsuzsánna. Az elsőt anyjától kapta, ki görög nő volt, a másodikat a keresztségben nyerte. Ezt használta hivatalos okmányokon mint névaláírást, s ezt tartotta fel mint neve napját. Vidéki városainkban a névnapokat meg szokták ünnepelni. Rokonok, ismerősök hívatlanul, sőt kötelességszerűen sereglenek a megtisztelt névünneplő házához, ahol kész vendégség vár mindenkire. Nehány előkelőbb ház azonban azt a szokást hozta be, hogy a megünnepelt családi névnapok estélyeire nyomtatott meghívókat küldözött szét. Ez már egy kis arisztokrácia; mert ezáltal ki volt mondva az, hogy akik meghívót nem kaptak, azok a jókívánságaikat tartsák meg maguknak. Zsuzsánna napja kétszer is esik egy esztendőben; Timéa a télit tartotta fel, mert akkor férje is otthon volt. A meghívók előtte egy héttel szétküldettek. A másik nevének a napjára senki sem tartott számot. "Timéa" benne sincs a komáromi naptárban, sem a Trattner Károlyi nemzeti kalendáriumában, egyéb naptár pedig abban az időben még nem termett ezen a vidéken. |
| 240 |
Nagyon utána kellett annak járni, aki meg akarta tudni, micsoda napjára esik az évnek "Timéa". A szép május hóban esett az. Mikor már Mihály úr régen távol volt. És Timéa azért mégis minden májusban kapott egy szép virágbokrétát csupa fehér rózsákból Szent Timéa napján. Ki küldte azt, nem volt mondva. A postán érkezett, katulyába pakolva. A Zsuzsánna napi estélyekre, míg Timár "élt", Kacsuka úr is rendesen kapott meghívót, amit ő azután rendesen a kapusnál átadott névjegyével szokott viszonozni. Az estélyre nem ment soha. Ebben az évben a Zsuzsánna napi estély is elmaradt. A hű Zsuzsánna gyászolt. Hanem azon a szép májusi nap reggelén, amelyen Timéa fehér rózsái meg szoktak érkezni, a Levetinczyek talpig gyászba öltözött inasa egy levélkét hozott Kacsuka úrnak, melyet az őrnagy felbontva, a szokott fényes papírra nyomtatott meghívót találta benne; de nagy bámulatára nem Levetinczy Zsuzsánna, hanem Levetinczy Timéa volt a meghívóra felülírva, s a névnapi meghívás a mai napi estélyre szólt. |
| 241 |
Timéa ezalatt apródonkint hagyogatta el a gyászt; mintha rosszulesnék attól egyszerre megválnia, mintha lassan akarná magát hozzászoktatni az örömhöz. Elébb a fekete öltönyhöz fehér csipkefodrokat engedett meg magának; azután felváltotta a feketét a hamuszín, a szőrkelmét a fényes selyem; utóbb a szürke színbe fehér kockák vegyültek; végre nem maradt más, csak a fekete csipkefőkötő, mely még Levetinczy Timár Mihályt gyászolta. Zsuzsánna napján ennek is az ereklyék tárába kell vándorolni majd. A szép új főkötő, drága valenciennes csipkéből, itthon is van már, s csak fel kellene azt próbálni. Valami szerencsétlen hiúság azt sugallta Timéának, hogy az új főkötő felpróbálásával várja meg az őrnagyot. Hisz a fehér csipkefőkötő az ifjú özvegyre nézve az, ami a hajadonnak a menyasszonykoszorú. Az őrnagy pedig sokáig váratott magára e napon. Oka volt rá. A Bécsből megrendelt fehér rózsacsokor későn érkezett meg. Ez évben már a második névnapi bokréta. Hisz most már Zsuzsánna napján is szabad neki üdvözölnie Timéát. |
| 242 |
Míg a jégveremmel ellátott pincébe áldozatul esett szelíd és vad pecsenyék vándorolnak alá, szalonnával kizsinórozva a mellényük. A sürgős munka késő tizenegy óráig eltart; akkor aztán, mikor már aminek sülni kellett, az megsült, aminek fagyni kellett, az megfagyott, Zófi asszony is idején látja nagylelkűséget gyakorolni; összehívja a cselédszobába az egész jól iparkodott táborkart, s megvendégeli őket azzal a sok drágasággal, ami így előkészület közben valahogy kárba ment. Mert biz az megtörténik. Aminek fel kellett volna fúvódnia, az lepénnyé lapul össze, aminek meg kellett volna kocsonyává aludni, az lének maradt; más meg odapörkölődött a rézmintához, nem lehetett kivenni egy darabban; itt is, ott is elmaradt egy kis vakarcs, egy kis körömfaladék, felszeletelt sonkák konca, nyulak eleje, fácánok hátulja, mind drága gyönyörűség az a cselédnépnek, azért ha az úri asztalra fel nem adható is, még a papirost is elviszik megnyalni, amire a sütemények önnyomatú képmása odasült, s büszkék rá, hogy ők elébb ettek mindenből, mint az uraságok. |
| 243 |
Athalie egyedül van abban a teremben, amelyben legelőször megpillantotta Timéát. A hajdani bútorzat rég újnak adott már helyet, csak egy hímzett tabourette maradt meg a régiek közül emlékül; Athalie azon ült akkor, mikor a fehér arcú leány Timár kíséretében e szobába lépett. Ezen a széken ülve festette őt le Kacsuka úr, mikor a kezében hordott pasztellel olyan nagy tévvonást rántott a regálpapíron Timéára elbámulva. Athalie most is ezen a széken ül. Az arckép régen a lomtárba vándorolt már, de Athalie most is ott látja maga előtt a fiatal hadnagyot, hízelgő arcával, amint könyörögve kéri, hogy legyen egy kissé mosolygós, ne nézzen rá olyan büszkén... A teremben sötét van; senki sem gyújtott gyertyát; csak a holdvilág süt be az ablakon, az is nemsokára el fog tűnni a Szent András komor födélorma mögött. Athalie itt a sötétben végigálmodja azt a rettenetes álmot, aminek neve élet. Fény, boldogság, büszkeség lakik idebenn. A legszebb hölgyet királynénak csúfolják a hízelgők, s elhitetik vele, hogy imádják. Akkor egy gyermek vetődik a házhoz. |
| 244 |
Odaadta a kuktának, az még sohasem ivott ilyet, annak jólesett. Maga pedig azt mondá, hogy nagyon el van törődve az egész napi fáradságtól, s ő is lelkére kötötte a cselédségnek, hogy korán lefeküdjék minden ember, s jól körülnézzék a kamrát, hogy macska ne lopózzék be a drága sültek közé, azzal Athalie után sietett. Mikor közös hálószobájukba érkezett, Athalie már feküdt. Az ágyfüggönyök szét voltak húzva: láthatta őt, háttal kifelé fordulva s fejéig betakarózva. Ő is sietett lefeküdni. De annak az egykanálnyi puncsnak a szaga még itt is üldözte; azt hitte, az egész mai vacsora kárba vesz miatta. Mikor lefeküdt, s eloltotta a gyertyát, még sokáig könyökére támaszkodva nézte azt a fekvő alakot. És addig nézte, míg szempillái leragadtak, s elaludt. S amint elaludt, odaálmodta magát vissza a cselédszobába. Mindenki alszik. A kocsis a hosszú lócán hanyatt fekve, az inas az asztalra leborulva, a házmester a padlón elnyúlva a fejét egy feldöntött szék támlájára nyugtatva, a szakácsnő a cselédágyon, a szobaleány a tűzhelyen, a feje alácsügg. |
| 245 |
Komárom megye levéltárában egyike a legérdekesebb bűnvádi pereknek az, melynek hősnője Brazovics Athalja. Ez a nő mesterileg védte magát. Mindent tagadott, mindent meg tudott cáfolni, s mikor utolérni vélték, olyan homályt tudott maga körül támasztani, hogy a bírák nem bírtak kiigazodni belőle. Miért akarta volna ő Timéát megölni? Hisz ő maga is menyasszony, kire tisztességes házasság vár; s Timéa neki jóltevője, ki gazdag nászhozományáról gondoskodik. Aztán a gyilkosságnak semmi nyoma nem látszott Timéa szobáján kívül. Egy véres rongydarab, egy törülköző nem volt található sehol; sem a tűzhelyen valami öltöny hamva, amit elégettek volna. Ki altatta el a cselédeket álomporral, az sem volt kideríthető. Aznap este a cselédség mindenfélét összeevett ivott, a sok festett cukornemű között, a sok idegen fűszer között olyan is lehetett, ami altató. A cselédszobában a gyanús puncsból egy csepp sem volt található; még a poharak is ki voltak öblítve, amikből a cselédek ittak, mikor az őrök rájuk törtek; minden el volt téve kéz alul. |
| 246 |
Hisz ő most sem mondhat egyebet, mint amit eddig, hogy nem emlékezik semmire, ami a gyilkos merénylet alatt történt. Most már azután siettetnie kell az összekelést az őrnaggyal; a törvényszék előtt Timéa a perben csak mint Kacsuka neje jelenhet meg. Amint Timéa annyira felüdül, végbemegy az esküvő, egész csendben ott a háznál, minden énekszó, pompa, vendégsereg, lakmározás nélkül. Csak a pap meg a két násznagy van jelen. Egyik az alispán, másik a háziorvos. Más még nem is látogatja Timéát. Mihelyt azután annyira képes a nő, hogy a vármegyeházáig kocsin elmehet, most már férje kíséretében hívatik fel a törvényszékhez, hogy Athalie val szembesíttessék. Az emberi igazság nem engedi el neki azt a kínos jelenetet, hogy gyilkosával szemtől szembe álljon még egyszer. Óh, Athalie nem retteg e pillanattól! Ő türelmetlenül várja már, hogy mikor hozzák eléje áldozatát. Ha mással nem, szemeinek tekintetével óhajt a szívébe szúrni még egyszer! Athalie egész gyászban jelent meg a törvényszék előtt; arca halovány, de szemeiben dacoló tűz lobog. |
| 247 |
Negyven év múlt el azóta, hogy Timár eltűnt Komáromból. Ábécetanuló gyermek voltam akkor, mikor annak a gazdag úrnak a temetésére kirukkoltattak bennünket, akiről később azt beszélték, hogy talán nem is halt meg, csak elbujdosott; a nép azt hitte erősen, hogy Timár még él, és valamikor ismét elő fog jönni. Talán Athalie nak a fenyegető szavai költötték ezt a hitet. A közvélemény ragaszkodott hozzá. A csodaszép úrhölgy arca is előttem van még, akit minden vasárnap reggel bámultam az orgona melletti karzatról. Ő a szószékhez közeli padsor elején ült: olyan ragyogó volt, és olyan szelíd. Emlékszem a nagy rémületre, mely mint egy lázroham futott végig az egész városon, mikor azt a szép hölgyet meg akarta gyilkolni éjjel a társalkodónője; minő nagy esemény volt az! Láttam azt is, mikor halálra ítélt gyilkosát nyitott szekéren vitték a vesztőhelyre; azt mondták, hogy lefejezik. Szürke öltöny volt rajta fekete szalagokkal. Ő háttal ült a szekérben a kocsis felé, s vele szemközt a pópa, kezében a feszülettel. |
| 248 |
A kofák a piacon végig szidták, s ujjaikkal a nyálat hányták feléje; ő pedig hidegen nézett maga elé, s nem ügyelt semmire. A nép törte magát a kocsija után, pákosz gyermekek csoportostól siettek megnézni a véres színjátékot, hol egy ilyen szép fej legördül. Én a becsukott ablakon át néztem utána félve. Hah! ha rám találna nézni! Egy óra múlva aztán zúgolódva jött vissza a népség. Nem volt megelégedve, hogy a szép elítélt kegyelmet kapott. Csak a vérpadig vitték, ott tudatták vele a kegyelmet. Azt beszélték róla, hogy mikor a kegyelem kihirdetésekor a pópa odatartá ajkaihoz a feszületet, a dühös némber csók helyett beleharapott a szent jelvénybe, úgyhogy a mi urunk, megváltónk orcáján kétfelől ott maradtak a foga helyei. S még azután sokáig láttam azt a másik szép, halavány úrhölgyet vasárnaponkint a templomban; most már vörös vonallal a homlokán, és évről évre szomorúbb, halaványabb arccal. Beszéltek róla sok mindenféle mondát; a gyermekek meghallják az ilyet otthon anyjaiktól, s az iskolában elbeszélik egymásnak. |
| 249 |
Azután – elmosták az idők az egész történet emlékét. A múlt években egy öreg természettudós barátom, ki füvészi és rovargyűjtői nevezetesség volt nemcsak hazánkban, de az egész tudós világban, beszélt előttem azokról a kivételes földterületekről, amik a magyar és török birodalmak között találhatók meg, s minthogy egyik félhez sem tartoznak, magántulajdont sem képeznek; és emiatt valóságos Kaliforniái a szenvedélyes természetbúvárnak, ki ott a legritkább flórát és faunát találja együtt. Az én öreg barátom minden évben meg szokta e helyeket látogatni, s heteket tölt ott szenvedélyes búvárlatai közt. Egy ősszel rábeszélt, hogy menjek el vele én is. Magam is műkedvelő vagyok e szakban. Üres időm volt, elkísértem az öreg tudóst az Al Dunára. Ő vezetett el a senki szigetére. Tudós barátom már huszonöt év óta ismerte e helyet, mikor még az nagy részben vadon volt, s benne minden kezdetleges. Most már, leszámítva a nádast, mely azt most is körülfogja s elrejtve tartja, azon helyen egy valódi mintagazdaság van. |
| 250 |
Az egész szigeten meglátszik, hogy itt egy úr lakik, aki ismeri a fényűzést. Pedig ennek az úrnak egy fillérje sincs soha. Pénz nem jön erre a szigetre. Akiknek szükségük van e sziget terményeire, azok tudják már, hogy viszont mire van szükségük a sziget lakóinak, s azt hoznak nekik cserébe: gabonát, ruhakelmét, szerszámokat, festett fonalat. Az én tudós barátom kertészeti újdonságok magvait, új házi madarak tojásait szokta idehozni, s azért cserébe ritka rovarokat és szárított növények példányait nyerte, amiket ő azután ismét külföldi múzeumoknak és természettani gyűjteményeknek adott el, s volt tisztességes haszna rajta; mert a tudomány nemcsak szenvedélynek való, hanem életmódnak is. Ami legkedvesebben lepett meg e szigeten, az, hogy lakóitól magyar szót hallani, ami a végvidéken bizony már ritkaság. Egyetlen család képezi az egész telepet, s annálfogva ott az embereknek csak keresztneveik vannak. Az első foglalónak hat fia a környékből hozott magának nőt, s az unokák száma a dédunokákkal együtt már negyven körül jár. |
| 251 |
Nemsokára előjöttek a házból. Szép pár volt. A nő lehetett hatvanéves, a férj nyolcvan. A szépapó azon jellemtartó arckifejezéssel bírt, mely még negyven év után is visszaemlékeztet valami rég látott képre. Én megdöbbentem tőle. Feje kopasz volt már, de kevés haja és bajusza alig látszott ősznek, és vonásaiban valami vasnyugalom tartá fenn a változatlanságot. A mérsékletes élet, a jó kedély tartja el ily épen az arcvonásokat. A szépanya tekintete pedig valóban vonzó látvány volt. Hajdani aranyhaja közé most már ezüst is szövődött, de szemei még most is egy hajadon szemei, és arca elpirul, midőn öregének csókja éri, miként egy menyasszonyé. S mind a kettőnek arcán a boldogság sugárzik, midőn előttük látják az egész nagy családot; s egyenkint neveiken szólítva, sorba csókolják őket. Ez az ő boldogságuk, ez az ő imádkozásuk, ez az ő hálaadásuk. Csak azután került ránk a sor. Deodát, a legidősb fiú volt a legutolsó, kit az öregek megöleltek. Velünk is kezet szorítottak mind a ketten, s azután meghívtak estebédjükhöz. |
Комментарии