[{{mminutes}}:{{sseconds}}] X
Пользователь приглашает вас присоединиться к открытой игре игре с друзьями .
Обычный венгерский
(7)       Использует 21 человек

Комментарии

Мультилингва 15 августа 2018
Словарь включён в программу мероприятия [18.07.18 - 07.09.18] Мультилингва МЕГА 2.
LadyIrina 13 июля 2011
Спасибо, Олежек! Знаю про это, только у меня там немного было, в браузере брала - Найти при редактировании и заменяла, правда, вручную.
Uncle_Sam 13 июля 2011
LadyIrina, если нужно поменять во всех отрывках какой-то один символ на другой, то проще скопировать все отрывки в Word, а там провести замену "заменить всё".
Затем получившийся текст вставить обратно в словарь.
Может вы и знаете это, но на случай, если нет, то напишу, ведь удобно же :)
LadyIrina 12 июля 2011
99 отрывок исправила. Такие кавычки, как „szent” старалась кругом поменять, видимо в каком-то отрывке упустила, заменю все...
teacherIgor 12 июля 2011
Кто-нибудь знает, где брать такие кавычки?

На "Венгерская 101 клавиша" их можно набрать нажав правый Альт и цифру 0: ˝. Правда, это верхние кавычки.
gosknyaz 12 июля 2011
— <Alt>+0132, — <Alt>+0148.

А вообще, по правилам венгерского языка допустимы кавычки-лапки, только » будет открывающей, а « — закрывающей. Возможно, целесообразно произвести замену?
AvtandiLine 12 июля 2011
Ирина, браво.
Поздравляю нас всех с появлением еще одного необходимого словаря.
Картинку бы бОльшего размера... :)

Ott a völgykatlanban tivornyázott a „szent” had.

Кто-нибудь знает, где брать такие кавычки?
gosknyaz 12 июля 2011
В конце 99-го текста, после скобок, надо поставить точку, а то "Клавогонки" закрывающую скобку «проглатывают».
teacherIgor 12 июля 2011
На раскладке "Венгерская 101 клавиша" буква í находится на русской "ё", т.е., слева от единицы.
LadyIrina 12 июля 2011
Раскладка венгерского языка
Написать тут
Описание:
Отрывки из текстов на венгерском языке. Длина до 300 символов
Автор:
LadyIrina
Создан:
12 июля 2011 в 11:55 (текущая версия от 7 июня 2017 в 19:26)
Публичный:
Нет
Тип словаря:
Тексты
Цельные тексты, разделяемые пустой строкой (единственный текст на словарь также допускается).
Содержание:
1 Hidegtől elmerevedett ujjai egymás után eleresztették a környező gyökereket, melyekbe csimpaszkodtak, hogy fölállni segítsék. Nyugodtan fölegyenesedhetett, nem láthatták meg, hiszen egy erdő szélén járt, a vadlevendula földet felváltó nagy erdő peremén, ahol csak hanga nő a kövek között.
2 A hideg levegő jót tett, bár beleremegett á harapásába, és hirtelen tudatára ébredt, hogy csak ing és nadrág van rajta. Mostanáig csak futott, észre sem vette. Ha a halál jár az ember nyomában, ki törődik a ruhájával vagy az időjárással? Igaz, a helyzete nem volt irigylésre méltó, de élt.
3 A legparancsolóbb szükség az éhség volt, nem kis 1 gondot okozva a fiúnak, aki csak a két kezére számíthatott a tél által lecsupaszított vidéken. Előző este ette meg az utolsó falat kenyerét. Ma reggel az elöljáróság emberei már fölöslegesnek tartották, hogy megetessenek egy halálraítéltet.
4 Még most is érezte a hatását üres gyomrában. Nem zavarta, amíg csak a halált várta, és bele is törődött, de egy apró kis közjátékra – két csirkeárus veszekedésére a Martroi téren, melynek díszéül a holttestét szánták – hatalmas mozgolódás támadt a tömegben, és rést nyitott az őrök között.
5 Bozótokon és rögös ösvényeken, cserjéseken és csalánosokon át ért ki az ugarra, összegörnyedve, hogy belevesszen a természetbe, feje gyakrabban a térde magasságában, mint természetes helyén, közönyösen a hideg, a tüskék, a jeges tócsák iránt. Csakis az élni akarása és a szabadságvágya hajtotta.
6 Ezerszer lelapulva és ezerszer fölállva mégis nagy utat tett meg, és telt az idő. A nyirkos hajnal hamarosan föloldja az ég sűrű homályát. Valahol a vidéken egy kakas rekedt kukorékolása máris jelezte, hogy bezárt házaikban és kunyhóikban hamarosan fölébrednek az emberek.
7 Mindenesetre akár Courtenay felé megy, akár másfelé, nem sokat számít. Körülötte a világ mindenképpen ellenséges lesz, és az egyetlen esélye, ha útja során talál egy templomot vagy kápolnát, mely sérthetetlen menedéke lehet. Biztosan áll néhány a hűbérbirtok fővárosa közelében.
8 Ráadásul száraz volt, és valamivel kevésbé hideg. A fiatalember tehát meggyőződve róla, hogy többé kevésbé láthatatlan, lefeküdt, összegömbölyödött és elaludt. Amikor fölébredt, még mindig ugyanolyan éhes volt, de kipihentnek érezte magát, és késznek arra, hogy folytassa az útját.
9 Így is tett, miután ivott egy keveset a legközelebbi patakból, és elrágcsált egy sietve megmosott gyökeret, mely a táplálék illúzióját adta. Ha nem talál sürgősen ennivalót, az eredmény majdnem ugyanolyan katasztrofális lesz, mintha fölakasztották volna, csak éppen sokkal lassabban éri majd el.
10 Azonnal szemrehányással illette magát sötét gondolataiért. Ha Isten megengedte, hogy megszökjön a vesztőhelyről, nem fogja magára hagyni élni akarásában. Ezzel megindult, lépteit a földön talált, szinte sima bottal megtámogatva. Hirtelen úgy érezte, valami hajtja előre.
11 Erre a gondolatra könnyek szöktek a szemébe, s ezen maga is meglepődött: annyit siratta édesanyját a börtönben, hogy azt hitte, mostanra egyetlen könnycseppje sem maradt... Egyre metszőbb lett a hideg, így a ruhaujjával megtörölte az arcát, nehogy ráfagyjanak a könnyek.
12 Teljes természetességgel indult meg az élet jele felé, ahogyan a három királyok követték a csillagot a betlehemi éjszakában. A fény azonban eltűnt az erdő sűrűjében, ráadásul a patak is kanyarodott. A víz szeszélyéből a fiatalember mégis megtudta, mihez közelít. Eszébe jutott az az őszi nap.
13 Korábban, amikor az apja magával vitte, sosem mentek ennyire messze a házuktól, hiszen előző este indultak útnak. Ez elragadtatással töltötte el a kisfiút, annál is inkább, mert nem tartottak pihenőt egyetlen fogadóban sem: lovon vittek magukkal mindent, amire szükségük volt.
14 Nekidőlt a durva fának, előre érezve átfagyott testében a másik oldalán bizonyára uralkodó kellemes meleget, majd egy utolsó habozás után bekopogott, de olyan elgémberedett ujjal, hogy semmi zajt nem csapott. Ekkor ismét kopogott, minden maradék erejét az öklébe összpontosítva.
15 Másokat küldenek oda, egy elöljárót, aki sanyargatja a népet, annál is inkább, mert az ura nagy bevételeket vár, miközben a pillantásától távol ő maga is jól meggazdagodhat. A kis emberek számára rossz idők kezdődnek, a birtok számára pedig a teljes széthullás ideje jön el.
16 A környék egyszerű lelkeinek szemében elátkozott templomos lettem. Ennek köszönhetem a mélységes magányt és békét, hiszen rettegnek az ártástól, melyet magammal hozhattam onnan! Onnan, ahol a hazám volt. Mert tudd meg, ahogyan az apád is tudta, én sosem utaztam el a keresztes hadjáratra.
17 Kimerültél, a leves pedig meleg. Egyél, aztán aludj! Miközben a fiatalember befalta a sűrű bab– és répalevest, az öreg egy kis tárolóból egy köteg szalmát vett elő, és eligazgatta a földön – a saját ágya mindössze egy csupasz deszka volt egy takaróval és egy marék szalmával kispárnaként.
18 Aztán feküdj le! Nagy szükséged van a pihenésre... Renaud nem kérette magát. Mielőtt azonban lefeküdt volna, térdet hajtott a szerény fekete fakereszt előtt, mely két csokor száraz növény között függött a falon, és köszönetet mondott az Úrnak, amiért sötét útján elésodorta a menedék fényét.
19 Egy örmény hercegnő segítségével megalapozta a Courtenay nevet, mely bejárja majd az egész országot a két folyó és a Földközi tenger között. Sajnos nem jó hírével, hiszen a második Jocelin de Courtenay nem ér fel az apjához, s még kevésbé a harmadik Jocelin a nagyapjához.
20 Erős fájdalmai voltak, úgy érezte, valami széthasad a mellkasában, és szétrobban a szíve. Végül azonban megnyugodott, a parázsról vidám láng csapott föl, majd még egy, és az öregember néhány percig mellettük melegedett, mielőtt a kereszt elé térdelt, és forró imádságba merült.
21 Megenyhült az idő. Az éjszaka végén havazott, és a szökevény nyomai, ha voltak egyáltalán, már nem látszottak. Thibaut hálát adott az Úrnak. Azután kis kamrájából elővett egy kevés zöldséget és egy darab szalonnát, egy favágó ajándékát, akit előző ősszel meggyógyított csúf lábtöréséből.
22 Nem így a parasztok, akiket megfélemlített az erdő és titkai. Mindezzel fölszerelkezve Thibaut megmosta a répát, a vadkáposztát, és föltette a levest. A gyermek – különös, de gondolataiban képtelen volt másképpen nevezni, hiába érett már férfivá! – éhes lesz, uraikor fölébred.
23 Egy hosszú percig elnézte, amint alszik, és meghatottan fedezte föl a serkenő szakáll és a kócos haj alatt az anya görög vérére utaló jeleket: különösen az orrot, mely egyenesen folytatta a magas, értelmes homlok vonalát, melyet alig rövidítettek le az előrehulló, piszkos és kócos szőke tincsek.
24 Ugyanakkor még nem tűntek el egészen a gyermekkor nyomai: az elefántcsont bőr lágysága és az ajkak még a gyermeket idézték, ahogyan a szem sarkában csillogó könnycsepp is. Az öregember óvatosan megfogta a takarón pihenő kezet, és gyöngéden szétnyitotta az ujjakat, hogy tanulmányozhassa a tenyeret.
25 Ha nem fosztják meg mindenétől, Renaud készen állt volna a lovaggá ütésre, mivel azonban sikerült elszöknie az ellenségei elől és eljutnia idáig, semmi sincs veszve. Már csak a szívét és a lelkét kell kivallatni, hogy kiderüljön, megkaphatja e az örökséget, melyet Thibaut régóta neki tartogatott.
26 Sok mindent el kell mondanom neked, mielőtt kiküldelek a nagyvilágba – tette hozzá Thibaut, előhúzva a ládából egy, a sajátjához hasonló szerzetescsuhát, melyet a fiú meglepetten méregetett: ritka volt, hogy egy szerzetesnek s még inkább egy remetének ilyen jól fölszerelt ruhatára legyen.
27 De most menj mosakodni. Azután segítek tökéletesíteni a megjelenésed, és mire végzünk, elkészül a leves is. Nem sokkal később, miután elmondták a hálaimát, mindketten tállal a térdükön telepedtek le, hogy elfogyasszák az üst tartalmának egy részét, melynek már finom illata is erőt adó volt.
28 Renaud szó szerint befalta a levesbe mártott vastag kenyérszeleteket és a szalonnát, melyhez Thibaut hozzá sem nyúlt, részben hogy többet hagyjon neki, részben pedig a vezeklés elvét követve, mely életének egyik alapszabálya volt. Az adagját ízlelgetve mégis elégedettséggel szemlélte művét.
29 Tegnap azt mondta, hogy a templomosok kizárták, de kötelező a jótékonyság a szenvedőkkel szemben, és úgy tudom, Joignyban van egy parancsnokság. Ott segíthetnének. Különösen, ha mélyen megbánta... a vétkét? – tette hozzá fülig pirulva, tudva, hogy ingoványos talajra tévedt.
30 Az Úr keze éppen akkor vezérelt ide téged, amikor azon gondolkodtam, hogyan küldhetek üzenetet... az apádnak. Azt akartam, hogy jöjjön el veled, mert tudom, hogy a napjaim meg vannak számlálva, és ideje rábíznom magam. Meg akartam adni neki az engedélyt, hogy föllebbentse a fátylat.
31 Ahhoz, hogy ítélkezz, tudnod is kell, te pedig még semmit sem tudsz. Nem engedem, hogy bemocskold az anyád. Szép és kedves hercegnő, akinek az apád szerelme volt a boldogság egyetlen sugara abban az életben, amelyre az kényszerül, akit államérdekből egy vadállathoz adnak hozzá.
32 Újabb köhögés szakította félbe az öreget, aki kétrét görnyedt. Az egyik, a többinél valamivel nedvesebb fahasábból felszálló füst szemmel láthatólag ártott neki. Renaud az ajtóhoz ugrott, szélesre tárta, majd a sarokban talált lapáttal és egy fadarabbal kivette a bűnös hasábot, és kidobta.
33 Nemcsak katonák, de nagy tudósok is, és a csaták között hosszú békeidőszakok voltak, amikor közelebb kerülhettünk egymáshoz. Gyakran azért, mert mindkét fél elismerte a másik értékeit. Azután azért is, mert, meg kell hagyni, az ottani életmód végtelenül kellemesebb, mint az északi országoké.
34 Ne nézz rám ilyen elszörnyedve! Sosem cimboráltam az ördöggel, de a magam szintjén sok mindent megtanultam. Bár nem nevezhetem magam orvosnak. Tudod, mindig is szerettem a növényeket, a virágokat, melyek Isten mosolyából születtek, és ennek köszönhetően enyhíthettem a bajokat.
35 Renaud kioldotta a csomagot összetartó zsineget, széthajtotta a vásznat, mely régi, meghatározhatatlan illatot őrzött, és egy halom, szinte pergamenvékonyságú lapot fedezett föl. Többoldalas füzeteket alkotlak, melyeket összefont, lyukakon átfűzött és megcsomózott kenderszálak tartottak össze.
36 Benne van a születésed titka is. Most kell elolvasnod, hogy a bűnös lélek, aki vagyok, elindulhasson az isteni béke felé. Azután kezedbe adom az eszközt, hogy kikovácsold a láncszemet, amely összekapcsolja a te életedet az enyémmel, az igazival, azon a helyen és időben, ahol valójában véget ért.
37 Az elkápráztatott Renaud segített az öregembernek lefeküdni a kemény fekhelyre, megitatta egy kupa gyógyteával, melybe egy kevés mézet kevert, fát tett a tűzre, majd letelepedett egy kezdetleges, három ágból és egy farönkből készült székre a lábakra állított deszka előtt.
38 És bár a címer bal kanyarja mindenkivel tudatja, hogy fattyú vagyok, ez sosem akadályozott meg abban, hogy büszkén viseljem a harcban, bár az apám... De erre majd később térek ki. A születésem idején, melyre a szép Oronte parti városban, Antiochiában került sor az Úr 1160.
39 Ennek értelmében elismerték, hogy a damaszkuszi csordák legelhetnek a Jordán forrásainál, a Panéas városát övező szép legelőkön. A csordákat őrző lovasok azonban olyan pompás lovakon ültek, hogy felszították a környékbeli frankok irigységét, akik váratlanul rájuk törtek, és lemészárolták az őröket.
40 Itt lépek a történetbe. Mint minden Courtenay, Jocelin gróf is nagyon szép ember volt, és nem sok nő tudott ellenállni neki. Szeszélyesen belehabarodott egy árva örmény lányba, aki nemesi családból származott és az antiochiai udvarban élt Constance hercegnő23, az úrnő védelme alatt.
41 Apámnak, mivel soha nem állt szándékában feleségül venni, ez nagy megkönnyebbülésére szolgált, és hagyta magát meggyőzni, hogy ismerjen el engem, de kikötötte, hogy sosem léphetek a helyére, mert az utódlás törvényes gyermekeit illeti, ha egyszer majd úgy tartja a kedve, hogy megnősül.
42 Barac, a tulajdon orvosa mérgezte meg, de nem lehetett tudni, vajon saját szakállára cselekedett e. A király harminchárom éves volt, mint Krisztus a keresztre feszítéskor, és mialatt a Kálváriára vitték a holttestét, ahol a jeruzsálemi királyok sírkamrája állt, a népből kitört a fájdalom.
43 A férfi először megtagadta ezt: két gyermekük volt, ráadásul még mindig szerette Ágnest, de a biztosíték, hogy az akkor egyéves kis Balduin követheti majd a trónon, eldöntötte a kérdést az okos és hideg politikusban, akinek nagyon fontos volt, hogy uralkodjon Jeruzsálemben.
44 Később tönkretette a kór, kezdetben azonban sokan hitetlenkedve fogadták. Sosem láttak még ilyen szép, ilyen egyenes, ilyen büszke és ilyen ragyogóan intelligens fiút. Édesanyjától, Ágnestől örökölte aranyhaját, az ég mélykékjét tükröző nagy szemét, vonásai tisztaságát és mosolya báját.
45 Hétévesen mindenki másnál jobban lovagolt, kis kentaur volt, akit én és a többi társa alig bírtunk követni Júdea dombjai között. Az apjától örökölte egyetlen testi hibáját is: a beszédét. Enyhén dadogott, ami nagyon zavarta, és igyekezett leküzdeni azzal, hogy lassan beszélt.
46 A nevelője – aki egyben az enyém is volt! –, a fődiakónus Guillaume de Tyr, a nagy tudású, bölcs tanácsokat adó és alig negyven éve ellenére széles tapasztalatokkal rendelkező férfi olyan büszke volt rá, mintha saját fia lenne, és máris azt jósolta, hogy nagy király lesz belőle.
47 A fenséges, jól őrzött városi palotán kívül ott volt az Úr városa, melyet mártíromsága pecsétje jelölt meg, mégis hihetetlenül élénk és vidám volt. Szerettük lépcsős utcáit, sötét árkádok alatt futó sikátorait, szűk átjáróit, melyek árkádos udvarokhoz, templomokkal szegélyezett terekhez futottak.
48 Mindennek történetét ugyanúgy tudta a tanítónk, mint sok mást is, hiszen sokat utazott – jogot tanult nyugaton, valamint szabad művészeteket, történelmet és a szép szövegeket és nyelveket: franciát, latint, görögöt, arabot, sőt még hébert is. Mintha mindenkit ismert volna Jeruzsálemben.
49 Azután... Azután eljött a hatalmas szerencsétlenség napja, amikor hihetetlen katasztrófa sújtott le ránk egy villámcsapás sebességével. Balduin akkor kilencéves volt, én tíz. Ahogy az gyakran előfordult, háborúsdit játszottunk a palota udvarán, a falon őrt álló katonák gyöngéd tekintetétől kísérve.
50 Az orvosa még aznap este megvizsgálta a gyermeket, de nem mert diagnózist adni. A király határozott parancsa kellett ahhoz, hogy végre bevallja, mitől tart: a trón örököse, a fénygyermek a legszörnyűbb betegséget kapta el, amely előtt még a legbátrabbak is visszahőkölnek: a leprát.
51 Amaury mégsem volt hajlandó megadni magát, és még akkor is kereste a gyógyulást, amikor Egyiptomba utazott, melyet meg akart hódítani, elkerülendő, hogy a királysága harapófogóba kerüljön a kairói emír és a damaszkuszi atabég között. Ott hallott egy rendkívüli orvos tehetségéről.
52 Amaury magához hívatta, majd erős kísérettel Jeruzsálembe vitette, ahol a tudós orvos megvizsgálta Balduint. Amikor visszatért Amauryhoz, a megállapítása nem mondott újat: valóban leprás a gyermek, de – bár radikális gyógyszert nem ismert a bajra – tudott egy növényt, mely késleltetheti a kórt.
53 A lepra éveken át nem fejlődött tovább, és sikerült megőrizni a titkot. Annál is könnyebben, mert Balduin teljesen normálisan fejlődött. A társaságát azonban leszűkítették, és azzal az ürüggyel, hogy a kormányzás tudományát tanulja, Amalrich király kivonta mindabból, amit a legjobban szeretett.
54 Amaury, megerősítendő a politikai szálakat a bizánci császárral, másodszorra feleségül vette az egyik unokahúgát, Komnenosz Máriát, aki még tizenöt éves sem volt, amikor a görög hajók 1167 áprilisában partra tették Tyr kikötőjében. Isabelle egy évvel később született, és elragadó kisbaba volt.
55 Balduin pedig, aki most már nem találkozhatott Sybylla nővérével, aki a bethániai30 Szent Lázár kolostorban nevelkedett nagynénje, Yvette apátnő felügyelete alatt, mélységes szeretetet érzett Isabelle iránt, akit naponta tízszer is meglátogatott, amíg a kór ki nem ütközött rajta.
56 Balduin talán mindenkinél többet imádkozott, de nem önmagáért. Csak azokra a szerencsétlenekre gondolt, akiket tönkretett vagy elsodort a földrengés és a szökőár. Ezt leszámítva semmit sem változtattunk a szokásainkon, és mindennap elmentünk valahova gyalog vagy lóháton.
57 Csak razzia volt, de bebizonyította a jeruzsálemi királynak, hogy Egyiptom könnyű préda lehet. Két újabb hadjárat következett, változó sikerrel. A királynak kétszer vissza kellett térnie, hogy megküzdjön Nureddinnel, aki a távollétét kihasználva növelni próbálta területeit.
58 Sétára hívta Shavert, hogy fölkeressék egy muzulmán szent sírját. Békésen lovagolt a nyomában, ám hirtelen előrehajolt, letaszította a vezírt a nyeregből, láncra verette, majd lefejeztette, azután elfoglalta a posztját. Salah ad Dinnek hívták, mi, frankok pedig Szaladinként emlegettük.
59 Komoly csapást jelentett ez I. Amalrich Egyiptommal kapcsolatos reményeire, a bölcs politikus azonban kihasználta a helyzetet, és megerősítette kapcsolatait Komnenosz Manuellel36, a bizánci császárral, akinek hatalmas flottája és hadserege figyelemre méltó segítséget jelenthetett.
60 Amikor pedig Balduin mosolygott, mint most, a győzelem örömétől, nem voltak hajlandók elhinni, amit mostanra mindannyian tudtak: hogy ebben az oly szép kamaszban, ebben a tizenöt éves parancsnokban, akinek hősiességét és nagylelkűségét zengték a katonák, a lepra undorító vadállata szunnyad.
61 Félelem nélkül közeledtek hozzá, meggyőződésük volt, hogy Isten majd helyrehozza ezt a hatalmas igazságtalanságot, és csoda történik. A nép minden erejéből kérte ezt a csodát, miközben örömkiáltásokkal zengte körül ifjú királyát útja mentén. Még valaki áhította, akarta hinni a csodát.
62 Ugyanakkor királyához hasonlóan benne is mély, tüzes és reményekkel teli hit élt. Ráadásul egy vitathatatlan tény is táplálta a hatalmas reményt, hogy Isten, amikor úgy látja jónak, megadja a csodálatos gyógyulást: sem ő, sem senki, aki Balduin közelében élt és szolgálta, nem kapta el a betegséget.
63 Ez pedig a következő volt fontossági sorrendben: a királya, az istene, Elisabeth nagynénje, a tanítója, Guillaume de Tyr, a lovagság szabályai és a szép palesztin föld, ahol első kiáltását hallatta. Volt még valaki, de egyelőre nem igazán tudta, neki milyen helyet adjon rajongásában.
64 Ahogy az apa vezeti gyermekét, együtt indultak meg a templom felé, s a pátriárka egy percre sem vette el kezét a fiatal király válláról. A papok követték őket, a Balduint kísérő nemes urak pedig leszálltak a nyeregből, és térdre ereszkedtek, hogy imájuk csatlakozzon Jeruzsálem uráéhoz.
65 Thibaut is így tett, és elégedetten elmosolyodott. Tetszett neki, hogy aznap este felrúgták a megszokott, dagályos ceremóniát ezért az egyszerű találkozásért a lelkek pásztora és a testek pásztora között. A király hosszan imádkozott térden állva a márványlap előtt, amely alatt a Sír volt.
66 Balduin imái a legkevésbé sem emlékeztettek a hasonló korú, különféle örömökkel, szép kardvágásokkal, hódításokkal és szerelemmel elfoglalt fiúk imáihoz. Neki nem kellett a jövő felől aggódnia, hiszen az övé legfeljebb néhány évre korlátozódott, nem kellett feleséget választania, akit sosem ölelhet.
67 Teljes egészében a népének adta szerelmét. A népnek, melynek volt jövője, mely a világ legnemesebb földjének letéteményese. Balduinnak máris gondolnia kellett arra, ki lesz elég méltó és bölcs ahhoz, hogy az ő halála után elkormányozza Jeruzsálemet a gazdagító béke nyugodt vizén.
68 Tripoliszi Rajmond, aki Balduin tizenötödik születésnapjáig régens volt, bölcsen felmérte, hogy Al Szalih támogatásával hatékonyabban küzdhet Szaladin ellen, mint ha szemtől szembe rátámad. Fegyverszüneteket, sőt még egy kölcsönös segítségnyújtási szerződést is kötött a herceggel.
69 A pátriárka, amikor ugyanazzal a szeretetteljes mozdulattal, ahogyan betessékelte, visszakísérte Balduint a Szent Sír előtti térre, megáldotta a bárókat és a város körülöttük tolongó lakóit. Bejelentette, hogy másnap hálaadást tartanak, ahová mindenkit elvár, majd elbúcsúztak egymástól.
70 Remélte, hogy gyümölcsöző lesz ez a béke, hiszen lehetővé teszi a gazdag karavánok közlekedését, a termés beérhet a földeken, és mindenki szabadon végezheti munkáját anélkül, hogy egy porlepte, lélekharang kísérte lovas rossz hírt hozna, például hogy ellenség tört be a királyság valamely pontjára.
71 A király néhány lépéssel előrébb megfegyelmezte a váratlan eseménytől megrémült lovát, a földre szökkent, és a most már mozdulatlan telivér hátára dobta a kantárt. Odalépett a kissé elkábult lányhoz, aki a földön fekve kezdett magához térni, miközben Thibaut a fejét támasztotta.
72 Nem tiszteled a királyodat, hogy úgy viselkedsz előtte, mintha otthon lennél? Senkinek nem áll szándékában elvenni a lányodat: csak kedvesen rózsát ajándékozott a királynak. Nincs okod megverni. A kövér férfi fújtatott dühében, de közben fölmérte a hatlábnyi páncélt, mely elorozta tőle a zsákmányát.
73 Balduin gépies mozdulattal az ajkához emelte a kezét, de nem törölte meg, majd a kezét nézegette, mintha azt várná, hogy meglátja rajta a hihetetlen pillanat nyomát... Végül sarkon fordult, nyeregbe ugrott, és megindult a citadella felé, miközben ábrándosan beszívta a csokor illatát.
74 Évek óta élek ön mellett, és nem én vagyok az egyetlen. Soha senki nem kapott el semmit. Tehát ne próbálja tönkretenni ezt a szép emléket! Balduin egy pillantással köszönetet mondott, majd a vastag falak felé fordult, ahol a hosszú trombiták már az érkezését jelezve szóltak.
75 A felvonóhidat leeresztették, a kapurácsot fölvonták, fölfedve az első udvart, ahol a citadella népe tolongott a nemrég meggyújtott tüzek körül. Mindannyian a fiatal királyt éltették, szép és izgalmas zeneként a füleinek, mely gyöngéd keretet adott az imént átélt hallatlan pillanatnak.
76 Sajnálatos módon, hiszen egyetlen nő sem volt káprázatosabb nála. Sem erkölcstelenebb: az ágyában egymást követték a férfiak, és nem mindig férji minőségben. Elég volt számára, hogy szépek, életerősek és tüzesek legyenek a szerelmi játékokban, melyekre szüksége volt, akár a kábítószerre.
77 Néhányan sikerrel jártak, de ettől csak még inkább gyűlölték, mert nem tudtak kellően kedvére tenni, és ezt a tudtukra is adta. Így a háta mögött sértegették, azt suttogták, hogy átadta a fiának lelke rothadását, és Balduin az anyja bűneiért fizet. Valóban elsöprő, felkavaró szépség volt.
78 A valódi nevét azonban soha nem tudták meg. A Szentföldre érkezve a Heracliust választotta magának, mert a császár, aki egykor visszafoglalta Jeruzsálemet a perzsáktól41, szerencsehozó keresztapának tűnt számára. Balduin visszatérésének estéjén pedig ott volt az első sorokban.
79 Balduin nem szerette, és ezt nem is nagyon titkolta: éppen csak annyira, hogy ne okozzon bánatot az anyjának, akit szeretett, és akiről semmi rosszat nem akart tudni. Heraclius nem sokat törődött vele. Tudta, hogy a fiú előbb vagy utóbb halálra van ítélve, miközben ő maga életerős és egészséges.
80 Ami Damaszkuszt illeti, ahhoz erősebb hadsereg kellene, mint amekkorát én ki tudok állítani. Talán tavasszal, ha Európából komolyabb keresztes csapatokat küldenek. Szaladin idővel bizonyára visszatér, Damaszkusz azonban addigra kimerül a nélkülözésben. Istennek hála mi még nem tartunk itt.
81 Tizenhét éves, szőke, másfajta szépséget képviselő fiatal lány: haja világosabb, természete nyitottabb volt. Ágnestől örökölte kék szemét és telt ajkát, arca metszése, kis, kerek és makacs álla, szája elszánt vonala az apját idézte, egyértelműen megmutatva, hogy tényleg I. Amalrich lánya.
82 A fiú akkor még csak tizenhárom éves volt: mindenki gratulált hőstettéhez, neki azonban csak az a mélységes boldogság számított, melyet Isabelle t a karjába szorítva érzett, amikor a kislány hozzásimult, remegve, mint egy rémült kismadár. Nem sírt, de hófehér volt, és hevesen vert a kis szíve.
83 Az elutazásuk természetesen nagyon elszomorította Thibaut t, és őszinte örömmel fogadta a hírt, hogy a kislány a bethániai kolostorba került: így kétszeres lelkesedéssel látogatja majd Elisabethet. Balduin figyelmét nem kerülte el, milyen érzelmeket ébresztett a húga a barátjában.
84 Soha többé nem beszéltek erről, de Thibaut a szívében őrizte az ígéretet, hisz tudta, hogy Balduin állja a szavát. Erre gondolt aznap este, ahogy a magánlakosztálya félé követte, mely egy nagy, hűvös szoba volt egy árkádos galéria védelmében, a fügefás udvarra nyílt, ahol egy szökőkút csobogott.
85 Hallatlanul megdöbbent és felháborodott, de az értetlent adva vonult vissza: igazán nagyon örül, hogy drága nagynénje végre viszonozza a szeretetet, mellyel ő mindig is viseltetett iránta, s ez csak megerősíti azokat a szálakat, melyek eddig is kötötték királyi fiához..
86 Szemmel láthatólag azon tűnődött, vajon a fiú tényleg annyira ostoba e, mint mutatja, és későbbre halasztotta ennek a tulajdonképpen másodlagos kérdésnek a tisztázását, hisz csak egy szeszélyt tükrözött, amilyen gyakran elfogta jóképű és jó felépítésű fiatal fiúk láttán.
87 Alig négyéves voltam, amikor fogságba esett, és amikor meglátogatta azt az asszonyt, akit anyámnak tartok, soha nem érdekeltem különösebben. Úgy nézett rám, mint egy szórakoztató jószágra, és soha meg sem ölelt. Csak arra emlékszem, hogy nagyon szép volt, és mindig pompásan öltözött.
88 Hajlandó lenne várni néhány percet? Talál itt galileai bort és gyümölcsöt, hogy kellemesebb legyen a várakozás. Guillaume de Tyr mosolyogva bólintott, és a galérián leült az egyik faragott cédrusszékre, melyet kék párnák tettek kényelmesebbé – a kék és a fehér volt Balduin kedvenc színe.
89 Megrészegült újdonsült hatalmától, és egy percet sem vesztegetve megmutatta, milyen fából faragták: számadásra hívta mindazokat, akik nem kértek belőle. Elsőként Aimery de Limoge szenvedte meg a haragját, aki igaz, gúnyos, de bölcs és köztiszteletben álló öregember volt.
90 Komnenosz Manuel odaküldte az unokatestvérét, Andronicot, aki hős katona volt, nekem elhiheted, hogy jobb belátásra bírja az örményeket. Andronicot azonban legyőzték. Ekkor a császár Antiochiához fordult a hűbérúri jog alapján, melyre a bizánciak az első nagy keresztes hadjárat óta igényt formáltak.
91 Renaud kénytelen volt a császár táborába menni, és hajadonfőtt, meztelen karral, hegyénél fogott karddal térden állva bocsánatot kérni. Mindez Mamistrában történt. Komnenosz Manuel hosszú percekig térdeltette, mire elvette a kardot és felállította a bűnöst, akinek kegyeskedett megbocsátani.
92 Ez volt a nap egyetlen időszaka, amikor sikerült megfeledkeznie az uralkodás gondjairól és a testében hordozott halálos ítéletről. Csak a kristálytiszta ég, az olajfák szürkés felhői alatt sárguló táj körvonalai, egy pálmafa kibomló koronája vagy a fekete ciprusok szigorú egyenessége létezett.
93 Aznap reggel, ahogy elérték a citadella díszudvarát, a vadászok azonnal felmérték, hogy valami rendkívüli történik: előkelő urak, hölgyek, katonák, inasok, cselédlányok, sőt közemberek sokasága vett körül tisztelettudó távolból két férfit, akik a kút mellett álltak, melyből az egyikük éppen ivott.
94 Kissé görnyedten állt, amitől valamivel kisebbnek látszott, mint valójában volt. Ennek ellenére is eltörpült mellette a társa, pedig maga is magas termetű volt. A sovány, széles vállú, szőke férfi bizonyosan sokkal fiatalabb volt a társánál, amennyire dús szőrzetük alatt megítélhették.
95 Parancsoló szeme átható tisztasága alatt a vadember hirtelen kényelmetlenül érezte magát. Mindenki számára egyértelmű volt, hogy harcol önnön erőszakossága és gőgje ellen. Úgy pislogott, akár egy hirtelen napfényre hívott bagoly, tekergett, mint a horgász horgára tűzött giliszta.
96 A tömeg visszafojtotta a lélegzetét... Végül egy tompa, színtelen morgással Renaud engedett. Bizonyára megértette, hogy mást nem tehet, hiszen az érseknek igaza volt, ő már egy senki. Hirtelen térdre ereszkedett és lehajtotta a fejét, jobban legyőzte ez a kék szempár, mint a törökök ereje.
97 Miközben a hölgyek, akik úgy csiviteltek, akár egy felbolydult madárház, elvezették a két férfit a palota fürdője felé, ahol a hagyomány szerint megmossák, megfésülik és beillatosítják, majd felékesítik őket, Guillaume de Tyr odalépett a királyhoz, aki elgondolkozva figyelte a távozásukat.
98 Mögötte nyílt az alacsony árkádos belső udvar. Közepén tengerkék fajanszmedencében vékony ezüst vízsugár csobogott. Virágba borult babérrózsák vették körül, oldalt pedig L alakban húzódott az épület, melynek egyik szárnyában a műhely, másikban a lakrészek kaptak helyet.
99 Torosnak nem volt fia, és fájdalommal látta volna, ha eltűnik a horizontról a házasság, mely közelebb hozhatja családját az ékszerész Sarkishoz. Gyorsan kergették egymást a gondolatok a fejében, és azt mondogatta magában, talán nincs veszve minden, ha Ariane nem kapja meg a leprát.
100 Bármennyire ápolják is, a lepra járja a maga útját. Még nem rejti el az arcát, de a kesztyűjét már nem veszi le. És a lányom, ez a szerencsétlen azt kiáltotta, hogy ha a király leprás, ő is az akar lenni, és neki akarja adni magát! Mindenki hallotta, és látta, ahogy hozzátapad, hogy megcsókolja.
101 Nem volt bolond, sem tudatlan. Tudta, mit jelent a lepra: a saját fülével hallotta, amikor híre jött a borzalmas csapásnak, melynek súlyát Balduin egy életen át viseli majd, de hitt a szerelem erejében. Mert egy napon az övébe fúródott egy kék szempár, és ellenállhatatlan erővel vonzotta magához.
102 Az elkövetkező napokban ráébredt, hogy a vállalkozás veszedelmesebb, mint gondolta, és Ariane megmentése szorult helyzetéből nehezen megoldható probléma. A természettől fogva gyanakvó Toros tudta, mennyire rajong a cseléd a lányáért, bár a gyengédség szó teljességgel ismeretlen volt számára.
103 Tekla tehát meghajolt, fölébe kerekedett a gonosz csillogás ereje, melyet azelőtt sosem látott az ékszerész szemében, s mely tökéletesen tükrözte neheztelését, haragját és megalázottságát! Valakinek egy nap meg kell majd fizetnie ezért, és az öreg cseléd attól tartott, Ariane lesz az.
104 Talán azért, hogy megbocsáttassék nyilvános vallomása és az általa keltett botrány, de leginkább mégis azért, hogy megadassák neki, hogy viszontlássa szerelmét, ha pedig ez lehetetlen, engedjék meg neki, hogy apácafátyol alatt fejezze be életét, melynek egyedül a szerelem ad értelmet.
105 A cseléd is sokat imádkozott, de lényegesen kevésbé derűsen. Imái valamiféle őrületet tükröztek, össze vissza könyörgéseit lázas kapkodás hatotta át. A szerencsétlen azt sem tudta, hova kapjon, kihez imádkozzon, melyik szent segítségét kérje a megoldhatatlannak tűnő helyzetben.
106 Kegyetlen dilemma, melyben mindenképpen összetörik a szíve. Hacsak...? Az öregasszony mindennap futott a hajnali misére a szomszédos katedrálisba, és térden állva követte végig a szertartást, de többé nem ment az oltár közelébe a benne formálódó szörnyű gondolatok miatt, melyeket nem gyónhatott meg.
107 Tekla vagyona felét otthagyta nála: a két arany karkötő egyikét, melyeket Ariane édesanyja hagyott rá, cserébe egy sötét üveges, szalmába tekert fioláért, melynek tartalmát bármilyen fűszeres vagy fokhagymás ételhez hozzá lehetett keverni, az ékszerész pedig éppen az ilyeneket szerette.
108 Először a keresztrudakat vette le, majd elfordított a kulcsot, és meghajolt a küszöbön megjelenő marcona alak előtt. Ő azonban azonnal félrehúzódott, és utat engedett egy hasonlóan magas alaknak, egy hölgynek, akinek összetett, kifinomult és enyhén részegítő parfümje betöltötte az alacsony termet.
109 A hölgy megjelenése utánozhatatlan volt, és a fátyol ellenére, mely egészen a térdéig eltakarta, Toros máris felismerte, és még mélyebben meghajolt előtte. Az asszony elhaladt mellette és leült egy faragott, piros párnás székre, melyet a látogatóknak tartottak fenn. A tiszt odakint maradt.
110 Pontosan azért, hogy neki adjam! Hideg veríték csurgott végig Toros hátán, miközben a halvány remény, hogy egy nap Leon feleségül veszi Ariane t, kezdett végleg szertefoszlani. Elgyengült a lába, és térdre rogyott, bár nem igazán remélte, hogy sikerül megindítania ezt a kérlelhetetlen asszonyt.
111 Ezért akarom a lányod, hogy neki adjam. Legalább ezt kapja meg az életben! – tette hozzá hangjában olyan bánattal, melyre képtelennek gondolták volna... Nem az az asszony volt azonban, aki kiadja magát egy kereskedő előtt, úgyhogy sietve háromszor köhintett, hogy visszanyerje keménységét.
112 Egy perccel később a mezítlábas, mindössze egy inget viselő Ariane t, aki még alig nyitotta ki a szemét, annyira sietve hozták elő a fogságából, bekísérte az apja, akibe az imént felvázolt perspektíva lassan új erőt öntött. Hirtelen fiatalnak és nemzésre késznek érezte magát.
113 Toros tiltakozásra nyitotta a száját, de azonnal be is csukta. Az asszonnyal szemben minden vita időpocsékolás volt... Lábujjhegyen kiment, miközben a most már éber Ariane csodálattal teli meglepetéssel nézte a szép és pompásan öltözött hölgyet, akiről pontosan tudta, kicsoda.
114 Tizennégy évesen neki is ilyen tökéletes, hibátlan volt a teste, amikor először adta oda magát. Az állandó ápolás ellenére az idő és a túlzott élvezetek elnehezítették, bár így is kevés férfi tudott ellenállni érzéki vonzásának. A régi időknek mégis megvolt a maguk bája.
115 Mindössze úgy gondolom, Sybilla esküvője lesz a megfelelő alkalom. Így történt, hogy Ariane, akár akarta, akár nem, beilleszkedett a fiatal lányok csapatába, akiknek többsége meglehetősen csúnya volt, hiszen leginkább arra szolgáltak, hogy kiemeljék a király anyjának ragyogását.
116 Ariane azonban nem hajtotta le a fejét: látni akarta a büszke arcélt a szinte szerzetesi ruha felett, melyet Balduin a leggyakrabban viselt, amikor nem a páncélt vagy a királyi palástot öltötte fel: egyszerű fehér csuhát, melyet a csípőjénél a kardot tartó öv fogott össze.
117 Ariane észrevette, hogy az orra tövében kis dudor képződött, és tudta, mit jelent ez, de csak még erősebb lett a szerelme, mert a szívében megérezte, mennyit szenvedhet a király. Thibaut felismerte a lányt, meglepetten felvonta a szemöldökét, de nem szólt. Balduin Sybillához lépett.
118 Azt is remélem, ez tetszeni fog. Intésére Thibaut fél térdre ereszkedett Sybilla előtt, és felé nyújtotta a ládikát. A lány kinyitotta, és egy elragadó koronát talált benne, mely Toros munkája volt: széles karika finom aranyból, smaragd és igazgyöngy levelekkel és virágokkal díszítve.
119 Itt van, az első ablak előtt. Balduin összerezzent, de nem felelt, és folytatta az útját, a szeme azonban Ariane ra szegeződött. A lány észrevette és fülig pirult, mialatt szinte maguktól meghajoltak térdei. Amikor Balduin eléje lépett, képtelen volt állni tekintete tüzét, és lehajtotta a fejét.
120 Utolsó szavai akkora örömmel töltötték el– az örmény lányt, hogy kis híján elájult. Beletelt egy kis időbe, míg annyira összeszedte magát, hogy felálljon, majd visszaüljön a zsámolyára. Az angyalok Balduin hangján énekeltek neki, mely fiatal korához szokatlanul mély volt.
121 Már csak az a kérdés, jó e ez neki vagy sem. De Ariane szemének néhány perccel ezelőtti csillogására visszagondolva Thibaut inkább az első feltételezést választotta: még egy olyan kevés tapasztalattal bíró fiú is, mint ő, egyértelműen látta, hogy a lány tiszta szívéből szerelmes.
122 Sybilla boldog hálával mondott köszönetet az öccsének, amiért ilyen szép férjet választott számára. Guillaume huszonhét év körüli, magas és arányos testalkatú férfi volt. Arca modellül szolgálhatott volna egy római császár maszkjához, és fekete szeme vidám kontrasztot alkotott szőke hajával.
123 Bölcs volt és megfontolt, keveset, de találóan beszélt, és úgy tűnt, megvan benne minden jó tulajdonság, hogy remek király legyen. Sybilla csodálatosnak találta, és mivel a férfit is azonnal meghódította jegyese szépsége, minden ok megvolt rá, hogy igazi ünnep legyen a házasságkötésük.
124 Rajmond intelligens volt és művelt, ügyes politikus, de talán ugyanúgy nem tetszett istennek, ahogyan Ágnesnek sem, hisz mostanáig nem sikerült gyermeket nemzenie a hercegnőnek, és kénytelen volt elfogadni, hogy adoptálja Saint Omer négy fiát, akik egy nap visszaveszik majd tőle Galileát.
125 Sajátos módszerét követve, mellyel felmérte a férfiakat, s részben azért, hogy megtudja, milyen íze lehet a vadnak, lefeküdt vele, de a férfi túlságosan durva, érzéketlen szerető volt, aki ugyanúgy zabált az ágyban, mint az asztalnál, és képtelen volt megadni egy nőnek a gyönyört, melyet remélt.
126 Ezt azonban könnyebb volt kérni, mint megvalósítani: olyan hercegség, mint Antiochia, nem termett minden bokorban, és egyelőre Renaud nak be kellett érnie azzal, hogy Jeruzsálem védelme felett uralkodik, melyet a király rá bízott, s mely feladat remekül illett hozzá. Kissé különös kormányzó volt.
127 Voltak, akik csodálták, és sajnálatos módon közéjük tartozott Balduin is, a természet azon törvényét követve, mely szerint az ellentétek vonzzák egymást. A beteg, hamarosan széthullásra ítélt testű fiatal királyt elkápráztatta Renaud hihetetlen életereje, jó kedélye és kielégíthetetlen élni akarása.
128 Ehhez nem volt mit hozzátenni. Thibaut kénytelen volt beérni az előre sejthető válasszal, hiszen nem tudta elképzelni, hogy Balduin ennek a szörnyetegnek adja elragadó Isabelle húgocskáját, de megfogadta, hogy alaposan odafigyel az egykori antiochiai hercegre. A lakoma a végéhez közeledett.
129 A székébe roskadva, tányérjában könyökölve nagy, mohó kortyokkal ivott, vérben úszó szeme azonban a trónusra szegeződött, mely Balduin után üresen maradt... Nem messze tőle az elsőszülött Ibelin, egy erőteljes, negyven körüli férfi karjára fektetett arccal sírdogált egy nagy bortócsa közepén.
130 Végül lassan mindenki visszavonult. Balduin távozott utolsóként, becsukta az ajtót, és átadta a kulcsot egy kamarásnak, aki egész éjjel ott őrködik majd, nehogy valaki megzavarja az ifjú házasokat. Amikor utolérte Thibaut t, a fegyvernököt meglepte sápadtsága és remegő keze.
131 Szavai mélyen felkavarták Thibaut t. Mondhatta volna, hogy Sybilla cseppet sem gyengéd fiatal lány, és Guillaume talán nem lesz olyan boldog, mint kívánják neki, de a tréfa, melybe Balduin néha menekült, nem volt helyénvaló ebben a fájdalmas pillanatban. Nem tudta, mit felelhetne.
132 Lesütött szemmel, izgalomtól kipirult arccal összefonta karját a keble előtt, mely kirajzolódott a finom anyag alatt. Csak a hajszíne volt más: a jelenés haja sötétebb volt, mint az éjszaka, és ahelyett, hogy gyöngyökkel fogták volna össze, szabadon omlott alá a lágy ívű vállra.
133 Ariane még közelebb jött, ajkuk egymáshoz ért, s egymásba olvadt a mindent elsöprő szenvedélyben. Balduin a keze alatt érezte a felkínálkozó fiatal test melegét, a mellkasán a kis, kemény kebleket, csípőjében pedig a vágy égető emelkedését, mely elsöpörte mind józan eszét, mind akaratát.
134 Újra hatott a báj. Olyan édes volt hallani ezt a hangot, s még inkább, amit mondott, hogy igazi gyógyírként hatott a fiatal király sajgó szívére. Miért utasítaná vissza, miért utasítson el mindig mindent? Hirtelen túl fáradtnak érezte magát, hogy harcoljon önmaga ellen.
135 Ezzel, mint egy könnyű árnyék, eliramodott a kő csigalépcső felé, miközben Balduin visszament a szobájába, hogy a császári követ fogadásához méltóbb ruhát öltsön. Thibaut nem követte azonnal, rossz előérzete támadt: amikor az örmény lány szélvészként elsuhant előtte, homályos fenyegetést érzett.
136 Ezzel lefutott a lépcsőn, átszelte a kihalt fügés udvart, befordult egy alacsony boltív alatt, és egy keskenyebb lépcsőhöz érkezett. Kiáltásokat hallott. Négyesével szedve a fokokat felrohant a lépcsőn, és kiért a két, falra rögzített fáklyával megvilágított passzázsra.
137 Látta, hogy amitől tartott, megvalósulni látszik. Ariane kiáltott, de mostanra csak nyögni tudott a férfi durva keze alatt, aki megerőszakolta. Leszakította róla köpenyét, és Thibaut csak a lány meztelen, szétfeszített lábát látta a férfi alatt, aki nagy csípőmozgásokkal rángatózott rajta.
138 Az volt a szerencséje, hogy a húgát egy olyan király anyjának szerepében találta, akinél a tévedés veszélye nélkül tudni lehetett, hogy nem lesz hosszú életű. Az első' pillanattól kezdve megvetette ezt a királyt, és félt tőle, de a lehető legártatlanabb maszk mögé rejtette az érzéseit.
139 Jocelin az elfeledett fiú viszontlátását nem fogadta túlzott örömmel, és bár megölelte, csak a látszat kedvéért tette, hisz minden szem rá szegeződött. Az ő sápadt kék, a húgához hasonlóan a halántéka felé kissé metszett szeme jéghideg maradt. Azóta háromszor sem szólt hozzá.
140 Akkor is csak kellemetlen megjegyzéseket tett. Aznap éjjel Thibaut nak, akit elöntött az undor és a gyűlölet, minden józan eszére szüksége volt, és fel kellett idéznie magában lovagi esküjét, hogy ne fojtsa meg a kövér disznót, aki szégyent hozott a névre, melyet mindketten viselnek.
141 Sietve betakarta szétszakított inge maradványaival, és a köpenyét kereste, hogy beburkolja. A lány hagyta magát, mint egy kisgyermek, de amikor Thibaut fel akarta emelni, fájdalmasan felnyögött és ájultan hanyatlott hátra. Thibaut félt, hogy nem tudja felemelni a tehetetlen testet.
142 Pedig Ariane nak ápolásra volt szüksége, melyet csak az asszonyok vagy egy orvos adhat meg neki. Izmait megfeszítve ismét fölé hajolt, amikor léptek zajára emelte fel a fejét. Megkönnyebbülésére Mariettára ismert, és odafutott hozzá. Balduin dajkájának nem kellett hosszasan magyaráznia.
143 Fogja a vállát, én emelem a lábát... Marietta Balduin betegségének és dajkái posztjának köszönhetően egy kis szobában lakott a királyi hálószoba és a városfal között, mely egyben gyógyszerraktárul is szolgált. Volt egy ládája, néhány matraca és párnája, egy kancsója és egy mosdótálja.
144 Bár már a legkevésbé sem voltak illúziói a férfi értékét illetően, gyűlöletes volt számára a gondolat, hogy ilyen nyomorult apa nemzette. Ha ott találta volna, az udvarnagyra rendkívül kellemetlen percek vártak volna, hisz Thibaut ban olyan éktelen harag lángolt, hogy akár meg is ölte volna.
145 Semmi sem emlékeztetett itt a puha, keleti díszletekre, melyeket szőnyegek és értékes kárpitok lágyítottak: a tágas terem szigorú volt kőfalaival, de nemes és impozáns hatást keltett. Bizánci követséget vártak, melynek három hadigályája Akra kikötőjében vetett horgonyt.
146 Nem volt túl magas, de annak látszott büszke és előkelő viselkedése miatt. Tökéletes csontozat adta meg enyhén sasorrú arcának tartós szépségét. Egyenes tekintetű, nagy barna szeme ritkán pislogott, érzéki rajzolatú szája azonban elárulta, hogy a hideg és fenséges asszony csókolni is tud.
147 Senki előtt nem titok, hogy gyűlöli a császárt, mióta megalázta önt, amikor a véres ciprusi tettei után arra kényszerítette, hogy térden állva, meztelen karral, a kardját a hegyénél fogva bocsánatot kérjen tőle. Akkor Antiochia hercege volt, de ma már csak az, aminek a király akarja.
148 Meghallgatjuk a bizánci követeket. Önt pedig, nemes hölgy, mindig örömmel látom majd! Ehhez nem volt mit hozzátenni. Mindenki megértette, és Guillaume de Tyr titkos elégedettséggel állapította meg, hogy tanítványa fiatal kora ellenére ugyanolyan határozott, mint amilyen jó diplomata.
149 Az imént esztelen felindulásból cselekedett, egyszerűen csak arra vágyott, hogy egy közvetítőn keresztül sérthesse meg ellenségét. Rájött azonban, hogy az, hogy a hölgy lovagjául szegődött, élete legbölcsebb cselekedete volt antiochiai hőstette óta. Az asszony szép volt és kívánatos.
150 Félig helyeslő, félig gúnyos moraj fogadta a merész kijelentést, Étiennette de Milly arca azonban, melyet borússá tett a királyi visszautasítás, most olyan örömmel ragyogott fel, hogy Guillaume de Tyr letett róla, hogy figyelmeztesse a lovagot királya iránti kötelességeire.
151 A fiatal király pompásan fogadta a nagyurat. Tisztában volt a személyes és családi kapcsolatokkal, melyek apját a Bazileuszhoz fűzték, és sértetlenül meg kívánta őrizni azokat: Bizánc a frank királyság legjobb és legerősebb szövetségese volt. Ezért nem hagyott kétséget szándékai felől.
152 Egyedül Isten lehetett tudója, azok között lesz e, akik felszabadítják a királyságot a hallatlan fenyegetés alól, hiszen nem táplált illúziókat az ellenség erejét illetően, melyről csak azt remélte, hogy nem kezdeményezi a fegyverszünet feloldását, ha rájön, mennyire törékeny.
153 Más részről Balduinnak nem volt kedvére a gondolat, hogy ő törje meg az értékes fegyverszünetet, és a császár sürgetése rosszul érintette, még ha ebből nem is mutatott ki semmit. Guillaume de Tyrt azonban nem tudta becsapni: nyitott könyvként olvasott tanítványa szívében és gondolataiban.
154 A Bazileusz, akinek csapatai súlyos vereséget szenvedtek Anatóliában, csak a bosszúra tud gondolni. Ahhoz azonban, hogy a hajói Egyiptom támadására induljanak, szüksége van a kikötőinkre és a támogatásunkra, annak ellenére, hogy sokkal több embere és pénze van, mint nekünk.
155 Krisztus sebeire! Micsoda sárból faragták az embereket! Miközben beszélt, Balduin odalépett egy cédrusfa ládához, melyen a kardja és a tőre feküdt. Felvette a tőrt, kivonta hüvelyéből és az értékes láda fedelébe döfte, majd kihúzta és a csillogó pengét bámulta, mintha új ellenséget keresne számára.
156 Ha nem látom, talán sikerül elfelejtenem... Guillaume lehajtotta a fejét: túlságosan jól ismerte ahhoz a király állhatatos szívét, hogy ebben reménykedjen, a bölcsesség mégis azt kívánta, hogy bátorítsa. Thibaut, aki Mariettánál járt a friss hírekért, éppen ekkor érkezett meg.
157 Jeruzsálem elfoglalása után, az előző évszázadban Hauteville i Tankréd, aki később Antiochia hercege lett, szicíliai stílusú, félig erődítmény, félig palota kastélyt építtetett, melyben az utóbbi jelleg kerekedett felül, amikor Amalrich király ifjú feleségének ajándékozta Nabluszt.
158 Igazi görögként imádta a zenét, a táncot, az ünnepségeket, a költészetet és a fiatalságot, csupa olyasmit, amitől özvegy királynéi státusa megfosztotta. Helyüket félelmetes szertartásosság vette át, melyben az imák és a vallási gyakorlatok játszották a legnagyobb szerepet.
159 Arany tincsekkel átszőtt gesztenyebarna haját, melyet senki nem hagyhatott észrevétlenül, hisz szabadon hullott a hátára, senkitől sem örökölte, hacsak nem apai nagyanyjától, Mélisande királynétól, aki kora egyik kirobbanó szépsége volt. Már most látszott, hogy Isabelle az ő nyomdokaiba lép.
160 Isten a tanúm, hogy a világon mindennél jobban szeretem! Ariane kétségbeesett kiáltása megdöbbentette, szinte megrémítette Isabelle t. Megállt, miközben az örmény lány az idegösszeomlás határán sírva térdre rogyott, és zokogásában azt dadogta, hogy vissza akar menni hozzá.
161 A bárók sosem fogadnák el! Isabelle vére tiszta királyi vér. A kellő időben ez majd megteszi a hatását. Mondja meg a királynak, hogy hercegi húga nem megy férjhez Bizáncban a császár valamelyik unokaöccséhez, hogy belevesszen a tömegbe, és nem adom ki a Krak hölgyének sem, hogy túszként kezelje.
162 Udvariasan köszöntötte a grófot, és útjára engedte a királyné lakóhelye felé. Nem látta viszont a vacsoraasztalnál, és ez meglepte, de arra gondolt, hogy rengeteg mondanivalója lehet a királyné számára, aki maga mellett tartotta, vagy egyszerűen csak nem éhes. Róla ez nem volt elmondható.
163 Thibaut étvágya lassan legendákat szült, annál is inkább, mert bármennyit evett, sosem hízott. Igaz, még nem ért véget a növekedése! A várparancsnok kapitány asztalánál vidáman falt, szokása szerint módjával ivott, majd a vacsora végeztével levegőzni indult lefekvés előtt.
164 A király pedig szereti az anyját, ami természetes. Jeruzsálemben nem lenne biztonságban. S talán még kevésbé a lánya, Isabelle, akivel kissé túl sokat foglalkoznak mostanában. Ó, szerelmem, ha tudná, milyen kegyetlen számomra, hogy a bölcsességet hirdetem, amikor csakis öné a szívem.
165 Hirtelen csend lett, melyet csak egy sóhaj tört meg. Thibaut megmerevedett és mozdulni sem mert, bármennyire szeretett volna, hisz tudta, hogy indiszkréciót követ el. Végül elszánta magát, és végtelenül óvatosan sikerült hangtalanul eltávolodnia. Nem örült a hallottaknak.
166 Így legalább lesz ideje tökéletesíteni a hajói holtterét és fegyverzetét. Ezenfelül szeretné szorosabbra szőni a szálakat az özvegy királyné és a szülőhazája között, és ezért többször meglátogatja majd. Először is karácsonykor, hisz a királyné meghívta magához az ünnepre.
167 Ráadásul mást szeret. Sokkal inkább attól tartok, hogy veszedelmes vitába keveredik a követ és Ibelin úr. Ő ugyanis reménytelenül szerelmes a királynéba... Thibaut meglepetésében elejtette a kardot, melynek markolatát tisztogatta, s mely harangként csengve hullott a kövezetre.
168 Egy szerelmest nehéz meggyőzni. Balian azonban szerette a királyát, és az ígéretében megnyugodva beleegyezett, hogy kerülje a bizáncit, amennyire csak lehet. Thibaut hoz eközben egyre közelebb került, és a hetek, hónapok múlásával igaz barátságot kötöttek a több mint tízéves korkülönbség ellenére.
169 Mindig azt lestek, vajon nem mutatkoznak e a lepra jelei a sodronying alatt, melyet gyakran viselt. Thibaut azonban mindig készen akart állni, hogy felfogja egy esetleges gyilkos kéz csapását, mely a királya ellen irányulhatna. Keserűen, fázósan és nyugtalanítóan telt a tél.
170 A cselédek éppen piszkos lepedőit cserélték. Mind egyszerre beszéltek, és a mediterrán világ szokása szerint erősen gesztikuláltak. Középen a szerencsétlen Guillaume erőtlenül haldoklott, bőre megsárgult, lesoványodott teste szinte lebegett a bőrében, mintha egykori szép izmai szétolvadtak volna.
171 Nem lepte meg Sybilla viselkedése. Bár szerette a nővérét, ahogy az anyjáról, róla sem voltak illúziói. Tudta, hogy frivol, kéjsóvár és szélsőségesen önző. Az, hogy gyermeket vár, ideális kifogás volt számára: enélkül is távol maradt volna Guillaume tól már az első tünetek után.
172 A király megbízott benne, hisz bölcs és nagy tudású ember volt, egy zsidó, akit Juszuf katonái üldöztek el Spanyolországból, ahogyan Maimonidészt is, akivel együtt tanult. Az őszülő, rövid lábú, lágyan kerekedő pocakú, szögletes szakállú, dús szemöldökű orvos keveset és lassan beszélt.
173 Ha rossz a víz, és mások is betegek, talán azzal állunk szemben, amit görögül rypftosnak neveznek. Ebben az esetben a hercegnő jól tette, hogy távol maradt. És neked is így kellene tenned, felség! De talán inkább... méreg! – tette hozzá olyan halkan, hogy csak Balduin hallotta.
174 Négy nappal később Guillaume de Montferrat kilehelte a lelkét, és miközben holttestét sietve koporsóba fektették és leeresztették a Szűz Mária templom kriptájába, míg Jeruzsálembe nem szállítják, a kór, melyet egyetlen orvosnak sem sikerült egyértelműen azonosítania, Balduint is elérte.
175 Legyen Isten akarata szerint! Három végeérhetetlen hétig tartott a harc, egy nap azonban végül visszavonult a betegség az elgyötört testből, ahogyan a hullám a partról. A láz elmúlt, és minden elcsendesedett... Sajnos a két hűséges társ néma bánatára a lepra azonban teret nyert.
176 Már felöltötte a címerével díszített hosszú köpenyt a páncélja fölé, az egyik ablaknál állt a tiszta reggeli fényben, és vissza sem fordulva nyújtotta a kezét a kért tárgyért. Végül megnézte magát, s nem látszott, hogy megremegne a keze, vagy megborzongana magas alakja.
177 Napokon át harcoltál, hogy megmentsd a nyomorúságos életemet. Köszönöm a királyságom nevében... ahogyan neked is köszönöm, Joad ben Ezra – tette hozzá az orvos felé fordulva, aki mellkasán összefont karral, szakálla végét morzsolgatva figyelte. – Megkapod a fizetséged az erőfeszítéseidért.
178 Tekintete a Szűz Mária templom csillogó aranykeresztjére szegeződött, melyet szinte glóriával övezett a reggeli fény. Vakító bizonyossággal érezte ebben a pillanatban, hogy mindig is ő volt a láncszem a félénk tömeg és a ragyogó ég között, és ennek a kapcsolatnak a végső határokig ki kell tartania.
179 Szultán nyomában lovagolva Thibaut is hallotta a szavakat, és megkönnyebbüléssel, szinte örömmel töltötték el. Talán ez volt a válasz az aggodalomra, mely elszorította a szívét, mióta királya eltűnt a fehér muszlin alatt. Az opálos fátyol élő legendává teheti, mely a titkokból születik.
180 Az ispotályosok vették át a halottat, hiszen Guillaume de Montferrat, mivel nem volt király, nem kaphatott helyet a királyi sírkamra kálváriáján. Az ispotályosok kápolnájában nyeri el végső nyughelyét. Ott volt a pátriárka és a kancellár is, de ők a király, nem pedig a halott fogadására jöttek.
181 Ez a legjobb hír! Égi üdvösség ez, a válasz az imáimra! Flandria grófja nem király, de a keresztény világ egyik legrangosabb ura, közeli rokonunk vér szerint, de a Szentföld szeretete szerint is, hiszen az apja, Thierry gróf négyszer is eljött ide imádkozni és hadakozni.
182 Megértette, hogy Szaladin nem marad örökké a kairói palotájában, akár fegyverszünet van, akár nem, és egyedül úgy kerülhetik el, hogy ne nyújtsa ki karmait ismét a Jeruzsálemi Királyság felé, ha védekezésre kényszerítik. Nem hagyhatta el azonban a királyság éber őrzőjének posztját.
183 Ennek ellenére adjunk hálát az Úrnak, hogy elküldte hozzánk! Balduinnak hamarosan látnia kellett, hogy kissé elsiette a hálaadást. Nem mintha Flandria grófja első ránézésre nem lett volna kellemes ember. Az erős negyvenes nagyúr, az irodalom és a költők barátja kitűnő szervező hírében állt.
184 Bölcs emberismerőként Guillaume nem igazán hitt ebben. A gróf csinos arca, előkelő viselkedése és kedélyes, pirospozsgás arcszíne ellenére jéghideg, szürkéskék szeme, ragadozó állkapcsa bizalmatlanságra adott okot... Balduin azonban túl fiatal volt, hogy felfigyeljen ezekre a részletekre.
185 Balduin végtelen türelmében nem vágott vissza úgy, ahogyan azt az arcátlan gróf megérdemelte volna, hanem megbízta a bárókat – akiknek nem tetszett a jövevény –, hogy győzzék meg, legalább a kardját állítsa a kereszt szolgálatába, és harcoljon a legnagyobb ellensége, Szaladin ellen.
186 Az eredmény még katasztrofálisabb volt. Fülöp először is kijelentette, hogy hallani sem akar a Krak uráról – aki, miután a körülményekre tekintettel sietve megérkezett, majdnem megfojtotta sértő szavaiért! Ami Egyiptomot illeti, csak azért menne oda, hogy ő maga legyen a király.
187 Egy király és a császár unokahúgának lánya pedig – Isabelle – nem adhatja magát akárkinek. Fülöp megértette, hogy túl messzire ment, és kérte, engedélyezzék, hogy kiválassza az igazán méltó férjet, de senkit nem nevezett meg. A király és a bárók egyhangúlag elutasították.
188 Eközben a bizánciak kezdték türelmüket veszteni. A flandriai kontingens érdekelte őket, mivel a császár parancsa az volt, ne kényszerítsék a királyt, hogy teljes saját haderejével elkísérje őket. Andronic l'Ange és Jean Doukas megmutatta a grófnak a császári aranybullát, mely igazolta a hatalmukat.
189 Ugyanakkor szívesen segít megvédelmezni Krisztus ügyét kevésbé veszélyes vidékeken... A folytatás több mint kiszámítható volt: egyhangúan gyávasággal vádolták, ami igencsak felbőszítette – némi joggal, hiszen a Szentföldről szétterjedő hírek hatására könnyen kizárhatta magából a keresztény világ.
190 A bizánci követek, akik együttérzéssel és csodálattal adóztak bátorságának, azt javasolták, hogy halasszák el néhány hónappal a hadjáratot. Ezzel egyidejűleg a király tudomására hozták, hogy Flandria grófja elhagyta Jeruzsálemet, és Nabluszba ment, ami igencsak nyugtalanította őket.
191 Őt is boldogsággal töltötte el a gondolat, hogy viszontláthatja Isabelle t, akiről egy éve nem kapott híreket. Eszébe jutott Ariane is, és eltűnődött, vajon a királyné szolgálatában áll e még. Sokáig attól tartott, hogy a lány meggondolatlanságot követ el a Balduin iránti nagy szerelemben.
192 A király fegyvernöke hamar megnyugodhatott: amikor Balian nyomában belépett a díszterembe, ahol az özvegy királyné ült teljes háznépe gyűrűjében, meglátta Ariane t a hölgyek első sorában, akik a kis ezüst és zománc trónus körül csoportosultak, melyen Komnenosz Mária helyet foglalt.
193 Paraszthoz illő türelemmel mozgott, és ha nem viselt volna páncélinget és sodrony fejvédőt, s ha nem állt volna mellette a fának támasztva, melyhez egy erős lovat kötöttek ki, egy mandula alakú pajzs, melyen három hatalmas zöld lóhere díszlett azúrkék mezőben, Thibaut is annak vélte volna.
194 Pokoli iramban tették meg a Belint Jeruzsálemtől elválasztó mintegy másfél mérföldet. Adam Pellicorne nem kért több magyarázatot, szó nélkül velük tartott: meglehetősen lassú ember volt, de szerette azokat, akik képesek voltak gyors döntésekre, és ez a fiú tetszett neki.
195 Tehát Balduin még él. Ugyanezt a nyugalmat tapasztalták az utcákon is, ahol egyetlen templom vagy kolostor nyitott kapuján sem hallatszottak ki a szertartásos nyilvános imák hangjai, melyeket akkor tartottak, amikor egy király haldoklott. Mindenki végezte a maga dolgát.
196 A fügés udvarból hallatszó kiáltások akkor értek a fülébe, amikor új társával a nyomában, aki megfogadta, hogy egy lépésnyire sem tágít mellőle, felfelé indult a királyhoz. Vaskos, mégis sipító hang volt, melyet gond nélkül azonosított: Jocelin de Courtenay! Nagyon dühösnek tűnt.
197 Thibaut négyesével szedte a lépcsőfokokat, és szélvészként robbant Balduin szobájába. A haja is égnek állt az elé táruló látványtól: a királyból csak fehér ruhája alól kilógó lába látszott. A többi eltűnt az udvarnagy vörös és arany tömege alatt, aki kést szorított a torkának.
198 Thibaut keze nem talált fogást a csúszós selyemruhán. Ezt látva Adam Pellicorne minden kérdés nélkül a segítségére sietett: egyik súlyos tenyere Courtenay ra csapott a nyakánál, a másik belekapaszkodott az övébe, és olyan könnyedén emelte föl a férfit, mintha csak egy összetekert szőnyeg lenne.
199 Szaladin kairói palotája mélyén hamarosan megtudta, hogy a fegyverszünetet semmibe véve a flandriai gróf egy frank hadsereggel támadást indított Észak Szíria termékeny földjei ellen. Nem kellett összehívnia a hadseregét: már akkor megtette, amikor az első bizánci gályák megérkeztek Akrába.
200 A helyzet azonban drámai maradt. A templomosok nagymestere, Odon de Saint Amand, aki a palotával egy időben tudta meg a hírt, és aki, mióta csak a rend élén állt, a pápa alattvalójának tekintette magát és megvetette a királyt, összeszedte néhány megmaradt lovagját és elvágtatott Gáza felé.
201 Ez az erődítmény hagyományosan a templomosoké volt, ők tartották fenn a garnizont. Nem ok nélkül úgy gondolta, Gáza lesz Szaladin első célpontja, és meg akarta védelmezni, de indulás előtt legalább értesíthette volna Balduint. Komoly problémát okozott a főparancsnok egészségi állapota is.
202 A párkánynak támaszkodva a király levette acélsodrony fejvédőjét, és a táj felé fordulva egy pillanatra félrevonta a fátylát, hogy érezze, ahogy a szél az arcát simogatja. Hátat fordított három társának, és egyedül Isten láthatta arca torzulását. Nemsokára pihen egy keveset, eszik valamit.
203 Menekültek előttük a parasztok, akik még nem húzódtak be Askalon falai mögé. Látták őket elesni, hallották kiáltásaikat, amikor lecsaptak a görbe kardok, és a hatalmas hullám hamarosan a falakat támadta, miközben a környék, ahol egymás után gyúltak a tüzek, eltűnt a füstben.
204 Magas és büszke alakja kirajzolódott a kék ég hátteréből. Ekkor látta meg Szaladint a fal tövében. A sodronying felett sáfránysárga tunikát viselő mameluk testőrsége54, valamint az egyikük kezében lengő sárga lobogó jelezte a jelenlétét, de Balduin enélkül is felismerte volna.
205 Ruhái és sodronyinge felett viselte a kazagandát, a vastag, steppelt és bélelt szövetből készült páncélféleséget, melyet éjjel nappal magán tartott. Egy pillanatra a két férfi farkasszemet nézett, a szultán próbálta megfejteni a leprás király arcát fedő fehér muszlin titkát.
206 Hamar felszámolta őket a hatalmas sereg. A várfal magasából Balduin látta, amint megkötözve, nyájként terelik őket. Képtelen volt elviselni a látványt, és abban a reményben, hogy kiszabadíthatja őket, száz lovas élén megpróbált kitörni, de vitézségük ellenére nagyon egyenlőtlen volt a küzdelem.
207 Ha nem akarták, hogy ott helyben megöljék őket, anélkül, hogy a foglyoknak ez bármiféle hasznára lenne, kénytelenek voltak visszavonulni a városba, ahogy sötétedni kezdett. Azon az éjszakán Balduin csak azért tudott aludni, mert letaglózta a fáradtság. Így is csak három órát könyörült rajta az álom.
208 Érezte, hogy nagy sárga sátrában Szaladin sem alszik. A szultánnál azonban a közeli diadal izgalma táplálta a virrasztást. Hamarosan, talán már holnap bevonul Jeruzsálembe, miközben a kis király Askalon foglya marad, ahol épp annyi embert hagynak hátra, hogy ne szökhessen el.
209 Szaladinnak már csak ki kellett nyújtania a kezét, és leszüretelni a Jeruzsálemi Királyságot, mint egy érett gyümölcsöt... Mire hajnalban kilépett a sátrából, hogy selyemszőnyegén térdelve, Mekka felé fordulva elmondja imáját, már meghozta a döntését. Még aznap elindul, és folytatja az utat.
210 Mindössze egy jeruzsálemi polgárokból álló kis csoportot kíméltek meg, akikért busás váltságdíjat reméltek. Őket Szaladin akarata szerint tevehátra kötözve magukkal vitték. A szultán végül ironikusan búcsút intett a városnak, és nyeregbe szállt, hogy folytassa diadalútját észak felé.
211 Mostanra a parancsnok bizonyára felégette Ramlát, Liddát és Arszufot, hogy megnyissa ura előtt az utat a főváros felé. Sosem szabad azonban alábecsülni az ellenséget: talán kissé idő előtt szállt a fejébe a dicsőség, mert miközben a foglyok feje a porba hullott, Balduin nem tétlenkedett.
212 Amint a püspök odahozta, mind térdre ereszkedtek az ereklye előtt, Isten segítségéért könyörögve a királyság szorult helyzetében: adjon erőt a védelmezőinek. Azután a püspök megáldotta őket, a király pedig megcsókolta a kereszt alját. Mindannyiukat eltöltötte az erő és a remény.
213 Olyan hevesen rontottak ki, hogy elsodorták a zsákmánytól és a lakomázástól elnehezült néhány csapatot, melyet Szaladin őrként hátrahagyott. Megindultak észak felé egy, a szultánéval párhuzamos úton. Útjukon nem találkoztak mással, csak az Iveién emberei okozta pusztítással.
214 Ha egyáltalán szükségük volt erre. Annyira fáradhatatlannak tetszett a kardja, hogy néhányan azt állították, maga Szent György harcolt a leprás fehér fátyla alatt. Körülötte a hátvédet biztosítva Thibaut és Adam hadakoztak azzal az örömmel, melyet az orrukat megcsapó diadalillat szül.
215 Patakokban omlott a vér a mezőn. A kis, ötszáz fős sereg, melyet az Igazi Kereszt ragyogása sarkallt, faltörő kosként ékelődött a muzulmán seregbe, amikor a szél is a csatába vetette magát, és a keresztények mögül hatalmas homokfelhőket fújt, fejvesztett menekülésre késztetve a muzulmánokat.
216 Balduin vitéz kis csapata előtt Szaladin jól felépített hadigépezete szétmorzsolódott, szétszóródott. A szultán hirtelen egyedül találta magát... Látta, hogy egy ellenséges lovag előreszegezett lándzsával ráront, nyomában két másik harcossal. Az élen álló koronát viselt sisakján.
217 Nem volt hiány fegyverekben a holtak mezején. Thibaut éppen lehajolt egy kardért, amikor a mamelukok az első pánik elmúltával észrevették uruk hiányát, és visszavágtattak. A három kereszténynek épp annyi ideje volt, hogy védekező állásba helyezkedjen a támadás ellen, mely végül mégsem érte el őket.
218 Eleiem, vezető, takarmány nélkül bolyongott a homokban, melyet a szakadó eső mocsárrá változtatott. Balszerencséje netovábbjaként fosztogató beduinok támadták meg őket, és a kínzással is felérő út végén a szultánnak szinte egyedül, gyalog sikerült visszajutnia Kairóba december 8 án.
219 A két ostromló csapat meglehetősen nevetséges helyzetben találta magát: udvariasan parádézgattak, tisztes távolból köszöntve egymást a fogyatkozó élelemtartalékú, éhező harenciak pillantásaitól kísérve, akik csak kapkodták a fejüket, és azt sem tudták már, ki kinek az ellensége.
220 Most már gond nélkül kinyittatta a kiéhezett város kapuit, mely semmi okot nem látott arra, miért halna éhen a vezír kedvéért. Ez utóbbi feje a porba hullott, néhány további társaságában, és visszatért a rend. A templomosok csalódottan és dühösen visszatértek a helyes útra.
221 Mind a test, mind a lélek csak akkor érdekelte a férfit, ha csinos fiatal lányhoz tartozott, de amikor egy bizonyos kegyetlen fény villant a szeretője szemében, Heraclius inkább nem makacskodott. A riadó idején Balian, a felesége, Isabelle és Ariane Ibelinben tartózkodtak.
222 Mint több nagyúri családnak, az Ibelineknek is volt egy palotája a városban. Szilárd építmény volt a Labdakereskedők utcájában, melyre mindössze néhány, súlyos rácsokkal védelmezett ablak és egy kő boltíves, vasveretes ajtó nyílt, mely mögött farkasalmával és klemátisszal teli kert terült el.
223 A feleség ostoba, akit elkápráztat, hogy gazdag férje van, aki elhalmozza ruhákkal és ékszerekkel, de a rokona tudja, mit akar. Rá akarja tenni a kezét az apád vagyonára. Én zavartam a terveiben, ezért úgy intézte, hogy lopással vádoljon, és... az apád kidobott – mesélte Tekla könnyek között.
224 Ezzel Ariane magával vitte az örömkönnyeket hullató Teklát a Labdakereskedők utcájába, ahol gond nélkül helyet talált számára a ház népes személyzetében, a kövér Euphémia jóváhagyásával, aki megszerette Ariane t, és örült, hogy értékes segítséget kap a kiszámíthatatlan Isabelle felügyeletében.
225 Annál is inkább, mert aznap este érkezett a csodálatos hír: Isten ismét megáldotta a fiatal király fegyvereit. Montgisardnál ezernél jóval kevesebb emberrel szétzúzta Szaladin nagy seregét, és a legyőzött szultán menekült. Máris szövődni kezdett a legenda, s szerteszállt a nép lelkesedése szárnyán.
226 Amikor Jeruzsálem falain az őrszemek trombitái a király visszatértét jelentették, leírhatatlan, még a szíriai diadalt követőnél is részegítőbb lelkesedés tört ki. Hatalmas éljenzés szállt az ég felé. Egymást lökdöstek az emberek, hogy megérinthessék a lábát, a kengyelét vagy Szultán oldalát.
227 Elszorult szívvel látta, hogy Balduin homlokáról szinte teljesen egyenesen hullik alá a fátyol: az orr büszke vonala bizonyára már csak emlékeiben él... Zokogva csatlakozott Isabelle hez és Euphémiá hoz, akiket nem tudott rávenni, hogy egyedül elengedjék, és a hercegnő karjába omlott.
228 A gyűrűjét viseli, próbálja beérni ennyivel! Ne gyötörje azzal, hogy közeledik hozzá nyomorúságában. Ehhez nem volt mit hozzátenni, és Ariane is megértette. Voltak olyan napok, mint ez a mai, amikor a kislány zavarba ejtő érettséggel beszélt, és Ariane tudta, hogy a józan ész szólt belőle.
229 Délen a Jordán védelmére elrendelte még egy erőd felépítését a Jákob gázlónál. Nagy gondot fordított az építkezésre, bár a templomosoknak szánta az épületet, akik így teljes hosszában ellenőrizhetik majd a Damaszkuszból Akrába vezető utat. Oda is utazott, hogy személyesen felügyelje a munkálatokat.
230 A szép prelátus zúgolódva indult útnak, de nem volt módja kibújni a kötelesség alól. Guillaume de Tyr azt remélte, sikerül alapvető előnyöket nyernie szeretett királysága számára, és elérheti, hogy a nagyurak elkötelezzék magukat, és eljöjjenek harcolni Krisztus sírjáért.
231 Az édesanyjára hasonlító fiatal özvegynek feltétlenül szüksége volt egy férfira az ágyában. Szívesen elkacérkodott Ramlai Balduinnal, de szenvedélye ellenére kissé unalmasnak és korosnak találta a férfit, akit nagyon régóta ismert. Ezért döntött úgy az öccse, hogy külföldit keres számára.
232 A zeniten álló nap lehetetlenné tett minden tevékenységet az iparosbódékban, melyek egy időre csendbe burkolóztak. Ben Ezra házában azonban nem nyílt ablak az utcára, és a belső udvarban, ahol egy öreg fügefa és babérbokrok dacoltak vitézül a hőséggel, kellemes volt a hőmérséklet.
233 Még kellemesebb volt a tágas teremben, ahol a vastag falak egy része, mint sok óvárosi házban, még Heródes idejéből származott. Thibaut, aki előző este érkezett vissza a királyi városba, ezt az órát választotta a zsidó orvos meglátogatására, amikor szinte senkivel sem találkozott az utcákon.
234 A várva várt ürügyet egy beduin pásztor csapat adta meg, melyet a hunini új erőd közelébe küldött legelni, a főparancsnok Onfroi de Toron érzékeny orra alá... aki képtelen volt ellenállni a kísértésnek, hogy növelje a készleteit. Balduin éppen nála tartózkodott néhány lovagjával.
235 A muzulmánok ekkor mind ellene veselkedtek, akinek Krisztus szimbólumával díszített kardja legendás volt: egy nyíl leszakította az orra hegyét, behatolt a száján és átdöfte az állát, egy másik a lábába fúródott, egy következő a térdébe, miközben az oldalán is sebesülés érte, és betörtek a bordái.
236 Balduin kitépte a vállából a nyílvesszőt, maga mellé szólította a lovagokat, és sikerült visszavinnie a hőst a várba, ahol több napig haldoklott, mielőtt elvitték volna Toronba, a városába, ahol a Szűz Mária templomban temették el Balduin jelenlétében, aki nem titkolta fájdalmát.
237 Szaladin azonban még nem vett elégtételt montgisard i szégyenéért. Keresztények vérével kellett lemosnia a foltot. Májusban ostrom alá vette az Új Erődöt, de miután egyik kedvenc emírjét megölte egy szemébe fúródó nyílvessző, az ostromlók gyászba borultak és visszavonultak.
238 Megpillantották a másik oldalon a szultán táborát is, mely békésnek és nyugodtnak látszott. Balduin megindult a feldúlt mezők védelmére. Villámként rontott Faruk sahra, és mindössze hatszáz emberrel lemészárolta a sereget, melyet elnehezített a fosztogatás nyereségével megrakott karaván.
239 Mert sajnos a betegségnek most már szaga is van... Bocsásson meg, Joad mester, nem a tudását akarom kétségbe vonni, de arra gondoltam, megkeresem hittestvérét, azt a Maimonidészt, hátha időközben felfedezett valami új gyógyszert. Ha még életben van. Ha jól tudom, Kairóban lakott.
240 Nehéz, de elszánt volt a szíve. Tibériáshoz közeledve ki hitte volna, hogy alig hét mérföldre onnan a halál és a háború járt tüzet és dühöt okádva, feldúlva mindent útja mentén? Az azúrkék és smaragdzöld tó, melyet szinte trópusi növényzet vett körül, a derű és a béke képét sugározta.
241 Az áttetsző víz, melyet Krisztus lába érintett, mintha örökké az ő tekintetét tükrözte volna, a cölöpökhöz kikötött kis halászbárkák pedig mintha mindig Péter apostol halaktól duzzadó hálóját várták volna, és annak a jelenlétét, akinek hangja elcsendesítette a vihart, és felkavarta a lelkeket.
242 A párkányra vezető lépcső tetejére érve Thibaut először csak Adam Pellicorne hatalmas sziluettjét látta. Tetőtől talpig fegyverben volt, szétvetett lábbal állt, vaskesztyűjét a kétkezes nagy kardon nyugtatva, mellyel mindenki másnál ügyesebben bánt. Eltakarta Balduin fehér szerzetescsuhás alakját.
243 A távolság55 ellenére olyan volt, mintha a völgy mélyén hirtelen kapu nyílt volna a pokolra. Olyan hatalmas volt a tűz, hogy a három férfi a várfalon szinte érezte a melegét és az elszenesedett holttestek bűzét. A helyszínen valóságos kemence lehetett, melynek pusztítása messzire nyúlt.
244 Tehát ha az a Maimonidész visszaadhat valamennyit az erőmből... Másnap Thibaut még mindig könnyes szemmel hagyta el Tibériást, de a vágta szele felszárította a könnyeket, és hajtotta a vasakarat, hogy elhozza a gyógyszert, mely lehetővé teheti, hogy a hős király még éljen egy keveset.
245 A fák alatt, a suttogó vizek mentén azonban mennyi csapda, mennyi kúszó vadállat rejtőzött! Vizsgálódása végén Thibaut arra gondolt, ő is a föld alatti lények közé tartozik, melyeket a hajnalban nyíló, alkonyatkor záródó kapuk ki be ontanak Damaszkuszban. Újdonság volt ez számára.
246 Most csak annyit, hogy nem ez volt az első zarándoklatom. Jártam már itt tíz évvel ezelőtt... és majdnem olyan jól ismerem az országot, mint te – jelentette ki széles mosolyával. Thibaut azonban nem érte be ennyivel. Úgy érezte, becsapták, és hangot is adott elégedetlenségének.
247 Thibaut egy kis, alacsony mennyezetű, döngölt föld padlójú helyiségben találta magát, melynek fehér falait keskeny szőnyegek borították. A kupolát élénk színű oszlopok tartották, a közepén pedig kis nyílás látszott, melyen át távozhatott a pontosan alatta elhelyezett parázstartó füstje.
248 Körülötte lapos párnákat rendeztek el, hogy kényelmesebb legyen a melegedés. Az egyik sarokban egy nagy, kovácsoltvas veretes ládában sárga gerincű könyvek látszottak. A benti megvilágításban Thibaut jobban láthatta vendéglátóját: a turbán alatt szikár, görnyedt hátú öregember volt.
249 Az öregember tapsolt egyet, mire egy fiatal szolga lépett be egy nagy tálcával, rajta lepényekkel, mandulás süteményekkel, szőlővel és cukrozott sárgadinnyeszeletekkel. Azután ugyanaz a fiatal szolga réztálat és kancsót hozott, majd vizet öntött a tál fölé tartott kezükre.
250 Amikor végeztek, az öregember pihenni küldte Thibaut t. Este, jóval azután, hogy a minaretek tetejéről a müezzinek imára szólították a híveket, Rahim köpenybe burkolózott, és felébresztette vendégét. Hideg volt az éjszaka, és valamivel kevesebben voltak a sötét utcákon, melyeken haladtak.
251 A palota, mely egyaránt épült védelmi rendszernek és egy kifinomult úr örömeinek szolgálatára, bástyák, kupolák és kertek különös egyvelege volt, amolyan kis világ, melyben tisztviselők, szolgák és rabszolgák tették a dolgukat. A rabszolgákat a lábukon cipelt vas különböztette meg a többi cselédtől.
252 Mivel nem volt muzulmán, a szultán orvosa a palotán belül egy távol eső pavilonban lakott, melyet az utcától csak a kert fala választott el. Alacsony ajtó nyílt a falban, mely előtt gyakran betegek sokasága tolongott, akik mind a csodatévőnek tartott orvos kezelésére vágytak.
253 Szaladin nem ellenezte, hogy orvosa gyógykezeléssel és tanácsokkal lássa el legalacsonyabb rangú alattvalóit is. Ez mindig nagy mozgolódással járt, és általában őrök terelték mederbe a tömeget, de a kései órán már senki sem volt ott, az esti ima mindenkit vallásos kötelességére szólított.
254 Mutatkozz be mint kereskedő, és megkapod az öszvéred. Ha nem térsz vissza, az enyém lesz a jószágod! Ezekkel a megnyugtató szavakkal a magas, görnyedt alak sietve beleveszett a tömegbe. Látszott, hogy türelmetlenül várja, hogy leléphessen a színről. Kellemetlen érzést hagyott hátra Thibaut ban.
255 A gúnyos hang a küszöbről érkezett, de Thibaut nak nem kellett visszafordulnia, hogy kitalálja, ki áll ott: elég volt a látvány, hogy Maimonidész mélyen meghajol. Megfordult, és Szaladint látta maga előtt. A meglepetés elszorította a torkát, és képtelen volt megszólalni.
256 A szerencsétlen teljesen elvesztette időérzékét. Mégis egy este, amikor éppen végigfektette sajgó testét a kövön, hogy az egyre kevésbé gyógyító álmot várja, belépett a fekete foglár, súlyos kezét a vállára tette, és olyan könnyedén talpra állította, mintha kisgyermek lenne.
257 Azután az ajtóra mutatott, mely mögött Thibaut két őr görbe kardjának csillogását látta. Megindultak, ismét megtéve az ide vezető út egy részét... mikor is volt? A kihallgatásokhoz szolgáló nagy galériára vezették, ahol úgy érezte, tömeg van, mert mindenfelé színes turbánokat látott.
258 A fekete, csillogó ékkővel díszített turbán még sötétebbnek mutatta telt, piros arcát, melyen a csüngő bajusz kihangsúlyozta a szája sarkában húzódó megvető ráncot. A hatalmas csillárok és arannyal díszített üveglámpások fényében, melyek az emelvényt vették körül, úgy ragyogott, akár egy isten.
259 Mindenki tudja azt is, mennyire ajnározza ezt a kereskedőt: annyira, hogy feleségül adott hozzá egy nemes kisasszonyt, akit a templomos rend udvarnagya, Gérard de Ridefort testvér kívánt nőül venni, amikor a Szentföldre jött, hogy vagyont szerezzen. A szépség szerette őt, de ez a.
260 Tégy kedved szerint. Isten embere vagyok, és Istenhez térek meg, bármilyen legyen is az út! Gyors volt, iszonyatosan gyors. A szultán intésére két férfi ragadta meg a templomost, aki nem ellenkezett. Lemeztelenítették sebhelyek tarkította felsőtestét, és térdre kényszerítették.
261 Saint Amand imába merült. Mögé lépett egy hóhér széles pengéjű, görbe karddal. Az első csapás mély sebet ejtett a nyakán. Fel sem nyögött, csak előreesett, miközben vére a fehér márványkövezetre folyt. A második csapás lemetszette a fejét, mely Thibaut lábához gurult, aki belesápadt a látványba.
262 Teltek a napok, az éjszakák, mind egyformán, a börtön zajainak és a keskeny kis ablakon beszűrődő fény változásának ritmusára. A cella még mindig ugyanolyan mocskos volt, de az étel valamivel jobbnak tűnt. Ő, nem sokkal, de a bedobott kenyér kevésbé volt penészes, a leves kevésbé híg.
263 Az őrei között Thibaut kihúzta magát, némán imádkozott, s felkészült rá, hogy szembenézzen a rá váró eseményekkel. Különös helyre vitték: egy apró, ablaktalan helyiségbe, melyet a mennyezetről lelógó rézlámpás világított meg, s melynek falait és padlóját sötétvörös szőnyeg borította.
264 Annyi képzelőereje még maradt, hogy kitalálja, a helyiség nem a pihenést szolgálja – hacsak nem az örök nyugodalmat –, de annyira fáradt volt, annyira átjárta az iszonyat és az elkeseredés, hogy csak egyetlen dolgot érzett: hogy a szőnyeg, akár foltos, akár nem, puha a talpa alatt.
265 Annyival puhább volt, mint a kőpad, melyen eddig aludt, hogy először térdre rogyott, majd teljes testében elnyúlt, és régóta nem tapasztalt mély álomba merült. Nem érdekelte, mi történhet vele: csak aludni akart és felejteni, és arra vágyott, hogy fel se ébredjen arra, amikor a másvilágra küldik.
266 Az éhezés után nem szabad sietni. Thibaut igyekezett megfogadni a tanácsát, de túl sok finomság volt előtte, és szinte mindent megevett, majd felhajtotta a kancsó bort, mely a lakomát kísérte. Azután eszébe idézve Guillaume de Tyr leckéit a keleti udvariasságról, hatalmasat böfögött.
267 Az apám azonban a hit embere volt, és nem törekedett hatalomra. Bagdadba emigrált, és az akkori kalifa szolgálatába állt, majd Baalbek kormányzója lett, ahol szufi kolostort alapított. A szufik mélyen hívő muzulmánok, akik az iszlám aszketikus kezdeteihez térnek vissza.
268 Beszéd közben felállt, fölébe emelkedett az őt hallgató frank lovagnak, a palotája kereteinek, Damaszkusz falainak és a tengereknek, a hegyeknek, a sivatagoknak. Tekintete diadalmas fényesség felé révedt, melynek előjeleit máris megízlelhette. Thibaut hallgatott, tiszteletben tartotta álmodozását.
269 Minden csillogott, ragyogott a meleg napsugarakban, akár egy Krisztus dicsőségére felajánlott korona, és Thibaut elragadtatott szívvel szállt le a nyergéből, majd térdre ereszkedett az út kövén, hogy hálát adjon mindenek teremtőjének. Lágy, fényes, reményekkel teli idő volt a feltámadás városában.
270 Mosollyal mondott köszönetet, de csak ment tovább. A hír elérte a fellegvárat is, és a vasrács felemelkedett anélkül, hogy szólnia kellett volna. Az udvarokba érve körülvették, mindenfelől kérdésekkel ostromolták: mindenki híreket akart, hogy ő mesélhessen a legtöbbet a városi tavernákban.
271 Cserébe felvette a nevét és címerét. Sötét, kegyetlen és arrogáns ember, de az apád, az udvarnagy nagyra becsüli: remekül megértik egymást... Ahogy megindultak a Balduinhoz felvezető lépcsőn, Thibaut meglepetten tapasztalta, hogy lantzenét hall, melyet végtelenül lágy női hang kísér.
272 Balduin fehér árnya, aki elfátyolozott arccal, magas támlás karszékén hátradőlve, kesztyűs kezét a térdén nyugtatva ült, szép kontrasztot alkotott a zenész lány kecses alakjával, aki vidám, világos piros ruhájában egy párnán foglalt helyet a leprás bekötözött lába mellett.
273 Ó, látja, édes uram, visszatért önhöz! Balduin a mankóját keresve megpróbált felállni. Thibaut máris a térdénél termett, és megpróbálta kivenni az arcot a fátyol alatt, mely most már vastagabb volt. Balduin eközben előrehajolt és spontán mozdulattal átölelte a visszatérőt.
274 Nem javaslat volt ez, még kevésbé kérdés, sokkal inkább az akarat kinyilvánítása. Thibaut újra a báty volt, mint annak idején a kilencéves fiú mellett, akit lesújtott a betegsége. Támogatást keresve körbepillantott, és tekintete Ariane on állapodott meg, aki félrehúzódott.
275 Ezért beleegyeztem, hogy itt maradjon, azzal a feltétellel, hogy sosem láthat fedetlen arccal. Mariettával lakik, és elmegy, amikor megkérem rá. Ahogyan most is megkérem. A lány felé fordult, aki mosolyogva megcsókolta kesztyűs kezét, majd a beteg pillantásától követve távozott.
276 Felfedeztem, hogy létezik olyan szerelem, melyben egy életen át csak nézzük, hallgatjuk azt, akit szeretünk, és nem kérünk tőle mást, csak azt, hogy jelen legyen. Azt hiszem, Ariane is ugyanezt érzi. Amit egy bizonyos éjszakán elszenvedett ebben a palotában, undorral töltötte el.
277 Nem közvetlenül azonban: a szerencsés kiválasztott – természetesen – nagyon szép férfi volt, vitéz a harcban és a szerelmi csatározásokban, s nem volt ostoba sem. Amaury de Lusignannak hívták, ősi poitier i családból származott, melyről úgy tartották, Meluzin tündértől ered.
278 Ráadásul az emberek és a dolgok megváltoznak egy év alatt, és a királyné és a hercegnő sajnálat nélkül fogadták az elutazásom! Most pedig hagyjon, és ne zaklassa a királyt se a kérdéseivel! Így is elég boldogtalan! Érje be annyival, hogy újra elfoglalja mellette a helyét.
279 Talán egy nap visszatér? Thibaut nem igazán hitt benne. Barátsága a nála tíz évvel idősebb férfi iránt hirtelen, egyszerűen és spontán módon született, és sosem képzelte volna, hogy egy ilyen vidám társ olyan titkot őrizhet, melyet vele nem oszthat meg, a királynak azonban elárulja.
280 Bizonyos értelemben jó volt így, hisz urának vallotta meg a titkot, de a fiatalember akaratlanul is arra gondolt, hogy az igazi barátság, a testvériség, mely a csatákban és a halál közelségében szövődik, olyan szálakkal köti össze az embereket, melyek között a bizalom a legerősebb.
281 Adam azonban talán még túl fiatalnak találta, hogy mindent megosszon vele. Thibaut ugyanakkor pontosan tudta, hogy ő habozás nélkül, sőt örömmel megosztaná vele a terhet, melyet Szaladintól való szabadulása óta cipel: Mohamed pecsétjének felkutatását, mely egy jeruzsálemi kútban pihen.
282 Már nem vadászott, nem járta lóháton a környező dombokat, és Szultán csak azért nem unatkozott az istállóban, mert Balduin parancsára Thibaut visszatérése előtt Roger Le Dru, a királyi istálló főlovásza különös odafigyeléssel foglalkozott vele, és ügyelt rá, hogy kielégíthesse mozgásigényét.
283 Egyébként sem ülhetne fel rá: túlságosan nehéz, nem bírná el magát! Levetné a hátáról. Nem tette hozzá, hogy úgy látja, Jocelin túl rossz fizikai állapotban van ahhoz – sárga, megvastagodott volt a bőre, szeme pedig vérben úszott –, hogy uralja a csodálatos jószág tüzes természetét.
284 Meg kell hagyni, nem volt könnyű kierőszakolni a királyi parancsot, de Balduin olyan beteg volt, hogy siettettük a szertartást, nehogy a gyász meghiúsítsa. A gyönyörűséges Isabelle tehát eljött. Találkoztak Onfroival, és a szerelem gondoskodott a többiről. Az a két fiatal bolondul egymásért.
285 Igaz, szebb párt képzelni sem lehetne, és nehéz volt szétválasztani őket. Isabelle nek a bethániai kolostorban kell kivárnia, míg az édesanyja beleegyezését adja, ami már nem késhet sokáig, a fiú pedig visszatért Kerakba, hogy folytassa lovagi feladatait a mostohaapja mellett.
286 Rosszindulatú nevetése végigzengett az istálló gerendái alatt. Három perccel később Thibaut felpattant Szultánra, és elvágtatott a bethániai úton. Ha Isabelle már nem őt, hanem valaki mást szeret, a szemébe kell mondania. Ismerte apja álnokságát, és nem hitt fenntartások nélkül a szavának.
287 Elhagyta azonban a harag, ahogy bevezették az illatos fűszerekkel beültetett csendes kertbe, ahol magas ciprusok szegélyezték a kolostor hűs galériáját. Olyan béke honolt itt, hogy minden durvaság, még a lélekben dúló is, szentségtörés lett volna, és Thibaut érezte, hogy elcsitul a fájdalma.
288 Ismét térdre ereszkedett, megfogta anyja fehér ruhájának szegélyét, megcsókolta, majd az apátnő szomorú tekintetétől kísérve futva elmenekült. Elisabeth azt hitte, csupán múló gyermekszerelemről van szó, s most azt kellett látnia, hogy mélységes fájdalmat okoz egy érett férfinak.
289 A kolostort elhagyva Thibaut leereszkedett a Cedronhoz, és miután kikötötte Szultánt, leült egy fűzfa alá. Szerette ezt a helyet, és gyakran eljött a puszta örömért, hogy nézze a víz csobogását, és belemerüljön azzal az érzéssel, hogy mind a test porát, mind a lélek mocskát lemossa magáról.
290 Hedzsasz felé indult, hogy elfoglalja Mekkát. Meg akarta semmisíteni az iszlám szent helyeit, össze akarta törni a Kábát, a fekete követ, mely felé minden évben zarándokok sokasága tart, a Haramban, a medinai mecsetben akarta megitatni a lovát, ahol a Próféta élt, imádkozott és tanított.
291 Kairóban, ahová visszatért, Szaladin iszonyattal szerzett tudomást Renaud tervéről, és munkához láttak postagalambjai: utasítást vittek Faruk sahnak, az unokaöccsének, Damaszkusz kormányzójának, hogy indítson azonnal hadjáratot a Holt tenger keleti partjának javíthatatlan ura ellen.
292 Nem találta meg Faruk sahot, aki már visszavonult muzulmán földre, de Keraktól nem messze összetalálkozott a nagy karavánok egyikével, melyek több száz méter hosszan fűzik sorba a kincseket, embereket és teherhordó állatokat, szőnyegeket, parfümöket, szöveteket és fűszereket szállítva.
293 Oda kell mennem. De hogy ne aggódjon, kocsin megyek, és csak az ellenség közelébe érve szállok nyeregbe! Semmi nem tántoríthatta el. Átadta a kormányzást sógorának, Guy de Lusignannak, hogy őrizze a várost távollétében, és helyet foglalt egy erős lovak vontatta kocsiban.
294 Az erővel, melyet neked köszönhetően visszakaptam, Istent és a királyságot kell szolgálnom. A katonáim élén a helyem, és az utolsó leheletemig megpróbálom vezetni őket. Talán a Mindenható kegyesen megadja, hogy lóháton haljak meg, egy nyílvesszőtől vagy egy lándzsától eltalálva.
295 Ez az utolsó álmom. Irtózom a gondolattól, hogy ágyban szétrohadva haljak meg. Balduin azonban ez alkalommal nem találkozott az ellenséggel. Szaladin elkerülte a csatát, átmenetileg sorsára hagyta Renaud t, és Damaszkusz felé sietett, hogy a frank hadsereg mozgását kihasználva megtámadja Galileát.
296 Balduin azonban visszafordult és utána indult. A hadsereg éljenzésétől kísérve Belvoir előtt újra megjelent csapatai élén a fehér fátyolmaszkos lovag király. Ismét a páncélingét és sisakját viselte, melyet a muzulmán seregektől kölcsönzött fehér kendő védett a nap melegétől.
297 Nagy, vörös és arany sátrában, mely pompás virágként ragyogott a galileai dombon a tábora közepén, várt... Amikor kétsége sem maradt afelől, milyen célt követ az ellensége, útnak indult és Bejrút alá vágtatott, miközben parancsot adott minden keresztény hajónak, hogy siessen a fenyegetett városhoz.
298 Arra számított, hogy a küszöbén a papság élén szeretett Guillaume ját találja ragyogó mosollyal és kitárt karral. Mindössze egy maréknyi feszengő pap várta, akik nem mertek a szemébe nézni, és nagy bánatba merültek arany és ezüst ruhájuk alatt. Mégis behívták a templomba misét hallgatni.
299 Guillaume ot a kápolnában találták. Szerzetesi csuhát viselt, arccal a földnek feküdt a kövezeten, keresztbe font karral az üres tabernákulum oltára előtt, felborult, kialudt gyertyák között. Annyira lesújtotta az aljas ítélet, hogy szinte eggyé vált a fekete márvánnyal.
300 Lerogyott mellé, miközben Thibaut felemelte Guillaume ot, aki elaludt a balsors súlya alatt, miután egész éjjel imádkozott Istenéhez, akitől eltiltották. Egy pillanattal később együtt sírtak a királlyal egy ölelésben, melyben ott érződött a hosszú évek alatt szövődött szálak minden ereje.
301 Két héttel később Akra kikötőjében Balduin és a bárói a partról figyelték, ahogy a templomosok hajója a hosszú evezők csapásai alatt távolodik, akár egy nagy százlábú a kék vízen. Azután a mólót elhagyva a templomos kereszttel díszített nagy vitorla felsiklott az árbocra.
302 Menjünk! A hajó messze jár... Valóban, a csillogó horizonton már csak egy kis fehér pont látszott, mely hamarosan eltűnik. A királyság elveszítette legbölcsebb tanácsadóját, és Balduin érezte, hogy sose látja viszont, hisz nyomorúságos teste már nem bírja sokáig, és közeledik a halál.
303 Balduin azonban lázban égett. Nem akart engedni a betegségnek, összeszedte minden erejét, és azt akarta, hogy a fehér fátylas lovag még egyszer megjelenjen fegyveresei és harcostársai előtt. Abban a pillanatban azonban, amikor a nyeregbe emelték, hörgésszerű kiáltást hallatott.
304 Thibaut keserű irigységgel vegyes csodálattal nézte a lányt. Bárcsak Isabelle is így szerette volna őt! Mialatt teljes egészében ura szolgálatának szentelte idejét, sikerült távol tartania magától a hercegnő képét, de most megerősödve tört rá ismét, és megmérgezte álmait.
305 Mi többet tudhatott nála az az ismeretlen fiú, hogy Isabelle mindent megtört, mindent feladott, mindent elárult, olyannyira, hogy még azt is hagyta, fegyveres férfiak szállják meg szeretett kolostorát, hogy elvigyék a Moab sivatagba, ahol megélheti új szerelmét? Erre nem talált választ.
306 Ez azonban nem jelentette azt, hogy semmit sem csinált. Éppen ellenkezőleg: egész egyszerűen újra szövögetni kezdte terveit az iszlám szent városaival, Mekkával és Medinával kapcsolatban, ez alkalommal azonban mind a szárazföldön, mind a tengeren el akarta vágni a zarándokútvonalakat.
307 Ezek fogták közre a vár életét: a víztárolót, mely az ég kékjét tükrözte, az istállókat, a hátsó és első udvarokat, a dísztermeket, ahol azon a napon a mesés lakomára készültek, melyen nemsokára a gyakran messziről, akár Jeruzsálemből érkezett nemes vendégek foglalnak majd helyet.
308 Mindenfelé szolgák szaladtak, zenészek hangolták hangszereiket, és a hatalmas konyha úgy zúgott, akár egy felbolydult méhkas. A hölgyek lakosztályában Isabelle az udvarhölgyek segítségével felöltötte a pazar, arannyal átszőtt korallszín brokátruhát, melyet este a férje ágyába lépve vet majd le.
309 Néha azonban még gondolt Thibaut ra, de olyan régen nem látta már, hogy végül elhalványodott a képe. Valójában kényelmes volt ez a feledés: ezért nem volt hajlandó viszontlátni a kolostorban, ezért nem is próbálta megpillantani. Gondolataiban furcsa módon Onfroi ellen vétett volna ezzel.
310 Nem véletlenül volt félig bizánci... A kisasszonyok csodálatos ékszerekkel díszítették, aranyos árnyalatokban csillogó, hosszú barna haját mellére hulló vörös fátyollal borították, melyet széles, igazgyöngyökkel, gyémánttal és rubinttal kirakott aranypánttal rögzítettek.
311 Jönnek a törökök! Ez volt az igazság. A sárga és fekete lobogók alatt muzulmán harcosok özönlöttek a kastély és Kerak városa felé, melyet egy zúgó felett átívelő kétlyukú híd kötött össze egymással. Szaladinnak elege lett Renaud próbálkozásaiból, és hadsereggel, ostromgépekkel vonult ellene.
312 Isabelle öröme megfakult, ahogy a pap összefont kezük felett elmondta az áldást, az Isten dicsőségét hirdető énekesek hangját elnyomta a borzalmas lárma, mely a külvárosokból szállt fel, ahol a mamelukok lemészároltak mindenkit, akinek nem sikerült elmenekülnie vagy menedéket találnia a városban.
313 Onfroi ügyet sem vetett rá. Akár maga az ördög kopogtathatott volna az ajtaján, akkor is egyszerűen csak boldog lett volna, és szélesen mosolygott újdonsült feleségére. A lakomáról azonban hiányzott a vidámság. Mindenki azon tűnődött, elég erős e a kastély, hogy megvédje őket a muzulmánoktól.
314 Fogoly, akivel meglehetősen jól bántak, hiszen akkoriban igencsak udvarias volt a viszony keresztények és muzulmánok között, és aki a karjára ültetve sétáltatta a kislányt, aki Étiennette volt akkor. Ezeknek a pillanatoknak az emlékére kérte, hogy ne rontsa el a fia esküvőjét a király húgával.
315 Eltelt néhány nap, és bizonytalanságot hozott a díszruhás vendégeknek, akik már az esküvő másnapjától kimért fejadagokat kaptak, hogy spóroljanak a készletekkel. Akik tiltakoztak, azt a választ kapták, hogy örüljenek, hogy nem zavarták ki őket a falakon túlra, mint felesleges éhes szájakat.
316 A tanács ezt akkor értette meg, amikor a lovagteremben hirtelen megjelent a hordszékféleség, melyben Balduin a palotában és a városban közlekedett. Figyelemre méltó volt a jármű: két óriás néger vitte, és fekete volt a fátyol is, melybe a leprás burkolózott, halotti szobor benyomását keltve.
317 Megtudva, hogy a leprás király ellene indult, Szaladinra sötét gondolatok törtek: a fiatal király, akit régóta haldoklónak mondanak, és aki mégis mintha természetfeletti erővel bírna, lenyűgözte és megfélemlítette. Úgy döntött, inkább későbbre halasztja a bosszúját a Krak bajkeverője ellen.
318 Most felemelte az arcát, és tekintete összetalálkozott Thibaut éval. A fegyvernök annyira megváltozott, hogy Isabelle alig tudta elfojtani kiáltását. Az emlékeiben élő fiatal lovag még a kamaszkor jegyeit mutatta, most azonban egy férfi állt előtte, egy férfi, aki szenvedett.
319 Gondolatban azzal mentegette szerelme elfordulását, hogy Onfroi hasonlít kissé Thibaut ra, de ha létezett is ez a hasonlóság, csakis a képzeletében, és amikor újra a férjére tekintett, szinte megdöbbentette, mennyire mesterkélt, ahogy hálás köszönetet mond királyi sógorának.
320 Sokáig ott maradt, térdepelve a hideg márvány mellett, mely a keze alatt átmelegedett, és fájdalmasan arra gondolt, hogy közeledik a húsvét, a feltámadás ideje, de Balduin nem támad fel többé. Homályosan választ remélt a még meg sem fogalmazott kérdésére, amikor egy erős kéz megszorította a vállát.
321 Ez a hely túlságosan szent az emberek dolgaihoz, és sok mindent kell elmondanom. Thibaut örült, hogy viszontlátja a barátját, akiről azt hitte, örökre eltűnt a szeme elől, és elindult vele. Felébredt a kíváncsisága is, egyértelműen bizonyítva, hogy nem áll készen a teljes lemondásra.
322 Elég, ha elfogadja a szabályzatot azzal a feltett szándékkal, hogy betartja. Meg tudjuk tartani a titkokat. Minden titkot! Túlságosan új, túlságosan váratlan volt mindez Thibaut számára ahhoz, hogy vonakodás nélkül igent mondjon. Igaz, ragaszkodott az életéhez, de a szabadság még vonzóbbnak tűnt.
323 Azután mélyen gondolataiba merült, és megkért, hogy hagyjam magára. Később visszahívott, és magamról kérdezett. Eleinte bizalmatlan volt, de azután megkedvelt, és igyekezett betömködni a lukakat a tanulmányaimban, melyek az íráson és az olvasáson nem igazán terjedtek túl.
324 Normál körülmények között a dolognak ennyiben kellett volna maradnia, amikor azonban megfejtették a láda héber szövegét, felfedezték, hogy a főpap és a segédei még ügyesebbek voltak, mint képzelték, hisz nem Isten szavai álltak ott, hanem egyszerűen egy részlet a Zsoltárok könyvéből.
325 A templomos testvérek azonban mindig kettesével járnak. Visszamentem tehát Laon püspökéhez – Gérard de Mortagne nak hívták –, és ő mindent eltervezett számomra. Ekkor fedeztem fel, hogy sokkal nagyobb a hatalma, mint képzeltem: a rendnek van egy titkos hierarchiája, melynek egyik feje volt.
326 Gondemare testvér véleménye szerint pedig lehetséges, hogy kapcsolat van a táblák és az ismeretlen kripta között. Nagyon érdekes volt tehát számomra a palota, és azt hiszem, végigkutattam minden pincéjét, árkát és föld alatti 56 Talán a Mi Asszonyunk kifejezést helyettesíti Szent Bernátnál.
327 Így a táblák kevésbé tűntek fontosnak számomra, mint az, hogy őt védelmezzem, és szerény lehetőségeimhez mérten segítsem akaratában, hogy mindenkiért és mindenki ellenében uralkodjon. Mindent elmondtam neki arról, ki vagyok, és a végsőkig mellette maradtam volna, ha nem üldöznek el.
328 Az egykori kóbor lovag, a bosszúvágyó flamand csak mérgében állt be a rendbe, egy összecsapásban elszenvedett sebesülés véletlene folytán. A rend egyik gyengélkedőjén ápolták, ott maradt, és sokkal inkább ravaszsággal, mint bizonyított vitézséggel gyorsan haladt felfelé.
329 Lelke mélyén egyetlen cél vezérelte: elég hatalmat szerezni ahhoz, hogy bosszút állhasson a tripoliszi grófon, egykori mesterén, aki, bár korábban neki ígérte, végül megtagadta tőle egy hercegnő kezét, akit azután egy pisai kereskedőhöz adott. Csak erre tudott gondolni.
330 Meg kellett fosztania tőle, akár a királyság árán is. Thibaut t annál is gyorsabban felavatták, mert az elmúlt csaták megritkították a lovagok sorait. Adam irányításával Thibaut belépett a szigorú szabályok szerint szerveződő, zárt világba, melyet azonban nem érzett félelmetesnek.
331 Minden más kolostorral ellentétben a templomosok, akik teljes valójukban csakis Isten szolgálatának szentelték magukat, mindenekelőtt katonák voltak, és bár szegénységi fogadalmat tettek, és egyénileg semmit sem birtokoltak, jobb felszerelésük volt, mint a leggazdagabb lovagoknak.
332 Minőségi fegyvereket viseltek, és Thibaut gyakran megcsodálta lovas egységeik eleganciáját, a nagy, vörös kereszttel díszített köpenyeket, ahogy egy emberként harcoltak páros takaros lovaikon a híres fekete fehér lobogó alatt. Fegyvereik ragyogtak, lószerszámaik bőrét mindig fényesre viaszolták.
333 Csak szakálluk színe különböztette meg őket egymástól (a templomosok mind szakállt viseltek, és nagyon rövidre, szinte kopaszra nyírták a hajukat), amikor azonban a csatákban az orrvédős sisak fedte a fejüket, lehetetlen volt megkülönböztetni őket, hiszen nem voltak ismertetőjeleik.
334 Igaz, szerzetesi életüket az imák időpontjai szervezték szigorú rendben, de az élelmük – melynek egy részét mindig meg kellett hagyniuk a szegényeknek – bőséges és változatos volt, ahogyan az a fegyverforgatás nehéz mesterségéhez szükséges. A házuk, az egykori mecset, majd palota, csodálatos volt.
335 És a Miasszonyunk templomuk, melyet nemrég építettek fel a Szikladóm helyén, melyet kinőttek, a román tisztaság és a bizánci pompa modellje volt. Adam egy héten át tanította Thibaut t. A fiatalember azonnal kapott egy cellát a palota és a Templom között álló épületben, ahol a testvérek aludtak.
336 Minden elvégeztetett, és Thibaut de Courtenay mostantól az erős és félelmetes testvériség tagja lett, mely csak Istent, a pápát és Szűz Máriát ismerte el urának, akinek védelme alá templomait helyezte, és elutasította minden földi uralkodó hatalmát, legyen az király vagy császár.
337 Egyedül a nagymester széke fölött elhelyezett nagy kereszt jelezte, hogy a pompás terem egy kolostor része. Valamint a benne uralkodó csend, mivel a regula megtiltotta, hogy az étkezések alatt beszéljenek, kivéve a nagymestert, ha vendégei voltak, ami gyakran előfordult.
338 Azután leborotválták Thibaut haját, ami, mivel a szakállának még nem volt ideje megnőni, egészen új, keményebb külsőt kölcsönzött neki. Majd megkapta a Templom kebelében neki járó javakat, azzal a kiegészítéssel, hogy nem ajándékról, hanem kölcsönről van szó, hiszen minden a rendé.
339 Így egy reggelen Thibaut és Adam két őrmester kíséretében békésen sétálgatott a fűszerpiacon: mindketten szerették a szegfűszeg, a szerecsendió, a fekete és fehér bors, a gyömbér, a kardamon, a kömény és a fahéj illatát. A Füvek utcájának sarkán kolduló öregasszony egyszer csak követni kezdte őket.
340 Most menjen! Épp eléggé magunkra vontuk a figyelmet! Adam hangja nem tükrözött durvaságot, de határozott és meggyőző volt. Hirtelen felszáradtak az öregasszony könnyei. Megértette, hogy meghallgatásra talált, és megnyugodott arccal köszönt el tőlük, majd beleveszett az egyik utca hűvös árnyékába.
341 Azután elküldik egy még szigorúbb, bencés vagy Ágoston rendi kolostorba, ahová élete végéig bezárják. Ha megpróbál megszökni, visszaviszik, méghozzá in pace... örökre. Ugyan, nyugodjon meg! – tette hozzá Adam csitító mosollyal. – Talán van rá mód, hogy ne a kapun távozzunk, és ne vegyenek észre.
342 Olajlámpása fényében – a templomosok mindig égve hagytak egy lámpást éjszakára, arra az esetre, ha riasztanák őket, hogy ne kelljen a sötétben tapogatózniuk a ruháik és a fegyvereik után – Adam rajzolódott ki előtte, akár egy fantom, és szája elé emelt ujjával jelezte, hogy hallgasson.
343 A fiatalember nem várt magyarázatra, felöltötte inge és zsinórral rögzített nadrágja fölé, melyet a regula szerint a templomos éjszakára is magán tart. Thibaut egy szempillantás alatt felöltözött, és cipőjét a kezében tartva megindult a barátja nyomában. A kései órán kihalt volt az egykori palota.
344 Ebben a teremben egy kőfallal takarták el a mirhábot59. A terem végébe mentek, és jobb oldalon haladtak az egykori kápolna felé, melyet nemrég váltott fel az új templom. A román boltívet négy vastag oszlop tartotta, melyek főit, olajfaleveleket idéző durva faragások díszítették.
345 Adam kinyitotta lámpása ablakát, kiszabadítva a lángot, felemelte, majd kiválasztotta az egyik levelet és elfordította. Thibaut meglepetésére ajtó nyílt az oszlopban, egy lefelé induló lépcsőt fedve fel. Adam megindult rajta, és utasította társát, hogy csukja be mögöttük az ajtószárnyat.
346 Csak azt kellene tudni, hol. Ezt kutatom, mióta el kellett hagynom az udvart. Sok éjszakát eltöltöttem a föld alatt. És bizonyára még sokkal többet el fogok... Most megmutatom, hogyan mehet ki innen, aztán visszamegyünk, nehogy meglepjen a hajnali harangszó. Thibaut kénytelen volt beérni ennyivel.
347 A falakon túl, a várost körülölelő nagy, kiszáradt vizesárkok mögött, egy kis dombon emelkedtek egy egykori perjelség szinte romos épületei, fekete tüskés sövénnyel körülvéve. Itt éltek azok, akiket a borzalmas betegség kitaszított a városból, hogy itt rohadjanak szét lassan.
348 Vetettek nekik néhány pénzdarabot a melléjük letett fatálkába, és ez az alamizsna segített javítani kissé az élelmüket. Thibaut nak mindig elszorult a szíve, amikor ezen az átkozott helyen járt, mert a királyát képzelte a szerencsétlenek rongyai alá. Most Ariane gondolata hajtotta.
349 Szinte elviselhetetlen szag terjengett a környéken... Adam ismerte a perjelt: idős ember volt, akinek arcán a világ minden szomorúsága ott tükröződött. Mint a társai, Justin testvér is tudta, hogy egy napon őt is eléri a betegség, vagy talán már el is érte, csak még nem mutatkozott meg.
350 Ilyenkor napokon át ünnepeltek. Sokat ittak, néhányan az asztal alá részegedtek, és szeretkeztek, nem törődve a partner személyével. Így történt, hogy egy éjjelen Isabelle az apósa ágyában találta magát, miközben a férje a mértéktelenül nyakalt nehéz görög bort aludta ki.
351 Ez volt az igazság, de a majdnem hatvanéves vadember karjaiban töltött órák után Onfroi val fakónak tetszett a szerelem. Nehézzé vált az élet a kastélyban. Étiennette asszony, aki odafigyelt a férjére, már régen észrevette, mit érez a lovag az alig tizenhét éves, imádnivaló kislány iránt.
352 Étiennette a szólást követve, mely szerint aki egyszer csalt, csal máskor is, megértette, hogy Renaud mindenre kész, hogy újra megízlelhesse a csodálatos testet, melynek lassan őrült rabjává vált. Képes megölni Onfroi t, talán még őt magát is, hogy azután feleségül vehesse Isabelle t.
353 Most inkább adjon erős kíséretet a fiatalok mellé, hadd induljanak útnak! Így történt, hogy Isabelle viszontlátta az édesanyját és a Garizim hegyet, ahol gyermekkora legszebb részét töltötte. Valamelyest örült, hogy újra rátalál a szép palotára, Nablusz tiszta vizére és kertjeire.
354 A nyugalom, mely Isabelle t megérintette érkezésekor, nem tartott sokáig. Egymás után érkeztek a nagyurak zászlóikkal és embereikkel, akik betöltötték a várost és a palotát. Mindannyian tisztelettel és alázattal köszöntötték, a királynőjüket látták benne, és maga sem tudta, örüljön e ennek vagy sem.
355 Még ha egy erős férfi lenne mellette, aki képes vállalni a problémákat, és hatékonyan ellenállna a szultán támadásainak! Szép Onfroi ja erre képtelen lett volna. Gyűlölte a tábori életet, nem szeretett nehéz páncélt viselni, és nem is titkolta kifinomult irodalmárhoz illő békés természetét.
356 Emlék– j szem, gyerekkoromban jártam ott, gyönyörű hely, nem messze a tengertől... Ezek a szavak elszédíthettek egy fiatal lányt, akinek mostanáig csupa mosoly volt az élete, bár a lelke mélyén egy kis hang azt súgta, Onfroi távolról sem hős, és talán nem tudná megvédeni, ha arra kerül a sor.
357 A püspök ma estére itt lesz! Valóban, az öreg prelátus és a kísérete néhány órával később a nép éljenzésétől kísérve megérkezett Nabluszba. Másnap, miután kipihente magát, összegyűltek a palota nagytermében, mindenki a maga helyén, a maga lobogója alatt, ahogyan egykor Jeruzsálemben.
358 A zűrzavar közepén Tripoliszi Rajmund egy pillanatra lehunyta a szemét a katasztrófa súlya alatt. Amikor újra kinyitotta, Mária királyné gyengéden kivezette a lányát. Isabelle szíve szinte kiugrott a helyéről a ruha gyöngydíszei alatt. Belebetegedett a szégyenbe és a fájdalomba.
359 Elmegyek tibériási erődítményembe, ahol a feleségem és a négy fia tartózkodik, és nem mozdulok onnan. Isten óvja a királyságot, mely szintén halálos veszélyben van! Később megtudták, hogy hazatérve a gróf titkos tárgyalásokat kezdett Szaladinnal arra az esetre, ha az új királynő megtámadná.
360 Sarkon fordult, fehér kereszttel díszített nagy fekete köpenye ujjába rejtette a kezét, de egy perccel később visszatért. Arcán undorral az udvarnagy lábához dobta a kulcsot, majd ismét távozott. A kolostort elhagyva Courtenay hallotta, hogy az ispotályosok komoly hangja szomorú Misererét énekel.
361 A jövőben semmi sem áll mohósága útjába, és máris tervezgette a földeket és kincseket, melyekkel megajándékoztatja magát. Hisz Sybilla neki köszönhette a szép koronát, melyre oly büszke volt. Ő mérgezte meg a kis Balduint, hogy megfossza a régensségtől Tripoliszi Rajmundot.
362 Jocelin de Courtenay tudta, hogy bár az új király vitéz a csatában, majdnem ugyanolyan ostoba, mint Onfroi de Toron. Szép napok várnak tehát egy éles eszű és vállalkozó szellemű férfira. Miután Sybillát megkoronázták, a bárók kénytelenek voltak meghajolni és tiszteletüket tenni előtte.
363 Isabelle vagy Onfroi val együtt tér vissza a Krakba, vagy sehogy. Renaud, bármennyire is szeretett volna, nem mert tiltakozni. Tapasztalatból tudta, milyen fából faragták a feleségét, és nem szerette, ahogy az asszony félig leeresztette a szemhéját, hogy elrejtse szeme nyugtalanító villámait.
364 A palota orvosa kedélybetegséget állapított meg, melyet bonyolult orvosságokkal, imákkal és bőséges tömjénfüsttel próbált gyógyítani, melyek természetesen nem hoztak eredményt. Végül az egyik éjszakán, amikor egy könnyű ópium elaltatta a lányát, Mária leült az ágya végébe és várt.
365 A nyögések olyan kéjes sóhajoknak adták át a helyüket, hogy az anya zavarba jött: a lánya azt álmodta, hogy szeretkezik, és amikor egy keresztnevet suttogott, Mária rájött, hogy nem a férjével. Őszintén meglepődött, mert azt hitte, a testiség terén sikeres Isabelle házassága.
366 Nappal nagyon meleg volt, a helyiség azonban, melyben a muszlinbaldachinos ágy szinte minden helyet elfoglalt, kertre nyíló galériájának köszönhetően kellemesen hűs volt. Mint nyáron mindig, Balian meztelenül aludt. Mária levetette tunikáját, melybe burkolózott, és odabújt hozzá.
367 Egykor vonzódott Thibaut de Courtenay hez. Nem törődtem vele, azt gondoltam, rá vetíti át a nagy szeretet egy részét, melyet beteg bátyja iránt érez. Azután jött Onfroi, és bár nemigen tetszett ez a házasság, kénytelenek voltunk meghajolni az akarata előtt, hogy hozzámegy a fiúhoz, akiért rajong.
368 Néhány hónappal a koronázás után csábító hír jutott a fülébe: egy rendkívül gazdag, Kairóból Damaszkuszba tartó karaván fog elvonulni a birtokai határán. Jól felfegyverzett karaván volt, hiszen Szaladin egyik húgát kellett kísérnie, akit egy nagy hatalmú emírnek ígértek.
369 Egy hercegnő pedig nem utazhat népes kíséret s egyben felmérhetetlen kincsek nélkül. Mindez arany délibábként lebegett a vén bandita szeme előtt, aki képtelen volt ellenállni. Régóta megszerezte magának a nomád beduinok cinkosságát, akikkel végrehajtott néhány gyümölcsöző fosztogatást.
370 A hercegnő eltűnt, és senki sem tudta, mi lett vele, sikerült e megszöknie, vagy öngyilkos lett, hogy ne kerüljön élve a vén gazember kezei közé. A szultán mélységes felháborodásában követet küldött Jeruzsálem királyához, és követelte, hogy adják vissza a húgát és a karavánt.
371 A tér két oldalán felsorakozva a vörös keresztes fehér lovagok és a fehér keresztes vörös lovagok úgy álltak egymással szemben, akár egy hatalmas sakktábla bábui. Közöttük állt Guy király három követe fegyvernökével és őrmestereivel kibontott zászlóik selyemsuhogása alatt.
372 Az orrunk előtt a bizonyíték. Tegyen a belátása szerint, gróf úr, de én hű maradok a Templom szent küldetéséhez, és megvédelmezem a jeruzsálemi utakat minden behatolás ellen: harcolni fogok. Különben is bebizonyosodott, hogy ennek a nevetséges követségnek már nincs létjogosultsága.
373 Hírneve még a hitetlen földekre is eljutott. A hősiesség azonban nem párosult vaksággal. Kakunban ő is összegyűjtötte a híreket: az iszlám harcosok több ezren voltak. A küldöttség tagjait, az embereiket és Roger des Moulins ispotályosait is számítva ők úgy százötvenen lehettek.
374 Egy pillanatra Thibaut úgy érezte, a történelem ismétli önmagát, hiszen Tripoliszi Rajmundnak is könnyes volt a szeme. Ugyanakkor nem egy erőd égését nézte, hanem a mameluk lovasokat, akik lándzsájukat magasba emelve tértek vissza a táborukba, s némelyik végére templomosok fejét tűzték.
375 Bizonyára ő volt az egyetlen ember, aki megengedhette magának ezt a kihívással felérő kérdést a büszke gróf felé. Ez a családi kötelékeknek volt köszönhető, melyek összefűzték őket, mióta a tripoliszi grófnő, Tibériás hercegnője egyik fia feleségül vette Balian egyetlen húgát, Ermengarde ot.
376 Isabelle nem titkolta előle, hogy az apósa üldözi vágyával, és Onfroi nem képes megvédelmezni. Mária tehát húzta az időt, és nagyon várta Balian visszatérését: ő volt az úr Nabluszban, és senki nem mehetett se ki, se be az engedélye nélkül... Legalábbis ezt mondta a könyörgő férjnek.
377 Ernoul de Gibelet állt mellettük, aki egykor a fegyvernöke volt, de egy súlyos sebesülése után krónikásává nevezte ki, felismerve írói tehetségét. Éppen felolvasott valamit. A fiatalember vidám kiáltással sietett ura üdvözlésére, Mária azonban már futott is a férjéhez, és tüzesen megcsókolta.
378 Olyan aktívak voltak a választáskor, hogy Ridefort, aki jó szónok volt, győzött. Most szinte egyhangú volt a sajnálkozás, és ez érződött a rendház hangulatán is: néhányaknak erősen uralkodniuk kellett magukon, hogy tiszteletet tanúsítsanak a méltatlanná vált nagymester iránt.
379 Úgy éreztem magam, mint a tanítvány, aki mohón várja a mestere utasítását: éber és befogadó volt a szellemem. A barátját elnézve Thibaut arra gondolt, valóban nincs benne semmi a nélkülözéstől és önsanyargatástól elgyötört aszkétából, akinek leromlott teste nem tudja megfékezni lelkét.
380 Az egyensúly megteremtésére a keresztesek oltárt helyeztek a háromszorosan szent kőre. Valójában a kő kézzel fogható tanúja volt a Palesztinában élő különböző vallásos hagyományok egybefonódásának. Thibaut szeme hamar megszokta a félhomályt, és gyönyörködve nézte a kék és arany mozaikokat.
381 Jaj, milyen nehéz! Az ásó és egy vasrúd segítségével a két férfinak sikerült elmozdítania a követ, mely alatt lefelé vezető lépcső nyílt. Adam felszerelkezett egy fáklyával és egy olajlámpással. Mindkettőt meggyújtotta, és megindult Heródes egykori nagytemplomának mélye felé.
382 Ha így van, errefelé kell lennie – mutatott a déli falra, ahol a barázdált sziklát mintha egy hatalmas kéz rázta volna össze. – Nem tudom, hogyan tudnánk ketten felnyitni – tette hozzá hirtelen elkedvetlenedve. Lerogyott a földre, és szemügyre vette a falat, mely úgy tűnt, véget vet kutatásának.
383 Eközben Thibaut fáklyával a kezében lassan körbejárta a barlangot. Odaért az égető hamunyílásához. A hamvak befogadására gödröt alakítottak ki, mely megtelt, majd a legutoljára ráhullott mennyiség szürkés halmot alkotott, melyben nem teljesen elszenesedett csontdarabok látszottak.
384 Majd az utolsók leszünk... Ó, valami történt! Ez nem a reggeli ima! Valóban, nem a hajnali misére szólító békés, szinte diszkrét kongatás hallatszott, hanem erőteljes ha rangzúgás, mely egyre erősödött, és hazahívott minden templomost, aki ezért vagy azért a városban tartózkodott.
385 Furcsán csendes volt a város a perc súlyának tudatában. Mindenki tudta, hogy Szaladin a Szent Város elfoglalását tűzte ki célul, és a dühe előtt nem volt más akadály, csak ez a mozgó acélfal a zászlók suhogása alatt a reggeli hűvösben, mely hamar hőségbe fordul majd, hiszen júliusban jártak.
386 Ilyen drámai körülmények között a pátriárka feladata lett volna, és a király meg is kérte erre, de Heraclius – mintegy véletlenül – éppen beteget jelentett. Igaz, annyi erőfeszítést azért tett, hogy megáldja a harcba indulókat, de két pap támogatta a karját két oldalról.
387 Valamivel hátrébb kifürkészhetetlen, komoly arccal ott lovagolt az öccse, Amaury, a főparancsnok. A Szent István kapu felé haladva a templomosok hadoszlopa elhaladt a Toron 62 Muzulmán apától és keresztény anyától született helybéliek, akik önként szegődtek a rend szolgálatába.
388 Thibaut ösztönösen felpillantott a teraszra, és hevesen megdobbant a szíve: Isabelle ott volt. Talpig fehérbe öltözve állt a hölgyei gyűrűjében, fátyollal befont haja védelmében, és őt nézte, miközben súlyos könnycseppek gördültek alá az arcán. A tekintete ereje vonzotta Thibaut t.
389 Mert már azelőtt, hogy a lány ujjai az ajkát érintették volna, hogy néma csókot küldjenek felé, tudta, hogy az egykori szerelem visszatért, a házasság Onfroival csak szeszély volt, és ismét övé a szív, melynek elhagyása oly fájdalmas volt annak ellenére is, amit Balian d'Ibelintől megtudott.
390 Alig állt fel a tábor, amikor nyugtalanító hír érkezett egy sebesült lovassal: személyesen Szaladin vette ostrom alá Tibériás várát, melyet egyedül Eschive hercegnő védelmezett, akit magára hagyott mind a férje, mind a négy fia. Azonnal összeült a tanács a király nagy vörös sátrában.
391 Ha azonban a muzulmánok elfoglalják, nem tarthatják meg. Ha lerombolják a falakat, újjáépítem őket. Ha foglyul ejtik a feleségem és az övéit, kifizetem a váltságdíjukat, mert inkább Tibériás szenvedjen vereséget, mint hogy a Szentföld vesszen el. Jól ismerem az országot.
392 Guy de Lusignan természetesen ezt a javaslatot is elfogadta... Alighogy kiadták a riadóparancsot, a bárók futottak oda hozzá, hogy jobb belátásra bírják, de a méltatlan nagymester túlságosan meggyőző volt: a király kitartott döntése mellett, és nem volt hajlandó magyarázatot adni.
393 Ráadásul úgy látom helyesnek, ha egy Courtenay van az első sorokban, mivel az udvarnagy kineveztette magát Akra elöljárójának, és ki sem mozdul onnan. Ehhez nem volt mit hozzátenni. Csak meghajolni és köszönetet mondani lehetett. Thibaut beállt a tíz lovag körébe, ahol egy hely üresen maradt.
394 Büszke és boldog volt a megtiszteltetéstől, mely őt és Balduin emlékét érte, mégis zavarba jött. Valóban méltó rá, hogy ott legyen, amikor megszegi a regulát, és talán megsérti Istent azzal, hogy a Hitetlen gyűrűjét viseli? Talán valahol el kellett volna rejtenie a cellájában.
395 Másrészt úgy gondolta, talán hasznos lehet a királyság számára, és hátrálásra késztetheti Szaladint abban az esetben, ha az ő fegyverei kerekednének felül. Feltéve természetesen, hogy a szultán hajlandó állni a szavát, melyet egy szabadon bocsátott fogolynak adott, s mely talán csak tréfa volt.
396 Visszavonulásról azonban szó sem lehetett. A szultán előőrsét alkotó könnyűlovasok hamar felfigyeltek a hosszú fémkígyóra, mely Hattin felé kúszott, s melynek páncélja villámokat szórt. Támadni kezdték a hátvédet a gyors, íjakkal felfegyverzett lovasok, akár a kirajzott darazsak.
397 Gérard de Ridefort, aki az ellenséges nyilaktól már elveszítette néhány emberét, azt javasolta, hogy álljanak meg a kis Marescalia erődnél, ahol van víz. Odaérve azonban azt látták, hogy a kutak szárazak... Mégis megpihentek. Lehetetlen volt lefelé vágtatni a tóhoz a sötétben, veszélyes utakon.
398 Muszáj volt pihenniük, így aztán táborverés nélkül elhelyezkedtek, ahogy tudtak. Az Igazi Keresztet a földbe állították, és az azt kísérő templomosok két ötfős csoportban váltották egymást, hogy körülállják, ahogyan kell: egyenesen, két kezüket a földbe szúrt kardjuk markolatán nyugtatva.
399 Beburkolták a lepelbe, melybe bizonyos alkalmakkor csomagolták. Óvatosan visszaterítették rá a homokkal kevert földet, melyen egy pillanatra térdre ereszkedtek egy utolsó imára, s olyan fájdalmas könnyeket hullattak, mintha anyjukat temették volna el. Azután felálltak, és megölelték egymást.
400 A szerencsétlen napon a kérlelhetetlen napsütésben a frank lovagok másodszor is felfegyverkeztek. Táplálék híján a tűz kialudt a Hattin szarv elfeketedett lejtőin. Először azt hitték, sikerrel járhatnak, hiszen régi taktikájukhoz híven a török csapatok szétnyíltak, hogy utat engedjenek.
401 Hatalmas kiáltásokkal a zászlaja köré szólította a lovagjait, az élükre állt, és kétségbeesett támadásba lendült, mely azonban olyan viharos volt, olyannyira átjárta az őrült vitézség, hogy majdnem elérte magát Szaladint is, aki egy kis magaslatról szemlélte a csatát fia, Afdal társaságában.
402 Mindegyikük azt a kegyet kérte, hogy kivégezhessen egy foglyot: kivonták a kardjukat és feltűrték a ruhaujjukat63... Szaladin pedig megadta nekik, amit kértek. Iszonyatos volt, ami ezután következett, hiszen még Allah nevében sem lesz valakiből egy csapásra gyakorlott hóhér.
403 Voltak, akik rendesen elvégezték a feladatukat, mások azonban ügyetlenek vagy erőtlenek voltak, és mészárolták áldozatukat, olyannyira, hogy be kellett segíteni nekik. A szerencsétlenek kitartó bátorsággal imádkoztak. Néhányan zsoltárt énekeltek, míg a vas el nem metszette hangjukat.
404 Amikor ő az egyetlen, aki méltatlanul viselte a fehér köpenyt azok között, akik tiszta és vitéz lovagként hűek maradtak esküjükhöz és a Mindenható Úrhoz, és akiknek vére vörös sárrá változtatta ezt a földet? A szultán fehér fogai egy pillanatra meghatározhatatlan mosolyban csillantak meg.
405 Thibaut t mélyen lesújtotta az is, hogy országa, igaz, nemes, de mégiscsak ellenséges kézbe került. A foglyok azt hitték, mindjárt megjelennek a hóhérok véres görbe kardjaikkal, és kihúzták magukat, hogy méltón haljanak meg, amikor Szaladin tapsolt egyet. Fekete szolgák léptek be.
406 Nagy szükségük volt a pihenésre, s a táborban megtartott ünnep lármája sem zavarta őket, melyet csak az esti imára hívó szó szakított félbe, melynek nyomán a muzulmánok ott, ahol voltak, arccal Mekka felé fordulva letérdeltek. Thibaut felébredt éjszaka, és egy percig nyitva tartotta a szemét.
407 A szultán, ezt tudta, nem háborúzik hölgyekkel. Gyakran elnézőnek mutatkozik irányukban, sőt, a nemes hölgyekkel még udvarias is. Eschive hercegnőt is, aki a tornya magasából végignézte a tragédiát, bizonyára szabadon engedik, sőt még kíséretet is kap, hogy csatlakozzon a férjéhez.
408 Még messze van az éjszaka vége. Beleereszkedhetünk a vízbe, és elúszunk addig, hogy kikerüljünk a muzulmán előőrs látómezejéből, aztán elmegyünk Belvoirig, az ispotályos erődig, mely a Jordán völgyét felügyeli hat vagy hét mérföldre innen. Kis szerencsével találunk lovat, mely túlélte a vérontást.
409 Különben sem tudott volna mást tenni. A lehető legnagyobb csendben elhagyták a sátrat: nem őrizték őket. Odébb, a nagy sárga sátornál, mely körül az emírek sátrai sorakoztak, akár a kiscsirkék a tyúk körül, tovább folyt az ünnep a fáklyák fényénél, a katonák énekével és a sülő hús illatával kísérve.
410 Kellemes meglepetés érte: a legenyhébb ellenállásba sem ütközött. Jocelin de Courtenay volt a város elöljárója, vagyis kormányzója. Eljutott hozzá a tibériási események szörnyű visszhangja, és Szaladinnak elég volt felbukkannia, hogy csinos kereskedőküldöttség élén átadja neki Akra kulcsait.
411 Gázában és Askalonban szintén nem Szaladin önkéntes segítőinek szája íze szerint történtek a dolgok. Guy de Lusignan névleg még mindig a város ura volt, ahová egykor bezárkózott Sybillával, hogy packázzon a leprás királlyal, aki még haldoklásában is összeszedte az erejét, hogy harcra keljen velük.
412 Szinte minden védő meghalt vagy fogságba esett, és sok menekült érkezett a vidékekről, melyeket az emírek fosztogatnak. Olyan emberek, akik nem akarnak meghalni vagy rabszolgasorba kerülni. Sírva könyörögtek, hogy adjak nekik fegyvert, és tanítsam meg őket a használatukra.
413 Mióta megtudta, mi lett a hadsereggel, megsokszorozta magát. így történt, hogy életében először Thibaut szinte baráti fogadtatást kapott a férfitól, aki gyűlölte őt. Kölcsönös volt ez a gyűlölet, hiszen a lovag képtelen volt elfelejteni a rosszat, melyet a pátriárka Guillaume de Tyrnek tett.
414 A helyiek majdnem megnyúzták, mert őt teszik felelőssé a balsorsukért. Azt mondják, elrabolta a koronát Balduintól, hogy egy gyáva senkiházinak adja. Ami még rosszabb: azzal vádolják, hogy megölte a tulajdon fiát, a kis Balduint. Az egyik éjjel elutazott a hölgyeivel és a szolgáival.
415 Jaffa felé szökött, ahol hajóra szállt Akra vagy Tyr irányába. Ennél többet nem tudok. Beszélgetés közben a három férfi elérte a Szent Sírt, ahol az újonnan érkezettek imádkozni akartak, mint bármely célhoz ért zarándok, mint bármely jeruzsálemi, aki hosszú utazásról tér meg.
416 Balian d'Ibelin visszatérte óta fegyverforgatásra tanított minden férfit, aki csak alkalmas volt rá, valamint a nemesi vagy polgári családok fiait, akiket tizenhárom éves kor felett lovaggá ütött, örömmel tapasztalva a közös akaratot a város és a szerencsétlen menekültek megvédelmezésére.
417 Ha nem kér belőle, tudassa velem. Thibaut ezzel sarkon fordult, és megindult a citadella felé, pontosan abban a pillanatban, amikor felszakadt a hatalmas fekete felhő. Valóságos vízözön zúdult a kiszáradt földre, bekergetve az embereket házaikba. Hamarosan folyékony függöny állt a két barát közé.
418 Igen szomorú állapotban érkeztek ide, mert ahogy beszélik, a szultánnal előfordul, hogy könyörületes, de az emírjeivel sosem. Allah nevében ölnek, gyújtogatnak, fosztogatnak, erőszakoskodnak és kínoznak. Marietta megsebesült. Egyenesen a palotába jött, remélve, hogy szorítanak neki egy kis helyet.
419 A selyemlepedőkből, a puha matracokból, a lágy, hímzett párnákból nem maradt semmi. A lesoványodott test vékony szalmazsákon feküdt lepedő és takaró nélkül, mindössze fehér apácaruhába öltözve, mely arra emlékeztetett, amilyet Balduin viselt előszeretettel, amikor levetette páncélját.
420 A templomosok és az ispotályosok mind erre esküsznek fel... Elhallgatott, mert az asszonyban újra felébredt a fájdalom, melyet az ópium átmenetileg elcsendesített. Josefa orvosságot töltött egy aranykupába. Marietta mozdulatát megelőzve Thibaut lehajolt, és feltámasztotta Ágnest, hogy inni tudjon.
421 Vagy menj innen! Az asszony kénytelen volt engedelmeskedni: odavitte a kis kék és arany dobozt, úrnője parancsára kinyitotta, és elővett belőle egy csodálatos, súlyos aranyláncot, melybe igazgyöngyöket és karbunkulusokat foglaltak. Az ékszer egyaránt illett férfiakhoz és nőkhöz.
422 Odakint harang csengése hallatszott, és még mielőtt őszinte meghatottsággal köszönetet mondhatott volna, kinyílt az ajtó a prelátus előtt, akit két gyertyavivő és egy tömjénező kísért. Aranyszövettel letakart kelyhet hozott a kezében. Térdre ereszkedtek előtte, majd Thibaut távozott.
423 Mindenki tudta, milyen kapcsolat fűzte az elhunythoz, de mindig is jó szónok volt, és megtalálta az egyszerű, mégis megkapó szavakat, hogy leírja a szép hölgy kegyetlen utolsó napjait, aki egész életében a kéjt hirdette, mégis bűnbánatban és szegénységben tudott meghalni.
424 Amint elindultak a palotából, megszólaltak a lélekharangok. Thibaut őszinte szívvel imádkozott Ágnesért, akinek rossz életmódja és mohósága oly sok bajt okozott a királyságnak, de aki Thibaut szemében megváltotta bűneit a szeretettel, melyet leprás fia iránt tanúsított.
425 Újra benépesült a Templom, és nagymester híján, aki változatlanul fogságban volt, udvarnagyot választottak. Thierry testvér hatalmas megkönnyebbüléssel adta át kezébe a birtok és a vagyon feletti felelősséget. Az elkövetkező napokban Thibaut nem is látta Adamot. Biztosan sok dolga volt.
426 Ráadásul nem hiszem, hogy a gazdád valaha is visszajön ide. Én pedig az örököse, a fia vagyok. Tehát add ide a kulcsokat, és engedj be! Az etióp legyőzötten engedelmeskedett, leakasztotta az övéről a kulcscsomót, és felé nyújtotta, majd mélyen meghajolt, és félrehúzódott.
427 Thibaut visszatette kardját a hüvelyébe, és örömteli remegését elnyomva a karját nyújtotta Isabelle nek, hogy bevezesse az udvarba. A menekültek a nyomukban haladtak. Férfiak, nők, gyerekek és öregek lepték el a földszinti termeket, örömkiáltásokkal és hálatelt szavakkal.
428 A hercegnő azonban máris egy terhes asszony fölé hajolt, aki éppen elvesztette az eszméletét. Thibaut ekkor látta, hogy nincs egyedül, ahogyan először gondolta, hanem három cseléd kíséri tépésekkel, kötésekkel, balzsamokkal, olajokkal és minden elsősegélyhez szükséges eszközzel megrakott kosarakkal.
429 Az egyikük a kövér Euphémia volt: ő kenyeret és bort hozott, melyet máris osztani kezdett. Miközben Isabelle Thibaut számára meglepő szakértelemmel ellátta az asszonyt, utasításokat adott, hogy húzzanak vizet és keressenek szénát, hogy fekhelyet készítsenek a legkimerültebbeknek.
430 Lázasan végignézte a kulcscsomót, kereste a megfelelőt, kipróbált kettőt, melyek nem illettek a lakathoz, majd végül megtalálta az igazit, mely a legújabb volt mind között. A jól megolajozott zár nem kérette magát, és az alacsony, vastag ajtó kinyílt. Kellemetlen szag áradt ki mögüle.
431 Az egyik bokájára hegesztett vaskarika kötötte a falhoz, ami azonban nyomorúságos állapotát tekintve felesleges óvintézkedés volt. Piszkos, meggyötört, tragikusan sovány és férgek lepte testén kívül Thibaut csak hosszú, kócos fekete haját látta, mely eltakarta az arcát.
432 Thibaut mégis rátalált a Jozefát utcában, nem messze az ugyanezt a nevet viselő vesztőhelytől: éppen egy asszony égési sérüléseit kezelte egy balzsammal, aki megégette magát az üstjével. Kénytelen volt fékezni türelmetlenségét, míg az asszony megfelelő kötést nem kapott.
433 Menet közben Thibaut amennyire tudta, elmesélte, hogyan találtak rá, és milyen állapotban van a lány. Isabelle szobájában találták, ahol Simon még mindig mellette volt: apró kis ütésekkel óvatosan levette a karikát, miután amennyire csak tudták, beburkolták a sebesült lábat.
434 A kis Helvis, a harmadik ott téblábolt körülöttük, igyekezett megzavarni a tanulást, és egy jázminvirággal a húga orrocskáját csiklandozta. A két idősebb fiút, Jean t és Philippe et már férfiak kezébe adták, hogy megkezdődjék lovagi nevelésük. Bájos volt a látvány a kis, viráglepte kert díszletében.
435 A kicsik nevetése ragadós volt, és Komnenosz Mária különben sem volt szigorú anya. Velük nevetett, tudta nélkül is megnyugtató képet küldve az érkező felé, akinek szemét még eltöltötte az iménti borzalmas látvány a könyörtelen ostromra készülődő város mindennapos nehézségei után.
436 Most, azok után, amit megismertem a nagymester tetteiből, képtelen vagyok elviselni a gondolatot, hogy vakon engedelmeskedjem neki, ahogyan azt a szabályzat megköveteli. Ha a Templom nagy is volt valaha, ma nem az, és úgy határoztam, mostantól a magam módján imádkozom Istenhez.
437 A szerencsétlent verték, megsebezték, megégették, bizonyára többször megerőszakolták, ritka kegyetlenséggel, hisz szétszaggatták a bensőjét. Azt hiszem, éheztették is: félelmetesen sovány, és az utolsó napokban az őrzője, aki bizonyára pontos utasításokat kapott, elfelejtett inni adni neki.
438 Isten megengedné, hogy ez az élet, melyet teljes egészében a legtisztább szerelemnek szenteltek, a falakon kívül, egy lepratelep rémségében végződjön, melyet a törökök, ha ideérnek, biztosan sietve felégetnek majd? Körülnézett, és rémült arcokat látott a lépcsőn és az ajtókban.
439 Látta, hogy Isabelle még mindig térden állva, meggörnyedt vállal imádkozik, lehunyt szemmel és akkora tűzzel, hogy összekulcsolt keze ízületei kifehérednek bele. Hallotta a csendet. A félelemből született csendet, mely máris a kinti árnyak közé taszította a fent pihenőt.
440 Mit tegyen, hogy megkímélje Balduin szerelmét a legnagyobb borzalomtól? Ölje meg, itt, ebben az ágyban? Keze gépiesen a tőre markolatát kereste. Abban a pillanatban azonban, amikor kivonta volna, valami, egy ismeretlen erő, mely ellen semmit sem tehetett, lefogta a kezét.
441 Thibaut imádkozott. Hosszan. Észre sem vette az idő múlását, olyan lázasan könyörgött a megfeszített és feltámadt Megváltóhoz és minden élő Atyjához. Semmi válasz nem érkezett. Az itt nyugvó király bizonyára nem hallotta őt, hiszen a remélt hang nem szólalt meg a lovag fejében.
442 A sír kövén a gyertyák lángja életre keltette a mozdulatlan arcot, melyről minden seb eltűnt, a barna foltokkal együtt. A lány homlokán a bőr újra tiszta elefántcsont volt, és mellkasán összefont kezei tisztán ragyogtak. Thibaut nem hitt a szemének, és felemelte a fejét.
443 A népnek joga van látni. Különösen most, hogy baj közeledik felé. Heraclius összezavarodott, nem tudta, mit felelhetne. Inkább kiadta a kért utasítást, és Thibaut karjában Ariane nal, nyomában Isabelle lel megjelent a kapuban, melyet most már több tucat fáklya világított meg.
444 Az őrszemek tüzet jeleznek a város környékéről. Jeruzsálem népe egész éjjel a Szent Sír körül gyülekezett, reményteli dalokat énekelve és lázas imákat mondva. Amikor azonban felkelt a nap, megvilágította Szaladin seregét, erős egységeivel és ostromgépeivel, melyek felsorakoztak a falak előtt.
445 Ha személyesen jelen volt, az emírjei is egészen más magatartást tanúsítottak. Jóságosan bánt a meghódított területek lakóival, különösen a görög vagy szíriai eredetűekkel, hogy megértesse velük, hogy felszabadítóként érkezik hozzájuk. Nincs miért félteniük tőle az életüket vagy a javaikat.
446 Komnenosz Mária görög eredetű volt, Szaladin pedig írásban felajánlotta neki, hogy helyezze magát és gyermekeit az ő védelme alá, de az asszony nem volt hajlandó elhagyni gyengéden szeretett férjét. Ezután megkezdődött az ostrom, és hamar egyértelművé vált, hogy nehéz idők következnek.
447 Nem adták meg magukat ellenállás nélkül, hiába voltak alig hatezernél többen a harcosok – egy olyan városban, mely Hattin előtt körülbelül százezer lakost számlált! – a hatalmas sereggel szemben. Szívüket megacélozta a hit, és ezt hamarosan a törököknek is látniuk kellett.
448 Elmélyítették az árkokat, megerősítették a kapukat, kő– és nyílhajítókat állítottak fel a falakon, ahol halomba rakták a köveket, a fahasábokat és az üstöket a forró olajnak, valamint jelentősen leszűkítették a legszélesebb járatokat. A nők és a gyerekek is segédkeztek.
449 Az egyházi énekek hangjára mindenki tette, amit tudott, hogy megvédje a várost. Elég rövid – kéthetes –, de ritka kegyetlen ostrom volt. Szaladin két nagy ostromgépet vetett be, melyre a falakon felállítottak válaszoltak. A frankok kitartottak, és több ponton is ellentámadásba kezdtek.
450 Szaladin egyiptomi utászainak, akik az ostromgépek védelmében dolgoztak, sikerült rést ütniük a falban. Ekkor a védők vezérei amilyen merész, olyan kétségbeesett tervet eszeltek ki: megpróbálnak tömegesen kitörni a sötétedés árnyai közt, hogy utat törjenek vagy karddal a kezükben haljanak meg.
451 Leromboljuk a Templomot és minden szentélyt, mely egykor az önök szentélye is volt. Lemészároljuk az ötezer muzulmán foglyunkat és a haszonállatokat, azután mind kitörünk, és higgye el, egyikünk sem hal meg anélkül, hogy ne ölt volna meg legalább egyet az ön emberei közül.
452 Fájdalmas könnyek tolultak a szemükbe, melyeket minden erejükből igyekeztek visszafojtani', hisz rettenetes csapás volt ez számukra: biztosra vették, hogy isteni jelképüket biztonságosan elrejtették. Thibaut szíve őrülten dobogott, miközben napbarnított arca hamuszínre váltott.
453 Minőségiek az igazgyöngyök és a drágakövek is. Csakhogy túlságosan új, túlságosan tiszta ez az arany: az Igazi Kereszt aranyán horpadások és apró karcolások vannak. Ráadásul a kidudorodó oszloptörzset, melynél fogva vinni lehet, három rubin és három topáz díszíti: itt csak rubinokat látok.
454 Mindössze annyit adtak össze, amennyivel hétezer ember szabadságát vásárolhatták meg. Nem használt sem a parancs, sem a kérlelés. Amikor Balianból, aki mindenét odaadta, kitört a harag, Thibaut megjegyezte, hogy a templomosok vagyonának nagy része valószínűleg már elhagyta Jeruzsálemet.
455 Meggyőződése szilárd alapra épült: az ostrom alatt egyetlenegyszer sem látta Adamot a falon harcoló testvérek között. Amikor pedig Szaladin feltételeinek megismerése után elment a rendházba, és kereste, a kapus őrmesterek azt mondták, hogy Adam és két további testvér a törökök érkezése.
456 Azt ellenben remekül el tudta képzelni, hogy a menekülők kísérete mellett titokban magával vitte a rend kincseit is. És miért ne lehetnének közöttük a kőtáblák? A küldetése teljesítése után Adam mostanra bizonyára Provence felé hajózik, ahonnan visszatér szülőföldjére, Picardiába.
457 Ezenfelül a szultán szigorú parancsokat adott, hogy a fő közlekedési útvonalakat a csapatai őrizzék, határozottan megtiltva, hogy bárkit is zaklassanak vagy fosztogassanak. Végül engedélyt adott az ispotályosoknak, hogy még egy évig a városban maradjanak a betegek ápolására.
458 Megmerevedett az akarattól, hogy büszke és határozott maradjon, egy kézzel vezette lovát, a másikban pedig a jeruzsálemi királyok zászlaját vitte, mely nem lobog többé a Dávid tornyon. Thibaut de Courtenay és Ernoul de Gibelet léptettek a nyomában, majd a többiek követték őket.
459 A városba menekült néhány apáca bizonyára beleveszett a hatalmas tömegbe... Thibaut könnyek felhőzte tekintete még egyszer végigsimogatta a zuhatagokat, a hegygerinceket, a dombokat, ahol oly sokszor vadászott, futkározott, vágtatott Szultán fekete, lobogó farka nyomában.
460 Tyr pedig szinte bevehetetlen. Először is földrajzi fekvése miatt: erős város, melyet a Földközi tenger kék hullámai vesznek körül, s mely csak egy keskeny földsávval kapcsolódik a szárazföldhöz, amit egykor Nagy Sándor hozott létre mesterségesen, s ami körül a vastag falak értékes kikötőt óvtak.
461 Nem volt akárki. A francia király és a német császár rokona volt, s joggal tartották kora egyik legjobb kapitányának. Kemény volt, határozott és nagyra törő, s eszébe jutott, hogy a kis Balduin az unokaöccse volt, és bár a gyermek már nincs az élők sorában, őt is érinti az öröksége helyzete.
462 Partra szállt csapatával a lakosok és a helyi garnizon ujjongása közepette. Azonnal megválasztották parancsnoknak. Berendezkedett, és megkezdte a város védelmének megszervezését. Azután várta az eseményeket, melyek közül az első a jeruzsálemi menekültek érkezése volt...
463 Ahhoz pedig, hogy elérje a tápláló forrást, mindent le kellett volna rombolnia. A menekültek fejében különféle gondolatok kavarogtak, de sokan úgy érezték magukat, mint az ígéret földje felé igyekvő zsidók, s hosszú sorokban vonultak az árnyas, régi római úton, melyet ókori sírok szegélyeztek.
464 Mindannyian pihenésre vágytak a városban, mely az üdvösség utolsó kapujaként tűnt fel a szemükben. Bár néhányan úgy gondolták, ez talán csak az utolsó állomás az apokalipszis előtt, a legtöbben reménykedtek, hogy Isten megkönyörül rajtuk, és csodát tesz, hogy bekötözze a sebeket.
465 Várom a tisztelgését! – tette hozzá finoman felemelve kesztyűs kezét, melyen ott csillogott a pásztorgyűrű. Ebben a pillanatban olyan erő sugárzott belőle, hogy a márki kénytelen volt meghajolni. Térdet hajtott, és megfogta a kezet, melyet kegyeskedtek felé nyújtani, hogy megcsókolja a gyűrűt.
466 A két fiatal mosolyára a márki fekete szemöldökét ráncolta, és Thibaut, ahogy felegyenesedett, ellenséges tekintetbe ütközött. Azonnal tudta, hogy Montferrat és ő sosem lesznek barátok. Azonban nem zavartatta magát: ahogy meglátta a falon, rögtön ellenszenvesnek találta a márkit.
467 Istennek hála, volt elég hely. Tyr két szigetre épült, melyet egykor Hiram egyesített küklopszi munkálatok árán, és a frank királyság egyik gyöngyszeme volt. Jelentős volt kikötője a rendkívül termékeny vidék szélén, mely nem kevésbé termékeny kereskedelmet bonyolított.
468 Genova, Pisa és Velence hajói használták már régóta Tyr mólóit, ahol gazdag lerakatokat hoztak létre. Ez volt az egyik, ha nem a legjelentősebb oka, hogy Conrad de Montferratot, aki szintén az olasz csizmán született, kedvezően fogadták, és hamarosan megválasztották a város első emberének.
469 Úgy tartották, hogy abban az időszakban alapították, amikor a zsidók visszatértek Egyiptomból időszámításunk előtt 2750 ben. Aztán a föníciaiak lakták, akiknek gazdag tengerparti fővárosa lett, és akiknek hajói egymás után hozták létre a lerakatokat Szicíliában s az észak afrikai partvidéken.
470 Heracliust, a kincseit és a papságát természetesen az érseki palotában szállásolták el, ahonnan nem is oly régen elűzte Guillaume ot. A veronai zsinat óta ismerte a cím jelenlegi birtokosát, azt a Josse t, akit a leprás király Sybilla és a burgundi herceg házasságának tárgyalásával megbízott.
471 Szigorú erkölcsű férfi volt, akivel talán nehéz lett volna az együtt lakás, ám Josse távol volt: amikor a királyság alapjai repedezni kezdtek, az érsek Nyugatra ment, hogy keresztes hadjáratot hirdessen és rávegye a királyokat, hogy többet törődjenek a veszélyben forgó Szentfölddel.
472 A tyri érsekségen, Montferrat vizslató tekintete alatt elképzelhetetlen volt az együttélésük. Heraclius tehát az egyetlen lehetséges kiutat választotta: maga is útnak indult, hogy a világ nagyságainak, s elsősorban a pápának beszámoljon a frank királyság sanyarú sorsáról.
473 Ó, elhatározta ő, hogy ékesszólását – melyet joggal ismertek el – a jó ügy szolgálatába állítja, de nem feledkezett el arról sem, hogy pátriárkái címe, bár elvesztette a székhelyét, továbbra is az egyház egyik legrangosabb tagjává teszi. Ehhez mérten bánnak majd vele Rómában is.
474 Még utoljára misét celebrált a mólón egybegyűlt tömegnek, és bőségesen osztotta áldását. Szokásaival ellentétben fekete szerzetesi csuhát viselt, hogy nagyobb hatást tegyen a lelkekre. A szeretője és a gyermeke azonban már előző este elfoglalta helyét a nagy hajó hátsó kabinjában.
475 Mivel most már csak egyszerű menekült volt, mint bárki más, Tyrbe utazott, ahol különféle érzelmekkel fogadták. Balian és a felesége a legkevésbé sem örültek neki. Mária és Étiennette túlságosan régóta gyűlölték egymást ahhoz, hogy a nehéz idők változást hozhattak volna ebben.
476 Túlságosan szerette ahhoz, hogy ne aggódjon érte, az iránta érzett szeretete azonban – s ez nem új felfedezés volt számára – sokkal inkább egy anya gyermeke iránti érzéseire hasonlított, mint egy hitvesére. Most már volt összehasonlítási alapja, s ez nem Onfroinak kedvezett.
477 Olyannak látta végre, amilyen: túlságosan szép, túlságosan lágy, puhány, félénk, sőt gyáva fiú, akit mértéktelenül lesújt javainak elvesztése, és aki állandóan megnyugtatásra szorul a fenyegető, viharos időkben, a fegyverekkel teli világban, melyből semmit sem ért, s melytől retteg.
478 Csakhogy Isabelle kiábrándulásában már nem találta meg ugyanazt az örömet a szerelmi játékokban, mint házasságuk elején, sőt, terhére volt a közeledés. Semmit sem mutatott ki ebből, hiszen sajnálta a fiút, és nem az ő hibája volt, hogy nem hasonlított a képre, melyet magában festett róla.
479 Olyan közel és mégis milyen távol! Amint Étiennette ismét a keze közé kaparinthatta, Isabelle gyakorlatilag fogoly lett a házban, ahonnan csakis az anyósa vagy Josefa kíséretében léphetett ki, aki gonoszságban felért úrnőjével. Onfroi sosem ment el otthonról, félt a bárók kendőzetlen tekintetétől.
480 A lány nem ellenkezhetett, hisz kezdődött a mise. Thibaut is szenvedett. Szíve mélyén kincsként őrizte a néhány nap emlékét, melyet Isabelle közelségében tölthetett el, mielőtt Onfroi és az anyja felbukkantak. Most azonban megtiltotta magának, hogy szerelme közelébe menjen.
481 Isabelle az övé lesz, ellenezze bár az egész világ! Egyelőre azonban későbbre kellett halasztania szerelmi tervei megvalósítását. Megtörtént, amire Jeruzsálem bevétele óta számítani lehetett: Szaladin serege tábort vert a földnyelv végén, elállva a szárazföldre vezető utat.
482 Mivel pedig a rossz hírek nem járnak egyedül, egyiptomi flotta vitorlái rajzolódtak ki a horizonton. Miután kiadta a megfelelő parancsokat, melyekkel megelőzhették a falak és a kikötő védelmének hanyatlását, a márki összehívta a város fontos személyiségeit a kastély nagytermébe.
483 Semmi sem veszett el, ha él a hitük, hiszen segítség érkezik majd. Tudom, hogy nyugaton szervezik a keresztes hadjáratot, és nemsokára megérkeznek a csapatok, mert egyetlen korona viselésére méltó király sem nézheti tétlenül, hogy a Szent Sírt ismét bemocskolják a hitetlenek.
484 Montferrat halottsápadt lett, ahogy a rabszolgák az ároktól nem messze felállítottak egy póznát, melyhez kikötözték az öregembert, aki szinte eszméletét vesztette kimerültségében, ám ajka mozgásán látszott, hogy imádkozik. Mindenki visszafojtotta a lélegzetét, átérezve a fiában dúló harcot.
485 Thibaut hálát adott az égnek: a kikötőn kívül erősen hullámzott a tenger, és a part felé sodorta a csónakot, de Jean d'Arsuf szilárdan tartotta, és némi erőfeszítés után megérkeztek a nemrég megnyitott árokba. Az átvágott földnyelv ott húzódott felettük, akár egy kis fal.
486 Thibaut csáklyával a kezében felállt. Meglengette, eldobta, majd meghúzta. Elsőre sikerrel járt: a vashorog szilárdan megakadt. Azután csuklója erejével felkapaszkodott, és elérte a földet. A földnyelv elhagyatott volt, a végén azonban ott ragyogtak a muzulmán tábor tüzei.
487 Thibaut is hallotta. Fáklyákkal felszerelkezett férfiak közeledtek. Bizonyára meg akarták nézni, hogy van a fogoly. Thibaut nem várta be őket. Egy szempillantás alatt leereszkedett a csónakba, és megpróbálta kiszabadítani a csáklyát, de az erősen tartott. Hátra kellett hagynia.
488 Együttes erőfeszítéssel megkerülték a lánc tornyát, éppen abban a pillanatban, amikor a katonák elérték a póznát. Még hallották dühödt kiáltásaikat, valamint a harcosok erre felelő gúnyos nevetését, akik a várfalról íjjal a kezükben figyelték a mentőakciót, anélkül, hogy észrevették volna őket.
489 A kikötőben, melyet most tűz világított meg, Conrad de Montferrat és Balian d'Ibelin várta őket egy vízbe merülő kőlépcső tetején, melyet síkossá tett az eső. Jean ügyesen kikötötte a csónakot egy rozsdás karikához, Thibaut pedig máris felemelte a mozdulatlan öregembert.
490 December 30 ának éjszakáján Montferrat a lehető legnagyobb titokban kifuttatta a kikötőből hajóit két provence i gálya kíséretében. Teljes volt a meglepetés: öt muzulmán hajót megtámadtak és elfoglaltak. Ezt látva az öt másik elmenekült Bejrút felé, de a frank hajósok üldözőbe vették őket.
491 Annál is veszedelmesebb lett volna tovább makacskodnia, mert a kémeitől megtudta, hogy Rőtszakállú Frigyes vezetésével keresztes hadsereg készül útnak indulni. Feloldotta tehát az ostromot, és visszatért Damaszkuszba, mélységes felháborodással Montferrat márki iránt, akit nem lesz könnyű megtörnie.
492 Mindketten tudták, mit jelent az egykori föníciai város: legyőzhetetlen erődítményt a végtelen tengeri horizontokkal szemben. Miért ne használnák kiindulópontul a területek visszahódításához? A szent helyek elvesztése talán végre felrázza az európai uralkodók önző tétlenségét.
493 Menjen vissza a kastélyba! Mondja meg Balian nagyúrnak, hogy felkeresem Fabrégues urat, a provenge i kereskedőt. Ezzel magára hagyva az elképedt fiatalembert nagy léptekkel távozott, és felfelé vette az irányt a főutcán a Zöld palota felé, ahol a provence iak üzletei álltak.
494 A templomot I. Balduin alatt építették újjá bizánci stílusban, szép porfíroszlopokkal, melyek egykor az eredeti bazilikához tartoztak. Odabent a számos olajlámpás apró lángjának fényében asszonyok tolongtak. Mindig sokan voltak a vészterhes időkben, de egyikük sem hasonlított Isabelle re.
495 Akár tetszett, akár nem, annak a férfinak a vére csörgedezett az ereiben, bosszúszomjas vér, mely nem ismer megbocsátást annak számára, aki megkínozta Ariane t, azután, hogy lopni merészelt az enkobaolajból, melyre oly nagy szükség volt a leprás király bátorságának támogatásában.
496 Thibaut mélyen beszívta a finom sós illatot, és megindult a kastély felé. Felesleges tovább késleltetnie az elkerülhetetlen találkozást. Ha túlságosan kemény és elviselhetetlen lesz a közelség, elhatározta, hogy megkéri Baliant, küldje el, ahová csak hasznosnak gondolja.
497 Micsoda öröm! Botját előreszegezve Courtenay megindult felé, olyan gyorsan, amennyire csak új keletű sántasága engedte, és kitárta a karját, hogy megölelje a fiát, akit mindig is gyűlölt. Thibaut kinyújtotta a karját, és a köpeny brokátját érintve kikerülte a kínos ölelést.
498 Mielőtt Thibaut, akit undorral töltöttek el a hallottak, harmadszor is eltaszíthatta volna, Jocelin a nyakába ugrott, és nem is sejtett erővel szájon csókolta. A fiú irtózva el akart húzódni, ám az ölelő karok rövid kiáltással elengedték a nyakát, és Jocelin a földre rogyott előtte.
499 Ki tudja, honnan eldobott tőr állt ki a hátából... Thibaut döbbenten nézte a mozdulatlan testet, és letérdelt, hogy megnézze a halálos fegyvert, melyet hatalmas erővel dobhattak el. Felpillantott a gyilkost keresve, ám máris tömeg gyűlt köréjük Az élükön egy nő kiabált dühösen.
500 Hoznak ennivalót! Thibaut azonban nem tudott sem enni, sem aludni. Fájt a teste, s még inkább a lelke. A villámcsapásként rászakadt katasztrófa olyan borzalmas távlatokat nyitott előtte, hogy szinte megsemmisült bele, és bánta, hogy nem koncolták fel ott a katedrális előtt.
501 Ha azt gondolta, már másnap Tyr ura elé viszik, tévednie kellett. Napokon át csak a foglárt látta, aki az ennivalót hozta. Most már evett, hisz felmérte, hogy minden erejére szüksége lesz, ha eljön az idő, és nem akarta egy félig tönkrement alak csúf képét hagyni maga után.
502 Valójában azonban soványnak bizonyult ez a vigasz, amikor másnap megláncolva, őrök kíséretében a főúri bíróság elé vezették a kastély nagytermébe. Conrad de Montferrat szokása szerint pompázatos öltözékben, a legmagasabb széken elnökölt a lovagjai, a menekült bárók és a város előkelőségei között.
503 Szavait vita követte, melyet zavarossá tett a közönség zúgása, melyet nehéz volt túlkiabálni. Egyedül Simon Fabrégues próbálkozott hősiesen. Megpróbált hangot adni a barátságnak, mely a Courtenay fattyúhoz fűzte, és szilárd meggyőződésének, hogy ártatlan a gaztettekben, melyekkel vádolják.
504 A vádlott hallgatott, képtelen volt elviselni a gyűlölködő kiáltásokat, melyeket nem érdemelt ki, Josefa azonban teli tüdőből harsogott. A márki pillantásával a környezetében lévő lombardokat faggatta, akik szemmel láthatólag nem kívántak beleavatkozni a számukra közömbös helyi ügybe.
505 Egyedül Balian d'Ibelin támadt keményen Josefának, de nem sikerült meghátrálásra bírnia: az asszony továbbra is állította, hogy látta, amint Thibaut beledöfte a tőrt az apjába, amikor az megölelte, és azt is, hogy Jeruzsálemben rajtakapta, amikor lopott az ékszeres dobozból.
506 Thibaut már nem is figyelt oda. Mindez semmire sem volt jó, és már nem is érdekelte attól a pillanattól kezdve, hogy megértette, most valóban ellopták a láncot. Túlságosan erősen akarják a halálát... A halálát, melyet az elöljárók és az egész város zajos kiáltásokkal követelt.
507 Montferrat mozdulatlanul ült a székén, és könyökét az oroszlánmancs karfán nyugtatva, állát kezébe támasztva hallgatott. Tekintete azonban oda vissza járt a megszólalók között. Akkor sem mozdult, amikor az elöljárók vezetője elé állt, és követelte, hogy a foglyot azonnal vessék máglyára.
508 Azután gyengéden eltolta magától a barátját, és útnak indult a fegyverek csörgésében, melyeket többé nem viselhetett. Átszelte az udvart és a kastély védelmi rendszerét a Nagykapu mellett, melyen elfoglalták helyüket a lövésre kész íjászok, nyilaik hegyét a város felé fordítva.
509 Egy lovag nem lehetett öngyilkos, akkor sem, ha kínzástól vagy kegyetlen gyötrelemtől szabadulna meg általa. Egy pillanatra mégis kis híján elhagyta magát, és Szűz Máriához kezdett imádkozni, akit mindig is nagy tisztelettel és az édesanyját nem ismerő gyermek szeretetével övezett.
510 Lassanként jobban érezte magát, annak ellenére, hogy gyötörte a szél, az út kövei pedig sértették a lábát. A falon Balian d'Ibelin és Jean d'Arsuf sokáig állt a viharos szélben. Nézték, ahogy az egykor oly büszke, most szánalmas alak belevész az esti sötétedésbe és a ködbe.
511 Tyrben fia puhánysága korlátlan hatalommal ruházta fel, mely alól az egyetlen kivételt az jelentette, hogy nem választhatta el imádott feleségétől. Étiennette visszaélt helyzetével: Isabelle nek úgy kellett élnie, akár az előkelő muzulmán feleségeknek, akik sosem hagyják el otthonukat.
512 Étiennette valójában gyűlölte a menyét. Nem tudta megbocsátani neki görög vérét, a szenvedélyt, melyet a fiában ébresztett, s még kevésbé azt a durva vágyat, melyet friss szépsége keltett Renaud ban, amikor az ő bájai már elhervadtak. Nem fukarkodott hát a rosszindulattal, a gonoszsággal.
513 Elsápadt, megdermesztette az iszonyat, úgy érezte, az élete is elszáll a tagjaiból kifutó vérrel. Mozgott az ajka, de egyetlen hang sem jött ki rajta. Szeme hatalmasra tágult, felállt, hogy elmeneküljön az elé tárt borzalom elől, de a lábai nem engedelmeskedtek, és ájultan rogyott a földre.
514 Locsoljon hideg vizet az arcába, attól magához tér! Ezzel Étiennette megvonta a vállát, és kivonult a teremből, ahol a vacsorát fogyasztották. Az elkövetkező napok rettenetesek voltak Isabelle számára, akinek idegei felmondták a szolgálatot a bánat súlya alatt. Zokogásrohamok törtek rá.
515 Onfroi azt sem tudta, mihez kapjon, és úgy érezte, megbolondul a zokogás rázta feleség mellett, akiben képtelen rátalálni édes éjszakáinak társára. Ebből erőt merítve szembeszegült félelmetes anyjával. Könnyekkel kérlelte, és fia fájdalmát látva Étiennette végül engedett.
516 Inkább a lelke beteg, mint a teste, és a szerelem, mellyel a fiam körülveszi, minden orvosságnál jobban gyógyítja. Mindenesetre köszönöm, Conrad nagyúr, hogy idefáradt. Ha azt remélte, Montferrat ezzel sarkon fordul, súlyosan tévedett. A márki nyájas arckifejezése fenyegető felhőbe tűnt.
517 Egy órával később egy elfüggönyözött hintó, melyet férfiak vittek a hátukon, hogy megkíméljék a beteget az utcák egyenetlenségeitől, visszavitte Isabelle t a kastélyba, ahol az édesanyja – aki a legkevésbé sem volt beteg! – és Euphemia fogadták tárt karokkal. Lefektették a hölgyek lakosztályában.
518 A szerencsétlen Onfroinak nem hagytak más választást, mint hogy beköltözzön a katonái szálláshelyére, melyet mélységesen gyűlölt. Csak a teljes gyógyulás után keresheti fel a feleségét az ágy elhúzott függönyei mögött. Bár lázadozott, előrelátóan magával vitt két könyvet.
519 Őrült vállalkozás volt: Akra erős és nagy város volt, melyet nyugaton a tenger, keleten pedig magas és hosszú64 falak védelmeztek egy hatalmas őrtoronnyal, az Elátkozott toronnyal. Ezenfelül egy harcedzett, az ostromlóknál nagyobb garnizon védte a szultán egyik unokaöccsének parancsnoksága alatt.
520 Sőt, azt hitték, Szaladin a meghátrálás határán áll, amikor híre jött, hogy Frigyes Konyánál legyőzte a kulcsfontosságú város urát, és szövetségre lépett vele a szultán ellen. Ám egy forró nyári napon, hosszas lovaglás után Frigyes megérkezett a Selef folyó partjára, és vonzotta a hűs víz.
521 A vezetőjük parancsainak egy emberként engedelmeskedő német seregek sajátos vonása, hogy elveszítik szervezettségüket, ha a nevezett vezető eltűnik. Frigyes csapataival is ez történt. Annál is inkább, mert Sváb Frigyesnek, a császár fiának nem volt nagy tekintélye. A hadsereg széthullott.
522 Csak a feje ért oda, három évvel később. A többi részét sietősen el kellett temetni. Frigyesnek mégis sikerült Akrába érnie ezer demoralizált emberével. Különös háború állt be ezzel, melyben a frankok igyekeztek kiéheztetni Akra védőit, miközben amennyire tudtak, védekeztek Szaladin támadásai ellen.
523 Étiennette mindent átható jelenlététől megszabadulva, édesanyja, a kövér Euphémia és féltestvérei, Helvis és Marguerite gyengédségével körülvéve végre hagyta, hogy fájdalma, ha el nem is csitul, elfogadja a gyógyírt, melyet a sajgó sebekre adnak, a kötést, mely megvéd az újabb sérülésektől.
524 A hölgyek lakosztályában újra megtanulta élvezni a napnyugta szépségét, a tenger illatát, a boldogságot, hogy beleharap egy gyümölcsbe, vagy megcsodálja az éjszakai ég hatalmas, azúrkő kék boltozatát. Újra felébredt benne a vágy is, hogy törődjön másokkal, ápolja testi vagy lelki bajaikat.
525 Mint Ibelin, Onfroi sem mert tiltakozni, és beérte azzal, amit kapott, tudva, hogy a felesége mellett töltött gyengéd percek nélkül képtelen lenne elviselni a márki által rákényszerített szigort és a kemény edzést, melyet minden fegyverforgatásra alkalmas férfitól elvárt.
526 Ez a kérlelhetetlenség a férjével szemben, akiről tudta, hogy sosem faragnak belőle hőst, felháborította Isabelle t, ahogyan felháborította a márki egész személyisége is. Mióta visszavitte a kastélyba, Montferrat mindennap felkereste, hogy érdeklődjön az egészsége felől.
527 Mindig tökéletesen tisztelettudóan, udvariasan és kedvesen viselkedett, Onfroi felesége azonban finom érzékeivel kitalálta, mi rejlik a szép szavak, az egészsége feletti aggodalom és a számos ajándék, parfümök és selymek mögött, melyekkel elhalmozta őt és Mária királynét.
528 Egyszerűen csak akarta őt, Isabelle pedig tartott tőle, hisz nem ismerte eléggé ahhoz, hogy felmérje, meddig képes elmenni, hogy a magáévá tegye. Ilyen körülmények között természetes volt, hogy nem kedvelte a márkit, annál is inkább, mert képtelen volt megbocsátani neki Thibaut elűzését.
529 A fiatal, harmincéves királynőt este érte a halál, éppen akkor, amikor az ostromlott város falain belül a müezzinek esti imára szólítottak. Az akrai püspök, aki imát mondott, hogy Isten kegyes legyen az önző és felelőtlen lélekhez, felemelte a hangját, hogy elfojtsa a hitetlenekét.
530 Vele új és elszánt dinasztiánk születhet. Reggel, miközben gyászba borult a tábor, és Szaladin is tiszteletteljes csendet parancsolt a muzulmánokra, Akra püspöke és a megsemmisült királyság legrangosabb bárói vitorlát bontottak az egykori föníciai főváros felé. A hír megelőzte őket.
531 Gondolkozzon, felség, és imádkozzon a hadseregre gondolva, mely azért jött, hogy visszahódítsa apái királyságát a Szent Sír körül. Halál és nyomorúság a sorsuk a táborban, ahol a betegség öli meg azokat, akiket nem Szaladin katonái vagy az Akrából kilőtt lángoló lövedékek.
532 Az ön nővére is nagy szenvedések között lehelte ki lelkét. Semmiért tette volna? Most magára hagyom... Az érsek visszavonult, otthagyva a megtört Isabelle t az oltár előtt, ahol a gyertyák lángjai apró hullámokként életre keltették a tabernákulum malachit és arany felületének erezetét.
533 A rá szakadt rémálomban a lány teljes természetességgel fordult Isten felé. Beszorítva érezte magát, ostrom alatt, mint az akraiak, a különféle akaratok, a józan érvek, az állam– és egyéb érdekek, s különösen Montferrat vad vágya ostroma alatt, aki mindenáron a fejére kívánta tenni a koronát.
534 Ezt ajánlom fel önnek azzal, hogy viadalra hívom. Isten segítségével bebizonyíthatja önmagának és a nemes gyülekezetnek, hogy méltó rá, hogy egy királynő férje legyen! Guy de Senlis minden durvaság nélkül levette a kesztyűjét, és Onfroi lábához dobta... Hirtelen mélységes csend lett.
535 Onfroi le fog hajolni, felveszi a kesztyűt, aztán holnap a díszudvarban megküzd az ismeretlen lovaggal! így kell tennie! Nem hagyhatja el őt, a feleségét, akit állítólag annyira szeret, csak azért, mert fél. Mindenható Isten, nem lehet, hogy csak áll ott mozdulatlanul, és csak nézi az acélkesztyűt.
536 Nem volt mit kezdenie szánalmukkal. Kihúzta magát fekete fátylai alatt, melyektől sosem vált meg Renaud halála óta, kivonult a nagyteremből, és hazament. Ott egy szó nélkül a szobájába sietett, utasította Josefát, hogy hívja oda a gyóntatóját, és kinyitotta a ládáit, hogy rendet tegyen ügyeiben.
537 Étiennette nem akart a cinkosa lenni. Nem is beszélt az ügyről az öreg papnak, aki Tyrbe érkezése óta gyóntatója volt. Hiszen nem igazán az Isten iránti szeretet indította a kolostor felé, hanem a vágy, hogy örökre elrejtőzzön az emberek tekintete elől. Mindenki intézze most már a saját sorsát.
538 Két nappal később pedig ugyanabban a katedrálisban, ahol egykor az édesanyját összeadták I. Amalrichhal, feleségül ment Conrad de Montferrat hoz. A menyegző vidám piros és arany ruhája alatt bizonyára sosem láttak még sápadtabb menyasszonyt, akinek keze jéghidegen fonódott a márkiéba.
539 Hideg volt a víz, reszketett benne, de azután, hogy a görög asszony beburkolta egy sietve megmelegített törölközőbe, és szinte a bőrét lehorzsoló erővel megszárogatta, jobban érezte magát. A nászágyba visszatérve a férjétől a lehető legmesszebb húzódott, és végre sikerült elaludnia.
540 Sajnos nem minden este után tudott így eljárni, és három hónappal szomorú esküvője után megismerkedett a terhesség jeleivel. Végre fellélegezhetett, mert a férje, aki nagy gondot fordított arra, hogy megvédelmezze a koronához való jogát, elindult, hogy kivegye részét Akra ostromából.
541 Számukra Guy nek, akit a Szent Sírtemplomban koronáztak meg – igaz, csak a felesége, de mégiscsak megkoronázták –, minden jogosultsága megvolt rá, hogy Sybilla örökébe lépjen. Conrad semmiféle koronát nem kapott, és azt akarta, hogy a keresztesek összessége ajándékozza meg vele.
542 A sápadt fehér napsütésben tiszta ezüstként csillogott sisakja, páncélja és fegyverzete. Virágdíszes aranykorona övezte csillogó sisakját, sodronyingén pedig hímzett kereszt díszlett. Magához vonzotta a fényt, és úgy ragyogott, hogy azt hihették, maga Szent György sietett a keresztények segítségére.
543 Néhány lovas utánaeredt, de nem találták meg. Hirtelen fekete felhő nyelte el a napot, és újra eleredt az eső. Csak egy pillanatig tartott a jelenés, de elég volt hozzá, hogy a frankok összeszedjék magukat. A mamelukok Henri de Champagne szép lovasságával néztek szembe, mely visszaverte a támadást.
544 Már nincsenek messze... Talán a bölcsesség szólt belőle, de a palesztin bárók európai gyökerükről megfeledkezve bizalmatlanul fogadták a gondolatot, hogy a francia vagy az angol király döntsön helyettük dinasztia beli kérdésekben. Mivel azonban nagy szükségük volt rájuk, ennyiben maradtak.
545 Isabelle pedig, aki eddig maga is kedvelte, bár visszafogottabban alkalmazta az illatszereket, undorodni kezdett a férjéből áradó illattól, és máris felkavarodott a gyomra, amint a márki energikus lépte felhangzott a hálószobájuk előterének kövezetén. A legkevésbé sem bánta férje elutazását.
546 Kegyetlen volt a tél esőivel, hideg időjárásával és betegségeivel: mindenkit megviselt. A legkevésbé talán az akraiakat, akik a házaikban védelmet találtak, a két sátorvárosban azonban sokat szenvedtek. Ráadásul folytatódtak a harcok, és egyre szaporodtak a halottak, a sebesültek.
547 A fantomlovag még kétszer felbukkant, mindig a kritikus pillanatokban, újra rémületet keltve a muzulmánok soraiban. Utolsó megjelenésekor Szaladin lovasokat menesztett a nyomába, de nem jártak sikerrel: mint egy kísértet, beleveszett a dombokra felkapaszkodó ködös erdőbe.
548 Védekezésül az ostromlottak is felállítottak egy katapultot a falon, mely okozott némi kárt a francia táborban, ám nem csorbította az ott uralkodó jókedvet. Kedélyesen folytatták az ostromot, mintha mi sem történt volna. A király és Montferrat között hamar egyetértés alakult ki.
549 Fülöp azért érkezett jóval korábban, mert Angliai Richárdnak, aki néhány nappal utána indult útnak Messinából, ahol a telet töltötték mindketten, azt kellett látnia, hogy a hajót, mely a húgát és fiatal feleségét, Navarrai Berengere t szállította, a vihar Ciprus partjaihoz sodorja.
550 A résnek támasztott létrák azonban összetörtek a katonák súlya alatt, és Aubri Clément fiatal királya könnyben úszó szeme láttára lelte halálát. Akrára azonban halálos csapást mértek. Július 11 én, egy erős angol roham után a város kegyelmet kért, és másnap megadta magát.
551 Meg kellett váltania életben maradt alig háromezer embere életét, akik több mint két éven át megőrizték neki Akrát, és akik most a győztesek fogságában várták, hogy döntsenek a sorsukról azután, hogy igazi hősökként köszöntötték őket. Richárd határozta meg a váltságdíj feltételeit.
552 Isabelle terhessége a végéhez közeledett, és nem hagyhatta el Tyrt, miközben Fülöp nem hagyhatta el Akrát. A helyi bárók támogatásával, amennyire tőle tellett, harcolt Richárd ellen. Két tábor alakult ki, készen rá, hogy akár tettlegességgel szerezzen érvényt az akaratának.
553 Nem nagy ajándék volt ez, hiszen Guy csak harmincöt éves volt, míg Conrad negyven, de a nehéz időkben nem mindig az idősebb halt meg hamarabb. Az ügyet így lerendezve Fülöp Ágost bejelentette a távozását. Nagy felzúdulást keltett ezzel az angolok körében, akik dezertálással vádolták.
554 Montferrat és a hívei, bár sajnálták az elutazását, megértették. Franciaország királya nem gyógyult fel a lázból. Nem akarta ilyen fiatalon, amikor szép királyságának oly nagy szüksége volt rá, ezen a földön hagyni a csontjait, melyben a szemében már nem sok szent maradt.
555 Thibaut de Courtenay megadhatta volna a magyarázatot. Ugyanakkor az Oroszlánszívűben, bár híján volt a komoly politikai érzéknek, katonai zseni lakozott. Nem akart mindössze olyan győzelemmel hazatérni, mely nem kizárólag az ő dicsősége, és elhatározta, hogy visszahódítja a királyságot.
556 Szinte erőszakkal elszakította a csapatokat Akra örömeitől (a város, mely majdnem szomjan halt, hamar magára talált), és megindította a sereget dél felé. Példás rendben meneteltek a csapatok, hisz a burgundi herceg és a többi vezető átadta az irányítást a legalkalmasabbnak ítélt királynak.
557 Mint egykor, most is az előőrsbe osztották be őket. Az ispotályosok, akik továbbra is nagyon erősek maradtak Nabluszi Garnier irányítása alatt, és megőrizték Margat erődjét és a bevehetetlen Lovagvárat a libanoni hegységben, szolgáltatták az utóvédet. 23 án indultak a part mentén dél felé.
558 A bokrok és a gaz olyan magasra nőttek, hogy a gyalogosok arcát csapkodták, és zavarták a lovak orrát. El kellett szenvedniük a mamelukok villámgyors támadásait is, akik rájuk rontottak, anélkül, hogy rendezett csatába bocsátkoztak volna, és kellemetlen zavart keltettek.
559 A frankok megtörték Szaladin ellenállását, és utat nyitottak Jaffa felé, ahol romokban találták a várost, a fák azonban bőséges gyümölcstermés alatt roskadoztak: gránátalma, szőlő, füge és olajbogyó kínálta magát, miközben a kikötőben lehorgonyzó flotta további élelemmel látta el a katonákat.
560 Szaladin visszahúzódott Jeruzsálembe, miután lerombolta a környező erődöket, és felégetett mindent. Richárd megállt a kellemes Sáron síkságon, és négy hónapot eltöltött ott: habozott elindítani seregét a száraz hegyek és a szűk ösvények között, melyek mögött Jeruzsálem feküdt.
561 Igaz, Guy de Lusignan egy lépést sem tágított mellőle, de Richárdnak nem sok időre volt szüksége ahhoz, hogy felmérje, menynyit is ér valójában ez a túlságosan szép férfi. Megérkezett hozzá Onfroi de Toron is, akit az a remény hajtott, hogy talán viszontláthatja a feleségét.
562 Akra eleste és a tüzes elszántság, mellyel Montferrat védelmezni kívánta felesége jogait a koronára, nyugalmas ősz és tél reményét keltette. Az erősen őrzött Tyrnek, mely ráadásul Balian bölcs irányítását élvezhette, aki sebesülését gyógyítani tért vissza, nem volt szüksége urára.
563 Isabelle nek még kevésbé! Amint a karjába fektették, imádni kezdte a kislányt. A jó tündérek megkímélték a kisbabát a születéskor gyakori csúnyaságtól. Marié szép, sima bőrű, gömbölyded csecsemő volt, bájos arcocskája felett puha, könnyű, madárpihére emlékeztető hajjal.
564 Házassága Ágnes de Courtenay egykori férjével szerelem gyümölcse volt, mely a lánynál már gyermekkorában megszületett, s mely Renaud nak megadta a negyvenéves férfi számára oly értékes újjászületést, tavaszi fuvallatot. Egykor szerette Ágnest, de az asszony magaviselete hamar kiábrándította.
565 Annak az operettkirálynak legalábbis hercegnőt illik elvennie. A hercegnők pedig sosem mennének hozzá, hisz tudják, hogy hiába szülnének neki gyermeket, én vagyok a trón örököse. Melyik koronás kisasszony akarna engem fiának? Nagyot nevetett saját tréfáján, de egyedül maradt.
566 Conrad egy szép pisai lánynál, Margaritánál vigasztalódott, aki a tyri kurtizánok királynője volt. Az enyhe tél különösen kellemes volt Isabelle számára, akit selyemgubóként védelmezett a szeretet és a gondoskodás, mellyel kislányát körülvette. Visszatértek az egykori álmok is.
567 Isabelle nagyra értékelte a társaságát. A férfi mellékesen megemlítette a fehér fátylas lovagot, akinek forgószélre emlékeztető felbukkanásai pánikot keltettek a törökökben, akiknek meggyőződése volt, hogy a leprás király tért vissza. Isabelle t elragadtatta, de nem lepte meg a történet.
568 Húsz évvel idősebb magánál, sok az ellensége, és talán eszébe jut az is, hogy ideje lenne visszamennie, hogy kivegye a részét a harcokból. Ha a fejére akarja tenni a koronát, szerintem ez lenne a legkevesebb. Különben a győzelem pillanatában Guy de Lusignan aratja le a babérokat.
569 Tudom, hogy nem szeret, és bizonyára soha nem is fog, amit nagyon sajnálok, hiszen én szeretem magát. Kétségkívül a magam módján, ami nem azonos az önével. De... szeretném kivívni legalább a megbecsülését, hogy boldogság híján legalább büszke lehessen arra, hogy a királynőm.
570 Felfedezte, hogy létezhet jövő, attól a pillanattól kezdve, ha megpróbálja elhallgattatni a szívét: most értette meg, hogy többé nem lesz joga az érzéseire hallgatni, kivéve a gyerekeivel szemben: a kis Marie val... és azzal a gyermekkel szemben, akit a szíve alatt hord.
571 Jeruzsálemnek azonban nem volt ideje megcsodálni őt, hiszen alighogy megérkezett, fogságba esett a paneasi csatában, és Isten tudja, miért, Babilonba vitte raboskodni egy remek fogásával igen elégedett emír. Nem maradt sokáig, hisz ki tudta fizetni a kért váltságdíjat, és hazatért Franciaországba.
572 A Jeruzsálemi Királyság szomorú sorsa és az akrai ostrom híre visszahozta a háborúba, Fülöp Ágost távozása után azonban nem volt hajlandó elismerni urának az angol királyt, akit mélységesen gyűlölt. Ezért aztán beköltözött Montferrat barátjához, várva az események alakulását.
573 Különben is szeretett egyedül sétálgatni Tyr utcáin, és a tavaszi éjszaka lágy és világos volt, akár egy nyári éj. Hirtelen két látszólag ártalmatlan férfi lépett oda hozzá, és egy kérvényt nyújtott át neki, melyet bizalommal átvett. Jó hangulatában kész volt megadni minden engedélyt, minden kegyet.
574 Amikor pedig az Öreg meg akar öletni egy nagyurat, azt mondja nekik: Menjetek és öljétek meg ezt az embert, és amikor visszatértek, az angyalaim visznek vissza titeket a paradicsomba... így aztán teljesítették minden parancsát, és semmitől sem féltek vágyukban, hogy visszamehessenek a paradicsomba.
575 Nézte, ahogy közeledett a szőke, atletikus és arrogáns Plantagenet, aki rokona volt. Csak akkor állt fel, amikor a király a trónushoz vezető három lépcsőfok aljához ért. Megállt a legfelső fokon, és szó nélkül nyújtotta felé gyűrűk nélküli kezét, melyre hosszú fekete ruhaujj hullott.
576 Nem kívánta a trónt, s még kevésbé a kényszert, hogy feleségül vegyen egy idegent, akiről csak annyit tudott, hogy távolról sem szűz, már két férfi karjában megfordult, és ráadásul terhes. Henrik keményen vitatkozott Richárddal és a bárókkal. Hallani sem akart semmiről.
577 Először is nem tetszett neki a gondolat, hogy élete hátralévő részét ezen a napégette földön töltse. Túlságosan szerette zöld, termékeny, rendezett champagne i birtokait, hogy egy olyan néphez kösse a sorsát, mely csakis sebekről és púpokról álmodozik, és mindig éppen két csata közt van.
578 Karcsú, elegáns és finom alak fekete díszruhában, mely kiemelte arca fehérségét. Közelebb lépve már jobban látta, és megenyhült összevont szemöldöke. Az érseknek igaza volt! Soha még nem látott nála ragyogóbb és kifogástalanabb szépséget. Isabelle olyan volt, akár egy igazgyöngy.
579 Ahogy beszélt, Isabelle vonásai megenyhültek, és engedett szorításán a szívét fojtogató fájdalom. Megértette, hogy ez a férfi azon felül, hogy lehetőség a királyság számára, talán neki is szerencsét hoz, és ha elszalasztja, ha elutasítja Henriket, a következő jelölt sokkal rosszabb is lehet.
580 Nem érzett igazi fájdalmat: alig több mint két hónapos terhes volt. Az isteni akarat megnyilvánulásaként fogadta balesetét: Henrik most már biztos lehet benne, hogy az első marad a trónon, melyre nem törekedett, ám napról napra kedvesebb lett számára, ahogyan növekedett Isabelle iránti szerelme.
581 Nem sokkal Isabelle harmadik házassága után a keresztény sereg újabb kísérletet tett, győzelmeket aratott, de a Szent Várostól öt mérföldre megállt. Kitűnően védték Jeruzsálemet az árkok, a hegyek, az erőteljes falak és a környező kutak, melyeket Szaladin betemettetett.
582 Azután békeszerződést írtak alá, mely megerősítette a visszahódított területeket, és szabad bejárást engedélyezett a zarándokoknak a Szent Sírhoz. Nem volt mit tenni, el kellett fogadni... a nagyra törő álmok, a szépséges hőstettek után: Richárd ugyanis többször is megmutatta, milyen kiváló vitéz.
583 Ötvenezer ezüst váltságdíj fejében nyerhette vissza az Oroszlánszívű szabadságát és trónját. Amikor egy pontosan kilőtt nyílvessző kioltotta az életét, amikor megostromolta a limousini Chálus kastélyt, hogy megszerezze annak kincsét, Richárdnak nem volt gyermeke. János hercegre szállt a korona.
584 Azért jött el, hogy tiszteletéről biztosítsa a szultánt, és a védelmét kérje. Számos ajándék és egy húszezer dináros járadék kíséretében meg is kapta. Az antiochiaiak oly régóta csakis a saját érdekeikkel törődtek! November 4 én a szultán négyévi távollét után végre visszatért Damaszkuszba.
585 Azután Henrik elment és csatlakozott Richárd nagybátyjához, hogy egy utolsó kísérletben megpróbálják visszahódítani Jeruzsálemet, de nem maradt sokáig távol. Fiatal felesége arra használta fel az időt, hogy berendezkedjen és megszokja az új palotát, mely a nabluszira emlékeztette.
586 Isabelle élvezte ezeket a perceket, és a hölgyei, látva, hogy leengedi a tűt vagy az orsót, és tekintete a horizont kékjébe réved, tudták, hogy ideje csendben maradniuk, és nem kutatni, miért vetül a ragyogó napsütés ellenére téli ködként melankolikus fátyol a szépséges arcra.
587 Mindannyian azt hitték, a királynő távollévő férjéről álmodik. Csak ketten tudták, hogy nem Henrik foglalja le a felesége gondolatait, hanem egy másik kép, egy végtelenül fájdalmas emlék felhőzi a tekintetét: Helvis húga és az öreg Marietta, aki a kis Marie ra felügyelt.
588 Amikor a király visszatért lovagjaival – miközben Richárd távozott –, hivatalosabb ritmusra szerveződött az élet, hisz Henrik tökéletesen akarta eljátszani a rá osztott szerepet. Hamar megmutatta tehetségét, és határozottságot, sőt szigort sem nélkülöző óvatossággal irányította királyságát.
589 Hamar tapasztalták ezt a pisaiak is, akiknek a velenceiekhez és a genovaiakhoz hasonlóan fiókjaik voltak a hatalmas akrai fűszer– és selyempiacon. Cipruson, melynek most ura volt, Guy de Lusignan alig bírt magával. Nehezen fogadta el, hogy a bárók kivetették maguk közül.
590 Elég ostoba terv volt, ismerve az egykori velencei főváros véderejét, de voltak belső cinkosaik. Ráadásul Guy a testvére, Amaury támogatására is számított, aki továbbra is a királyság főparancsnoka volt, így Henrik közvetlen közelében mozgott. A király azonban tudomást szerzett az összeesküvésről.
591 Soha nem szerette a főparancsnokot, tudva, hogy ő szervezte Sybilla és semmirekellő bátyja házasságát. Ráadásul többször is megpróbálta rávenni Heracliust, hogy bontsa fel a házasságát Onfroi de Toronnal, hogy maga vehesse feleségül Isabelle t, és így szerezzen jogot a koronára.
592 Már nincs is létjogosultságuk. A Szent Sír messze van, és maguk az én városomban vannak! A tiltakozó kórus elhallgatott, majd még erősebben csapott fel újra, amikor őrök léptek a terembe, hogy megragadják és a fellegvár börtönébe vessék a kanonokokat. Hatalmas botrány kerekedett.
593 A ruhája csillogó sárga selymén kidudorodó has nélkül azonban senki nem mondta volna meg, hogy gyermeket vár. Minden hihetetlenül könnyen zajlott. Nem volt rosszul, nem torzult el az arca, még a fáradtság jelei sem mutatkoztak rajta, pedig nem volt hajlandó lemondani mindennapi tevékenységeiről.
594 Nem emlékeztetett a fájdalommal átszőtt, szenvedélyes szerelemre sem, melyet továbbra is táplált Thibaut iránt, s melyet igyekezett szíve legmélyére temetni. Kétségbeesett imába merült, amikor egy egy látszólag jelentéktelen részlet hatására az égető láva áttörte a hamuréteget, mely alá fojtotta.
595 Kedves mondat volt, és Isabelle tudta, hogy őszinte is. Igen, Henrik jó férj volt, és szerette őt, de nem annyira, hogy megsirassa, amikor egy héttel később a szobájából látta, hogy a szél belekap a királyi hajó vitorláiba, és észak felé repíti. Beletörődött, hogy egyenes, egyszerű.
596 A vár egy sziklás hegyfokon állt, három keskeny és az erős napsütés ellenére is árnyas völgy találkozásánál. Ide látszottak erős védelmi rendszerei, a szédítő szirt oldalába épített falak, valamint az ókori vízvezeték, mely a vízellátását biztosította. Jól felfegyverzett férfiak őrizték az egységet.
597 Nehéz volt az út, a hófehérbe öltözött, néma szolgák kantáron vezették a lovakat a széles lépcsőfokos ösvényen, hogy biztos maradjon a léptük, és lovasaiknak ne kelljen aggódniuk. Így érkeztek meg az alagúthoz, melynek belsejét a falra rögzített fáklyák világították meg.
598 Így kell lennie, ha beleegyeztem, hogy itt töltöm a hátralévő életemet. Ami pedig ezt a várat illeti, nem is tudom, mit gondoljak róla... talán csak annyit, hogy láttam már vidámabb kolostorokat! A szerzetesek legalább ránéznék az emberre: az itteniek mintha nem is látnának.
599 Szokatlan volt a hasonló látogatás, Henrik azonban megértette, hogy az a célja, hogy képet kapjon a kastélyról, mely, ahogyan ideérkezve maga is megjegyezte, leginkább kolostorra emlékeztetett... vagy inkább templomos rendházra. Az utolsó terem egy hatalmas refektórium volt.
600 Ami téged illet, felség, valamint a barátodat, remélem, megtiszteltek azzal, hogy osztoztok saját ebédemen... Választ sem várva visszakísérte őket az udvarba, majd megindultak a hatalmas torony felé, mely a másik oldalon, a csúcson emelkedett, és ez az egyetlen bejárata volt.
601 Pontosan tudta, hogy Isabelle kénytelen volt hozzámenni, és ezért ösztönös ellenszenvvel viseltetett iránta. Lassan, kezét hosszú fehér ruhája ujjába rejtve meghajolt, és visszatért a könyvtárba, hogy tovább tanulmányozza Avicenna orvosi könyvét. Képtelen volt azonban odafigyelni rá.
602 Hatalmas volt az öröm, hogy viszontlátta azt, akit halottnak hitt, és makacs hallgatásával Henrik értésére adta neheztelését. A király – legalábbis látszólag – nem vett tudomást róla. Hagyta, hogy Balian duzzogjon, egészen addig, míg le nem szálltak a nyeregből, hogy a hajóra vigyék a lovakat.
603 A champagne i higgadt arcát elnézve Balian akaratlanul is arra gondolt, vajon mit szólna, ha tudná, milyen hatalmas szenvedély fűzi össze szépséges feleségét és Thibaut t. Isabelle távollétükben kissé zavartan, de elragadtatottan ismét kislánynak adott életet, a kis Marié nagy örömére.
604 Helvis de Sidon tartotta a keresztvíz alá, oldalán Baliannal mint keresztapával. Maga Henrik választotta a szerepre a főparancsnokát, hogy jelezze, nem neheztel rá. Valójában azonban csak nyugtalanságot keltett a férfiban. Balian úgy érezte, a király kissé túlzásba esik.
605 Bizonyára látni akarta, hogyan fogadja Isabelle, és azt akarta, hogy ő is tanúja legyen. Egy pillanatra Balian nagyon megijedt, hisz az asszony halottsápadt lett, majd bíborvörös, és könnyekkel – szerencsére visszafojtott könnyekkel – megtelő szeme úgy ragyogott, akár a gyémánt.
606 Nem állt szándékában maga vezetni őket, de szemlét kívánt tartani felettük az indulásuk előtt, és megparancsolta, hogy vonuljanak fel a palotája előtt. Az egyik magas ablakban állt, melyet semmiféle balkon nem védelmezett, és vidáman felelt a katonák és a nép éljenzésére.
607 Miért kellett éppen ebben a pillanatban jelenteni egy pisai küldöttség érkezését, miért kellett visszafordulnia, hogy várakozásra kérje őket? A kiinduló helyzetébe visszafordulva Henrik elvesztette az egyensúlyát, megbillent, és a döbbent őrök szeme láttára holtan csapódott a kövezetre.
608 Isabelle fájdalma hatalmas volt, sokkal nagyobb, mint képzelte volna. Zokogva rogyott férje holttestére, könyörögve kérte, hogy térjen vissza hozzá, ne hagyja magára. Négyévnyi derűt és nyugodt boldogságfélét kapott tőle, melyben soha többé nem lesz része. Megint szenvednie, megint tűrnie kell.
609 Amilyen világos, olyan lehangoló volt a beszédük: a királynőnek azonnal férjhez kell mennie! A királyság nem lehet meg energikus király nélkül éppen most, amikor ismét háború fenyeget. Isabelle királynő, és a korona mindennél fontosabb, még a fájdalmas gyásznál is! Borzalmas pillanat volt.
610 Késő volt, a palota már aludt, kifáradva a másnapi ünnepség előkészületeiben, amikor Balian d'Ibelin megérkezett, nyomában egy nagy fekete köpenybe burkolózott lovaggal. Semmi rendkívüli nem volt az érkezésében, és az őrök oda sem figyeltek, ahogy a királynőhöz sietett.
611 Mellette agyagedényben vörös rózsa díszlett. Meglátva a férfit, akit várt, felállt, de ott maradt, csak állt hófehér ruhájában, és nézte őt, mintha utoljára látná. A férfi is megállt, elragadtatva látta, hogy Isabelle még szebb, mint az álmaiban, melyekben annyiszor karjaiban tartotta.
612 Soha asszony még nem ragyogott ilyen lágy fényben, bár a szeme alatt húzódó kék árkok szenvedésről árulkodtak, emberibbé, még kívánatosabbá téve a képet. Thibaut lassan ledobta a köpenyét, térdre ereszkedett, és kitárt karral várta. Egyetlen szó sem törte meg a varázslatot.
613 Elválásuk óta mindketten ezerszer is végigélték gondolatban ezt a mágikus pillanatot. Nem volt szükség szavakra, hogy elmondják, mit várnak tőle. Thibaut tudta, miért hívja Isabelle, és míg a hajó vitte feléje, a szélre bízta szerelmes imája minden szavát, tudva, hogy a lány meghallja azokat.
614 Belemerültek a csókok és simogatások végtelenjébe, mely kiteljesedésbe csapott, de szinte azonnal folytatták is. Túl régóta élt bennük a vágy ahhoz, hogy ilyen hamar kielégíthessék... Thibaut tudta, milyen erős lehet a testi gyönyör. El Khafba érkezve az Öreg kipróbálta rajta a hasis hatalmát.
615 Furcsa eufóriát ismert meg akkor, az érzést, hogy határtalan lehetőségek nyílnak előtte. Mint mindazok, akiket Sinan sasfészkeiben tanított, ő is megismerte a fél ébredést egy paradicsomi világban, egy pompás kioszkféleségben, amilyenbe keleten húzódnak a forróság elől.
616 Maradj itt, amíg csak kívánsz, és élj kedved szerint. Többé nem küldelek a paradicsomba! Thibaut köszönetképpen ekkor beszélt neki a Próféta Pecsétjéről, melyet az Öreg könnyedén megkerestetett, s mely a kezébe kerülve hatékony fegyverré válhatott az iszlámmal szemben..
617 Annyival szebb, annyival megrészegítőbb volt most, mint az Öregnél, hisz a szeretett asszonnyal megosztott szerelmi gyönyörnél semmi sem lehet tökéletesebb. Órákon át lubickoltak benne vidáman Isabelle lel. Vidáman, igen, annak ellenére, hogy tudták, hogy a szerelmes éjszakának nem lesz folytatása.
618 Soha többé nem láttam Isabelle t, csak távolból: ő az elegáns udvar pompájában, én a templomos lovagok soraiban, ahol mind egyformák vagyunk vörös keresztes fehér köpenyünkben, sodronyingünkben és sisakunkban. Mégis öröm volt látnom. Az esküvője után, amikor csak tehette, Akrában tartózkodott.
619 Az Isabelle hez fűződő kapcsolatáról terjedő kevéske hír szerint, mely eljutott hozzám, Amaury büszke volt a szépségére, szívesen látta el szép holmikkal, és tisztelettel bánt vele. Azt, hogy szerette e akár egy cseppet is, senki sem tudta volna megmondani, hisz zárkózott ember volt.
620 Azután Isabelle következett, és a keleti ég szépséges kékje kihunyt, amikor lehunyta a szemét. Őszi este volt, napnyugta, amikor a vörös vitorlás halászbárkák visszatérnek fészkükbe és összecsukják szárnyaikat, amikor a palota mosónői énekelve megjönnek, fejükön tiszta ruhával teli kosarukkal.
621 Isabelle megfázott a fürdőben, és nagyon hamar szétterjedt benne a betegség. A finom és törékeny özvegy anyakirályné – bár még negyvenéves sem volt! – nem tudott ellenállni. Talán nem volt kedve tovább harcolni, hogy kapaszkodjon az életbe, mely érdektelenné lett számára.
622 Ezért kérlek, ne ölesd meg magad, bármennyire türelmetlenül várom is a találkozásunkat. Sosem szerettelek még ennyire! Soha nem voltam még bizonyosabb benne, hogy a tiéd vagyok az évszázadok végéig, sőt azon túl is. Ezért ez nem búcsú, hanem egy utolsó csók, mintha csak egyszerű utazásra indulnék.
623 Maradt a királynőm harmadik lánya, a legkedvesebb a szívemnek, akinek házasságától rettegtem, hisz tudtam, hogy bármire kényszeríthetik. Helvis nagynénjétől, Renaud de Sidon közvetítésével – hisz nők nem léphettek a kolostorunkba – megtudtam, hogy nem feleslegesen aggódtam.
624 Az öreg férj azonnal elküldte feleségét egy kis várba az Oronte partján, szinte cselédség nélkül, egyedül a dajkája, Amena társaságában, aki az édesanyja halála óta vigyázott rá, antiochiai palotájába pedig beköltöztetett magához egy fiatal görög lányt, akit Mélisande ékszereivel díszített fel.
625 Damietta alatt találkoztam Olin de Courtils lal, aki kissé döbbenten fogadta, hogy a Nílus partján találja magát, amikor azért indult útnak Hervé de Donzyval, hogy imádkozzon Krisztus sírjánál és kérje az urat, hogy ajándékozza meg őt és feleségét egy fiú boldogságával.
626 Még azt is elértem, hogy a fegyvernököm helyére lépjen, akit elveszítettem a csatában. Amikor visszatértünk Palesztinába, segítettem a zarándoklata teljesítésében, és a megengedett távolságból elkísértem Jeruzsálem határáig. Egy újonnan érkezett zarándokcsoporttal felkereshette a Szent Sírt.
627 Elkápráztatta a Szentföld, ahogyan a templomos élet is. Jelentkezett tehát az akrai rendházban, és mivel a nagymester Tortosába küldött a legújabb munkálatok felügyeletére, elhatározta, hogy majd onnan száll hajóra hazafelé: talán teljesül a kívánsága, mielőtt a felesége túlságosan megöregedne.
628 Két napja tartózkodtunk ott, amikor jelezték, hogy a zarándokok házában egy asszony kíván beszélni velem. Beteg volt, s ráadásul egy néhány napos gyermek volt vele. Találkoztam hát vele, Olinnal az oldalamon, aki a lehető legkevesebbszer vált el tőlem a végső búcsúzásig.
629 Ő küldött magához, hogy segítsen a gyermekén. A kisbaba nagy veszélyben van, ha Félszemű Bohemund kezére kerül... Megmutatta a csecsemőt, aki békésen aludt takaróiba bugyolálva, és úgy tűnt, remek egészségnek örvend. Az asszony hozzátette, hogy Renaud nak hívják, és megkeresztelték.
630 Azt is elmondta, hogy a háború messzire sodorta a szeretőt, aki nem is tudta, hogy a szerelem gyümölcsöt fakasztott. Mindenáron tudni akartam a nevét, és amit elsuttogott, mélységesen felkavart. Megértette velem, mennyire sürgősen el kell tüntetni a gyermeket az antiochiai herceg elől.
631 Nem értene meg, és visszautasítana, sőt, talán meg is büntetne! Ezért úgy határoztam, miután biztonságban elhelyeztem Renaud t Courtils ban, elmegyek és meggyónom a bűnöm a legközelebbi parancsnokságon, hogy hű maradjak az eskümhöz, mely az idő múlásával egyre fontosabb lett számomra.
632 Elfújta, és egy pillanatig csak ült a téli hajnal bizonytalan, derengő fényében, kezét a lapokon nyugtatva, melyekből úgy emelkedett ki, akár egy furcsa, kissé félelmetes álomból. Beleszédült a mély gyökerek felfedezésébe, melyek a Szentföldhöz és az előkelő személyiségekhez kötik.
633 Lehajolt, és a lélegzetét fürkészte. Megnyugodva felvette a kancsót, és kiment vizet húzni... Enyhült a hideg. Olvadni kezdett a hó, kibukkant alóla a zöld moha, sőt néhány fűcsomó is. Renaud egy percre leült az öreg torony küszöbén, hogy elnézze az újjászületés jeleit.
634 Induláskor a nővérek sehol sem találták, és keresni kezdték. A csodával meggyógyult lány kincs volt számukra, és már kezdtek aggódni, amikor a Szent Sír gondozásával megbízott egyik görög szerzetes jelentkezett a rendfőnök anyánál, hogy megmutassa, mit talált: Ariane Balduin sírján feküdt.
635 Az öreg ládában, melyből a neki adott fekete ruhát elővette, Renaud megtalálta a nagy fehér köpenyt a kifakult vörös kereszttel. Beleburkolta a halottat, mintha csak lóra szállni készülne. Amikor tiszteletteljesen kihajtogatta a nemes ruházatot, egy kis tekercs gurult ki belőle.
636 Biztosan Isabelle arca volt, és egy pillanatig arra gondolt, a halott kezébe csúsztatja a rajzot, de elviselhetetlen volt a gondolat, hogy megváljon tőle. Végül is a nagyanyja volt, és a rá váró bizonytalan életben ez lesz az egyetlen kincse, mely a múlthoz köti. Útravaló, s egyben homályos remény.
637 Vörös keresztes, fehér lobogó lengedezett az enyhe szélben a keleten már egészen fekete ég keretében. Mögötte Joigny meredek tetői, harangtornyai és védelmi rendszerei látszottak, melyek a Yonne felett átívelő, római korban épült kőhidat vigyázták. A fiatal vándor megkönnyebbülten felsóhajtott.
638 A reggel óta megtett hét mérföld kikezdte mindössze durva szandálba bújtatott lábát. Az utolsó szakasz volt a legnehezebb, attól kezdve, hogy a folyónál a révész, aki kapzsibb volt annál, hogy tiszteletet érezzen szerzetesi csuhája iránt, fel akarta túrni a vállára akasztott vászonzsákot.
639 A meggyőzésben szerepet játszott a fiatalember széles válla is a csuha alatt... és a hideg szalonnadarab, mely az útra magával hozott élelméből maradt. Végül Renaud nak mégis sikerült szárazon átjutnia a Yonne vizén, és folytathatta útját a folyó mentén. Sántikált. Jéggé fagyott.
640 Nem szokott hozzá a bőrpántokhoz, melyek feltörték a lábát. Sóhajtozva gondolt a toronyban hagyott csizmájára, de az álöltözéke csak így lehetett hiteles. Ki látott valaha csizmás szerzetest? Kivéve természetesen a püspököket. Végre elérte a bejáratot, mely felett a zászló keresztje állt kőbe vésve.
641 Nem védte árok vagy felvonóhíd a birtokot, ahol a szerzeteskatonák úgy művelték a földet, akár az egyszerű parasztok, de úgy tudtak harcolni, mint a katonák, mert örökre azok maradtak. Egy fekete, piros kereszttel díszített zubbonyos őrmester nyitott kaput fáklyával a kezében.
642 Azután egy darab kenyérrel és egy kupa borral kínálta, hogy erőre kapjon, míg véget ér a mise, és értesíthetik a parancsnokot. Nemsokára visszajött, hogy a káptalanterembe kísérje Renaud t, ahol egy magas, szálfaegyenes öregember várta, akit a fiú a kézirat leírása alapján azonnal felismert.
643 Renaud egyre bánatosabb képpel táncolt egyik lábáról a másikra, nem tudta eldönteni, hogyan mondja el az igazat. Leginkább attól félt, hogy megbántja az aggastyánt, aki olyan kedvesen fogadta. Végül mégis elszánta magát: úgy érezte, Adam lovaggal szemben még mindig az őszinteség a legjobb megoldás.
644 Most azonban vacsorára kongatnak. Menjünk, mossunk kezet, és üljünk asztalhoz. Azután imádkozunk, és maga aludni tér. Gyakran megfigyeltem, hogy az éjszaka sokszor hozza meg a szükséges tanácsokat és megoldásokat... Azonban úgy volt megírva, hogy a békés program új fordulatot vegyen.
645 Nem kellett sokáig várakozniuk. Adam testvér leült parancsnoki székére, miközben a lovagok szép rendben bevonultak, és elfoglalták a helyüket. Renaud egyedül maradt a terem közepén azzal a borzalmas érzéssel, mintha a bíróság előtt állna az ítélethirdetés után arra várva, hogy érte jöjjön a hóhér.
646 Azután Renaud de Courtils t keresi, aki nem létezik. Továbbá – feltételezve, hogy mégis létezik – soha nem ölt meg senkit. Végezetül azt javaslom, terjessze a király elé Párizsban ezt az ügyet, melyet annyira a szívén visel, és megígérem, meghajtunk a jó és igaz igazságszolgáltatás előtt.
647 Renaud kénytelen volt beérni ennyivel, de miközben jó étvággyal befalta a kiadós káposztás bárányragut, melyet felszolgáltak, megpróbált rendet teremteni a gondolataiban, és egy szót sem hallott az ájtatos felolvasásból, melyet egy testvér végzett egy kis pulpituson állva.
648 Azután szép rendben a kápolnába vonultak. A zsoltárok és a Nunc ditnittis éneke alatt Renaud azonban képtelen volt odafigyelni, gondolatait betöltötte az imént hallott különös hír. Megszokta az imákat – Courtils ék nagyon ájtatosak voltak –, és most gépiesen mozgott az ajka.
649 Sietve magára kapta a ruháját, felvette a szandálját, és álomittas szemmel csatlakozott a fehér köpenyek sorához, mely átszelte az udvart. Teljes volt a sötétség, hisz éjszakai miséről volt szó, melyet nyáron hajnali kettőkor tartanak, és a még mindig hideg idő száraz volt.
650 Renaud az ajtónál maradt, a testvérek kettős sorának legvégén, akik a hajó két oldalán, egymással szemben sorakoztak fel, és igyekezett szerényen részt venni a szertartásban, de sosem énekelte még a hajnali misét, és kénytelen volt beérni azzal, hogy a férfiak nem mindig csengő hangját hallgatja.
651 A fiatalember beleszédült kissé a rendszeres imákkal szabdalt programba, melyben a templomosok visszatértek a kápolnába, miközben művelték a földet, a szőlőt, ellátták az istállót, és jelentős mennyiségű munkát végeztek a kolostor körül. Közben pedig a számos miatyánkból merítettek erőt.
652 Ó! Bocsásson meg, egy pillanatra elfeledkeztem róla, hogy egy templomos csak kedvesen... és nyájasan fordulhat másokhoz! De úgy felbőszített – sóhajtott fel Adam hátradőlve támlás székén. Néhány pillanat alatt egészséges fehérről bíborvörösre váltott az arca, majd visszatért eredeti színéhez.
653 Kíséretet adok maga mellé egészen az ottani Templomig, mely a legjelentősebb központunk francia földön, nehogy eltévedjen vagy baj érje a nagyváros ezernyi veszedelmében. Azután elviszik a Coucy palotába, ahol úgy gondolom, fogadni fogják a levélnek hála, melyet Raoul bárónak küldök magával.
654 Ez a vidék szomszédos a királyi birtokkal és a champagne i grófsággal is. Egy útkereszteződés mindig érdekesebb, mint egy városi ház, ahol leginkább kereskedelemmel és pénzügyekkel foglalkoznak. Legalábbis az én ízlésem szerint. De most maga jön: nagyon sokat tud az életemről.
655 Szemében enyhe háborgással kevert vidámság, sőt tisztelet tükröződött, ahogy elnézte a sovány fiút, aki szép volt, akár a szobrok, melyeket Görögországban tett utazásain megcsodálhatott, és akinek barna bőre és fekete szeme szerencsés kontrasztot alkotott szőke hajával.
656 Mindenesetre életben van, és ez a lényeg... A változás, melyben Renaud szökevényből egy előkelő úr szolgálója lett, az éjszaka zajlott le. Amikor a hajnali imára ment, elfelejtette felvenni a szerzetesi csuháját, és amikor a reggeli harang az első misére szólított, már nem találta sehol.
657 A helyén kendering, tartós vászonnadrág és egy rövid, bőrrel bélelt zubbony feküdt, mely nem volt új, de jó állapotban volt, és főként rá várt egy igazi, vastag bőrcsizma, melybe megkönnyebbült sóhajjal bújtatta lábát. A szandál meztelensége volt a legkellemetlenebb számára.
658 Kora ellenére még mindig úgy ült a nyeregben, hogy sok fiatal is megirigyelhette volna. Még akkor is, ha a felszálláshoz már egy sámli segítségére volt szüksége... Szép rendben hagyták el a parancsnokságot: Adam testvér az élen, azután Renaud, végül pedig a négy templomos kettesével.
659 A fűszálakat vékony rétegben dér vonta be, az egyik faágról azonban pacsirta szállt a sápadt napfény felé. Renaud követte a pillantásával: úgy érezte, kedvező előjel új életének küszöbén. Hamar megértette azonban, Adam testvér bölcsen tette, hogy kíséretet rendelt mellé.
660 Nem sokkal Saint Aubin után, ahogy elhaladtak egy erdő sarkánál, mely az útig futott le, egy csapat lovast pillantottak meg. Vagy tucatnyian lehettek, nagyon mogorvák voltak, és fenyegető árnyként állták el az utat. A lovagok felemelték pajzsukat, és előreszegezték lándzsájukat.
661 Annyira gyorsan történt minden, hogy Renaud lemaradt, és szinte azt sem értette, mi történik. Természetesen követni akarta a társait, de a harc máris véget ért: a lándzsák átdöfték Jerome Camard néhány emberét, miközben a villámsebesen lecsapó kardok folytatták a munkát.
662 És vannak még mások is: ha nem maradunk ott a csatamezőn, hosszú élet vár ránk... Adam testvér szemmel láthatólag boldog volt, hogy megmutathatta a tejfölösszájú ifjúnak, mennyit érnek az öregek: hosszasan idézte a régi szép emlékeket Renaud legnagyobb gyönyörűségére. Nagyon kellemes volt az út.
663 A bevehetetlen erőd mégis elesett, és a király nevében, aki semmit sem tudott minderről, hatalmas máglyát raktak, melyre több mint kétszáz férfit és nőt vetettek. Nemcsak nem voltak hajlandók megtagadni hitüket, de követelték a mártíriumot, mint a boldog öröklét elnyerésének legjobb eszközét.
664 A fák, az erdők, a gyümölcsösök finom, zöld lombfátyol mögé rejtették ágaikat. A völgyekben kizöldültek a legelők. A domboldalakon büszkén hajtottak a gondosan ápolt szőlőtőkék, és ahogy közeledtek a főváros felé, egyre több és egyre gazdagabb faluval, kisvárossal és apátsággal találkoztak.
665 Kerek tornyok őrizték, és húsz kapu biztosította a ki be járást – ahogyan Adam testvér magyarázta fiatal útitársának. A fenséges keretben harangok, tornyok, tornyocskák emelkedtek a magas, piros tetők és csipkén oromzatok fölé, melyek látképét csillogó szalagkent vágta ketté a Szajna.
666 Ott pedig, a híd után, melyet Kis hídnak neveznek, a Cité szigete: ott áll a király palotája nagy lakosztályaival, gyümölcsöskertjével és tornyaival. A másik végén pedig az a csodálatos, két, szögletes tornyú templom, melynek fehér kövei magukhoz vonzzák a napsugarakat, a Notre Dame katedrális.
667 Csak hat évvel ezelőtt készült el, és gyönyörű építmény. Innen nem is látja a szépséges színeit és az aranyozásokat, melyek beragyogják a három kaput és a felső galériát. A Kis hídról, melyen később áthaladtak, csak a két ikertorony látszott az Hotel Dieu épületei felett.
668 Még courtenay i birtokát is áruba akarta bocsátani. A király megtiltotta neki, és rá kellett bíznia az irányítását fiatal feleségére, Marie ra, Jean de Brienne lányára. Azért csak kapott kölcsön pénzt, de cserébe, zálogba kellett adnia felséges urunknak a namuri márkiságát.
669 Négy éve a birtokunkban van egy nagy, mocsaras és homokos földterület nem messze innen, melyet kiszárítunk, és művelés alá vonunk, hogy szép birtokká alakítsuk, falakkal, tornyokkal és egy nagy donjonnal, ahol a kincstár védettebb lehet a párizsiaknál néha előforduló, őrült ötletek ellen.
670 A fiatalember elfogadta a megnyugtatást. A király nagy városa elkápráztatta, és erősen vágyott rá, hogy itt éljen. Nem annyira rendkívüli gazdagsága, mint nyüzsgése, túláradó életkedve miatt. Izgalmas lehet ilyen forgatagban élni. Igen, ez volt a megfelelő szó: hallatlanul izgalmas.
671 Ha azonban valóban olyan szegény, biztosan nem vágyna arra, hogy a nyakába vegyen egy időben és térben egyaránt távoli rokont. Különben is, semmi izgalmas nem lenne abban, hogy egy pénzért kuncsorgó uralkodó kíséretéhez csatlakozzon. Ilyen gondolatok foglalták le Renaud t.
672 Egyedül a vér számít. Boldogan a házamba fogadom. Annál is inkább, mert kegyetlen zavarban vagyunk. A feleségem, Philippa asszony szolgálatára kirendelt nemes apród, csúf körülmények között elhunyt, és a hölgy olyan szomorú miatta, hogy visszautasít mindenkit, akit csak ajánlok.
673 Milyen asszonnyal lesz dolga, ha elfogadják apródnak? Szép, arisztokratikus, finom arcvonású nő volt, szemmel láthatólag idősebb a férjénél. A fiatalság virága már elhervadt, és bár alakja karcsú és elegáns maradt, úgy festett, mint aki mélységes fáradtság terhét cipeli a vállán.
674 A palota mosdóhelyiségébe vezették, hogy megszabaduljon a többhetes piszoktól, melyet az elfeledett toronyban, a joignyi parancsnokságon, az út megállóinál és a templomos rendházban elvégzett gyors mosakodások nem tudtak eltüntetni. Már a fürdés puszta gondolata is gyermeki örömmel töltötte el.
675 Azután egy inassal néhány vödör hideg vizet locsoltatott magára. Végül lepedőbe burkolózva egy borbély gondjaira bízta magát, aki megszabadította serkenő szakállától, és rendbe szedte rakoncátlan frizuráját. Itt tartottak, amikor egy fiatal lány lépett az alacsony terembe.
676 Szép apród, tudjál meg, hisz szemmel láthatólag még nem tudja, hogy amikor a lovag visszatér a csatából, a hölgyek és a kisasszonyok fürdetik meg, kötözik be a sebeit és öltöztetik fel. Ugyanez vonatkozik a kastélyba érkező illusztris vendégre is. Amennyire tudom, senki sem fürdik ruhástul.
677 Most jöjjön felöltözni. Segítek. Egy zsámolyon ruhák várták. Ügyesen, de – iménti sietségének ellentmondva – cseppet sem kapkodva Flore d'Ercri egymás után ráadta a ruhadarabokat, hiába tiltakozott. Renaud remekül és gyorsan fel tudott öltözni egyedül, és nem értettel miért kell körülményeskedni.
678 Kissé nevetséges tánc volt ez, mely felkavarta, hisz a lány minden ruhadarabot érintéssel, sőt simogatással kísért. Fehér vászongatyát és inget adott rá, majd ibolyaszín nadrágot és rövid, szép bőrcsizmát, melyből többel is fel kellett próbálnia, mire megtalálták a megfelelő méretet.
679 Azon túl, hogy semmi sem ér többet a fegyverforgatás gyakorlásában, mint a szaracénok elleni harc, ön is sokat hallotta. Sir Raoul, hogy micsoda hőstetteket vitt véghez János király, s dicsősége átsugárzott mindazokra, akik követték. Megnézzük – tette hozzá Renaud hoz fordulva –, mit ér a lovon.
680 Öltözzön fel, Renaud, és jöjjön a szobámba – fordult a fiú felé, aki éppen az ingét kötötte be, mielőtt felöltötte zubbonyát. Egy perccel később az asztal előtt találta magát, ahol a báró megérkezésükkor írt. Raoul visszaült a székébe, de nem vette fel a tollat. Gondterheltnek látszott.
681 Két királyné van, akik közül nem Provence i Marguerite, Lajos királyunk felesége a fontosabb, hanem az édesanyja, az előkelő és rendkívül bölcs Kasztíliai Blanka, aki igen járatos a királyság ügyeiben, ahogyan azt bebizonyította a régensség során, melyet a fia kiskorúsága idején töltött be.
682 A fülembe jutott, hogy a rossz nyelvek azt beszélik, a feleségem, miután feladta a reményt, hogy gyermeke szülessen tőlem, neki adta magát. A bánat, melyet a halála ébresztett benne, tovább erősítette a szóbeszédet. Ha a közeljövőben valami baj éri a bárónét, engem vádolnának, hogy megöltem.
683 Alighogy megérkezett, nem vádolhatják azonnal azzal, hogy a kedvese. Mindenesetre csak elkötelezett szolgákat hagyok itt, akikre bizton számíthat. Úgy gondolja, változatlanul el tudja látni a nehéz feladatot, mellyel megbízom? Becsületbeli kérdés volt, hogy igennel feleljen, és Renaud így is tett.
684 Vecsernyére igyekeztek, és gyalog indultak el, annyira közel volt a templom, elfátyolozva, ahogyan az előkelő hölgyekhez illik. Az egyszerű szertartás, melyet jól ismert, sokat elárult Renaud nak. Új urainak viselkedése talán kissé különös volt, de a hölgyek őszinte áhítatához nem fért kétség.
685 Az új apródnak hátrahagyta Gilles Pernont, akivel a fiú közelebbi ismeretséget kötött, és akivel kitölthette a napját, ami társasága nélkül igen unalmas lett volna. Philippa csak a mise kedvéért hagyta el a házat, hímzéssel és szövéssel töltötte az időt hölgyei körében, és nem hívatta magához.
686 Szerencsére a hold elég jól megvilágította az utat, különben gyakran bűzös árnyak között kellett volna tapogatózniuk, melyet párzásra hívó kandúrok és szaladgáló patkányok hangja töltött be, kiegészülve a tompa morajjal, mely a kocsmákból, mulatókból és örömtanyákról áradt.
687 A kocsis megálljt kiáltott, ezért az öreg elhallgatott, és a hintó elé sietett, hogy megnézze, mi történt: csak egy részeg volt, aki a Barillerie utca közepén kis híján a lovak patája alá tántorgott. A közjáték az egyik oldalról káromkodással, a másik oldalról némi szitokkal megoldódott.
688 Engem pedig nemrég láthatott! Egy gyertya fénye esett a lány arcára, s a látvány bizonyára megelégedésre szolgált, mert a kapuszárny nagy nyikorgások közepette kinyílt, s mögötte előtűnt egy se széle, se hossza férfi, akit még a papi ruhához hasonló öltözéknek sem sikerült megnyújtania.
689 Nem tehettek mást, követniük kellett az utasítást, és míg a változatlanul morgolódó Pernon félrehúzódott, hogy szükségét végezze, Renaud egy fához kötötte a lovát, és a Szajna felé indult, hogy jobban megcsodálhassa a katedrálist, melynek sziluettjét kísérteties fehérségbe vonta a hold.
690 Hatalmas volt az idegen felháborodása, és Renaud egy pillanatra azon tűnődött, nem őrülttel áll e szemben. Első ránézésre nem annak festett: huszonöt huszonhat éves, göndör barna haj a fekete csuklya alatt, kerek szakáll, hosszú bajusz, arrogáns orr, világos szem. Szemmel láthatólag nemes úr volt.
691 Ó, ő nem volt leprás, s Renaud szinte haragudott rá ezért. Elfogadhatatlan volt, hogy ezt az arrogáns herceget ugyanúgy hívják, mint az emelkedett, fiatal királyt, aki örökre Renaud hőse lett. Nem volt nehéz kitalálni, hogy bármennyire császár is, a bokájáig sem ér fel.
692 Ráadásul az Hotel Dieu kórház és a ki be járó betegek és nyomorultak áradata nem elhanyagolható vevőkört jelentett. A Zsidó utca hasonló, enyhén nyugtalanító hangulatot kölcsönzött a kerületnek, mely az est leszálltával csendes pandemóniummá alakult át, ahová jobb volt nem bemerészkedni.
693 A még napsütésben is sötét utcákban különös arcokat, szokatlan alakokat lehetett látni, melyeket úgy tűnt, nem riaszt el a palota és a katedrális fenyegető szomszédsága... Egy kis tekerccsel felszerelkezve, melyen a bevásárolnivalók listája állt, Flore különféle üzletekbe sietett.
694 Mindenféle füveket vásárolt, köztük tárnicsot és merkurfüvet, melyeket Renaud nem ismert. Különben sem értette, miért Philippa asszony udvarhölgye végzi a bevásárlást, ahelyett, hogy az intézőre vagy a konyhai személyzetre hagyná a feladatot, akiknek ez általában dolga volt.
695 Flore mézet is vásárolt, kikötve, hogy csakis narbonne i lehet, amit kísérője botrányosnak talált, hisz úgy érezte, gyermekkora vidékének mézei a legfinomabbak, de a szép Flore keményen ránézett, és megkérte, hogy törődjön a maga dolgával. Renaud sértett hallgatásba merült.
696 Ezzel felé hajolt, átölelte a nyakát, és szájon csókolta. Végül is nem volt kellemetlen, hisz a lány ajka lágy volt, gyengéd és mézízű, melyet bizonyára megkóstolt, Renaud azonban még véletlenül sem mutatta volna ki, hogy örömét lelte benne: Flore túlságosan az orránál fogva akarta vezetni.
697 Mint a növény, melyet hosszú szárazság után megöntöznek, Renaud újjászületett, és két órával később finom vászonba és mókusprémmel bélelt bársonyba öltözve belépett a Szajnára merőleges palotába. Egy tágas udvarra érkezett, melyet kolostorra emlékeztető, árkádos galériák fogtak közre.
698 Sokan tolongtak ott: tisztek, egyházi személyek, hölgyek, sőt még egy csoport nyomorult is, akiket szomorú sorsuk és a királyi együttérzés az uralkodó színe elé engedett, aki nemcsak számos jótéteménnyel látta el őket, de az asztalához ültette és saját kezűleg szolgálta ki őket.
699 Szögletes tömege részben elfoglalta a Cité sziget alsó részét, s szépséges kertben folytatódott, ahol árnyas szőlőlugas látszott és egy gyümölcsöskert, melyben virágoztak a körtefák. Mögötte, mint a halak a víz felszínén, két vagy három kis szigetecske zöldellt a napsütésben.
700 Egyszerűen csak megkérdezte, elmehet e megnézni a munkálatokat. Közönyös mozdulat volt a válasz, mely nem derítette jobb kedvre. Így amikor látta, hogy Philippa bevonul a palotába, sarkon fordult, és megindult az építkezés felé, ahol a meglepő látványtól hamar megfeledkezett csalódásáról.
701 A kertre néző két ablak megvilágította tágas helyiségbe lépve Renaud úgy érezte, mintha templomba érkezett volna. Nagy személyiség élt itt, és nem is volt szükség a faliszőnyegek pompájára, melyeken Kasztília tornyai forrtak egybe a francia liliommal, hogy átérezze a hangulatot.
702 Visszafordult, hogy Renaud ra nézzen, és a fiú döbbenten, zúgó füllel egy szót sem hallott többet abból, amit mondott. Gépiesen újra térdre ereszkedett, és csak nézte a rózsás árnyalatban játszó, finom elefántcsont arcot, melyet a világ legszebb szürke szempárja ragyogott be.
703 Pontosan ugyanolyan volt ez az arc, mint a kép, melyet az elfeledett toronyban talált, és melytől sosem vált meg. Képtelen volt moccanni, a villámcsapásként érkező látványban megfeledkezett a pompás környezetről, a kegyetlen kasztíliairól, a jelenlévőkről, sőt tulajdon személyéről is.
704 Engedelmeskedett, s újabb meglepetés érte, mely azonban nem volt olyan erőteljes, mint az iménti: a megszólaló férfi az az egyszerűen öltözött ember volt, akit nemrég Pierre de Montreuil jel látott a kápolna építkezésén. Azonnal rájött, ki az, hisz a fiatal királyné férjemuramnak szólította.
705 Most köszönjön el a hölgyektől, és várja meg a bárónét odakint! A jelenlétünktől távol könnyebben összeszedheti magát! Hogy megmutassa, nem elzavarja, Lajos csókra nyújtotta a kezét a fiatalembernek, aki hálásan fogadta, meghajolt, és óriási megkönnyebbüléssel indult az ajtó felé.
706 Alig tizenkét éves lehetett, s olyan egyenesen tartotta magát, akár egy kiskakas. Határozottan csúnya volt hosszú orrával, zavaros vonásaival, furcsa vörös hajával és gunyoros szájával, melyben azonban szép fehér fogak látszottak. Renaud arra gondolt, úgy fest, akár egy kis boszorkány.
707 Ez alkalommal Renaud nak nem maradt ideje válaszra. Egy királyi ajtónálló Coucy asszony hintóját kérette, és Sancie szó nélkül eltűnt, míg az aprón Philippa elé sietett. A hölgy mélyen gondolataiba merült, és nem szólt kísérőjéhez, amikor az besegítette a kocsiba, sem a hazafelé vezető úton.
708 Nagyőri nem szerette volna. Nem mintha annyira ragaszkodott volna új helyzetéhez, de azon túl, hogy a báró ígérete szerint a lovaggá ütéshez vezető utat jelenteti te, nem juthatna be többé a palotába, és nem láthatná viszont a fiatal királynét. Máris kegyetlen volt ez a gondolat.
709 Amikor megtalálta a portrét melyet Thibaut igaz szerelemmel rajzolt, szinte ájtatos csodálatot érzett, olyasmit, mint Szűz Máriai iránt: az az arc Jeruzsálemi Isabelle é volt, akiről most már tudta, hogy a nagyanyja, és bár ideálként tűnt fel előtte, gyengédség és tisztelet járta át az érzéseit.
710 Nem meglepő, hogy barátnő az a két asszony! Haragja mélyén kezdte úgy gondolni, Sancie nak igaza lehet szigorú ítéletében. Ahogy jobban belegondolt, a lánynak tényleg teljesen igaza volt, hisz szerette Marguerite et, és gyűlölte a kasztíliait. Talán nem lenne rossz összebarátkozni vele.
711 Az öreg fegyvernök nem szerette Párizst. Amikor rátört a rosszkedv, felkereste valamelyik belvárosi mulatót, ahol törzsvendég volt. Ilyenkor ritkán tért haza a takarodó előtt. Legalábbis ezt közölte Renaud val az egyik lovász, amikor bevitte a lovát és a hintót az istállóba.
712 A gondolatra, hogy az anyakirálynénál megélt kínos perceknek nem lesz folytatása, Renaud t eltöltötte a megkönnyebbülés. Jó hír volt az is, hogy hamarosan visszatérhet a férfiak világába a családi kastélyban, és csak néha kell betöltenie az apród szerepét, mely határozottan nem tetszett neki.
713 Szerette Marguerite et, ahogy egykori Thibaut Isabelle t, és ez az ideálokból, a szívnek kedves költészetből és szinte vallásos rajongásból szövődő szerelem boldogsággal töltötte el, hisz nem vegyült bele testi vágy – legalábbis egyelőre nem –, és nem hágta át a lovagság szigorú szabályait.
714 A szerelmet megengedte a szívének, a vágyat nem. Renaud azonban még túl fiatal volt ahhoz, hogy felmérje, ez a boldogság nem tarthat örökké. Nem tudta, hogy eljön majd valaki, és a fülébe súgja, hogy a madonna külső mögött kívánatos test rejlik, és az álmok édes kora a pokol kapuira nyílik.
715 Szénahalmok, farakások, hordópiramisok emelkedtek itt a vízimalmok és a mosónők lármájában, akik énekszóval kísérték sulykuk csapásait. Néha elmerészkedett a palotához, hogy megnézze a káprázatos kápolna és a nagy galéria építkezésének állását, mely a királyi lakosztályokkal köti majd össze.
716 A jövő, melyet oly gazdagnak és kalandokkal telinek tervezett, bezárult előtte. A tiszt kiejtette a gyilkosság szót, és bizonyára nevelőszülei halála érte utol, hogy visszarepítse a kiindulási pontra: talpa alatt egy vesztőhely deszkáival, feje fölött egy kötél hurkával.
717 A boltív alatt nyíló kettős rácson áthaladva Renaud t egy kis terembe, a törvényszéki irodába vezették. Gyertyák nyújtottak halvány fényt, és az egyik férfi felvett egyet, hogy minden oldalról szemügyre vegye a foglyot. Különösen az arcnál időzött el, és hosszú percekig vizsgálgatta.
718 Legalul van a föld alatt, és tölcsér formája van. Kötéllel és csigával eresztjük le a foglyot, aki nem tud benne sem állni, sem leülni, sem lefeküdni, s még a falának sem támaszkodhat a hajlott forma miatt. A közepén egy káva nélküli kút van, mely egyenesen a Szajnába vezet.
719 Annál is inkább, mert a köteleket, melyek a hátán összefogták a kezét, hamarosan láncok váltották fel, vaskarikával a csuklóján és a bokáján. Csak aprókat léphetett... és nagy zajjal. Lerogyott a zsákra, hogy belemerüljön kétségbeesésébe, amikor végre magára hagyták, és rázárták az ajtót.
720 Csak a foglár ment be hozzá minden este, hogy kicserélje a vizet, kiürítse a vödröt, és bevigye neki a darabka fekete kenyeret és egy tál levest, mely igencsak spártai volt: gyökér és káposztalevél úszott meghatározhatatlan színű lében, melybe egy csontot is belefőztek, néha egy kevés hússal.
721 Arra is képes lehetett! Mindenesetre a fogoly minden este az utolsó morzsáig befalta fekete kenyerét, és a csontot rágcsálta, sajnálva, hogy fogai, melyek bár erősek voltak, nem bírtak annyit mint egy kutya fogazata. Hangulatát tovább rontotta, hogy képtelenség volt bármit is megtudnia a foglártól.
722 És tovább sikálta a kisfiút, természetesen hideg vízben, hisz a meleg víz puhánnyá tehet, és fogékonnyá a rossz csábítására. Renaud télen sírt a hidegtől, az anyja azonban felmelegített törölközőbe csavarta, és meleg tejet itatott vele. A kisfiú ilyenkor a mennyekben érezte magát.
723 Milyen messze volt már a gyermekkor paradicsoma! Egy ember mohósága elszakította tőle, és elverte jó szülei életét. Jerome Camard, bár a király elöljárója volt, meggyilkolta a szüleit, hogy megkaparinthassa a javaikat, és őt, Renaud t vádolta a gaztettel, hogy így szabaduljon meg tőle.
724 Az egyik a törvényszéki írnok volt, a másik a vádló. Az előbbi mögött alacsony ajtó nyílt, melynél két pirosba és kékbe, a város színeibe öltözött őrmester posztolt. A terem végében két vagy három sötét árny rajzolódott ki, közönség azonban nem volt: zárt tárgyalást tartottak.
725 Én azonban azt mondom, nem így történt! Azt mondom, hogy Olin úr igazán betegségben halt meg, és soha nem emeltem bűnös kezet az asszonyra, aki felnevelt. Azt mondom, hogy Olin úr halála után a házunkat ellepték az elöljáró emberei, aki a vesztemre esküdött, mert irigyelte a Courtils okat.
726 Az írnok elhelyezkedett egy tintatartó mellett, miközben a bíró, az aljas elöljáró, aki szemmel láthatólag boldog pillanatot élt meg, és két másik személyiség, köztük egy szerzetes, helyet foglaltak a fekhely körül. A hóhér a fogoly fejéhez állt, az egyik segédje a lábához.
727 A mondat vége fájdalmas ordításba fulladt. A bíró intésére a két kínzó megtekerte a csigát, és a szerencsétlen fiú úgy érezte, kiszakítják a tagjait. Égető könnyek homályosították el a látását, és csorogtak, végig az arcán, de olyan erős volt a fájdalom, hogy nem is érezte.
728 Egy kéz zárta le a száját, és szenvedése mélyéről arra gondolt, ha ez a kéz meg akarja fojtani, hatalmas szolgálatot tesz, de csak egy pillanatig érintette. A megkínzott fiú lehunyta a szemét, és igyekezett összeszedni a bátorságát a következő húzáshoz. Mely azonban nem érte utol.
729 A szerencséje biztosan nem tart majd sokáig, hisz másnap ismét megkínozzák. Borzalmas éjszaka következett: Renaud képtelen volt elaludni a kenőcs ellenére, mellyel a foglár – a fiút meglepte együttérzése, hiszen el sem tudta képzelni, ki fizetett volna érte – bekente a vállát, a térdét és a bokáját.
730 A bíró más módszert említett, és lelki szemei előtt felidézve a kemencét és az irtózatos eszközöket, melyek benne izzottak, szinte pánikba esett. Elég erős lesz, hogy továbbra is megtagadja a vallomást, melyet várnak tőle? Hazugság lenne, de legalább megszabadítaná a szenvedéstől.
731 Lassanként imája monológba folyt át, melyet időnként félbeszakított, mintha csak párbeszédet folytatna, melyben a másik is elmondja a véleményét. Lázas volt, és úgy érezte, suttogást hall, melynek jelentését azonban nem értette... de végül a reggel közeledtével sikerült elaludnia.
732 Megértette, hogy eljött a rettegett óra, de sikerült eltitkolnia félelmét. Felállt, de minden lépés iszonyatos fájdalmat okozott, és két őrmester a hóna alá nyúlt, hogy támogassa... A hóhér szentélyébe vezették. Ahelyett, hogy a deszkára fektették volna, a bőrmatracra lökték.
733 Vártak. Renaud nak hevesen dobogott a szíve a mellkasában, lüktetett a halántéka és az erek a nyakán. Most a legrosszabbal kell szembenéznie: a tűzkínzással! Amikor nyílt az ajtó, összerezzent, és tekintete rémülettel telt meg: a bíró lépett be az előző napi szerzetes társaságában.
734 Egy egyszerű zsámolyon ült, s két tanácsadója állt melléttel A ruházata is ugyanolyan egyszerű volt, mint amilyet akkor viselt, amikor az építkezést látogatta, azzal a különbséggel, hogy ruhája és zubbonya finom kéli vászonból készült, s egyetlen dísze a csat volt, mely a nyakánál összefogta.
735 Jean d'Aubon testvér távollétében elhozta a dokumentumot, mely legalább a fiú születését igazolja. Renaud határozottan úgy érezte, angyal testesült meg a királynéban, és az ég nyílt meg felette, ahogy megpillantotta a templomost, akivel találkozott, amikor megfordultak a párizsi rendházban.
736 Mivel tudta, hogy a védencére nehézségek várnak útja során, a fiatalemberrel egyetértésben a rend levéltárában helyezte el, hogy biztonságban tudja, hisz ennek a szerencsétlennek semmi mása nincs a világon. Ha hihetek az itt látottaknak, hamar szüksége lett a segítségre.
737 Annál is inkább, mert nem tud vigasztalódni előző apródja elvesztése felett, akit nemrég gyilkoltak meg a palotából hazatértében. Nem hiszem, felséges férjem, hogy szemrehányással kellene illetnie, amiért meghallgattam az egyik alattvalója kérését – zárta le szavait a királyné bájos mosollyal.
738 Renaud már felismerte a furcsa személyiséget, akivel Albert mester háza előtt találkozott, és aki császárnak mondta magát. Szemmel láthatólag igazat mondott, és mivel úgy tűnt, ellenszenvet táplál a jelen lévő Courtenay ellen, aki Renaud ellensége lett, nagyon örült a felbukkanásának.
739 Adjanak fegyvert a kezembe, hogy szembenézhessek az elöljáróval, vagy dobjanak a folyóba8! Túlságosan jelentéktelen vagyok ahhoz, hogy ilyen rangos személyiségek vitázzanak rajtam. Ha Isten megkönyörül rajtam, meghalok, ez minden! 8 Az istenítélet vízi változatának lényege az volt.
740 Adja nekem, felséges fivérem! Magammal viszem, és kezeskedem érte! Lajos némán ránézett, eltávolodott néhány lépést, és letérdelt a kert közepén álló kőkereszt elé. Hosszan imádkozott, de amikor felállt, arca ismét azt a ragyogó derűt sugározta, mely mindig meglepte a környezetébe kerülőket.
741 Istenbe vetett hite, a hit, melyre Alais asszony tanította, olyan mély őszinteséggel élt benne, hogy meggyőződése volt, az Úr gondoskodna róla, hogy bebizonyosodjon ártatlansága. Igaz, épségben volt, és a csigák okozta fájdalom nem tart majd örökké, de az előtte megnyíló élet nem vonzotta.
742 A kertet elhagyva utolsó pillantása Marguerite királynénak szólt. A gondolat, hogy nem láthatja többé, komoly szerepet játszott bánatában, és amikor az imént a királyné a védelmére kelt, hatalmas öröm áradt szét benne, mert annak bizonyítékaként értékelte, hogy hisz benne és az ártatlanságában.
743 A fiú ezt abból is lemérhette, hogy egy pillantásra sem méltatta, amikor távozott: kilépett a lugas árnyékából, és megindult a napsütötte sétányon, miközben borzalmas udvarhölgyére mosolygott. A meleg fényben felragyogott ruhája aranya, és úgy festett, mint az Egek Úrnője a gyertyák fényében.
744 Mindenesetre semmi esélye sem maradt, hogy visszaszerezze a szépséges portrét. Mindössze annyit remélhetett, hogy nem kerül túlságosan méltatlan kézbe. Ebbe a gondolatba kapaszkodott, mialatt a császárt követve az udvaron váró két tiszt kíséretében új ura szállása felé tartott.
745 Érthető a maga korában, amikor az ember az illúzió csúcsáról zuhan alá, és nagyon megüti magát, de elfelejti, miért döntöttem úgy, hogy megmentem a mocsártól, melyben éppen elmerülni készült: maga Courtenay, és talán az egyetlen, aki barátságot érdemel a francia águnkban.
746 Mivel nem tartotta fontosnak, hogy megmagyarázza, mit ért ezen, Renaud nem mert kérdezősködni. Csak egyre vágyott: megérkezni egy helyre, ahol megmosakodhat, hisz a király lugasában tett látogatása és a találkozás Marguerite tal még kegyetlenebbül éreztette vele nyomorúságos állapotát.
747 Szerencsére nem volt hosszú az út. A Notre Dame fogadó, mely az előző király alatt épült, még viszonylag új volt. A téren állt, az Oszlopos házzal szemközt, és kiváló hírnévnek örvendett, melynek köszönhetően előszeretettel szálltak itt meg átutazó nagyurak és külföldi utazók.
748 Ezt a részletet Renaud Gilles Pernontól tudta, aki szívesen járt ide, ha jó ételre vágyott, hisz a Coucy palota olyan közel állt, hogy a kísértés néha ellenállhatatlanná vált. Itt tehát a vendég jó szállásra, finom ételekre és még szórakozásra is számíthatott, amikor kivégzést tartottak a téren.
749 Fél óráig dolgozott, s ez majdnem ugyanolyan fájdalmas volt, mint maga a kínzás. Amikor a végére ért, bekente az érzékeny pontokat egy csípős szagú kenőccsel, vászonkötésbe bugyolálta, és egy szót sem szólva a betegéhez ágyba küldte, megtiltva, hogy másnap előtt felkeljen.
750 Azt kell hinnem, tetszik nekem. Philippa asszony önzése néha elviselhetetlen. És az öreg Pernon vigasztalhatatlan volt a balsorsa miatt. Ráadásul a báróné azzal, hogy megtagadta magát, vétett a feudális törvény ellen. A férj az emberei közé fogadta, ez mindkét részről kötelezettségeket szül.
751 Életében először látta a Földközi tengert, és elragadtatva bámulta kék hullámait. Táplálta a császár keltette remény, hogy a szentatya talán meghallgatja a gyónását, hisz neki, és tisztára mossa az ellene felhozott vádak alól, újra megnyitva előtte a hőn áhított lovagság felé vezető utat.
752 Pierre második fia szerzetesnek állt, így kiesett a sorból. A korona teljes természetességgel szállt a harmadikra, Robert re, aki elfogadta, és akit az Aja Sophiában koronázott meg Máté pátriárka. A férfi királyi mivoltában elsősorban arra látott remek alkalmat, hogy vígan éljen.
753 Azután elengedték Robert t, aki szégyen és közmegvetés tárgya lett. A pápához ment panaszra, és végül 1228 ban belehalt a bánatba. Konstantinápoly koronája ekkor Pierre negyedik fiára, Henrire szállt, aki egy másodpercnyi habozás nélkül visszautasította, hisz mélységesen felháborította a botrány.
754 Természetétől fogva bátor volt és nagy tettekről, hódításokról és pompáról álmodott, melyben az egykori bazileuszok Isten csillogó földi másának, tűntek. Csakhogy átlagos intelligenciával áldotta meg az ég, és hiányzott belőle a jellemszilárdság, mely elengedhetetlen egy igazi, nagy uralkodónál.
755 Egy londoni kocsmában azonban megismerkedett a Vörös Angusszal és a dudájával. Balduint elkápráztatta a különös zene, szolgálatába fogadta a zenészt, s ettől kezdve szinte mindenhová magával vitte. Renaud csak Rómába érkezve ismerte meg a királyi kíséretnek ezt a tagját.
756 Megható volt a viszontlátás, és Balduin egy egész éjszakát azzal töltött Lateran palotabéli lakosztályában, hogy Angus dudajátékát hallgatta. Szerencsére vastagok voltak a falak, mert a kor nem kedvezett a zenei élvezeteknek. Kiújult a végeérhetetlen vita a római pápa és a német császár között.
757 Még szerencse, hogy a harangok hallgattak, hisz csak vészharangként zúgva járultak volna hozzá az apokaliptikus tablóhoz. A megérkezők magán dolgozószobájában találták a pápát, mely sokkal inkább egy hadseregparancsnok főhadiszállására, mint Szent Péter utódának elmélkedőhelyére hasonlított.
758 Visszatérve Lajos királyra, megkapta a remélt segítséget emberben és aranyban? Balduin sóhaja minden szónál többet elárult. Bánatosan hozzátette, hogy kapott egy kevés aranyat, hogy hazatérhessen. Nem mert Ince pápára nézni, de látta, hogy a férfi keze ökölbe szorul az elefántcsont karfán.
759 A városba küldött Szent Miklós bíborosnak sikerült egyezséget kötnie: feloldják az ostromot, és a város visszakapja szabadságjogait. Cserébe az ott maradt császárpártiak és a garnizon szabadon távozhat, magával viheti javait, és csatlakozhat az ostromlókhoz, akik már nem maradhatnak sokáig.
760 Egy Frigyes vérmérsékletű férfival szemben a fenyegetésnek nem sok súlya lett volna, legalábbis normális időkben, hisz néhány száz ember nem számított neki. Csakhogy – ezt Ince a kémeitől tudta – a császár nem maradhatott tovább: lázadás tört ki Frankfurtban, és rendet kellett teremtenie.
761 Ekkor, amikor éppen minden rendbe jönni látszott, következett be a tragédia: amikor a foglyok és a gibellinek10 áthaladtak a városon, hogy csatlakozzanak a császáriakhoz, a viterbóiak rájuk rontottak, és az utolsó szálig lemészárolták őket... azután felgyújtották a házaikat.
762 Bezárta a bíborosokat a Septisoniumba, a Septimus Severus palota romjai közt megmaradt terembe, és cellákba a Palatínus dombon. Hozzáteszem, erővel vitte oda őket, és igazi kínszenvedésben volt részük a nyári hőségben a rovaroktól és patkányoktól hemzsegő helyiségekben.
763 Mert sajnos nem egyedül van, és a család kezében van Róma fele. Bizonyára ők lennének a királyok, ha nem lennének a Colonnák, esküdt ellenségeik, akik ugyanolyan félelmetesek, mint a Frangipanik és a Massimik, akiknek a leggyakrabban sikerül fenntartaniuk az egyensúlyt.
764 Ostrom esetén azonban... A marsall kitérő mozdulata nyitva hagyta az utat minden feltételezés előtt. Néhány napig a lovasok ritmusára éltek, akik egyre nyugtalanítóbb híreket hoztak, miközben, mint egy egeret elnyelni készülő macska, ragyogott fel Gaetano Orsini durva arca.
765 A legkevésbé sem. Néhány napig nagyon beteg leszek, és Szent Miklós bíboros helyettesít majd. Franciaországban pedig kieszközöljük Lajos királytól a keresztes hadjáratot, melyre magának oly nagy szüksége van! – jelentette ki a pápa ellenvetést nem tűrő határozottsággal.
766 Isten segedelmével ragyogó nap váltja majd fel az elnyeléssel fenyegető árnyakat. Maga pedig uralkodóként térhet vissza Konstantinápolyba... Áldásra emelt kéz, és a fehér alak csendben bele veszett a sötétségbe, melyet alig világítottak meg a palota folyosóinak és galériáinak fáklyái.
767 Ami minket illet, jelen helyzetünkben nem sok vesztenivalónk van, hacsak nem az életünk, ami nem nagy dolog, ha azt vesszük, hogy csak csalódásokat hoz. A megválasztott és megkoronázott pápa az egyetlen esélyünk. És Lajos király, aki túlságosan keresztény ahhoz, hogy ne hallja meg a pápa panaszát.
768 Tehát nem érdekes. Választanak egy másik pápát, és az egyház élete zajlik tovább. Sőt, a halálom alkalmat teremtene maguknak, hogy a legszigorúbb kiközösítéssel sújtsák Frigyest, melyben az összes államával együtt kívül kerül a keresztény világon. Egyébként már döntöttünk.
769 Valójában a hirtelen jött nagylelkűség Ince saját csomagjait takarta, aki rangjához méltón kívánt bevonulni Genovába. A városfalról Róma szenátora, Gaetano Orsini vad örömmel figyelte a menetet, mintha régóta gyűlölt ellensége temetését látná, s nem törődött a furcsa kísérettel.
770 Az utazás Civita Castellanába, a mély szakadékok övezte fennsíkon emelkedő erőteljes városba a lehető legjobban telt. A pápát úgy fogadták, mint a gyermekei látogatására érkező apát. Két napon át Ince tanácsot ült, audienciákat tartott, és számolatlanul osztogatta áldását.
771 A vezetőjük nem láthatta, hogy amint elérik a nyílt vizet, a kapitány térdre ereszkedik egy páncélos alak előtt, és az áldását fogadja. A Földközi tenger kegyes volt, s nem sokszor tért el mélykék, csillogó színétől, így Renaud fáradhatatlanul csodálta, ugyanúgy, ahogy az idefelé vezető úton is.
772 Ez majdnem olyan jó, mint egy keresztes hadjárat! Valaki elnevette magát mögötte, és visszafordulva Incét pillantotta meg a fehér ruhában, melyet az úton viselt. Az indulás óta a pápa Balduinnal a szobájában maradt, és csak éjszaka jött ki, hogy hosszasan elnézze a csillagokat.
773 Látja, fiam, Péter bárkáját néha erős szelek és viharok tépázhatják, de Isten fuvallatára hamarosan nyugalom váltja fel a tombolást, és a tajtékos hullámokból megmenekülve a hajó békésen, épségben és biztonságban siklik az engedelmes, lecsillapult vízen... mint mi most.
774 Amint Guillain úr visszahúzódik, csak az ég és a tenger lesz a tanúnk: ideális környezet... Aulnay meghajolt, és egy kobold sebességével eltűnt. Ince leült a kötélcsomóra, és intett Renaud nak, hogy csatlakozzon hozzá. A fiú olyan súlyosan rogyott térdre, hogy a híd deszkái megreccsentek alatta.
775 Őszinte szeretet kell ahhoz, hogy hazugsággal terheljük a lelkünket a síron túl, ám amikor az apai nagyapa nem más, mint... Szaladin, nehezen oldható meg másképp a probléma. Hacsak nem ítéli magát nyomorult életre, kitaszítva a keresztény világból, ami túl nagy ár egy gyermeknek.
776 Ezzel visszament a hajó végébe, magára hagyva a szédelgő Renaud t, hogy rendet teremtsen ellentétes érzelmeiben, s főként hogy hagyja, átjárja az öröm és a dicsőséges reggel szép napsütése. Mostantól nem kell cipelnie az aljas elöljáró vádjainak terhét, sem mások gyanúsítását.
777 Túl fiatal, túl egyenes volt ahhoz, hogy megtanult volna csalni másokkal vagy akár magával szemben. Azzal a gondolattal zárta le dilemmáját, hogy ha eljön az idő, Lajos király ítéletére bízhatja magát. Mindenesetre nem holnap lesz a napja. A szentatya diadalmasan érkezett Genovába.
778 Családjának tagjai, a Fieschik térdre ereszkedtek előtte, hogy megcsókolják ujján a pásztorgyűrűt az éljenző tömeg közepén. A katedrálisba kísérték, hogy hálát adjanak a szerencsés utazásért, mielőtt elfoglalta volna szállását az érsek palotájában, aki egyébként rokona volt.
779 Ekkoriban Philippe de Savoie volt a cím birtokosa, a gróf testvére. Amiből sejthető volt, hogy abban az esetben, ha a császárnak az a rossz ötlete támadna, hogy Lyon ellen indul, a király elkerülhetetlenül segítségére sietne a sokkal inkább francia, mint császári városnak.
780 A császár kérdése hamar megoldódik, és a keresztes hadjárat elindítása válik a fő üggyé, hisz annyi év, annyi szenvedés, annyi kiontott vér után a szent helyek körülbelül ugyanabban a helyzetben voltak, mint százötven évvel korábban, amikor Bouillon Gottfried és a társai a megsegítésükre indultak.
781 Szerinte egyedül csendben lehet igazára imádkozni, hisz úgy könnyebb megnyitni a szívet, és hagyni, hogy a kívánságok felszálljanak egy láthatatlan erő felé, melyet figyelmesnek érezhet az ember. A város zajos sirámai lesújtóan hatottak. Az egész kastélyt tömjén és meleg viasz illata töltötte be.
782 Blanka királyné személyesen jött el a fiáért (Lajos húszéves volt ekkor!), kijelentve, hogy két óra elegendő időnek tűnik számára ahhoz, hogy a dinasztia fenntartásán dolgozzanak. Hozzátette, hogy a feleség zsenge kora kíméletet követel, és szó sem lehet arról, hogy minden éjjel találkozzanak.
783 Nem volt túl kényelmes a kőlépcső. Hideg volt és nyirkos, és pókhálók váltották fel a párnákat és kárpitokat, melyeket egykor Lajos helyezett el, hisz már nem használták... A király most már teljhatalommal bírt, hiába ült ott a tanácsban az édesanyja, és Marguerite terhességek sorát hordta ki.
784 Amikor Pontoise ban voltak, Sancie, a titok egyetlen tudója szívesen menekült ide, amikor túlságosan nyomasztónak érezte a kastély levegőjét. Álmodozott, miközben belélegezte a gyengéd szerelem illatát, melyet, attól tartott, sosem ismer meg személyesen, hisz csúnya volt, és tudta is magáról.
785 A véget, melyet Sancie nem volt biztos benne, hogy őszinte szívvel siratna, hiába tudta, hogy Lajos jó – sőt talán nagy – király volt, de rá nem hatott a szinte angyali báj, mely előtt annyian meghajoltak. Haragudott Lajosra mindazért, amit Marguerite az anyja miatt elszenvedett.
786 Több száz torokból felszálló Veni Creator indult a kastély ostromára, s elérte menedékét is. Sancie úgy gondolta, az ének bizonyára az anyakirályné által bejelentett ereklyéket kíséri, ezért fogta a gyertyáját, és visszament a keresztanyjához, akinek lakosztályába rejtekajtó vezetett.
787 Látta, hogy Marguerite alszik, bizonyára kimerítette a fáradtság és a könnyek. Egy pillanatra habozott, hogy mitévő legyen, de mivel közeledett a zsoltár moraja, kiment a szobából. A menet betöltötte a széles kő csigalépcsőt, melyet fáklyák és nagy gyertyák világítottak meg.
788 Ebben a pillanatban Sancie érezte, hogy egy kéz érinti a vállát: szinte kísértetszerű volt az alak a hosszú, szürke fátyolban, mely fejét, nyakát és vállát takarta, ám aranykarika övezte a fejét, olyan, mint amilyet az anyakirályné viselt. Szálfaegyenesen állt, és kisírt szeme száraz volt.
789 Mindketten előreléptek a hangjára hirtelen megnyíló folyosón. Pillantásra sem méltatták Blanka villámokat szóró szemét, letérdeltek az ereklyetartó mellett, és imádkozni kezdtek. A szertartás végeztével a két királyné meghajolt a püspök előtt, és egymás oldalán kísérték ki.
790 Túlságosan fennkölt volt a pillanat ahhoz, hogy Blanka ellenszegüljön Marguerite határozottan kinyilvánított akaratának. Akkor sem szólt egy szót sem, amikor a fiatalasszony ahelyett, hogy visszatért volna a lakosztályába, leült a férje ágya mellé, s tekintetével szinti provokálta, hogy zavarja el.
791 Az imák elhallgattak, és átadták helyüket a néma könyörgésnek, melyet Sancie oly nagyra értékelt, a hangulat azonban feszült és nyomasztó maradt. A még mindig eszméletlen haldokló mozdulatlan volt, szemel és szája csukva. Ugyanakkor úgy tűnt, még az eddigieknél is sápadtabb.
792 A két kiáltás azonban nem versengett többé. Éppen ellenkezőleg, egy szólamra csengett. A váratlan, nem remélt feltámadás öröme – egy időre – félresöpörte az idősebb asszony keserű féltékenységét és a fiatalabb lázadó haragját. Szép téli nap volt, mely elűzte az éjszakát.
793 Marguerite olyan fáradt volt, hogy egyetlen szó nélkül, lehunyt szemmel hagyta, hogy hölgyei levetkőztessék és lefektessék, az ágyba érve azonban oldalára fordult, felhúzta a lábát, kezét védőn összekulcsolta a születendő gyermek körül, aki most mozdult meg először, és ismét eleredtek a könnyei.
794 Sancie tehát nem csukta be az ajtót... Elragadtatással töltötte el, amit hallott, és boldog mosollyal hagyta el megfigyelőposztját, melyre már nem is tért vissza. Elhallgattak a nagy imádságok, hogy megkönnyítsék a beteg pihenését. Ismét elviselhető lett a kastély légköre.
795 Maga is tudja, hogy amikor visszatért a tiszta tudata, Geoffroy testvért kérette... ezért vonultunk vissza. Azt mondta neki, hogy ha Isten teljes gyógyulással ajándékozta meg, átkel a tengeren, hogy visszaszerezze a Szent Sírt a hitetlenektől, és máris azt kérte, hogy adják oda neki a keresztet.
796 Egy keresztes hadjárat hosszas és alapos előkészületeket kíván, ha nem akarják eleve kudarcra ítélni, de attól még tény, ha Lajos meggyógyul... és meggyógyul, ebben biztos vagyok, talán évekre elutazik arra a szörnyű vidékre, ahol a nap ereje ölni képes, és ahol gyakran rossz a víz.
797 Ismét hagyta, hogy a bánata – mely most őszinte volt, hisz az anya beszélt belőle – eluralkodjon rajta, de Marguerite, aki először nem igazán tudta, mit mondjon, hirtelen meglátta Sancie vidáman ragyogó tekintetét és kissé homályos mimikáját, melyet végül sikerült megértenie.
798 Ne felejtse el! Az elkövetkező napokban Lajos olyan remekül felépült, hogy a hatalom terhe mellett visszatérhetett lelkigyakorlataihoz is, melyek mindennapi élete elmaradhatatlan részét képezték. Komoly dolog volt ez, s csodálattal eltelt környezete és népe máris szentként tisztelte.
799 Azután egyik káplánjával meghallgatta a holtak miséjét, majd este vecsernyét és kompletát. Természetesen böjtölt húsvét előtt, adventkor és az egyház előírta időszakokban, gondosan ügyelt rá, hogy rendszeresen jótékonykodjon, és ideje egy részét mindennap a nyomor enyhítésének szentelte.
800 Mindemellett jelentős munkát végzett királysága szolgálatában, és ha páncélt kellett öltenie, ugyanolyan keményen harcolt, mint legjobb lovagjai! Ráadásul bár néha kemény ítéleteket hozott, képes volt az együttérzésre, de hajlíthatatlan maradt a becsület és az erény kérdéseiben.
801 Egy lovas vágtatott az udvarba, egy rántással lefékezte a lovát, és a hosszú lovaglásban elmerevedett izmok darabos mozdulatával leugrott nyergéből. Annyira belepte a sár, hogy bő köpenyén kivehetetlen lett a pápai kereszt, arca azonban, melyet a gallér megvédelmezett, felismerhető maradt.
802 Marguerite nem bánta, hogy megkísérelte megmenteni Renaud t Blanka érthetetlen gyűlöletétől, alkalmatlan visszatérése azonban igencsak ellenére volt. Balduin császár azzal, hogy a szolgálatába fogadta, lehetőséget kínált számára, hogy megfelelő sorsot építsen fel magának.
803 Igaz, Lajos maga volt a megtestesült jóság, de makacs ember volt. Ami pedig Blankát illeti, tőle az óvatlan fiú csakis a legrosszabbra számíthatott... Éppen ez a legrosszabb volt készülőben, amikor az ajtónálló kinyitotta előtte a Zöld szoba ajtaját. Az első pár perc elég jól zajlott.
804 Ezzel kivonult, Marguerite tel a nyomában, aki Renaud sorsa felett megnyugodva úgy gondolta, megkísérli megenyhíteni, majd sietve megviszi a jó hírt Sancie nak. A követtel egyedül maradva Lajos leült az ágya végére, ahogyan gyakran tette, és az előtte leterített szőnyegre mutatott.
805 Ez lenne a legméltóbb igazságtétel. Remélem, hogy eljön majd a nap, amikor lehetséges lesz. Talán ha útnak indul a keresztes sereg. Amíg azonban az anyakirályné ennyire neheztel önre, meg kell értenie, hogy nem lenne jó sem magának, sem neki, ha kénytelen lenne mindennap magát látni.
806 Ezzel a király lesietett a felhajtó lépcsőjén, és nagy léptekkel megindult a régi Szent Miklós kápolna felé, melyet hamarosan Pierre de Montreuil csodálatos ereklyekápolnája vált fel. A hideg ellenére a király mókusprém béléses köpenye könnyedén lebegett léptei ritmusára.
807 Renaud tőle telhetően követte, kissé zavarodottan, de tudatában annak, micsoda kegy, hogy Lajos meghívta, imádkozzanak együtt. Hirtelen egy férfi lépett hozzájuk, meghajolt, de nem tért ki a király elől. Sőt, határozottan elállta az utat. Hatalmas termetével nem volt nehéz dolga.
808 Még én sem, aki oly sok éve szeretem őt. Szenved megsebzett büszkeségében, asszonyi méltóságában, és azért jöttem, hogy megmondjam neked: add vissza a büszkeségét és a becsületét! Menj el hozzá, amíg még nem késő! Kísérj el hozzá, hogy letérdelj előtte és megkövesd, ahogyan ő tette előtted.
809 Te pedig, aki nem vagy hajlandó megmondani a neved, honnan gondolod, hogy tudom, kinek okoztam ennyi bajt, ha nem árulsz el többet? Még egyszer kérdezem, ki az a nő? Mivel az ismeretlen makacsul hallgatott, megkérte, legalább azt árulja el, hol van, hova kell elmennie hozzá.
810 Időnként úgy hitte, angyalt lát, és ahányszor a fehér, ragyogó alak megjelent, a kínzás abbamaradt. Sőt, úgy érezte, pihenőt kap a szenvedéstől. Mint egy friss fuvallat. Az angyal azonban sosem mosolygott. Szigorú, nyugtalan tekintettel figyelte Renaud t, bólintott, majd eltűnt.
811 Egyelőre azonban sok pihenésre van szüksége. A sebesült pillantása körbejárta a helyiséget. Szűk, cellaszerű kis szoba volt, a keskeny ágy azonban kényelmes volt, és a kis ablakban, melyen napsütés áradt be, egy cserépben bazsalikom nyújtogatta szép zöld leveleit, behozva a természet minden örömét.
812 Hersende ujjai könnyűek és ügyesek voltak. Nem okozott fájdalmat betegének, ahogy felemelte a sebet, védő kötést, egy borba áztatott tépessél kimosta, figyelmesen megvizsgálta a lassan összezáródó széleket, bekente egy kenőccsel, mely együtt főzött olívaolajból és vörösborból készült.
813 Mást Renaud nem nagyon tehetett. Annál is inkább, mert nagyon fáradt volt, de örült, hogy él, ami csodálatos érzés, még akkor is, ha nehezen lélegzik, és azért is, hogy a palotában helyezték el. A palotában! Ugyanazon tető alatt, ahol Marguerite él, szeretett királynéja.
814 Beesett az arca és karikás a szeme: a maga helyében nem sietnék megmutatni a világnak! Ezt hallva Renaud nem makacskodott, beérte annyival, hogy jó étvággyal befalta a tál tartalmát, melyet egy cselédlány hozott be: sült csirke, fehér kenyér, friss sajt és egy kis kancsó bor.
815 Felemelte a szemhéját, és megremegett: Kasztíliai Blanka állt mellette. Kezét hermelinbéléses fehér köpenyének széles ujjába rejtette, és ijesztően átható pillantással figyelte őt. Renaud a legkevésbé sem vágyott a viszontlátásra, hisz előző találkozásaikról igencsak rossz emlékeket őrzött.
816 Nem igazán adtam alkalmat rá, hogy annak értékeljen. Igaz, nem szerettem, és ma sem szeretem sokkal jobban. Nagyon rossz emlékeket ébreszt fel bennem. De... megmentette a királyt azzal, hogy a gyilkos kése elé vetette magát, vagyis kockára tette érte az életét. Ezért a tettéért örökre hálás leszek.
817 Sancie könnyeivel küszködve, de büszkén kihúzta magát a koronás asszonnyal szemben, aki mindent megkapott az élettől: rangot, szépséget, vagyont, szerelmet, hatalmat, és a szépséges fiúkat, akik közül a legidősebbet úgy isteníti, hogy úgy tartja, jó csakis Istentől és tőle érheti.
818 A kolostorokban győzik le leghatékonyabban a rossz ösztönöket... Sancie ezt már nem bírta elviselni. Hátat fordított a kasztíliai asszonynak, és futva menekült, hogy a kert mélyébe rejtse keserűségét, egy élő sövénnyel védett kis sarokba, ahová gyakran húzódott, ha bánata volt.
819 Szívében olyan erős gyűlölet lángolt, hogy nem vihette a kápolnába, hisz a gyűlölet Isten elleni sértés, és az ő érzései még csak védelmezőre sem találnának: szeretett szentje, Mária Magdolna nem kapott itt szobrot. Sancie sosem érezte még magát ennyire száműzöttnek az északi vidéken.
820 Könnyű lehetett a megtestesült Igét szeretni, hisz egész tömegek mentek hozzá, s követték. Különben is, ha az ember szeret, minden egyszerű. Talán csak az nem, hogy annyit kapjon, amennyit ad; ha csúnya... Csúnya! Ezt az állapotot nem lehet megszokni, ha valaki lány és tizenhárom éves.
821 Gyűlölte az alternatívát, melyet a kegyetlen anyakirályné vázolt föl előtte, annál is inkább, mert nem nagyon látta, hogyan menekülhetne el előle: vagy egy borzalmas, gyűlöletes házasság, melyben nem fogják szeretni, vagy a kolostor, ahol belehal haragjába és kétségbeesésébe.
822 Nem az első szolgálónk, tudja, hanem az, elsődleges védelmezőnk. Gyakrabban van mellettünk, mint Artois grófságában, és inkább Poissyban él, ahol pedig csak várúr15, mint lens i, hesdini vagy bapaume i kastélyában. Vagyis keveset van távol, és ha mellette van, mellettem is lesz.
823 Nála jobban senki sem szeret az ellenségre rontani, lovagolni a csaták szelében, és mindenfelé szép kardcsapásokat osztogatni. Ezenkívül nem kell találkoznia Pierre de Courtenay rokonával, akit az öcsém nem szeret. És amikor Robert gróf nem szeret valakit, azt nem szokta véka alá rejteni.
824 Különösen egy olyan fiúnak, aki egy év leforgása alatt a bitófára ítélt rabból szép jövő előtt álló apród lett, majd megint egy cella mélyén találta magát, a legaljasabb vád alatt megkínozva, egy nagy királyné megmagyarázhatatlan gyűlöletének és a többi Courtenay megvetésének tárgyaként.
825 Kalandos utakat járt be vele, megmentett egy pápát, akinek hála visszakapta a jogot, hogy emelt fővel járjon az országban, ahonnan elűzték. Volt mibe beleszédülnie! Nem is említve az őrült támadó kését! Mindent összeadva alig néhány hónap leforgása alatt Robert gróf a harmadik ura lesz.
826 Egyébként nagy haraggal, de nagy sajnálattal is: a szerencsétlen, annak alapján, amit tudok, feltehetőleg abban halt meg, amit Arisztotelész és Trotula eklampsziának neveztek, miután kivetett magából egy négy hónapos magzatot. Ez megmagyarázná a borzalmas fájdalmakat, melyekben szenvedett.
827 Ott halt meg? Hersende asszony kisegítette betegét az ágyból, egy székre ültette, és a vállára terített egy takarót, majd felrázta a párnáját, lepedőjét és paplanját, és megmosdatta egy kicsit. Nem törődött vele, hogy a fiú reszket és vacog a foga, kényszerítette, hogy állva maradjon egy keveset.
828 Borzalmas idő volt, emberemlékezet óta nem láttak ilyen esős, kellemetlen áprilist, ám d'Artois gróf új fegyvernöke napsütésben látta a világot. Vadonatúj felszerelést kapott, erszényében aranyakkal, melyeket a királyi kincstárnok számolt le neki, hogy emelt fővel léphessen be új ura kíséretébe.
829 Felséges fivérem egy szent, akit legtöbb alattvalója csodál, de vannak mások is. Sokan mások. Ezért mindig szem előtt kell tartania, ha például egy csatában ő és én elszakadunk egymástól, magának először neki kell segítenie. Amikor lovaggá ütik, hűségesküt tesz nekem, de én neki tettem hűségesküt.
830 Reggelente misét hallgatni, étkezéskor hálát adni, este imádkozni és bőkezűen jótékonykodni elég az én lelki békémhez. Ami a többit illeti, a hősöknek gyakran rövid az élete. Hát tegyük kellemessé, amennyire Isten engedi. Ünnepségek, tornák, lakomák, jó borok és csinos nők.
831 Egy herceg embere lett. És remekül néz ki! Renaud most vette észre, hogy Pernonról ez nem mondható el. Rosszul öltözött, szeme beesett, egykor oly ápolt bajuszos arcát szürke szakáll nőtte be, elvesztette egészséges, magabiztos megjelenését, mely bizalmat árasztott, és erős társsá tette.
832 Amikor maga a házunkba érkezett, a báró szíve egy környékbeli uraság feleségéé volt, akinek nem árulom el a nevét, hisz nem is számít. Nem sokkal azután, hogy visszatértünk a kastélyba, amikor... magát letartóztatták, a nevezett hölgy meghalt: megbokrosodott a lova, és egy ág szétzúzta a fejét.
833 Annyira szerelmes volt, hogy az alávaló lány igyekezett megvigasztalni. Szép az a lány... és ügyes. Miután a bárót a felesége ágyába lökte, akit végre teherbe ejtett, kényeztetni kezdte, apró figyelmességekkel vette körül, tudtára adta, hogy már régen szereti, és végül nekiadta magát.
834 Egy nap az az átkozott lány, aki máris bárónénak hiszi magát, megkorbácsoltatott és elzavart egy szegény lányt, aki tönkretette az egyik ruháját, és nem tudtam megállni, hogy ne mondjam meg a magamét... a szemén láttam, hogy nem telik sok időbe, és az én sorsom is beteljesedik.
835 Elzavarnak vagy megmérgeznek... ki tudja, mi várt rám, amikor egy kutya döntött helyettem. Egy kutya, amelyik megette a napi kosztomat. Elszöktem, és azóta Párizsban csavargok. Gondoltam rá, hogy elmegyek Blanka királynéhoz, és elmondom, amit a barátnője sorsáról tudok, de csúf dolog az árulkodás.
836 Végül én is megértettem, hogy lassabban megy majd, mint gondoltam... Ebben a pillanatban mozgolódás támadt az udvaron. Robert készült indulni, hogy Poissyban várja a királyt. Renaud megértette, hogy nincs több ideje, sietve kinyitotta az erszényét, és a döbbent Pernon kezébe nyomott egy aranyat.
837 Bagollyá változtatnám, hogy nappal aludjon, éjjel pedig nyugton üljön az ágán! Mosolya ellenére egyértelmű volt, hogy Marguerite, szerette volna, ha másképp mennek a dolgok. Még rosszabb lett, amikor megtudta, hogy a dajkát és a kis herceg szolgálóit Blanka mellé költöztették, és nem őmellé.
838 Ön olyan szép, madame, és a király oly kedvesen tudja kérni a szerelemre, hogy nem fog tudni ellenállni neki... Beszéd közben Sancie a mély ablaknyílásba lépett, hogy a kastély vastag falait nézze, melyeket több száz fáklya és tűztál világított meg. Mágikus látvány volt.
839 Még kevésbé a szüléshez közeledő királynéhoz, akit Sancie egy percre sem hagyott magára. Még nem szenvedett ettől, hisz tudta, Renaud közel van, és remélte, hogy a kis herceg születésének örömteli hangulatában egy pillanatra őt is beengedik a királyi szobába, ahogyan szinte mindenkit a kastélyból.
840 Amikor a kastély kiürült a látogatók után, visszatért erre a helyre, hogy lássa, amint fény gyúl az ablakban, mellyel szemközt az egész éjszakát töltötte árnyékba rejtőzve, fájdalomtól átjárt szívvel hallgatva a kiáltásokat, melyeket Marguerite ből szakított fel a szülés kínja.
841 Annyit dicsérték előtte Lajos szent életét, végeérhetetlen ájtatosságait, vezekléseit, szigorú erkölcseit, hogy a végén isten tudja, mit nem képzelt már! Talán a Szentlélek nemzeti te a gyermekeket a királynénak, Lajos pedig csak homályosan, elvont módon vett részt benne.
842 Hacsak nem azt, hogy részben a szaracén hercegektől ered, akikről a keresztesek azt tartották, hogy annyira szeretik a nőket, hogy tucatnyit tartanak belőlük a palotájukban, és mindannyiukat rendszeresen megtisztelik. Aznap éjjel ez a vér ébredt fel benne, jelezve, hogy óvakodnia kell tőle.
843 A lány semmit sem remélhetett tőle, talán csak a bizonyosságot, hogy sosem kell látnia, amint az udvar valamelyik hölgye vagy kisasszonya felé fordul. Mivel pedig a királyné érinthetetlen... Könnyes volt a szeme, amikor végre elhagyta az ablaknyílást, és visszatért Marguerite hez, aki szólította.
844 A királyné semmit sem vett észre, Hersende azonban mindent látott. Mióta összetalálkoztak a lépcsőn, megkedvelte a lányt, akinek csúnyasága szánalmat ébresztett benne, ugyanakkor pompás, élénk tekintete, mely zöld árnyalatokban játszott, akár a mély tenger, elkápráztatta.
845 Ami pedig a jópofa kis csúfságot illeti, róla sokat mesélhetek majd, ha visszanyeri a józan eszét. Márpedig vissza kellene nyernie. Méghozzá gyorsan! Ha ragaszkodik a bolond fejéhez, tudja meg, hogy rosszul teszi, ha mindenki előtt ezzel a bús szerelmes ábrázattal mutatkozik.
846 Egy fiatal írástudó, Guillaume de Lorris műve, aki nemrég halt meg. A szerelmet és a tiszteletet hirdeti – Hersende erősen megnyomta a tisztelet szót –, melyet a költő érez egy előkelő hölgy iránt, akit egy páratlan rózsához hasonlít, amit egy elzárt, allegorikus alakok őrizte kert be zártak.
847 Ami magát illeti, gondoljon inkább a következő pünkösdre. A szellemének ugyanolyan tisztán kell oda érkeznie, mint a testének. Vagy mondjon le az aranysarkantyúk viseléséről, menjen el innen olyan messze, amennyire csak tud, és üttesse lovaggá magát egy másik királlyal.
848 Egyformák voltak. Így rendelte el Robert nagyúr a kíséretében tartozó három ifjú számára, akiket a király néhány óra múlva lovaggá üt. A halvány fény körül a Notre Dame de Poissy templom sötét volt és csendes, de három egyforma, fehér vászonba öltözött alak térdelt egy vonalban az oltár előtt.
849 Ezen a pünkösdön végre megélheti a pillanatot, melyet oly erősen és oly régóta áhított, hogy úgy érezte, egy évszázad telt el a courtils i szörnyűség és a virrasztás között. Végre eléri a lovagi címet, mely eddig, mint egy délibáb, mindig szertefoszlott, ahogy megindult felé.
850 Nem ismerté őket. Szőkék, erősek és edzettek voltak, világos szemmel és pirospozsgás arccal, melyen nyomokat hagyott a borotva. Az egyikük Renaud jobbján, másik a balján térdelt, és ahányszor valamelyikükre nézett, rövid, kissé rebbenő pillantás volt a válasz, mely mosolyra fakasztotta.
851 Nem annyira azért, mert megmentette a király életét, inkább távoli, titokzatos születése miatt, melyet bőre elefántcsont fehérsége még érdekesebbé tett. Amikor a szomszédos kolostor harangja matutinumra szólított, látta, hogy fiatalabbik társa – Hugues de Croissilles – megtántorodik.
852 Ez az éjszaka legsötétebb órája, ilyenkor a legnehezebb küzdeni a fáradtság ellen. Az éneklés segítene. A fiúk lelkesen helyeseltek, és nem sokkal később egyszerre szállt fel hármuk hangja, átmelengetve a templom hangulatát, mely mintha az idő múlásával egyre hűlt volna.
853 Végre hajnalodott! Léptek zaja hallatszott. Egy pap jött diakónusaival, hogy elmondja a misét: fennkölt, énekes misét, melyen a leendő lovagok átéléssel vettek részt, mielőtt ájtatosan és alázatosan befogadták Krisztus testét, majd a pap áldását. Hat óra volt, amikor kiléptek a reggel hűvösébe.
854 A két királyné és Mahaut d'Artois grófné kíséretéhez tartoztak. Könnyű kezek levetkőztették a három fiút, majd a hóvirágnál is fehérebb inget és nadrágot adtak rájuk selyemharisnyával, azután a ruha következett, szintén selyemből, aranysujtással a nyakában, a mandzsettájánál és az aljánál.
855 Eljött a legmagasztosabb pillanat. Renaud és a társai mély lélegzetet vettek, hisz hevesen dobogott a szívük. A hosszú ezüsttrombiták diadalmas harsogásában megjelentek a kastély széles felhajtóján, melynek alján a fűre leterített, nagy, vörös szőnyeg körül gyűlt össze az udvar.
856 A keresztapja és egy szép öregember hófehér szakállal – talán valamelyik nagyapja – acélsodronyba burkolta a fiatalember lábát, és sarkára felerősítette az aranysarkantyút. Azután két további rokon következett, egyikük a mellvértet, a másik a sisakot hozta, és feladták rá.
857 Gondoskodjon róla, hogy ne kelljen megbánnom! Hangjában nem volt semmi szívélyes, és Renaud megértette, hogy a váratlan hálát bizonyára királyi parancsnak köszönheti. Nehéz lett volna visszautasítani, amikor a család igazi feje, Balduin császár már biztosította támogatásáról.
858 Sosem ártatlané! A fiatalembernek elszorult a torka, képtelen volt megszólalni. Tisztelettel megcsókolta a markolatba foglalt vastag kristálytokot, és lehunyta a szemét, hogy megpróbálja visszatartani kicsorduló könnyeit, miközben a király saját kezével adta fel rá a derékszíjat.
859 Megfeszítette izmait, bár tudta, hogy a vékony uralkodó ütése nem lesz olyan erőteljes, mint a termetes Robert grófé. Azonban egy bivalyt is leterítő erejű ütést kapott, és bár szilárdan állt a térdén, annyira döbbent pillantással nézett fel Lajosra, hogy a király szemében vidám kis láng lobbant.
860 Ezúttal a lovak léptek elő: fiatal, de nagyon erős jószágok hatalmas izmokkal, melyek elbírták a lovagot és teljes páncélzatát. A Renaud nak szánt ló Robert gróf ajándéka volt, egy perche i, melyet akkoriban kereszteztek a spanyol lovakkal. Szürke köpenyt adtak rá, szeme tüzesen csillogott.
861 Miután megnézegette és a nyakánál megveregette, a boldogságban úszó új lovag a kengyelt nem is használva felpattant a hátára. Megtapsolta a tömeg. Odahozták két utolsó fegyverét: a lándzsát, melynek végén keskeny zászló lengett, és az egész testét megvédő hosszú pajzsot.
862 Blanka királyné, akinek köszönetet mondott a lovaggá ütés után, szintén elégedettségének adott hangot a játékok végén, s a maga kétértelmű módján kijelentette, reméli, hogy ügyessége a fegyverforgatásban még erőteljesebben mutatkozik majd meg az eljövendő harcokban, mint a tornák pástján.
863 Azután felé nyújtotta gyűrűk díszítette kezét, melyet Renaud térdre ereszkedve ajkával érintett azt dadogva, hogy mindent megtesz majd. Amikor leszállt a sötétség a Szajna völgyére, visszatértek a kastélyba a nagy lakomára, ahol költők és zenészek, zsonglőrök és egyéb mutatványosok szerepeltek.
864 Augusztusban jártak, a nyár legmelegebb időszakában, és egész nap tűzött rájuk a nap. A horgonyzó hajók lámpásai ezernyi apró szentjánosbogárként gyulladtak fel, és ahogy teljesen beesteledik majd, más nem is fog látszani a hadigályák és teherszállító hajók hatalmas együtteséből.
865 Ezek a szörnyetegek képezték a megnagyobbított lagúnából született, mocsarak övezte, új, az egész hadsereget befogadni kész kikötő gyenge pontját. Az átkozott rovarok jelentették az utolsó kellemetlenséget a nagy utazás előtt a nyílt tenger felé, a zafír tenger felé, mely az ígéret földjéhez vezet.
866 Balduin a tőle megszokott melegséggel ölelte meg, és gratulált, hogy valóra váltotta az álmát. Renaud ezután barátja, Guillain d'Aulnay nyakába ugrott. Annyi mesélnivalója volt mindkettőjüknek, hogy a legfelsőbb szinteken folyó fontos megbeszélések szinte észrevétlenek maradtak számukra.
867 Thibaut testvér szent szegénységben élt. Csak száraz füveket őrzött ebben a toronyban, és néhány orvosságot, melyet azokból készített a sebesült állatok és az erdei kisemberek gyógyítására. Valamint a lovagi köpenyt, melybe beburkoltam, amikor eltemettem... mert én temettem el.
868 Azután betemették a sírgödröt, és halotti zsoltárokat énekelve megindultak. Amikor mindennel végeztek, a szép és egyszerű szertartás után, melyet a császár vezetett, Renaud kijelentette, hogy Joignyba szeretne menni, hogy számadásra hívja Roncelin de Fos t szentségtörő tettéért.
869 Ezután a kis hadsereggel, melyet sikerült összegyűjtenie, és a pénzzel, melyet támogatásként kapott, végre visszaindult régóta magára hagyott fővárosába. A társai közül sokan úgy gondolták, hogy miután sikerül helyreállítani a rendet a császárságban, csatlakoznak majd a keresztes hadjárathoz.
870 Ne felejtse el, az az elsődleges feladata, hogy a királyt védelmezze! Renaud engedett tehát, és nem is nagyon bánta: közeledett a nagy utazás időpontja, és ahogy teltek a napok, egyre nőtt benne az izgalom... különösen, mivel Marguerite is ott lesz a régóta áhított úton.
871 A király és öccsei hozták mezítláb, fehér szerzetescsuhában a szent relikviákat, amik aztán elfoglalták helyüket a számukra tervezett mesés tartóban. Majd megtartották a párizsi érsek, Guillaume d'Auvergne által celebrált, emelkedett misét, végül bőkezű alamizsnát osztottak.
872 Az a fontos, hogy maga épen és egészségesen visszatérjen! Ettől a naptól kezdve felgyorsult az idő a nagy indulás lázában, és egy szempillantás alatt eljött június 12., Barnabás, a Ciprusról jött szent ünnepe, akit apostolként tiszteltek, bár nem ismerte Krisztust, csak Pál hűséges társa volt.
873 Végül nyeregbe szállt, és Corbeil kastélyába lovagolt, ahol az első állomást tűzték ki. Az utolsó napon édesanyja, bármennyire próbálta is eltitkolni, feldúlt arccal kísérte mindenhová. Másnap reggel, miután emelkedetten átadták neki a királyság régensségét, Lajos nem engedte, hogy tovább kísérje.
874 Minden idegszálában érezte, hogy nem látja többé a fiát, akit annyira szeretett, a fiatal uralkodót, akinek első lépéseit irányítgatta, s aki mellett oly sokszor lovagolt. Ráadásul elvesztette Robert t és Charles t is: hármat a négy fiából! Szinte elviselhetetlen volt..
875 Hirtelen annyira erős lett a fájdalom, hogy mint bármely anya az elválás pillanatában, elájult az út mellett... Lajos felemelte, hosszan magához ölelte, majd Alphonse öccsére bízta, aki később indul majd útnak. Nyeregbe pattant, és embereivel beleveszett az út porába. Folytak a könnyei.
876 Ezenkívül még egyszer megkísérelt alapot teremteni a kibéküléshez a szenti atya és a vén fekete bárány, Frigyes császár között. Természetesen hiába, de Lajos abból az elvből indult ki, hogy aki nem kockáztat, nem is nyerhet... Nyugodt lelkiismerettel folytatta útját. Beesteledett.
877 Renaud tudta, hogy Marguerite, a húga és a hölgyei itt szálltak meg, és meghatotta a gondolat, hogy ilyen közel van hozzá. Hamarosan még közelebb kerülhetnek, ha Isten úgy akarja, hogy egyazon hajóra szálljanak fel... Mindennap láthatja, a közelébe mehet, ami már régen nem történt meg.
878 Sajnos már nem volt a királyné mellett a kis csúfság, aki eltűnt valahová. Mikor...? A lovaggá ütése másnapján. Hersende asszonytól megtudta, hogy a lány elveszítette az édesanyját, az apja pedig hazahívta, de soha nem tért vissza. Renaud nak néha eszébe jutott, és eltűnődött, vajon mi lehet vele.
879 Láttam amikor felém jött, én viszont nem mertem elé állni. Sosem láttam még ilyen sápadtnak, ilyen szomorúnak! Átkarolta a vállam, mintha természetes lenne, hogy itt vagyok, mintha csak tegnap váltunk volna el, és azt mondta... igen, azt mondta, hogy a megváltás az út végén vár.
880 Senki nem tudta, hogyan, és hova mehetett. Azóta Raoul báró egyfolytában magát hibáztatja, és Isten bocsánatáért esedezik. Kétségbeesésében csak támogatja Enguerrand öccse, aki arra akarta rávenni, hogy álljon szerzetesnek, mert akkor a kolostorában, csendben megöletheti.
881 Úgy tűnt, Raoul nagyúr újra önmaga, és örül az eljövendő csaták ígéretének. Ráadásul útközben majdnem annyit imádkozott, mint király urunk. Azután, talán az utazás lassúsága miatt, inni kezdett, ami nem tesz jót az egészségének: amikor részeg, mindent összekever: tüzes megváltás igényét.
882 A jószágokat a hátul lenyitható fedélzetnek köszönhetően könnyű volt beszállítani. A király és az övéi – mintegy ötszáz ember! – az ezüsttrombiták hangjára a Montjoie fedélzetére léptek, aminek a hátsó felét hölgylakosztálynak alakították ki kárpitokkal, selyempárnákkal és kényelmes fekhelyekkel.
883 Dél méltó leányaként szerette a világos ruhákat és fátylakat, gyakran öltözött fehérbe, ami néma csodálója szemében csak még gyönyörűbbé tette. Renaud egy sarokba húzódva órákon át képes volt elnézni félig lehunyt szemhéja alól, miközben alvást tettetett. Az első estéken másfajta varázslat érte el.
884 Szerényen öltözködött, mindig sötét színekbe, s legalább úgy elrejtette a testét, mint egy apácai csak az arca és a keze látszott belőle. Szirénhangja nélkül meglehetősen átlagos lett volna, és Marguerite; nem habarodott volna bele, kiváltva a többi udvarhölgy, s különös módon Renaud féltékenységét.
885 Nem mintha a fiú irigyelte volna az énekesnőtől a királyné ragaszkodását, de gyakran eszébe jutott Sancie de Signes. Csúnyasága ellenére a lány szeretetre méltó volt büszke és kitartó természetével, továbbá szórakoztató is, és tartása máris a leendő előkelő hölgyet idézte.
886 Különös módon ez a rövid beszélgetés jutott eszébe Elvira kapcsán, aki teljességgel ismeretlen volt számára, mégis emlékeztette valamire... vagy valakire. Nagyon zavarta, hogy nem tudja azonosítani ezt a valakit, hisz büszke volt a memóriájára, s tudta, hogy sosem felejt el egyetlen arcot sem.
887 Az elkövetkező napokban nem látta viszont a lányt. A királynak nem tetszettek profán dalai, amikor éppen keresztes háborúba indultak, s paranccsal felérőn adott hangot véleményének. Ráadásul zsúfoltan voltak a hajón, ahogyan a többin is, és a kényelmetlenség inkább imára, mint románcra indított.
888 Ideális idő volt, a Földközi tenger selymesen, lágyan hullámzott, akár egy simogatásra vágyó macska. Renaud ideje legnagyobb részét a korlátnak támaszkodva töltötte, elnézte, ahogy suhan alatta a kék folyam, s minden tarajos hullám, minden ragyogó csillogás gyermeki örömmel töltötte el.
889 Tudta, hogy itt született az anyja, Mélisande, és hogy a sziget nagyon közel fekszik a szír partokhoz, melyeket türelmetlenül várt már. Mégsem ő pillantotta meg elsőként a földet: a szeptember 17 éről 18 ára virradó éjszaka az árboc tetejéről figyelő őrszem kiáltása jelezte.
890 Felfedezték a francia király előrelátásának bizonyítékait is: csűrnyi magasságban felhalmozott hordópiramisokat, hegyekben álló búzát és árpát: zöld hegyeket, mivel az esőben kicsírázott a halmok felszíne, de pontosan így is tervezték: a hajtások megőrzik a gabona frissességét.
891 A város kormányzója kijött a partra, hogy szertartásosan fogadja a francia királyt és a nagyurakat, majd a kastélyba kísérte őket, ahová I. Henrik, akit a postagalambok értesítettek, hamarosan megérkezik, hogy személyesen kísérje francia testvérét Nicosiába, a fővárosába.
892 Mint Raoul de Coucy, Lusignan is félrehúzódott lovagjaival, nem törődött senkivel, a lázas tekintetű, sápadt arcára kiülő kétségbeesés megvédte a többiek kíváncsiságától. Mindenki tudta, hogy a halált, és csakis a halált keresve állt keresztesnek... Az sem érdekelte, hogy a ciprusi királyok rokonai.
893 Ugyan az ország sok bizánci tradíciót őrzött, s bár a népesség görög volt, folyékonyan beszélték a frank nyelvet. Olyannyira, hogy a rendkívüli királyság fővárosába érkezve a keresztesek nem is barátoknál, hanem szinte otthon érezték magukat, olyan kedves fogadtatásban részesültek.
894 Renaud megtudta azt is, hogy bár nem övezi fal, a város gondosan védett éjjel nappal: fegyveres, de furulyával és dobbal is felszerelkezett őrök járják. Ráadásul mivel a lakosok legnagyobb félelme a tűz volt, mindenfelé vízzel teli nagy edények álltak, melyeket bármikor a lángokra üríthettek.
895 Így történt Gerard de Fresnoy val is, aki az asztal alá itta magát, és mindkét hóna alatt meg kellett támogatni, hogy el tudják vinni lefeküdni. Croisilles és Renaud vállalták magukra a feladatot, miközben más lovagok Bacchus többi áldozatának nyújtották ugyanezt a szolgálatot.
896 Ok a pazar Ibelin palota vendégszeretetét élvezték, mely Ciprus legelőkelőbb családjának lakhelye volt, és csak egy dominikánus kolostor választotta el a palotától. Annak köszönhették ezt az elhelyezést, hogy a herceget nem kísérte el a felesége, de a tüzes természetű Artois elégedetlen volt.
897 Kellemes volt hallani. Ugyanakkor az, hogy már az első este egy kalimpáló, finoman szólva szaftos katonadalt harsogó részeget hozzon az előkelő hölgy fedele alá, különös módon zavarta a herceget, aki máskor sokkal elnézőbb volt a bűnnel szemben, melynek néha ő is áldozatul esett.
898 Egy földre állított, háromcsőrű rézlámpás világította meg az udvart. A medence mellett egy kék ruhás, sűrű, szőke, vállára omló hajú nő állt, kezét széles ruhaujjába rejtve: Flore d'Ercri... Egy pillanatra Renaud azt hitte, káprázat áldozata, csak hasonlóságról van szó, így nem mutatott meglepetést.
899 Fél órával később, miután Fresnoy t, aki mélyen aludt, és egy pillanatra sem nyitotta ki a szemét, ágyba fektették, Croissilles pedig édes álmodozásba merült, Renaud visszatért. Flore várta, ez alkalommal azonban a szobájában, az emeleten. Az ágy lábánál ült a parázstartó mellett, melyben tűz égett.
900 A lány jó és segítőkész volt vele, nehezen hitte el, hogy ez a csodálatos teremtmény – még szebb volt, mint utolsó találkozásukkor – szíve egyetlen tiltakozása, gyomra egyetlen összerándulása nélkül úgy dönthetett, hogy az asszonynak, aki oly tökéletesen rábízta magát, meg kell halnia.
901 Akkor, amikor Raoul báró beleszeretett Blémont asszonyba. Akkoriban minden erőmmel a megcsalt feleség oldalán álltam. Segíteni akartam neki. Azt akartam, hogy megszülje végre a gyermeket, aki megakadályozza majd, hogy a férje eltaszítsa a másik miatt. Azután a másik meghalt egy vadászaton.
902 A férjnek talán volt benne némi szerepe, de nem kutattam. Csakhogy ez a váratlan haláleset felfedte előttem, amit magam elől is régóta titkoltam már: a szerelmemet Raoul iránt. A szerelmet, mely hirtelen fellángolt, akár egy szénával teli csűr, ha szikrát dobnak rá. Magamnak akartam.
903 Legalább gyönyörben megfizethetem a segítségét, melyet végül nem fog megtagadni tőlem... A lovag hirtelen veszélyben érezte magát. Pernonnak igaza volt: egyetlen egészséges férfi sem maradhat érzéketlen a különös lány bájával szemben. Természetes érzékiség áradt belőle.
904 Nem felejtette el, mit állt ki Pontoise falai alatt, miközben Marguerite a kis Philippe et szülte. Bár tudta, hogy még mindig kívánja őt, most már legalább képes volt féken tartani képzelete megvadult lovait. Hirtelen észrevette, hogy csend telepedett közéjük Flore ral.
905 Amikor én a segítségére siettem, nem mérlegeltem, vajon az a tejfölösszájú tényleg megölte e apját anyját. Olyan volt, mint egy elveszett gyermek, és tetszett nekem. Nem kutattam tovább... Annak ellenére, hogy elküldték, Renaud megállt, szíven ütötte a jogos szemrehányás.
906 Szerencsére Gilles Pernon eltűnt, mielőtt a palotába indultak volna, bizonyára türelmetlenül várta, hogy megízlelhesse a híres ciprusi bort. Mivel Renaud az Ibelin palotába visszatérve sem találta, arra a következtetésre jutott, hogy bizonyára valamelyik tavernában maradt.
907 Ha azonban magára hagyja a szerencsétlen lányt, isten tudja, mi mindenre nem lesz képes Flore! Most már tökéletesen felébredt, és rádöbbent, hogy szánalomból olyan kötelezettséget vállalt, melyet nem lesz könnyű teljesítenie... Bárhogy is van, megígérte, hogy visszamegy hozzá.
908 Az idő, mely rosszabbra, majd az őszi szelekkel kifejezetten pocsékra fordult, eltüntetett minden vitorlát. Csupán a halászbárkák futottak ki, melyeket csak a nagy viharok tarthattak a kikötőkben. A keresztesek lassan beletörődtek a gondolatba, hogy Cipruson töltik a telet.
909 Boldogság volt a két hercegnő számára, hogy maguk vették meg a cukrozott gyümölcsöket, a cukortól megmerevedett rózsaszirmokat, a cukorban roi pogó mandulát, és még sok más finomságot, melyek egyetlen hátránya volt, hogy néha megfájdították a fogat... Úgy szórakoztak, akár a gyerekek.
910 Bár soha egyetlen szót sem váltottak, szinte tapintható volt kettőjük között az ellenszenv. A költőnő olyan mereven nézett rá fénytelen szemével, hogy Renaud úgy érezte, a falhoz szegezi. És amikor végre elfordította a tekintetét, hosszú szája ugyanilyen megfejthetetlen mosolyra húzódott.
911 Én ápolom ugyan a királyt, az egész családot és a környezetüket is, nem is beszélve a szolgákról. Az öreg Adéle ott van, de mostanában nincs jól, és a két közvetlen udvarhölgy semmit sem ér. Valaki másra lenne szükségünk. Az is meglehet, hogy kissé messzire száll a képzeletünk.
912 Ugyanaz a tökéletességre törekvés. A két férfi között szinte szavak nélkül alakult ki a megértés. Az építészt megérintette a lovag nem titkolt elragadtatása, Renaud t pedig az az elégedettség, melyet a fiatal mester békés, de máris ráncok barázdálta, kőpor belepte arcán látott.
913 Renaud teljes elképedéssel hajolt meg a jelentéktelen külsejű, szőke, kissé színtelen, ráadásul rosszul öltözött asszony előtt, aki nem lehetett más, mint II. Balduin felesége, Marie de Brienne, akinek bátorságáról, méltóságáról és igazán királyi tartásáról sok dicséretet hallott.
914 A paphosiak látták, hogy a szél a nyílt vízre sodorja, a szír partok felé. A csónak, mely a partra hozta a császárnét, felborult egy nagy hullámban, mely – Istennek legyen hála – kifelé sodorta a szolgálójával. Aulnay és Jauny úr úszva siettek a segítségükre. Most engedje meg, hogy menjünk.
915 Az uralkodók azonban már ott voltak, és a szegény Marie megérkezése drámai eseménnyé dagadt. A hercegnők körülvették, nyugtatgatták, elkísérték a hölgyek lakosztályába, ahol megfürdették, rangjához illően felöltöztették, és végül az asztalhoz vezették, ahol az este királynője lett.
916 Rákényszerítette a beteg Vatatzeszt, hogy térjen haza, de hamar rá kellett döbbennie, a császár csak azért húzódik vissza, hogy még nagyobbat ugorhasson, és Konstantinápolyt leszámítva, mely egy időre felszabadult, a helyzet nem sokkal jobb, mint mielőtt Nyugatra indult.
917 A csapatok, akik hazakísérték, szétszóródtak, ki csatlakozott a keresztes hadjárathoz, ki hazafelé indult. Különben sem tudták volna tovább fizetni őket, az ajándékba kapott arany szétolvadt, akár a hó a napon: elvégezték belőle a falakon a legszükségesebb javításokat, és rendeztek néhány tartozást.
918 Balduin urunk segítségre vár, de nem akarja, hogy a felesége visszamenjen. Miután teljesíti itt a küldetését, el kell mennie – mennünk – Franciaországba, hogy személyesen vegye kézbe Courtenay és a megmaradt földek igazgatását. Csak akkor tér haza, ha rendeződik a helyzet.
919 Valójában Flore az ágyon fekve, vörös selyemé lepedők között várta, parázstartókkal körülvéve, melyekben mirtusz égett, s mindössze egy teljesen átlátni szó fehér muszlint viselt, melyet rózsaszín árnyalatba vont átsejlő bőre, s körülötte szétterült dús, selymes szőke haja.
920 A meglepetést kihasználva egyetlen szót sem szólt, mindössze kinyújtotta karját Renaud felé, aki nem tudott ellenállni. Pernonnak igaza volt: ez a lány kárhozatra csábította volna... magát a királyt is, bármennyire szent életű is, és a lovag előtt már sokakat magához vonzott.
921 A mély hangok betöltötték az éjszakát, egybeolvadtak a környékbeliek hangjával, akik a fenyők és eukaliptuszok között gyűltek egybe. Amikor eljött az áldozás ideje, sírtak, de örömükben, mert érezték, hogy testvérként egyek a közös reményben, a közös vágyban, hogy hozzájáruljanak Isten dicsőségéhez.
922 Guillaume de Sonnac októberben felkereste Lajost azzal a javaslattal, hogy összeismerteti azokkal a muzulmán hercegekkel, akik többé kevésbé ellenségesek az ajubidák dinasztiájával szemben, hogy elterelő hadműveleteket tegyenek, mialatt a flotta Egyiptom megtámadására igyekszik.
923 Lajos mégis nyugtalan volt: ha a Templom, a hajói, a katona szerzetesei és az anyagi támogatás távol maradnak, komoly nehézségei lehetnek. Ezért a tanácsosai mindent megtettek, hogy visszahívják az öreg nagymestert a fiatal királyhoz. A karácsony különbé is a kibékülések időszaka.
924 Azt óra, a hely és a körülmények szentsége, nem beszélve a király jelenlétéről, minden ellenséges lépést lehetetlenné tett, és a mise végeztével tűrnie kellett, hogy a lovag testvéreivel együtt távozzon, a Templomot mindig jellemző szigorú rendben... Gilles Pernon is észrevette.
925 Nem lett szerencséjük. Mintha megérezné, hogy fenyegetés lebeg a levegőben, Roncelin minden perci ben szorosan Sonnac mellett maradt, a tisztségviselőkből álló szűk kíséretben. Szemmel láthatólag ő is rangos személy volt... És a piros keresztes, fehér vitorlás hajó békésen visszatért Akrába.
926 Nem sokkal később két Moszul környéki utazó – szintén keresztények – csatlakozott hozzá, akikre a mongol vezér Bedzsu üzenetet bízott a francia király számára. Méghozzá milyen meglepő üzenetet: felvetette, hogy szövetkezhetnének a frankok és a mongolok az iszlám fiai ellen.
927 Ugyanakkor a kán iránti udvariasságból készíttetett egy templomsátrat, melyet Krisztus életének jelenetei díszítettek, és átadta André de Longjumeau nak, hogy vigye el az ajándékot. Ami a felajánlott szövetséget illeti, a felek közötti távolság túl nagy ahhoz, hogy érdemi tárgyalásokat folytassanak.
928 Lajos egyébként is azt remélte, hogy jóval azelőtt elhagyják Ciprust, hogy a dominikánus teljesítené küldetését, hisz kezdte nyomasztani a szigeti tartózkodás. Nagyon régóta tétlenül táborozott a hadsereg a tengerparton. Fellazultak az erkölcsök, és felütötte fejét a betegség.
929 Majdnem négyszáz lovagot és őrmestert elragadott, nem kímélte a nagyurakat sem, mint Bourbon nagyúr, Vendome gróf és a nemes Jean de Montfort, aki októberben érkezett Cháteaudun vikomttal, és nem sokkal a tél vége előtt halt meg. Véget kellett vetni az áldatlan állapotoknak.
930 A király szeretett volna februárban útra kelni, de rossz volt a széljárás, s legfőképpen nem érkeztek meg a várt csapatok. Tovább kellett várni Robert d'Artois és a legtöbb embere legnagyobb bosszúságára. Renaud kihasználta, hogy visszatértek a táborba, és közeledni próbált Coucy báróhoz.
931 Csak az volt a fontos, hogy Marguerite emlékezett rá, és ez volt a legcsodálatosabb dolog, ami csak történhetett vele! Futott a kastélyba. Előtte azonban megbizonyosodott róla, hogy tiszta a ruhája, és nem túlzottan kócosak szőke fürtjei. A királynét az egyik keleties szépségű kertben találta.
932 A királyné könnyű fonatba rendezte a haját, egyszerű fátylat terített rá, és rózsát tűzött bele. Olyan bájos volt így, hogy Renaud érezte, amint egyre nő benne a felindulás. Ha Marguerite nem szólal meg, biztosan elkövet valami ostobaságot: megcsókolja a lábát, vagy a térdére hajtja a fejét.
933 A Montjoie n a király misét hallgatott az övéivel, majd fegyverbe öltözött, és megparancsolta, mindenki tegyen így. Előző este elköszönt Marguerite től, aki átszállt a Reine fedélzetére a húgával és az udvarhölgyeivel. A legátus, ahogy az kemény összecsapásoknál illett, a királlyal tartott.
934 Robert d'Artois és a lovagjai hasonló járműben kaptak helyet. A csata közeledtére a herceg kivirult, és időről időre futó mosolyt küldött Renaud felé, akit szorosan maga mellett tartott, és aki, úgy tűnt, egyetlen éjszaka alatt a legjobb barátja lett, miután hosszan elbeszélgettek.
935 A fiatalember is boldog volt, bár akaratlanul is azt figyelte, hogyan távolodnak a horgonyzó Reine színes körvonalaitól. A fátylak, melyeket a hölgyek lengettek az evezősök indulásakor, egyre kevésbé látszottak, és a fiatalember nem fordult többé hátra: csak előre akart nézni.
936 Az, hogy gyűlöli a művészeteket és az irodalmat, talán csak félig lett volna baj, ha nem szélsőségesen arrogáns, kemény és kegyetlen, kapzsi és komor, olyannyira, hogy mindenki azon tűnődött, vajon maradt e benne egy csöpp is kurd ősei nemes véréből... Igaz, azt is beszélték, hogy haldoklik.
937 A gályák, melyek az evezőket kezelő karoknak köszönhetően gyorsabbak és könnyebben irányíthatóak voltak, elsőként rontottak rá a partra. A király íjászokat állíttatott föl rajtuk, hogy nyilaikkal védelmezzék a gyalogos lovagokat. Az egyik gálya szépsége csodálatra indította a hadsereget.
938 Vörös keresztes arany címerekkel festették tele, mindenütt zászlók és kis lobogók díszítették, és teljes sebességgel siklott háromszáz evezőse keze nyomán, akiket pajzsok védtek. Ahogy a partra ért, lármával felelt a muzulmánok lármájára: harsogtak a dobok és a trombiták.
939 A fő lobogót hozó csónak partot ért, és a jelképet kitűzték. Ezt látva a király képtelen volt elfogadni, hogy nincs mellette, és oda sem figyelve mindazokra, akik vissza akarták tartani, beugrott a tengerbe pajzsával a nyakában, koronás sisakjával a fejéri, lándzsájával a kezében.
940 Eközben a muzulmán hadsereg lerohanta azokat, akik partot értek. Ezt látva a frankok leszúrták pajzsuk hegyét a homokba, majd mellé a lándzsájuk végét, keresztezve a vasakat, s ezzel megállították az ellenséges lovak vágtáját, melyek közül néhány már elpusztult, ahogy óvatlanul a tengerbe vágtatott.
941 Egy fogolytól megtudták, hogy a szultán a város védelmére ideküldött egy arab törzset, a Banu Kinanákat, akik igen félelmetes harcosok voltak. Felkészültek tehát az ostromra, és a király megparancsolta, hogy állítsák fel nagy piros sátrát a kápolnasátor és a legátus sátra mellett.
942 Munkához láttak, és hamarosan felépült Damietta falai alatt a tábor kék, piros, zöld és tarka selyemsátraival, melyeket tölgyfa cölöpök és erős kötelek tartottak, akár egy csodálatos, ezerszínű virágos mező. Természetesen hálát adtak Istennek az első győzelemért, és üzenetet küldtek a Reine re.
943 Állítása szerint a testvéreit és a citadella foglyait leszámítva egyetlen lakos sem maradt Damiettában. Még a félelmetes Banu Kinanák is visszavonultak a többiekkel a folyó felső szakasza felé. Damietta kapui nyitva álltak. Annyira elképesztő volt a hír, hogy a király először el sem akarta hinni.
944 Elképesztő mennyiségű fegyvert, muníciót, élelmet és mindenféle tárgyat találtak, s gazdagságot a házakban, melyek nyitva álltak, mintha lakóik csak sétálni vagy a piacra mentek volna. A rossz hangulat egyetlen jeleként valaki felgyújtotta a bazárt, melyet nehezen tudtak eloltani.
945 Leginkább azonban annak örült, hogy elhagyhatta a hajót, állandó ringatózását és elkerülhetetlen bűzét, melyet nem mindig oszlatott szét a tengeri szél, s melyet új terhességében nehezen viselt. Fáradtság ült ki elragadó arcára, ahogyan azt Renaud is megállapíthatta, amint elhaladt előtte.
946 Erre nem volt mit felelni, annál is kevésbé, mert a fiatalembert megérintette az ura ragaszkodása, akihez egyre jobban kötődött őrült bátorsága, nagylelkűsége, vidámsága, indulatos természete, félelmetes őszintesége, sőt még dühkitörései miatt is, melyek néha szokatlan tettekre ragadták.
947 Igen, Renaud szerette Robert grófot, és örömmel töltötte el a gondolat, hogy egy nap vele együtt indulhat az elveszett kereszt keresésére... még ha igyekezett is elűzni emlékeiből az alkuféleséget, melyet Ince pápa kényszerített rá. Ráér majd akkor gondolni rá, ha teljesítette a küldetését.
948 Ezt látva a király úgy döntött, átköltözik a maaloti táborba a katonáival és a lovagrendekkel, átadva a palotát a terhes Marguerite nek és a szolgálatában álló hölgyeknek. Valójában nem igazán tudta, hogyan tovább, és a nagy, bíbor sátrában összehívott tanácsban gyakran nagy viták alakultak ki.
949 A folyó hamarosan kiont hét torkolatágában, és – magával sodorva Afrika mélyéről iszapot, hulladékot, ám fűszereket és értékes fát is – elönti a vidéket, hogy termékennyé tegye a delta földjét. Nem eshetnek a mocsárrá változott vidék fogságába, mely Jean de Brienne hadseregének vesztét okozta.
950 Maradtak tehát, és a király azzal ütötte el türelmetlenségét, hogy megmagasíttatta az erődítményeket, és kidíszíttette az új Notre Dame ot, miközben a szívének kedves szigorú életet élte a táborban. Nem volt könnyű ez az élet, és kínosan elütött a Damiettában folyó dolce vitától.
951 Végre elindulhatnak, megszökhetnek az állandó hőség elől – melyet a tenger közelsége enyhített kissé –, és a lázat terjesztő szúnyogoktól, melyekkel nem tudtak megbirkózni... Vidám készülődés kezdődött a táborban és a városban egyaránt, ahol egyházi énekek váltották fel a kocsmadalokat.
952 Előző este Lajos a felesége gondjaira bízta Damiettát. Szó sem lehetett róla, hogy magukkal vigyék a hölgyeket a bizonytalan csatamezőkre. A városban maradnak, ahol semmiben sem szenvednek majd hiányt, a sereg genovai, pisai hajóskapitányainak és a kopt lakosságnak a védelmében.
953 Őt értesítette tehát a parancsnok, hozzátéve, hogy úgy hiszi, a királyné hölgyei közt látta az áldozatot. Mint a csaták előtt gyakran, Robert azon az éjszakán sem tudott aludni, és Renaud val sakkozott. Mindketten követték a tisztet, s a lehető legkisebb zajt igyekeztek csapni.
954 De nyugodj meg, százszorosan megfizettetünk velük ezért a gyilkosságért! Miközben a gróf kiadta a parancsot, hogy hozzanak egy hordágyat, hogy visszavihessék Flore t a királynéhoz, aki majd elrendezi a temetését, Renaud elnézte a szép arcot, és végtelenül gyengéd mozdulattal lefogta a szemét.
955 Minél többet gondolkozott, annál inkább úgy érezte, hogy a gyilkos kéz nem El Aziz Ajub emberéé volt... Hercege nyomában némán követte a hordágyat, melyet két őrmester vitt, miközben az őrjárat folytatta útját. Érkezésük nagy felfordulást keltett a palotában, de Marguerite tel nem találkozhattak.
956 De vigyázz magadra! Amikor a keresztes sereg másnap útnak indult, nem tudta, hogy a fekélyes szultán öt nappal azelőtt meghalt Manszura erődjében, s még sokáig tudatlan maradt e kérdésben, hála egy asszony, a kedvenc ágyas, a szépséges Sahdzsar ed Door lélekjelenlétének.
957 Az eunuchokkal és a hadsereg parancsnokával, Fakhr el Dinnel egyetértésben sikerült titokban tartania az öreg szultán halálát. Az egyetlen fia, az örököse, Turan Sah távol volt, mezopotámiai földjein, és nemcsak értesíteni kellett, de időt hagyni számára, hogy megérkezzen.
958 Lassú haladást parancsolt, hogy a legnagyobb biztonságban tudja hadseregét. Úgy határozott, hogy a folyó jobb partján vonulnak a kis teherhajók ritmusára, melyek a hadsereggel együtt megindultak, hogy biztosítsák az ellátást, s egyben védelmet nyújtsanak egy esetleges támadás ellen a bal partról.
959 A türelmetlen lázban égő frank katonák körében egyre nőtt a harag. Különösen a templomosoknál, akik a hagyomány szerint az élen haladtak a kereszttel, közvetlenül a nyomukban d'Artois gróf embereivel... Körülbelül félúton jártak, amikor robbanás történt. December 6., Szent Miklós napja volt.
960 Az indulás napján az esti pihenőnél a lovag képtelen volt visszafojtani felháborodását, és a báró képébe vágta Flore halálát, szinte megvádolta a gyilkossággal, olyan kifejezésekkel, melyek nyomán békeidőben egészen bizonyosan karddal a kezükben, párbajban találják magukat a mezőn.
961 Ráadásul a harag kitörése helyett könnyeket látott. Raoul elhúzódott, háta meggörnyedt a furcsa átok terhe alatt, melyet a szerelem rótt rá. Másnap Renaud, aki nem tudta elviselni a gondolatot, hogy növelje valaki szenvedését, odament hozzá, és egyszerű szavakkal bocsánatot kért éles mondataiért.
962 Emellett furcsa módon, akár egy macska, gyakran vesébe látó tekintettel figyelte az embereket és a dolgokat, melyben a keresztényi könyörületnek nem sok hely maradt. Vitéz lovag volt, a természet rendkívüli erővel, harsány nevetéssel és a korát megelőző kényelemvággyal áldotta meg.
963 A király beérte egy félig vidám, félig elgondolkodó mosollyal, s ennyi elég volt. A csatorna kiszárítására tett erőfeszítések hamar hasztalannak, sőt veszélyesnek bizonyultak, annak ellenére, hogy Lajos egy fa toronyféleséggel és katapultokkal igyekezett védeni munkásait.
964 A február 7 ről 8 ra virradó éjszaka a király a burgundi hercegre bízta a tábort, és a legnagyobb csendben a gázló felé vezette seregét, hogy átkeljenek a csatornán. Nem volt könnyű, éppen a meredek partok miatt, melyek ráadásul csúszósak voltak, és a manőver sok időbe telt.
965 Saját kezűleg végzett Fakhr el Din emírrel is. A feltartóztathatatlan támadás pillanatában az egyiptomi vezér éppen a fürdőben ült, és hennával festette a szakállát. Kilépett a vízből, meztelenül épp annyi ideje maradt, hogy felkapja fegyvereit, és lóra pattanjon, hogy szembenézzen Artois val.
966 A véres sárba hanyatlott, Renaud lova elé, akit magával ragadott a vágtázó harc szédülete, melyben feloldódott minden türelmetlensége, és árnyékként követte urát. Leszállt a nyergéből, hogy felvegye a görbe aranykardot, és a hegyénél fogva a csillogó szemű Robert nek nyújtotta.
967 A szinte tébolyult lendülettől hajtott Robert d'Artois berontott Manszurába, majd megtört a mamelukokon, akik felett oroszlános lobogója lengett. A szűk utcák hálója több csoportra bontotta szét a lovagokat és a templomosokat, akiknek így elaprózott támadását könnyű volt visszaszorítani.
968 Az a ház... Leszálltak nyergükből, szabadon engedték lovaikat, és berontottak egy épületbe Croissilles jal, Fresnoy val és néhány más lovaggal. Azonban hátrálva és folyamatosan csatázva, hisz a mamelukok követték őket. A folyosón, majd a belső udvarban küzdöttek az egyre nyomasztóbb túlerő ellen.
969 Renaud az árkádok árnyékában az udvaron álló pálma mögött keresett védelmet, ledobta a sisakját, és a lépcsőre vetette magát, miközben egy sötét bőrű, turbános férfi diadalmas kiáltással levágta a liliomvirágos köpenyt, és a magasba emelte, akár egy zászlót, hogy Bajbarszhoz vigye.
970 Igyál még egy keveset! Renaud engedelmeskedett. Basile szintén ivott. Azután a korsót hátrahagyva lendületet vett, és egy könnyed ugrással a szomszéd teraszon termett, ahol azonnal lekuporodott. Renaud követte a példáját, és folytatták tovább az utat: egy ugrás, egy kis pihenés, egy ugrás.
971 Az ölési be belefeledkezve a manszuraiaknak eszükbe sem jutott felnézni a tetőkre. A két menekülő elérte a régi kápolnát, mely ugyanolyan lapos volt, mint a környezete. Tel raszáról, mint az összes többiről, lépcső indult, mely a félig összedőlt minaret lábához vezetett.
972 Az apám hímzett szőnyegekkel kereskedett, de balszerencséjére nem tetszett a város kormányzójának, mert túl jól ment az üzlet. Lopással vádolták, sőt azzal, hogy megölte az emír egyik őrét. Kivégezték, és az anyámat, a nővéreimet és engem eladtak rabszolgának... nem tudom, mi lett velük.
973 Ám érezte, hogy a fiú megmerevedik, és elutasítja a szánalmat, ezért nem erősködött. A falnak támaszkodott, és nyugalmat erőltetett magára. Még a vastag falak védelmében is rettenetes volt a lárma... Nem törődve azzal, hogy a megszentelt hely egy ideje muzulmán, némán imádkozni kezdett.
974 Hatalmas kardcsapásokkal szabadult ki... A burgundi herceg úgy ítélte meg, közelebb kell vinnie íjászait, és sietve hidat veretett: napnyugtára az emberei a csatorna túlsó partján sorakoztak fel. A hitetlen sereg ekkor visszavonulót fújt, a városkapu előtt hátrahagyva a sátrait.
975 Meg is tette. Szaladin idejében a rangjához és bátorságához ülő díszben kiadták volna a herceget Bajbarsz azonban nem Szaladin volt: kidobatta a halottat a várfalon, amikor újra kezdődött a harc. Charcpagne emberei már az éjszaka üldözőbe vettek egy mameluk lovas őrjáratot.
976 Nem azért, mintha lett volna ideje megszeretni az ismeretlent, de egyrészt mindig fájdalmas egy fiatal és szép lány halála – a királyné igazi déliként nagy becsben tartotta a szépséget –, másrészt a sereg útnak indulása megfosztotta a lehetőségtől, hogy megtudja, ki volt a gyilkos.
977 A feltételezése szerint hirtelen dühkitörés, pillanatnyi felindulás áll a háttérben, ennek viszont ellentmond a fegyver kiválasztása. Ha közülünk lett volna valaki – feltéve, hogy ez egyáltalán lehetséges, bár szerintem nem az! –, az első kezébe eső fegyvert ragadja fel: egy tőrt.
978 Szétverte a szultán seregét, aki egyébként – most már tudták – meghalt. Már csak Manszurát kellett megszerezni, melynek ostromára készültek. Sajnos az üzenet Robert d'Artois halálhírét is meghozta, akit legtöbb lovagjával és szinte az összes templomossal21 együtt lemészároltak a városban.
979 Tudta, hogy Renaud sosem volt messze Robert től, és hirtelen halványabbnak tűnt a tavaszi napsütés, fakóbbnak a nílusi lótusz illata, melyet megszeretett... A halottakért, akiket nem mind ismert, gyászt, imákat és miséket rendelt. Kevésbé látta szépnek a győzelmet, és fenyegetőnek tűnt a jövő.
980 A következő üzenet is megnyugtató volt. Minden rendben volt annak ellenére, hogy a táborban többen megbetegedtek, ami megrémítette Marguerite et, és egy időre elfeledtette vele Renaud t. Beállt a nyári hőség, és tudta, milyen törékeny a férje emésztése. Egy újabb bélfertőzés végzetes lehet.
981 A napok múlásával lassan szétesett a sereg. A győzelmet követő héten a sebesültek ápolásával és a halottak eltemetésével foglalatoskodtak, akiknek holtteste a Bahr esszegir vizében úszott, és megakadt a hídban, melyet a burgundi herceg az eredeti tábor és a király állása között veretett.
982 Hamarosan annyian voltak, hogy a király felfogadott mintegy száz munkást, hogy szabadítsa meg tőlük a tábort. Az emberei szétválogatták a holtakat, a Nílus felé visszadobták a vízbe a muzulmánokat, a keresztényeket pedig kiemelték, és a korábban megásott nagy gödrökbe temették.
983 Tarka menyhalakat horgásztak ki... melyek bőségesen lakmároztak a csata felkínálta holttestekből. Az eredmény nem váratott magára: malária – rengeteg volt a szúnyog –, skorbut, hasmenés és tífusz sújtotta a sereget. Mindezt azért, mert elkövették azt a hibát, hogy a helyszínen maradtak.
984 Ötvenöt napon át maradtak, miközben pusztítottak a járványok, és éhínség tetézte a bajt, amikor a teherhajók már nem juthattak át. Eközben védekezni kényszerültek a mameluk csapatok ellen, melyek gyakran felbukkantak és a tábor szélén köröztek, mindig hátrahagyva néhány holttestet.
985 Így értek el az út feléig, a muzulmán hajók torlaszáig. Ekkor veszítette el a király az eszméletét, és azoknak, akik amennyire tudtak, próbáltak segíteni neki, mint Geoffroy de Sergines, Gaucher de Chátillon22 és Renaud, épp csak annyi idejük maradt, hogy elkapják, mielőtt leesne.
986 A párizsi asszony hatékonyan dolgozott. Hála neki, a páncéljától és nadrágján kívül minden felszerelésétől megfosztott lovag azt látta, hogy erős vászoninge gallér és szalag nélküli tunikává alakul, amilyet a parasztok viselnek, oldalt felhasítva, könyökig nyitott ujjal.
987 Odakint már nagy volt a hőség: Hersende intézkedett, hogy a szoba megőrizze hűvösét, és a királyné ágya fejéhez ültette Eudeline de Montfort t, hogy rózsavízzel törölgesse izzadó homlokát. Nem maradt más hátra, mint várni. Az orvosnő remélte, hogy nem késik sokáig a baba.
988 Ekkor érkezett meg egy váratlan ellenség: dél körül az ég sötét narancssárgára váltott, és megtelt porral, miközben a khamszin, a sivatag felől érkező szél iszonyatos erővel fújni kezdett, végigsöpört a városon, a hajókon a kikötőben, és vékony nádszálként meghajlította a pálmákat.
989 Még mindig nagyon fáradt volt, amikor hatalmas lárma tört ki a városban, és a kikötő felől emelkedve elérte a palota kapuját. Escayrac lovag futott a királynéhoz. A hölgyei éppen felöltöztették és odavitték hozzá az újszülöttet, akit gyengéden ringatott, simogatva puha, szőke kis haját.
990 Mindannyian, és most rögtön! Az öregember megértette, hogy felesleges vitatkoznia, és elsietett, hogy teljesítse a parancsot. Eközben a királyné aranyliliomokkal hímzett kék dalmatikába öltözött, és vastag fonatba rendezett hajára igazgyöngyökkel és zafírokkal ékesített koronát ültetett.
991 Egy magas, szürke ruhás asszony állt mellette, csecsemővel a karján. A férfiakkal tenger, fűszer és mosdatlanság szaga áradt be. Megálltak Marguerite előtt, sapkájukat kezükben szorongatva, s mindannyiuk arcán ugyanaz a makacs kifejezés ült. A királyné érezte, hogy nem lesz könnyű dolga.
992 Kérem önöket – hangja különösen meghatóra váltott –, ne hagyják el Damiettát! A király, a férjem elveszne, ahogyan mindazok is, akik vele együtt estek fogságba. Én semmit sem tehetek, ágyhoz vagyok kötve, hisz most adtam életet egy kisfiúnak. Legalább őt szánják meg. Csak addig, míg fel tudok kelni.
993 Olyan szánalmas látványt nyújtott, hogy egy öreg szaracén ráborított egy mókusprém köpenyt. Ebben az állapotban folyamatosan faggatták, arra kérték, hogy adja ki a templomosok és az ispotályosok; sőt a szír bárók várait. Végtelen türelemmel mindig azt válaszolta, hogy nem áll hatalmában.
994 Ennyi emelkedettségtől legyőzve Turan Sah engedett a nyomáson. A remélt váltságdíj volt a legfontosabb számára, és végre elszánta magát, hogy elrendelje a király gyógyítását Méltó ruhákat adott neki, sőt visszaadta a káplánját és az imakönyvét is. És folytatták a beszélgetéseket.
995 A szultán mohó ember volt, de nem annyira, mint Bajbarsz emír, aki hataloméhségében túlságosan puhánynak tartotta feljebbvalóját, és összeesküvést szőtt ellene a mamelukokkal, akik vezérüknek tekintették. Az egyik lakomán, melyen az emírjeit látta vendégül, egy szablyával rátámadtak Turan Sahra.
996 Majdnem valóra is vált a fenyegetés, de Bajbarsz, bár félig vad volt, nem volt őrült, és a váltságdíj nagysága, melyben az elhunyt szultán és a királyi fogoly már szinte megállapodtak, gondolkodóba ejtette: négyszázezer font az összes fogolyért, és Damietta visszaadása a királyért cserébe.
997 Amikor Basile lal már alig fél mérföldre volt Damiettától, az úton talált egy döglött kígyót, és félre akarta rúgni a kisfiú elől, de a dög valójában élő állatot rejtett. Szürke spirálja rugóként vetült előre, és a bokájába mart. Röviden felkiáltott, s Basile ijedt kiáltása felelt rá.
998 Mindjárt meglátod! Keresett három követ, egy kerek fadarabot, melyet közéjük fogott, és egy kupac száraz nád fölött forgatni kezdte. Hamarosan kis láng csapott fel, melyet amennyire csak tudott, táplált. Renaud, aki érezte, hogy szédülni kezd, megforrósította benne a kése pengéjét.
999 Eszméletvesztéséből csak azért tért magához, hogy kegyetlen lázrohamtól szenvedjen. Elszakadt a valóságtól, rémálmok világába merült, ahol a Manszura alatt átélt járvány borzalma összekeveredett nevelőszülei és Robert d'Artois halálával és a vérhas emésztette király haldokló képével.
1000 Más pillanatokban egy máglya lángjait látta, melyek közt egy nő szenvedett, akit Flore nak akart gondolni, valójában azonban Marguerite volt... Azután grimaszoló arcok, démonok, iszapos szellemek jöttek, akik undorral és rémülettel töltötték el, de nem volt ereje elmenekülni előlük.
1001 Végül egy reggel egy pelikán rikoltása visszatérítette a való világba. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy egy száraz levelekből rakott ágyon fekszik egy nagyrészt beomlott tetőt tartó fal védelmében. Felemelkedve ledobta magáról a kecskebőrt, mellyel egy ismeretlen kéz betakarta.
1002 A pásztor segítsége nélkül nem sokat tehettem volna. Hallotta a kiáltásodat, amikor kiégetted a sebet, és odajött megnézni. Azt mondtam neki, hogy a mamelukok elől menekülünk, és a fivérem vagy. Segített. Ide hoztunk, ahová eljön néha, ha a kecskéi túl messzire kóborolnak a házától.
1003 Igazad volt, mert így is kis híján a paradicsomba kerültél. Szerencséd volt. Letörölte a bűzös réteget egy tépésféleséggel, melyet a nyakában lógó tarisznyából vett elő. Avas szagú olajjal lemosta a felületet. Még piros volt a seb, de nem nedvedzett, és a széleinél láthatóan gyógyult.
1004 Damietta megvár, és Marguerite királyné is, aki kisfiúnak adott életet, és még nem kelt fel a gyermekágyból. Ő is azt várja, hogy kialakuljon a helyzet, és elutazhasson. Azt mondják, a végéhez közelednek a tárgyalások Manszurában, megállapodtak a váltságdíjban, és hamarosan átadják a várost.
1005 Tartozom neked, és mostantól társak vagyunk. Imádkozzunk Istenhez, hogy ne csak a bajban! Sajtot, kenyeret, fügét, olajbogyót és datolyát fogyasztva Renaud, ahogyan azt a pásztor megjósolta, hamar erőre kapott. Sebe kielégítően gyógyult, és negyvennyolc óra múlva már talpon volt.
1006 A jelenlévők inkább nyájra emlékeztettek, mint megszokott tömegre. Nemi mozdultak, nem szóltak semmit, csak beletörődve nézték a látványt. Renaud azonnal megértette őket; ahogy elérte a partot, melytől épp most sodródott el a hajó. Az összes Franciaországból érkezett hölgy a fedélzeten volt.
1007 Körbefogták Marguerite et, akinek kék fátyla felett ott ragyogott a virágdíszes aranykorona. Renaud úgy érezte, felé löki egy erő, eltölti a szerelem és a szánalom, hisz a királyné olyan törékenynek, olyan sebezhetőnek látszott büszkesége ellenére is, melyben egyenesen felszegte a fejét.
1008 Figyelmeztettem viszont az öreg Adéle t, és megígérte, hogy szól Hersende asszonynak. Megnyugtató volt ez a tudat, Renaud aggodalma mégsem akart csillapulni. Ezen a nőkkel teli hajón, ahol csak a legénység és a király hátrahagyta néhány katona férfi, bármi megtörténhet.
1009 Trombiták, dobok és üvöltések távoli visszhangja rémítette meg a kikötői tömeget, és fojtotta Renaud ba a szót. A Nílus felé fordultak, ahonnan a fenyegető lárma áradt: hamarosan feltűnt a négy gálya a folyón, melyek egyike a fogoly királyt hozta... A vitorlás gyorsan távolodott a szélben.
1010 Sebesült voltam és beteg, felraktak az egyik hajóra, mely Damiettába vitte azokat, akik nem tudtak lóra szállni. A többiekkel együtt voltam ott, de éppen azelőtt, hogy elfogtak, sikerült a folyóba dobnom az ékszereimet. Kegyetlen dolog volt! Olyan szép tárgyak voltak...
1011 Hajszálon múlt, hogy meg nem fojtottam ezért a válaszért. Ekkor szája sarkában kis mosollyal azt mondta, hogy kölcsön bár nem adhatja, ami náluk van, de nincsenek elegen – hisz csak négyszázan kerülték el a manszurai csapdát –, hogy megakadályozzák, hogy elvegyük tőlük.
1012 A templomosokéról... nem lep meg igazán. Amennyit tudok róluk – felelte Renaud hirtelen elkomorulva –, különös emberek: rengeteg parancsnokságuk és birtokuk van Franciaországban, mégsem ismerik el a király hatalmát, és azt állítják, hogy csakis a pápától függnek! Nem természetes és nem jó ez így.
1013 Kirobbanó lelkesedéssel, diadalmasan fogadták Lajost, az élen az azúrkékbe és aranyba öltözött Marguerite tel, aki egy kisbabát tartott a karján. Finoman térdet hajtva nyújtotta férje felé. A királyi pár hat hónapja vált el egymástól. Marguerite meleg szépsége teljes pompájában ragyogott.
1014 A finom, inas, hosszú lábú test, melyet az ügyesen szabott ruha sejtetett, bájos domborulatokat takart, pont ott, ahol kellett, s a kecses járás csak kiemelte a test szépségét. Renaud, aki fél éve nem ölelt nőt, azon kapta magát, hogy önmagát is megdöbbent tisztasággal képzeli maga elé.
1015 Azután kezdődne a varázslat. Olyan biztos volt benne, hogy tudja, hogyan szeretné... A kikötőben megfigyelte Marguerite és férje viszontlátását. A királyné gyönyörű volt, finom és kecses a sorozatos szülések ellenére, s ragyogó arcát az átélt megpróbáltatásoknak sem sikerült megkeményíteniük.
1016 Az első este nem tartottak éjszakába nyúló ünnepségeket sem a palotában, sem a városban. Mindenki tudatában volt, milyen állapotban érkeztek meg a lovagok az egyiptomi börtönök, a betegségek, vagy mindkettő poklából. Rövid vacsorát rendeztek, és a királyi pár hamar visszavonult.
1017 Elég hely volt kettőjüknek, és a költségeken is megosztozhattak. Fontos részlet volt ez az udvarnagy számára, aki igencsak kifogyott a pénzből. Renaud nak nem voltak gondjai, hisz mióta a király háznépéhez tartozott, a kincstár gondoskodott szükségleteiről. Bájos ház volt.
1018 Egy sárga homokkal felszórt, fekete levelű rózsaszín babérral és szőlővel beültetett, négyszögletes udvar köré épült, és néhány, viszonylag kis szobából állt, melyek mind befelé nyíltak a kertre, melyet egy nagy, piros vászon védett az égető napsugaraktól. Aznap este azonban Renaud nem volt álmos.
1019 Hagyta, hogy Gilles Pernon és Basile berendezkedjen, s inkább kiment, hogy belélegezze a régóta várt szülőföld levegőjét... és hogy megszökjön újdonsült lakótársa jajveszékelése elől, aki a szárazföldre érve még betegebb lett, mint a hajón volt, s nagyon úgy tűnt, semmi sem jó neki.
1020 Pontosan emlékezett mindenre, amit nagyapja írt a nagy 1191 es ostromról, amikor Franciaországi Fülöp és Oroszlánszívű Richard harcolt Akra megszerzéséért, hátuk mögött a tengerrel, miközben Szaladin hadserege, elvágva az ország belseje felé vezető utat, szintén ostrom alá vette őket.
1021 Életre kelt a part, a csónakok folytatták a hajók kirakodását Renaud sóhajtva felállt, és kinyújtózott ideje volt megmosakodni és enni valamit... Az özvegy háza felé tartva elhaladt a Szent Mihály templom előtt. A harang az első misére hívott. Renaud későbbre halasztotta a tisztálkodást.
1022 Belépett a templomba. Az oszlopok vastartóihoz rögzített fáklyák fényében életre keltek a kőbe faragott pálmák, virágok, és felébredt a karzat, ahol egy fiú nagy, piros gyertyákat gyújtott. Füstölni kezdtek és erős zsírszagot árasztottak, mely bizonyára nem volt kellemes az Úr számára.
1023 Tetőtől talpig muzulmánként elfátyolozott nők léptek be, keresztet vetettek, letérdeltek, imádkoztak... Egyikük magára vonta Renaud figyelmét sötét ruhája visszafogott eleganciájával. Ám még a legsűrűbb, a legsötétebb fátyol sem rejthette el Sancie vörös hajának ragyogását.
1024 Egy kis csengő hangjára zöld csuhás pap lépett az oltárhoz, és megkezdődött a mise. Szép elszántsága ellenére Renaud nagyon figyelmetlenül követte. Tekintete újra és újra visszatért a lehajtott fejre, melynek arcát nem láthatta, és ha sikerült is imádkoznia, nagyon hosszúnak érezte az időt.
1025 Mindenesetre izgalmasabb, mint egy kolostor, ahol az ember örökös litániákat zeng bánata felett! A kastélyt és a birtokokat, melyeket örököltem, egy tapasztalt rokonom kezeli, méghozzá remekül. Semmi akadálya nem volt tehát, hogy megtegyem a zarándoklatot, mely Madame Marguerite hez vezetett.
1026 Kétszázezret kell még fizetnie értük. Hirtelen elhallgatott, és meredten bámult előre. Mivel már majdnem elérték a palota bejárati tornyait, melyeket Henri de Champagne erősíttetett meg, megálltak, és Renaud látómezejében egy templomos alakja rajzolódott ki egy posztóraktár árkádjai alatt.
1027 Olyan volt, mint az összes többi fondaco, amilyenekkel Velence teleszórta a Földközi tenger minden Pontosabb kikötőjét a kereskedelem érdekében: zegzugos világ boltokkal, irodákkal, istállókkal a lovaknak, pajtákkal a tevéknek, ahol a lármát fűszerek, nyers gyapjú, por és szemét szaga kíséri.
1028 Ahogy illett, sokat imádkoztak, és későre járt már, amikor Renaud végre hozzáfoghatott reggeli terve megvalósításához: számadásra hívja Roncelin de Fos t. A nyomorult vérének megízlelése remek kezdet lesz a szép új kard számára, mely az oldalán függött. Most kapta ajándékba.
1029 Bizonyára a kápolnában. Kész volt udvariasan megvárni a mise végét. Az első udvarban várakozott, ahová némi habozás után a kapus vezette, aki a betolakodó kérésére a marsall keresésére indult. Renaud elhatározta, hogy mindenben törvényesen jár el, és az illemet követve hívja ellenségét párbajra.
1030 Borotvált fej, durva metszésű arc, aszketikusan sovány test: Hugues de Jouy testvér, aki Renaud de Vichiers nagymesterré választása óta az új marsall volt, minden volt, csak rokonszenves nem. Friss sebesülése, mely bal szemétől vörösen futott lefelé, tovább növelte a belőle áradó taszítást.
1031 Az a nyomorult elképesztő védelmet élvez! Elég csak keresni, máris máshol van – sóhajtotta Renaud, és kioldotta kardját, majd lerogyott egy székre. Pernon friss vizet töltött egy kupába, és szó nélkül felé nyújtotta, pontosan tudva, mi következik. Valóban, Renaud egy hajtásra kiitta.
1032 Abban a nagyon valószínűtlen esetben, ha megadta volna az engedélyt – ami meglepne, ha arra gondolunk, hányan haltak meg Damiettánál, élükön a nagymesterrel –, talán saját kezűleg írott levelet és két kísérő lovagot adott volna maga mellé. Úgy azonban, ahogyan maga járt el, esélye sem volt.
1033 Holnap talán tisztábban lát majd... Másnap Pernon ismeretek egész tárházával tért vissza. Safed, melyet a templomosok újjáépítettek azután, hogy Szaladin lerombolta, Tortosa mellett a legerősebb váruk lett, és a frank királyság tragikus zsugorodása óta a legfélelmetesebb határállomása.
1034 Ráadásul nem tudom, maga hogy van vele, de én képtelen vagyok pihenni: az ágyam pont annál a falnál áll, amelyik szomszédos a templommai, ahol harsogva éneklik a Libera me Dominé t, ahányszor eltemetnek egy halottat, és mintha a város összes halottja itt akarna temetkezni.
1035 Tanulmányoztam az összes irányzatot. Magának ellenben van mitől tartania, hisz a gyűlölet, melyet kölcsönösen táplálnak egymás iránt, nem huny ki egyhamar... Mondja meg, ha tévednénk! A nagymester dühösen elhagyta a tanácstermet Hugues de Jouy val és az őt kísérő testvérekkel.
1036 A történtek után jobbak az esélyei, hogy meghallgatásra talál Roncelin del Fos elleni panasza. Követni akarta a királyt a lakosztályába, miután Lajos lezárta az ülést, de Geoffroy de Sergine, aki a manszurai tragédia óta szigorúan vigyázott a felséges személyre, útját állta.
1037 A király úgy határozott, hogy elengedi azokat, akik haza akarnak menni nyugatra, ami nagyon hamar megtörténik majd. Könnyen meglehet, hogy kevés fegyverforgató marad. Ugye nem kell emlékeztetnem, hogy maga a király fegyvernöke? A fiatal lovag látványos elkeseredése láttán.
1038 Gyűlölte magát ezekért a felségsértő képekért: nem azért a merészségért, mert maga elé képzelte a fiatal királyné testét, hanem mert frusztrációból táplálkozó gyűlöletfélét érzett a hús vér férfi iránt, miközben a király, a keresztény, a leendő szent hatalmas csodálatra indította.
1039 Annyival könnyebb volt vele, mint Hersende asszonnyal, akinek átható tekintete olvasott a lelkében. Túl késő volt azonban ahhoz, hogy összetalálkozhasson Sancie val. Mégis imádkozott egy keveset az oltár előtt, ahol a kis piros láng jelezte az isteni jelenlétet, de nem talált megnyugvást.
1040 Amikor azonban napfelkeltekor gyalog, kimerülten, porosan, nyugtalanul és nagyon dühösen megérkezett a társalkodónője, Honorine, a palota felbolydult, ahogy sikerült másra is nyitnia a száját, mint a fűszeres borra, melyet bőségesen diktáltak belé, hogy összeszedje magát Azután beszélni kezdett.
1041 Előző nap Sancie levelet kapott, melyben arra kérték, hogy délután sétának álcázva menjen el egy kis kápolnába, mely az előző század végén épült a Tell el Fuukharon, azon a helyen, ahol a nagy ostrom alatt Szaladin sárga sátra állt. Nem volt aláírás, csak egyetlen nagybetű, mely akár R is lehetett.
1042 De a legapróbb zajtól is féltem, és képtelen voltam az alvásra. Ahogy felkelt a nap, elindultam... Története végére olyan zajos zokogásban tört ki, hogy az aggódó királyné egy kézmozdulattal jelezte, hogy kísérjék ki. Az öreg Adéle vállalta magára a feladatot, nem feledkezve meg a borról sem.
1043 Másképp. És mivel nem sokra tartja magát, és sosem remélte, hogy szerelme viszonzásra talál, úgy döntött, önön keresztül szereti a lovagot, és talán segít neki kevésbé szenvedni: a királyné sosem nézhet szerelemmel más férfira, mint királyi férjére. Marguerite elfordult, és lehajtotta a fejét.
1044 Escayrac nem számított ekkora viharra. Behúzta a nyakát, kivehetetlen bocsánatszavakat mormolt, és amennyire reumája engedte, sietve távozott, de a bizalmatlanság, melyet a jóképű Renaud ébresztett benne, szilárd ellenszenvvé alakult. Amikor visszatért, oldott volt és szinte mosolygós.
1045 Igaz, nem Renaud t hozta el, hanem Joinvillet, aki boldog volt, hogy alkalma nyílik meglátogatni a királynét. A szobájából nyíló, babérrózsával beültetett udvaron találták. Sétálgatott, és karján ringatta a kis Jean Tristant, aki gügyögött és kalimpált, mosolyra fakasztva édesanyját.
1046 Marguerite elhallgatott. Nem volt ínyére, ahogy a dolgok alakultak ma reggel. Most már a Sancie feletti aggodalomhoz hozzáadódott egy másik is, mely furcsán elszorította a szívét. Ugyanakkor valami azt súgta, hogy a két eltűnés összefügg, a második az elsőből következik, és nem ígér semmi jót.
1047 Lehet, hogy az üzenet egy része hamis volt, egy azonban biztos: Sancie t elrabolták, ez pedig elfogadhatatlan. A miértet majd később kideríti. Tíz perc múlva készen állt, majd miután megbízta a félig még alvó Joinville t, hogy kérje számára a király bocsánatát, csatlakozott a gyerekhez.
1048 Lovát kantáron vezetve először a Galilea kapuhoz követte a fiút, ahol a koldusokból és piacra siető parasztokból álló tömegen keresztül elhagyták a várost. Kelet felé kanyarodott az út a lankás dombok között, melyeket forróságot ígérő könnyed ködbe vont a reggel. Az út mentén egy lovas várakozott.
1049 Közelebb próbált jutni, hogy hallja, mit beszélnek, dél olyan gyorsan történt minden, hogy nem maradt rá ideje. Néhány pillanat mindössze, és a két lovas eliramodott. Elszoruló szívvel futott az út közepére, s nézte, ahogy fölemelkedik, majd elül a porfelhő a lovak patája nyomán.
1050 Sehogyan sem tudhatta meg, hová viszik a férfit, akit a világon mindenkinél jobban csodált... Valaki más is nézte. Az út menti fűben guggolva az üzenetet vivő fiú adta át magát a teljesített feladat örömének, és egy almába harapott, melyet tunikájából vett elő. Basile úgy határozott, hogy kikérdezi.
1051 A lovag tiltakozni akart: miért vesztegetik a drága időt, amikor egy nemes hölgy megmentésére kell sietniük? A másik – aki úgy tűnt, néma, de nem süket! – csitító mozdulatot tett, a vakítóan szikrázó napra mutatott, szélesen elmosolyodott, majd sajttal és datolyával kínálta társát.
1052 Menedékhelyük friss levegője ellenére is érezte azonban, hogy folyik róla az izzadság, és a szintén az árnyékban álló lovakra vetett pillantásból megértette, hogy a kalauza bölcsen cselekszik: ismeri az országot és az itteni életmódot, míg ő csak nemrég érkezett, és semmit sem tud.
1053 Az erős gondolkodásban Renaud végül elszenderedett, és amikor a társa rázogatására kinyitotta a szemét, látta, hogy a végéhez közeledik a nap, és ibolyaszínre váltott a táj. Néhány perccel később miután ettek, ittak és ellátták a lovakat, továbbindultak a hegyek egyre sűrűbb árnyai közé.
1054 Egész éjjel mentek. Szép, tiszta, világos éjszaka volt, melyben több és nagyobb csillag ragyogott, mint nyugaton, csodálatos ékszert rajzolva az égre, melyről egyetlen királynő sem álmodhatott. Tisztán kirajzolódtak a kopár hegygerincek, és bár vágtázni nem lehetett, jól járható volt az út.
1055 Ismét a hegyek felé mentek, de most déli irányban... fél óra elteltével a kalauz megállt, leszállt a nyeregből, kikötötte a lovát, és intett a kísérőjének, hogy kövesse a példáját. Növények által félig benőtt ösvény nyílt egy sziklahasadékban, ahol a turkopol23 habozás nélkül megindult.
1056 Kezét kardja markolatára helyezve megindult a fény felé. Léptei zajára egy fekete árnyék rajzolódott ki a megvilágított fal előtt, azután nem mozdult többet. Renaud lépés közben kivonta a kardját. Eddigi élete kiélesítette érzékszerveit a veszélyre. Kiszagolta, akár a kutya.
1057 Bár mostanáig korrektül bántak vele, valami azt súgta, hogy nem sok jót várhat ettől a mozdulatlan árnyéktól. A barlang sarkához érve egy pillanatra megállt, majd hirtelen megfordult. Magas férfi állt előtte egy asztalnak támaszkodva, melyen gyertya égett, fénybe vonva az alakot.
1058 Renaud azonnal felismerte, nem is annyira a csillogó páncél felett viselt vörös keresztes köpenyről, hanem a szívében eluralkodó haragról. Roncelin de Fos volt. Ha a templomos a meglepetés hatására számított, tévednie kellett: amint meglátta Safedet, Renaud megsejtette, hogy végre találkozik vele.
1059 Csak tágra nyílt szeme beszélt helyette, és Renaud sosem hitte volna, hogy ilyen hatalmas ez a szempár: két megfejthetetlen mélységű, ragyogó tó, melyből könnyek csorogtak, ahogy felismerték őt. A lány azonban egy szót sem szólt. Nem tehette: tulajdon fátylával tömték be a száját.
1060 Elég lesz kiszabadítanom, miután megöltem magát. Renaud gyors volt, akár a villám: kardját lándzsaként előreszegezve rárontott Roncelinre, és át is döfte volna, ha a férfi, sokkal inkább ösztönösen, mint tudatos akarattal, odébb nem lép. Támadójának így maradt ideje megfordulni és újra lecsapni.
1061 Nem volt az olyan régen. Tavaly márciusban volt hat éve, hogy elkövették azt az aljasságot. A hónap tizenhatodik napján... Éppen aznap, amikor Párizsba indultam – gondolta magában Renaud, aki számára olyan szép reményekkel teli volt az a nap, hogy megőrizte emlékezetében a dátumát.
1062 Akkor pillantottam meg Esclarmonde ot. Érte, egyetlen mosolyáért kész voltam mindent odaadni, mindent megtagadni... és azok közé tartoztam, akik segítettek a végső támadás előtt kijuttatni a kastélyból azt, ami a katárok igazi kincse volt: az írásaikat, a szent könyveiket, a hitük leírását.
1063 Nos, ettől a nehézségtől megkíméljük, mások várnak még rá. Eleget beszéltünk. Kapsz enni, hogy erőre kapj, és amikor besötétedik, elmegyünk a Hattin szarvhoz... Talán hogy elkerülje a további beszélgetés kísértését, Roncelin néhány rövid, torokhangú parancsot vakkantott, majd távozott.
1064 Felesleges volt az övi intézkedés, hisz alighogy befejezte az evést, ellenállhatatlan álmosság tört Renaud ra. Éppen annyi ideje maradt, hogy megértse, valamit kevertek az ételébe, máris aludt. Amikor felébredt, mégsem volt ködös az agya: Megint esteledett, és indulni készültek.
1065 Azután tűz növelte kínjaikat, amikor a szultán megparancsolta, hogy gyújtsák fel a bozótot a szarvhoz emelkedő hosszú lankán. Meg kellett várni, míg kialszik, csak azután indulhattak a hősies, csodálatos, de reménytelen rohamra Isten katonái Allah nyilai és szablyái ellen.
1066 Hajnalodni kezdett, ahogy a toronyhoz értek, s a bizonytalan fényben szürkeségbe olvadtak a tárgyak, de Renaud hamar megtalálta, amit keresett, és elfojtotta megkönnyebbült sóhaját: istennek hála az öreg akácia, bizonyára még göcsörtösebben, mint valaha, ott állt a helyén.
1067 Karcsú, mindig szálfaegyenes alakja előredőlt. Roncelin leszállt a nyeregből, megindult felé, és mondott neki valamit, amit Renaud nem hallhatott. Azután az egyik emberét szólította, aki átfogta a derekát, és oda vezette, ahová a jelenetet nyugtalan pillantással követő lovag javasolta.
1068 Ennyit nem is reméltem... Áss, ha nem akarod, hogy a kis barátnőd fizessen meg a lázadásodért! Renaud kétségbeesetten látta, hogy a templomos néhány lépést távolodva az erszényébe rejti a tekercset. A szolgák elengedték, és az egyikük a földre mutatva ásót nyomott a kezébe.
1069 Ahogy dolgozott, egyre nőtt a haragja, és egyre jobban várta, hogy munkája végére érjen. Mégis hiába ásott, semmit sem talált, egyetlen darabkát sem, még a selyemből sem, melybe beburkolták. Több mint egy órája ásott, folyt az izzadság a hátán, a karján, a homlokán, a haján.
1070 A lovam mentett meg a mészárlásból. A csata legelején megbotlott egy gyökérben, és levetett a hátáról. Fejjel nekirepültem egy sziklának. Az iszonyú hőség miatt nem viseltem sisakot. Sokáig eszméletlen voltam, és amikor magamhoz tértem, lázam volt, és nem emlékeztem semmire, még a nevemre sem.
1071 Egy öregember ápolt. Egy remete, aki egy közeli barlangban élt. Dzsemalnak hívták, és Allahhoz imádkozott, de jó és részvétteljes ember volt. Ápolt, szinte meggyógyított. Azért mondom, hogy szinte, mert hosszú évekbe telt, míg visszatért az emlékezetem... de megszoktam a vad életet.
1072 Az iszlám fiai jártak itt egy napon. Itt táboroztak le, az akácia körül. Öten voltak, és kerestek valamit. Lábukkal végigtapogatták a talajt, mintha visszhangra számítanának. Az egyikük még a fára is felmászott, és másnap elmentek. Én azonban attól féltem, hogy nagyobb csapattal visszajönnek.
1073 Az égen átcikázó karvaly rikoltása törte meg a varázst, mely mindannyiukon erőt vett, de a legkevésbé érintett Fos cselekedett elsőként. Odafutott a lányhoz, kitépte kezéből a kincset, hiába próbálta Sancie magához szorítani, és olyan durván ellökte, hogy a lány fájdalmas kiáltással a hátára esett.
1074 A szolgák engedelmeskedtek, de Renaud máris Sancie mellett termett, aki nem kelt föl. Bizonyára beverte a fejét egy kőbe vagy egy gyökérbe. Renaud égy pillanatra halottnak hitte, és elszorult a szíve. A karjába vette, és a szájához hajolt, hogy érezze a lélegzetét. Istennek hála lélegzett.
1075 Figyeld csak: nem hallani a kiáltását... Így volt. A máglya beragyogta az éjszakát, ropogott, de nem annyira, hogy elfedje az üvöltéseket, melyeket az égés vált ki még a legelszántabbakból is. Most azonban minden csöndes volt. Hirtelen megtörtént a hihetetlen, az elképzelhetetlen.
1076 Mindazokon, akik hallották, szélviharként söpört végig az átok. A szolgák a földhöz szorították arcukat, és megpróbálták befogni a fülüket. Renaud térdre rogyott. Egyedül Roncelin állt, íjként megfeszülve, ökölbe szoruló kézzel, tehetetlenül nézett, és lázadva hallgatta a szavakat.
1077 Olyan forróság áradt belőle, hogy a templomos hátrált, és felemelt karjával védte az arcát. Majdnem három percig égett így a tűz, félelmetes morajjal, majd egy szempillantás alatt elült, s csak a néma csönd és egy halom apró lánggal pislákoló hamu maradt utána a csillagos ég alatt.
1078 Tudni fogom, mit mondjak Istennek, és meg fog hallgatni. Rugdosva talpra parancsolta bénult szolgáit, és kezdte összeszedni az arany darabjait, mely oly sokáig foglalta magába a szent fát, mely felé egy évszázadon át fordult a jeruzsálemi királyok és Krisztus katonáinak reményteljes tekintete.
1079 Megölsz, gondolom? Sancie felé fordult, aki még mindig ott feküdt, ahová esett, de időközben visszanyerte eszméletét. Megsérült a feje, és túlságosan gyönge volt ahhoz, hogy felálljon, de sikerült nekitámaszkodnia egy kis emelkedőnek, és a kezébe temette az arcát. Válla mozgásán látszott, hogy sír.
1080 Kioldották a kötelet, mely a nyereghez láncolta, s erősen a nyakához kötözték a lábát, majd, mint egy közönséges csomagot, feldobták egy ló hátára. Csak a földet és a kecses paripa lábát láthatta. Nem látta azt sem, hogy egy selyemmel elfüggönyözött hintó kerül elő a muzulmán sorokból.
1081 Végül nem látta Roncelin de Fos t sem, aki a marescaliai romok mellett állt, és vad örömmel figyelte, ahogy az emír visszaül pompás fehér lovára, és megindul a menet élén, mely egyszerre szabadítja meg Courtenay től és a túl éles szemű kis libától, akitől húga tartott..
1082 A férfi, aki gazdag fegyverzetéből ítélve vezérféleség lehetett, különösen viselkedett. Leguggolt Renaud mellé. Parancsot vakkantott, s cserébe egy csöpögő szivacsot kapott, mellyel megtörölte az arcát, majd gondterhelten nézegetni kezdte. Végül felállt, és még egy parancsot adott.
1083 Az udvart körülvevő épületek azonban inkább kastélyra, mint karavánszerájra emlékeztettek. Arra számított, hogy egy cellába vetik a halálára várva. Bevezették a toronyba, levitték egy hosszú, meredek lépcsőn, és megindultak vele egy sötét folyosón, melyet mindössze egy fáklya világított meg.
1084 Igyekezett mély lélegzetet venni, arra számítva, hogy az őrei a földre lökik. Fel akart készülni a meggyötört testére váró újabb fájdalomra. A férfiak azonban minden különösebb durvaság nélkül bevitték egy alacsony, csupasz helyiségbe, melyet egy hasadéknyi ablak világított meg.
1085 Azt hitte, láncok, vasak, rohadó széna vár rá... Kövezetet látott, és egy ágyféleséget, mely fakereten kifeszített kötelekből állt, s még egy takaró is volt rajta. Oda tették le, miután megszabadították kötelékeitől. Azután az őrök elmentek, és bezárult mögöttük az ajtó.
1086 Megtud róla még valamit valaha? Viszontlátja, akár egy pillanatra is? Valószínűtlen volt, ha hinni lehet a szóbeszédnek, mely szerint, ha egy nő bekerül a hárembe, sosem jön ki onnan. Különösen nem, ha egy szultánról van szó, hisz nagyon úgy tűnt, hogy mindketten ilyen illusztris kezekben vannak.
1087 Azt sem tudta, hol van! Megpróbálta számolni a napokat, de már az elején elvesztette a fonalat, hisz nem tudta, mennyi ideig állt a bódító szer hatása alatt. Azonban egy reggel, azután, hogy egy láthatatlan müezzin imára szólította a híveket, két őr vezette ki a cellájából, és felvitték a felszínre.
1088 Ezüsthímzéses ruhadarabot is adtak rá, melyet arannyal átszőtt fekete öv fogott össze. Fekete bőr, sarkas papucsba bújtatták a lábát, ahogyan fekete volt a nagy, bő ujjú, pompás köpeny is, mely teljessé tette öltözékét. Végül bojtos sapkát nyomtak a fejébe, melyre hófehér turbánt tekertek.
1089 Falait festmények és azúrkék arany mozaikok díszítették. Boltíves fülkékben ezüst, arany, elefántcsont és metszett kristály tárgyakat helyeztek el. Vastag, selymes szőnyegek borították a padlót, melyen mindenfelé ezüstlámpások álltak, ügyesen tükrök elé rendezve, melyek megkettőzték a fényt.
1090 Végül a terem végében egy széles fapad állt, alig megemelve, vastag sárga szaténpárnákkal, melyek némelyike ülőhelyül szolgált, a többi pedig oldalt támlaként segítette a kényelmet. Keresztbe tett lábbal egy bíbor ruhás férfi ült ott fején turbánnal, melynek aranydíszére valamit véstek.
1091 A herceg volt, akinek Renaud és Sancie foglyai lettek. A lovag az emír irányításával feléje indult, egészen a végeérhetetlen szőnyeg széléig. Ott udvariasan meghajolt, de nem hajtott térdet, ahogyan egy keresztény király előtt tette volna, és felegyenesedve az uralkodó arcába nézett.
1092 Al Nazir Juszuf harminc körül járhatott. Kétcsúcsú szakálla megnyújtotta ovális arcát, szögletes szemöldöke alatt mélyen ült sötét szeme. Felhúzott térdére támasztotta egyik könyökét, állát kezébe helyezte, és tűnődve nézte a keresztény lovagot, akivel oly különösen bánt.
1093 Sápadt, fájdalmas ráncok barázdálta arcában megfakult szeme valaha kék lehetett: még őrizte visszfényét. Lénye mégis energiát árasztott, amikor a herceg köszöntése után Renaud felé lépett, aki előtt megállt, két kézzel mankójára támaszkodott, és szinte falta a szemével.
1094 A vére beszennyezné a legtisztább pengét is... Gyere, és hagyj időt magadnak a felépülésre. Az átéltekbe beleszédülve Renaud végre csatlakozott a váratlan testvérhez a sárga párnákon, melyek előtt a herceg egyetlen tapsára tucatnyi szolga kezdett nagy ezüsttálakon ételeket felszolgálni.
1095 Az, hogy hasonló vér csörgedez az ereikben al Nazir Juszuffal, és hogy a férfi rendkívüli jóindulattal fogadta, nem enyhíti az áthághatatlan szakadékot, mely egy keresztényt és egy muzulmánt elválaszt. Sancie megmentése érdekében azonban muszáj lesz fenntartani a kedvező hangulatot.
1096 Ha helye van a szívedben, sajnálom, de ne kérd, hogy bánjam meg! Ó, nem. A teste a paradicsomból való gyönyörök virága. – Ebben a pillanatban nem Renaud hoz beszélt, hanem önmagához, és szeme elködösült az emlék alatt. Ajka kéjesre húzódott, és végigsimította nyelvével, mint egy torkos macska.
1097 Néhányuk nagyra értékeli a kultúránkat és nyitott szellemünket. Az eredmény: béke van. De a te királyod nem hasonlít rám, mert én nem szeretem a háborút. Mennyivel részegítőbb belélegezni egy rózsa illatát vagy egy nő titkos parfümjét! Szeretném, ha jobb belátásra térítenéd.
1098 Bizonyára akkor adja majd oda, ha elválnak. Az erődöt elhagyva Renaud látta, hogy egy tó mellé épült, melynek mocsaras partjai a Nílusra emlékeztettek, hisz itt is burjánzottak a papirusznak nevezett nagy nádszálak. Rengeteg madár élt itt, és a táj kissé melankolikus, de bájos, békés képet nyújtott.
1099 Isten útjai azonban kifürkészhetetlenek: Balduin életben maradt, s lóháton élte agóniáját... Mielőtt bevette volna magát a faragott kövek közé, melyek még a tűz nyomát őrizték, ami lerombolta a szép várat, Renaud megitatta a lovát, és maga is hosszan kortyolt a hűs vízből.
1100 A nyeregre akasztott zsákban zabot küldtek a lónak, s egy másik, kisebb zsákban datolyát a férfinak. Csak alvóhelyet kellett keresnie. Meg is találta a nagy omladék mellett, egy kanyarulatban, a pincében, melyen keresztül talán egykor Szaladin utászai aknázták alá a kastélyt.
1101 Eltelt a nap, leszállt a következő éjszaka. Sosem érezte még hosszabbnak, bizonytalanabbnak az órákat. Annyi minden történhetett! Annyi homok kerülhetett a terv fogaskerekei közé, annyi helyrehozhatatlan esemény adódhatott! Renaud egyetlen elfoglaltságként a lova ápolását engedélyezte magának.
1102 Ahogy beesteledett, elszunnyadt kissé. Hosszabban, mint szerette volna, mert magasan járt a hold, amikor a sólyom rikoltása felébresztette, és a gázlóhoz szólította, melynek túloldalán két mozdulatlan, szellemszerű lovas szobor állt... Az egyik egy sűrűn lefátyolozott nő volt.
1103 Az öreg katona azt mondta, hogy még napkelte előtt el kell hagynunk... Vagy inkább elfeledkezik az árulóról, aki eladott minket? A még mindig színtelen, de hirtelen kőkemény hang haragra lobbantotta a lovagot, és olyan nagy csalódást okozott, hogy kis híján szitkozódni kezdett.
1104 Különös utazás volt, mely tartós keserűséget hagyott Renaud ban! Mintha egy árnyékkal lovagolt volna, olyan hallgatag volt társnője. Mintha ott sem lenne! Lélek nélküli test, mely engedelmesen követi útmutatásait, de egyetlen kérdésre sem válaszol, és elvág minden beszélgetési kísérletet.
1105 A férfi nem merte megtörni az önkéntes hallgatást, hisz félt, hogy egy kitörés megsebezné a lányt. Az arcát is alig pillanthatta meg, csak amikor vizet, kenyeret vagy datolyát kínált neki. Sancie éppen csak félrehúzta a nagy füstszínű fátylat, melyet elrablásakor is viselt.
1106 Ezzel Sancie szó nélkül megfordította a lovát egy utca felé, melynek a végén magas falak emelkedtek egy kápolna harangtornya mellett. Renaud nem is próbálta visszatartani, mindössze tekintetével követte a karcsú, szürke sziluettet, mely hajlíthatatlanul, szálfaegyenesen indult Isten felé.
1107 Majdnem ugyanolyan dühös volt magára, mint Sancie ra. Úgy viselkedett, akár egy idióta. Ahelyett, hogy tiszteletben tartja a makacs hallgatást, melybe a lány burkolózott, segítenie kellett volna, ha kell, akár durván is, hogy kihúzza belőle, ami a szívét és a gondolatait nyomasztja.
1108 Akár vállalva azt is, hogy a végeérhetetlen utazás hosszú szócsatává alakul át. Mindketten jobban lettek volna tőle! Elsősorban ő, Renaud, hisz most kénytelen lesz egyedül elmagyarázni, mi történt Valcroze asszony elrablása óta, amennyire csak lehet, kímélve a szemérmét.
1109 Mindez nem volt túl vidám! Mégis, ahogy a palota kapujához ért, Renaud halvány fénysugárra talált: a királynénak mesél el mindent, és átmenetileg megpróbálja elkerülni az összetűzést a férjével. Neki mindent őszintén elmondhat, és tekintete lágysága, mosolya gyógyír lesz sebeire.
1110 Gondolataiba merülve csak az őrháznál vette észre, milyen nagy a csend. Máskor errefelé nyüzsgött a tömeg. Most senki, mindössze néhány ember jött kivagy befelé: csakis egyházi személyek és koldusok, akik mindig segítséget keresnek. Egyetlen ismerős arcot sem látott, az őrtiszt sem ismerte fel.
1111 És ne felejtse el a nevem: Courtenay! A parancsoló hang végre eredményt hozott. Egy másik őr elindult, hogy megkeresse az öreg lovagot, de a zavarkeltő vendéget nem hívták be, hogy menedéket leljen a tűző nap ellen az őrházban. Be kellett érnie a kapu boltívével, melynek így is elég volt az árnyéka.
1112 Vigyázzon, amennyire csak tud. Megpróbálok erősítést küldeni... Kissé megkönnyebbülve a tudattól, hogy megosztotta aggodalmait az öreg lovaggal, Renaud újra nyeregbe szállt, és visszafelé indult. Néhány perccel később meghúzta a kolostor csengőjét, ahová Sancie menekült.
1113 Kenyeret, sajtot, gyümölcsöt keresett – és talált –, fejtett egy kis bort a hordóból, majd leült a nagy festett táblás ablakokkal az udvarra néző szobája küszöbére, hogy kényelmesen megvárja a többiek hazaérkezését. Az étkezés felénél tartott, amikor megjött a cselédlány.
1114 Ó, hála legyen az égnek! Ezzel sírni kezdett, tovább szorítva a lovag lábát, aki leguggolt mellé. Meghatotta a gyermek felindulása, de nem volt a heves érzelemnyilvánítások híve. Két kezébe fogta Basile arcát, megcsókolta a homlokát, majd talpra állította, miközben maga is felegyenesedett.
1115 Először is tudnia kell, hogy az elutazása után Joinville úr elvonszolt a királyhoz, aki nagyon haragudott, és higgyen nekem, bármennyire szent is, nem túl megnyugtató a közelébe kerülni, amikor ebben a hangulatban van. Ó, persze nem káromkodik, mint d'Artois nagyúr tette.
1116 Csak magyarázok. És elmondom azt is, hogy Joinville úr bátran védelmezte, és nem hitte el, hogy képes ilyen aljasságra. Ő javasolta, hogy jöjjenek el értem, hogy elmondjam, amit az üzenetről tudok, melyet kapott. Tudom, megtiltotta, hogy beszéljek róla, de nem hagyhattam, hogy vádolják.
1117 És úgy tíz nappal ezelőtt ő jelentette be, hogy megtalálták egy önre megszólalásig hasonlító fiatal frank lovag holttestét a Tibériás tó partján, olyan rossz állapotban, hogy a nagy hőség miatt ott helyben eltemették. A király elmondta Joinville úrnak, aki tudatta velünk is.
1118 Imádkozzunk, hogy hamar visszatérjen a király! Nem tette hozzá, hogy addig nem lesz egészen nyugodt: nem akart bánatot okozni a férfinak, aki sokkal inkább barátja, mint szolgálója volt... Két nappal később levél érkezett, mely darabokra törte Pernon meggyőződését és Renaud viszonylagos nyugalmát.
1119 Nagy veszély fenyeget, és maga az egyetlen, aki el tudja oszlatni. Beszélni kívánnak magával, hogy küldetéssel bízzák meg. Legyen ma éjfélkor a Velence piacon, az átjáró alatt, mely a palota régi bejárati tornyára nyílik. Egy nő várja ott. Ne szóljon hozzá. Minden zajt kerülni kell.
1120 Bors, gyömbér, fahéj és szerecsendió csípős illata áradt a bezárt boltokból, melyhez egy nyereg, csizma és lószerszámkészítő műhelyének keserű bőrszaga keveredett. Feje fölött az eget felhők lepték el, még inkább elnehezítve a nyári éjszaka hőségét. Balra kirajzolódott a sötétben a megadott átjáró.
1121 Tudta, hogy a torony lábánál van egy alacsony, vasakkal és hatalmas szögekkel megerősített ajtó, mely minden faltörő kosnak ellenáll. Egyetlen őr elégségesen védelmezhette, és nagyon kényelmes volt a palotabeliek számára, hisz közvetlenül a kereskedelmi negyedre nyílt..
1122 Ebben a pillanatban lant hangja hallatszott, és Renaud szíve hevesen megdobbant. A nő ujját szájára téve csöndre intette, s bevezette, ahol egy újabb kárpit mögött egy ajtó nyílt. Kinyitotta, és betolta rajta a lovagot, majd azonnal becsukta mögötte: Renaud Marguerite hálószobájába lépett.
1123 Félig feküdt egy törökös díványon, számtalan párna között, s ő maga zenélt. Bő, aranyhímzésekkel borított, mélyen kivágott ruhát viselt, melyet Cipruson szeretett meg. Álmodozott, miközben ujjai könnyedén simogatták a húrokat. Sötét, ragyogó haját vállára hulló, vaskos fonalba fogta össze.
1124 Istenem! Kiabálni kezdett, hölgyeit szólította, dörömbölt az ajtó fáján, de nem kapott választ. Mintha minden teremtett lélek eltűnt volna a palotából, és rémisztő volt a helyzet, hisz az együtt töltött magány pillanata – az első ilyené –, mely oly édesnek tűnt, hirtelen rémálommá vált.
1125 Húzódjon hátrébb az ajtótól, madame. Hiába dörömböl, és a lángok könnyen belekaphatnak a ruhájába! Visszament az ablakhoz, a magas boltíves nyíláshoz, melyet középen kis oszlop választott ketté, de elég széles maradt így is a rés, hogy egy ember átférhessen rajta. Renaud kihajolt.
1126 Renaud hallotta, hogy Marguerite köhög, miközben a párnák segítségével megpróbálta eloltani a lángoló ágyat. Ahogy serénykedett, megpillantotta a ragyogó alakot, aki segítségért kiabálva menedéket keresett a keskeny kápolnában, mely az ággyal szemben, a szoba végében nyílt.
1127 Úgy gondolta, a klasszikus módon engedi le a királynét az udvarba. Kérdés, hogy ott van e még a titokzatos nyilazó, mert ha igen, jobb, ha együtt ereszkednek le, hogy testével védhesse Marguerite et. Eközben odakint valaki észrevehette a tüzet. Hangzavar támadt, kiáltások, hívószavak harsantak.
1128 Még mindig emelkedett a füst az ajtószárny alatt, mely nem engedett, és hallották, ahogy odakint ropog a tűz. Marguerite megállás nélkül kiabált a köhögőrohamok között. Ellenállt, amikor Renaud az ablakhoz akarta húzni, ahová erősen rögzítette az összekötözött lepedőket.
1129 Marguerite belé csimpaszkodott, ő pedig a kápolnarészbe akarta vinni, hogy megvédje a lángoktól, mielőtt az ablakon át elmenekül, akár a nyaktörést kockáztatva. Hirtelen azonban apokaliptikus lármával kidőlt a nagy ajtó, felszabadítva néhány lángot, de leginkább sűrű fekete füstöt, melyből.
1130 Mindketten baltával a kezükben. Mögöttük férfiak serénykedtek vödrökkel és vizes lepedőkkel. Marguerite zokogva a férje karjába omlott. A király gépies mozdulattal magához ölelte, de kék, jéghideg tekintete Renaud ra szegeződött, aki beletörődő sóhajjal térdet hajtott előtte.
1131 Őrmesterek oltották éppen. Vitathatatlanul nagyobb volt az ijedség, mint a baj, és mielőtt eltűnt volna a lépcsőn, Renaud még éppen láthatta Marguerite et, amint a fia szobájába fut, ahonnan a kócos Adéle szalad elő azt kiabálva, hogy bezárták őket, őt magát, Madame de Montfort t és a kisbabát.
1132 Igen, gondoskodom! Haladéktalanul! Ezzel futva elhagyta az őrházat, miközben az egyik első emeleti cellában Renaud t vasra verték, és magára hagyták gondolataival, melyekben keserűség keveredett végtelen gyengédséggel és a pillanat varázslatával, amikor Marguerite azt mondta, szereti.
1133 Negyedik alkalom nem lesz, és végül is jól van így: nem tudta, mi értelme lehetne még az életének. Balduin és Thibaut igazi keresztje megsemmisült, Robert d'Artois, akit oly nagy szeretettel szolgált, átlépett a hősök mennyországába, melyet Renaud nem volt biztos benne, hogy kiérdemelt.
1134 A szentség, melyre Lajos törekedett – s melyet bizonyára el is ér! – túlságosan tiszta, túlságosan éteri környezetet teremtett körülötte a közönséges halandók számára. A kasztíliai asszony ilyennek nevelte, tökéletes acélból faragta, melynek ragyogása elkápráztatott, de élei sebeket ejtettek.
1135 Egy pillanatra ajkaik egyesültek, lélegzetük egybefonódott. Egy ilyen pillanat megért egy életet, és a lovag – a király szemében gonosztevő – ezt viszi magával a földbe, mely hamarosan betemeti. Csak abban reménykedett, hogy gyors lesz a halál, és megkímélik a felségsértésért járó borzalmaktól.
1136 Hosszan imádkozott, és kissé erőt merített belőle. Eltelt a nap, és beesteledett, mire érte jöttek: két katona egy őrmester parancsnoksága alatt, akik nem az udvaron át, hanem elhagyatott folyosókon vezették egy kis kápolnába, melyet egykor Henri de Champagne építtetett a feleségének, Isabelle nek.
1137 Azok a szerencsétlenek tagadták Krisztus istenségét, megosztották a világot egy fényisten és egy árnyékisten között, a földet rossznak tekintették és elítélték, mint az ördög művét. A földet! Franciaország, szép királyságom a sátán műve lenne? Ez az őrültség megbocsáthatatlan bűn.
1138 A király képtelen volt elszakítani gondolatait a tragikus epizódtól, bár felháborodott a tényen, hogy Sancie t kiszolgáltatták egy muzulmán hercegnek. Renaud azt hitte, sikerült elkerülnie a születése titkát, ám egy hirtelen fordulat miatt kénytelen volt visszatérni hozzá.
1139 Joinville kísérte Renaud t a börtöntoronyba. Ő is jött érte két nappal később, a fogoly hatalmas megkönnyebbülésére. Annál is inkább, mert a champagne i udvarnagynál mindössze egy tekercs volt, és nem kísérték őrök. Nem így jártak volna el, ha elítéltet visznek a vesztőhelyre.
1140 Joinville elmondta nekik, amit a tűz éjszakájáról tudott, és azt is, hogy kénytelen volt a palota börtönébe vezetni Renaud t. Azóta Pernon amikor éppen nem dühöngött, imába merült, de a két dolog szinte ugyanaz volt, hisz dühödten fordult az összes általa ismert szenthez.
1141 Basile órákon át ült egy kövön a toronnyal szemben, ahová Renaud t zárták... Örömüket elfelhőzte, hogy nem tudták, mi vár rájuk a nap végén. Renaud azonban igyekezett tartani bennük a lelket. Bárhogyan döntsön is Lajos, az nem jelentheti a halálát, hisz különben még mindig a börtönben lenne.
1142 Várnia kell! Akrában a király szobája a Cité beli palota híres zöld szobájának mása volt. A bútorok mások voltak kissé, de a kárpitok ugyanolyanok. Lajos egyedül volt, koronával a fején. Egy magas támlás széken ült egy nagy, fehér viaszgyertyákkal teli kandeláber mellett.
1143 Egyetleneggyel, és azért jöttem felséged színe elé harci öltözetben, hogy megkérjem, bármilyen sorsot szán is nekem, rendelje el a halálig tartó viadalt köztem és Roncelin de Fos között. Talán az életem vesztem, de őt nem hagyom életben, erre megesküszöm. Így felségednek nem kell hazaküldenie.
1144 A templomosok kizárólag a szentatya felügyelete alatt állnak. Még akkor is, ha szándékunkban áll éreztetni a nagymesterrel és a ma sállal, akik titkos kapcsolatokat merészelnek ápolni a damaszkuszi szultánnal, milyen súlya lehet a haragunknak. Roncelin de Fos t nem tudjuk elérni.
1145 Madame Marguerite, szeretett feleségünk felfedte előttünk az ön igazi érzelmeit, melyekről egy pillanatra, természetesen adódó félreértéssel azt hittük, kilátástalan irányba mutatnak... Ön Valcroze asszonyt szereti, akiért nagy veszedelmeket vállalt. Ezért úgy döntöttünk, egyesítjük önöket.
1146 Egyetlen szót sem váltottak azóta, hogy elhagyták a király szobáját. Most már egy pár voltak, mégis úgy tűnt, mindketten a magányt választották, ahogy azt Gilles Pernon az árboc tövéből megállapította. Sancie elfordult, hogy lemenjen a szobájába, melyen Honorine nal és a cselédlányaival osztozott.
1147 Sancie szerette a csillagot, melynek felhelyezését ő is látta, és szerette a hegyi Miasszonyunk kápolnát is, ahová többször elment, hogy letegye terhét és segítséget kérjen, mert a hagyomány és a néphit nagy hatalmat tulajdonított a csodálatosan feldíszített szentélynek.
1148 Minden látogatására sértetlen reménnyel érkezett, bár elismerte, hogy ez alkalommal nagy jóindulatra lesz szüksége Szűz Mária részéről. A csillagról visszaverődő napsütés hamar elviselhetetlen lett a fáradt szemnek, és Sancie keresztet vetett, majd belépett a kápolnába.
1149 Az alacsony román boltívek alatt a vastag falak hűvös és homályos teret eredményeztek, melyben hamarosan eloszlott a piros folt, melyet a különös csillag ragyogása égetett szemébe. Az oltár elé, mely felett egy régi, egyszerű, de megindító Szűz Mária szobor uralkodott, letette a rekettyecsokrot.
1150 Ausbert testvér, az aznap a zarándokok fogadására kirendelt szerzetes, aki jól ismerte a hölgyet és nagylelkűségét, melegen fogadta, és tudva, hogy Sancie hálás lesz egy percnyi magányért, egy kacsintással és a kor előrehaladtával megritkult fogsorát elrejtő, zárt szájas mosollyal visszahúzódott.
1151 Előtte azonban odahozta a gyertyát, melyet a hölgy mindig kért. Magára maradva Sancie elrendezte a virágokat az erre a célra kitett edényekben, meggyújtotta a hosszú gyertyát, és úgy állította, hogy megvilágítsa Mária arcát, térdre ereszkedett, összekulcsolta a kezét, és imádkozni kezdett.
1152 Nála szebb nagyurat senki sem látott... sem hidegebbet és titokzatosabbat Azt beszélték, hogy jeges kék szeme pillantását nehéz állni, mert lehetetlen megfejteni, és sosem pislog. Olyannyira nem, hogy a környezete kezdte azt találgatni, vajon éjszaka, alváshoz becsukja e egyáltalán a szemét.
1153 Amikor azonban az édesanyja gyengéden kifaggatta, Olivier tagadta, hogy valaha is gondolt volna arra, hogy feleségül veszi a lányt, és Olivier sosem hazudott: túlságosan büszke volt hozzá. Sancie nem makacskodott, úgy gondolta, hogy a fia talán nincs is tudatában legrejtettebb érzelmeinek.
1154 Renaud azonban Marguerite királynét szerette attól a perctől kezdve, hogy először hajtott térdet előtte. Sancie tudta ezt, és bár meggyőződése volt, hogy érzelmei sosem nyernek viszonzást, hajlandó volt hozzámenni, mert szeretett keresztanyja, Marguerite könyörögve kérte rá.
1155 Ciprus után, ahol nem időztek sokáig, borzalmas lett az utazás. Mintha a Földközi tenger összes vihara a hajó útvonalán adott volna találkát egymásnak, s az utasokra, akik egyszerre szenvedtek a szűkös tértől és a környezet bizonytalanságától, hihetetlen hányinger és szédülés várt.
1156 Sikerült távol tartania úrnőjétől az – igaz, ritka – kíváncsi pillantásokat, és amikor felkelt a nap, az esemény nyomai eltűntek a habokban, miközben Sancie kimerülten álomba zuhant. A kényelem és az illem érdekében a férfiak és a nők külön laktak a hajón, és Renaud semmiről sem tudott.
1157 A fiatalasszony méltóságának védelmére, és hogy hihetővé tegye a sietős távozást, a király egy levelet bízott Courtenay lovagra – akit megajándékozott nevelőszülei, a Courtils ok földjeivel és udvarházával –, az édesanyja, a régens számára, akinek egészségi állapota nyugtalanította.
1158 Ami nem jelenti azt, hogy Valcroze kapui zárva lennének előttük. Ahogyan ön előtt sem – tette hozzá enyhe habozás után. – Maga siet, én pedig a legkevésbé sem. Békésen hazamegyek. Biztos vagyok benne, hogy elegendő lesz a kíséret, melyet Catherine unokatestvéremtől kapok.
1159 A mélyfekete szempár, melyet Sancie úgy szeretett – szaracén szemek, szaracén bőr keretében, mely szerencsés kontrasztot alkot a szőke hajjal! –, válaszra várt, a hang azonban érzelemmentes volt, és Sancie azt hitte, Renaud szavaiban csak a kötelezőnek érzett hála tükröződik.
1160 A gondolat, hogy Renaud t Marguerite, szeretett keresztanyja szobájában találták, megmérgezte a lelkét. Ráadásul mélységesen szenvedett a szultán okozta mocsoktól, bár Renaud nem ismerte a következményeket. Ilyen körülmények között jobb volt, ha a férfi a távolban marad.
1161 Mégis fájdalmasan elszorult a szíve, ahogy látta, hogy vágtatva távolodik tőle a magas, büszke alak, akinek most már nevét viseli. Nem sokáig maradt Marseille ben. A zajos város nemrég szenvedte el Charles d'Anjou, a francia király öccsének ostromát, aki előtt nem volt hajlandó megnyílni.
1162 Még a Bernát rendieknél is sokat siránkoztak, és bár kénytelenek voltak imádkozni az új úrért, csak foghegyről tették. Sancie nak békésebb hangulatra volt szüksége, így alig egy hétig maradt, és hűséges Honorine ja kíséretében, aki egyfolytában panaszkodott a kényelmetlenségek miatt, útnak indult.
1163 Felette a sziklás kőcsipkék fenyőbe, zöld tölgybe, nyírfába és szilfába öltöztek, s az erdők bőséges vadállománynak adtak otthont a környék lakóinak örömére, mely egyébként is gazdag volt bárány és kecskenyájakban, melyeket a fennsíkokra hajtottak ki legelni, távol a szédítő völgykatlanoktól.
1164 Egy feudális lak zárt világ, és Valcroze vára lármásan ébredt: összekeveredtek a lovászok kiáltásai, a cselédek nevetése, a konyhai személyzet ellentmondásos és rémült utasításai, a baromfiudvar kotkodácsolása, a falakon pedig egy üdvözletet zengő trombita hangjai. Valcroze úrnője hazatért.
1165 Azután előjött Clément testvér is, aki aznap éppen heti ellenőrző körútján járt. Sancie örömmel látta viszont, hisz őszintén kedvelte, és érintetlenül megmaradt benne ez a szeretet a piros keresztes templomos köpeny ellenére is, melyet most már mindig enyhe rossz érzéssel látott.
1166 Nem kételkedett benne, hogy ez a harmincöt körüli férfi, aki a páncél viselésére született, a rend kezdeti tisztaságát és tüzes hitét hordozza magában. Erőteljes, barna arcában, melyen idő előtt megjelentek a gond ráncai, gyengéd, szürke szempár ragyogott, igazi fényben és életörömben.
1167 Hirtelen elveszettnek érezte magát, és a templomos egy csapásra megértette, hogy nincs minden rendben Valcroze asszony életében, és az új házasság talán nem hozott boldogságot számára. Gyerekkora óta ismerte azonban az unokahúgát, és tudta, hogy lehetetlenség szóra bírni, ha nem akar beszélni.
1168 Tagjait eltorzító reuma gyötörte, nehezen viselte a hosszas lovaglásokat, és asztmás rohamok törtek rá. Provence napsütése és száraz klímája hasznos lehetett számára, és Renaud végül jobb belátásra bírta. Egyedül indult Konstantinápolyba... A levelet olvasva Sancie elsírta magát.
1169 Egy szép napon egy testvér látogatta meg, hogy megnézze, hogy van, s elmesélte Sancie nak – a testvér Párizsból jött –, hogy a királyságába visszatérve Lajos, akit még mélyen átjárt a Szentföld ájtatos levegője, s ráadásul porig sújtott anyja halála, komolyan arra gondolt, hogy szerzetesnek áll.
1170 Erre a felesége, Marguerite szokatlan dühkitöréssel azt felelte, hogy ebben az esetben visszamegy Provence ba, és boldoguljon a királyság, ahogy akar. Többé nem esett szó kolostorról: Lajos tovább folytatta uralkodását, mely kivívta alattvalói és a többi nyugati király csodálatát.
1171 Egy fazekascsalád, mely megőrizte a görög hagyományokat, s először Marseille ből, majd Brignoles ból menekült, Moustiers ban telepedett le, ahol nem hiányzott sem az agyag, sem a víz, sem a tűzifa. Ott is maradtak, megalapozva a városka hírnevét2, melyet eddig is sok zarándok látogatott.
1172 Az Alpok felől fújó szél söpörte a vidéket, a legmélyebb völgyekbe is elvíve a parasztokat éjféli misére szólító harangok csengését. A csillagoktól ragyogó ég királyi palástként borult a jóemberekre, akik lámpásokkal és fáklyákkal felszerelkezve igyekeztek az ünnepre a templomokba és kápolnákba.
1173 Az udvar bejáratánál felragyogtak az arcok, ahogy megérezték a konyha felől áradó ínycsiklandozó illatokat, hisz tudták, hogy a mise után ott a helyük a nagyteremben, ahol úrnőjük megosztja velük a finomságokat. Sancie a kivilágított kis szentély bejáratánál fogadta őket.
1174 Hálásak voltak ezért, és most már Valcroze ban egész évben várták a karácsonyt. Ez volt a fény, mely felé mentek, ahogy a három királyok követték a betlehemi csillagot. Sancie mellett, de valamivel hátrébb ott állt Honorine sötétvörösbe öltözve, és Gilles Pernon legjobb szarvasbőr zekéjében.
1175 A bő köpeny alatt páncél csillogott, a vállára hátraengedett sisak azonban szőke hajat, kemény, szép, napbarnított arcot fedett fel, mélyfekete szempárral, melynek oldalán a szépséget nem csorbítva hosszú heg futott a halántéktól a száj sarkáig. Sancie úgy érezte, elakad a szívverése.
1176 Minden rendben. Jöjjön – fogta kézen. Együtt léptek a kápolnába, ahol éljenzés fogadta I őket. Az örömkönnyeket hullató Pernon nem várta meg a felbukkanásukat, s hamarabb bejelentette a várúr érkezését. Ebből kisebb rendetlenség kerekedett, melynek a ministráns megrázta csengő hangja vetett véget.
1177 Az alacsony boltíveivel és vaskos oszlopaival szerény kis kápolnában, melyben fenyő és a környék minden illatos növényének füstje keveredett a tömjénnel, nagyon szép misét tartottak. Sok további követte még az elkövetkező napokban, de ez az egy örökre Sancie szívébe vésődött.
1178 II. Balduinnak néhány hűséges kard védelmében sikerült hajóra szállnia, miután útközben eldobta a diadémját, bíbor köpenyét és császári méltósága minden jelképét. A latin császárság, melyet egy vallásos céljától elterelt keresztes hadjárat hozott létre, ötvenhét évnyi létezés után összeomlott.
1179 Bizáncban, ahol találkozott egy görög posztókereskedő elragadó lányával. Szerelemre lobbantak, és Melissa szülei, akiket meglágyított a hozomány, mellyel a császár ruházta fel őket, tárt karokkal fogadták. Basile visszatért az ősei foglalkozásához. Boldog... és máris két fia született.
1180 Sancie négyszer is teherbe esett, de a gyerekek holtan születtek, vagy alig néhány órát éltek, szüleik kétségbeesésére. Sancie többször is elzarándokolt Saint Baume ba, ami hosszú és gyakran nehéz utazást jelentett, de végül letett róla, férje kitartó kérésére, akinek sosem engedte, hogy elkísérje.
1181 Apjától örökölte szőke haját, anyjától szép zöld szemét, melybe szürke árnyalat keveredett, s az évek múlásával elgondolkodóvá tette tekintetét. Örökölte mindkettőjük egyenes, határozott és bátor természetét. Ügyesen bánt a karddal, melynek forgatására élemedett kora ellenére Pernon tanította meg.
1182 Imádták a kastélyban. Édesapja és édesanyja mégis gyengeség és túlzott kényeztetés nélkül nevelte. Talán akaratlanul, de még valaki szerepet játszott a fiú formálásában: Clément testvér, aki többéves távollét után visszatért a környékre. Most már a rend magas méltósága volt.
1183 Barátság szövődött közte és Renaud között. A kis Olivier csodálattal figyelte őket. Lassanként a templomos nagy hatalmú személyisége, példás hite és szerzetesi tisztasága annyira átjárta a fiút, hogy végül arkangyalféleséget látott benne, aki leszállt a földre, hogy megváltsa a szegény halandókat.
1184 Amennyire csak az illem engedte, együtt látták őket. Ami nem volt sok, de anélkül, hogy a fia megvallotta volna neki, Sancie a fiú tekintetében felragyogó újfajta láng láttán megesküdött volna, hogy végre megszólalt a szíve. Olivier egyébként hirtelen sürgetni kezdte, hogy végre lovag lehessen.
1185 Olivier azonban az egyszerre zavart és boldog édesanyja lábához tette le. Este mégis minden jelen lévő hölgyet megtáncoltatott, mintha nem is imádsággal és virrasztással töltötte volna az előző éjszakát. Hat hónappal később engedélyt kért az apjától, hogy templomosnak álljon.
1186 Más részről azt is tudom, hogy furcsa eltévelyedések léteznek azok között, akik túl sokáig éltek Keleten, és túl sok kapcsolatuk volt a hitetlenekkel, de biztosíthatom, hogy a rend nagy többségében tiszta, és bár megvannak a magunk titkai, azok nem sértik Istent és szent parancsolatait.
1187 Ó, milyen megnyugtató volt ez a csók, ez a hang, ez a gyengéd és mégis erős jelenlét! Sancie úgy érezte, könnyebbé válik a rá nehezedő teher. Már ez is hatalmas kegy volt, ez a tökéletes szerelem, mely összefűzte őket. A legjobb menedék, a legjobb védelem a közös útjukat szegélyező buktatók ellen.
1188 Sancie tudta, hogy további nehézségek is várnak rájuk. Mindig is lesznek nehézségek, hisz sima és egyenes út nem létezik. Az első nehézség akkor érte utol őket, amikor megérkeztek Valcroze ba: fél térdre ereszkedve, tekintetében ragyogó reménnyel Olivier a szülei engedélyét kérte, hogy felesküdjön.
1189 A helyiség üres volt. Nem volt benne semmi, kivéve egy terméskő gyűrűt a földön, melyhez közelebb lépve a két templomos látta, hogy kút, de nem közönséges kút. Kövezett belseje, melyben nem volt víz, mintegy tizenöt láb mélyre nyúlt, és nem sokkal; a perem alatt két vaskapaszkodó látszott.
1190 Két társa kérdéseit meg sem várva az egyik sötét sarokból elővett egy kötéllétrát és egy gyertyás lámpást, melyet meggyújtott és a nyakába akasztott. A létra végén található karikát beakasztotta a vaskampókba, és máris megindult lefelé a két lovag nyugtalan pillantásától kísérve.
1191 Sokan félreértették. Arrogánsnak mondták, amikor csak komoly volt, számítónak, amikor megfontolt, megvetőnek azért, ahogy felvetette szépen metszett vonású, szőke fejét, világos szemében elmélkedő tekintettel, melyben néha, ha a helyzet úgy hozta, vad villámok cikáztak.
1192 Hervé d'Aulnay szöges ellentéte volt. Ugyanolyan magas volt, mint ő, de kétszer olyan széles erőteljes vállával és fatörzsnyi, csupa izom lábszárával. A grandmoulini Aulnay család legkisebb fia általános csodálatot keltett széles, finom vonású arcával és sűrű, gesztenyebarna hajával.
1193 Mogyorószín volt a szeme, s élénk, vidám lángok táncoltak benne, összhangban a nyájas arc megszokott kifejezésével, melyben azonban jobb volt nem feltétel nélkül megbízni, hisz előfordult, hogy a kedves Hervére hatalmas dühroham tört, melynek következményei katasztrofálisak lehettek.
1194 Testvérek lettek, jobban, mintha családi szálak fűzték volna össze őket, és különbözőségük tökéletesen kiegészítette egymást. Olivier, az egyedüli, tehát magányos gyermek számára rendkívüli volt ez a tapasztalat, szinte reveláció erejével hatott, s a maga zárkózott módján gyengéden szívébe rejtette.
1195 Így kerültek ezen a csípős tavaszon, az 1307. évben ebbe a Nyugati erdő szívében elrejtőzve álló házba, hogy elhozzanak egy szent tárgyat, melyről eddig a pillanatig nem tudták, mi az: a legnagyobb titokban Provence ba kellett vinni, egy olyan helyre, melynek hollétét majd később közlik velük.
1196 Az a ház, melyhez a két barát érkezett, a sűrűben emelkedett: a Templom Erdei Háza volt a neve, de mindössze hét szerzetes élt itt horgászásból és vadászatból. Hét szigorúan tonzúrázott szerzetes, akiknek fekete csuhája favágásban és fegyverforgatásban edzett testet rejtett.
1197 Raoul testvér térdre ereszkedett az átvételéhez, majd hátrébb húzódott, hogy elolvassa, a küldötteket pedig két testvérére bízta: kaptak enni és pihenhettek. A vendégek csak a kis kápolnában látták viszont az esti misén, és reggel vezette el őket a gondosan elrejtett kriptába.
1198 Hosszan imádkoztak, megdermesztette őket a tisztelet és a homályos félelem az idők hajnaláról származó szent tárggyal szemben, melynek számára egykor mára elveszett templomokat emeltek, s melynek elvesztését még most is siratja a zsidó nép, hisz mindig is saját tulajdonának tekintette.
1199 Bár közel áll a francia koronához, kesztyűs kézzel illik bánni vele. Most imádkozzunk! Most az egyszer azonban Olivier nem találta meg az imában kételyei megnyugtatását és megszokott áhítatát Isten felé. Bármennyire mélyen vallásos volt is, a rá váró feladat lesújtotta.
1200 A csitító gondolatok ellenére aznap éjjel nem sikerült elaludnia. Aulnay nak sem. Csak elbóbiskoltak kissé, s a hajnali misére szólító harangra máris kiugrottak az ágyukból: akár utaznak, akár a saját parancsnokságukon vannak, a rend szabályzata áthághatatlanul vonatkozik minden fiára.
1201 Most jöjjenek! Egy töltésen átvezette őket a tavon, majd egy erdei útra fordultak, mely egy fás magaslatot ölelt körbe, egészen egy kereszteződésig, ahol egy gondosan ponyvázott, erős szekér várakozott egy fekete csuhás szerzetessel, aki a szürke igásokkal beszélgetett, mintha türelemre intené őket.
1202 Nagyon nehéz lehet neki, az isteni hatalom fantasztikus, ősrégi jelképe hűséges őrzőjének megválni a legbecsesebb kincstől, melynek egy nép márvány és arany templomokat emelt, és látni, hogy elhagyja a víz és fák övezte szerény, de békés szentélyt, mely régóta menedéke volt.
1203 Négyszögletes együttese, melyet a sarkoknál erősen felfegyverzett kerek tornyok védelmeztek, a Rhone vidék egyik legfélelmetesebb templomos bástyája volt. A rend fekete fehér zászlaja lengett mind a négy tornyon, mintha minden irányban a tájra szegezné figyelő tekintetét.
1204 Egy koporsót szállítunk! A fej végre eltűnt, és egy perccel később a hatalmas deszkákból készült felvonóhíd recsegve leereszkedett, felfedve egy sűrű kapurácsot, mely lassan felemelkedett. Szabad volt az út, leszámítva a három fekete zubbonyos őrmestert, akik az udvar bejáratában álltak.
1205 Magas volt és sovány, szinte aszott, sűrű szemöldökének íve alatt mélyen ült jéghideg szürke szeme, s szája körül megvető ráncok barázdálták az arcát. Ritkás, sárgásfehér szakáll nyújtotta meg az arcot, de a férfi kopasz lehetett, mert egyetlen tincs sem bukkant elő a lapos fehér sapka alól.
1206 Engedelmeskedünk, ahogyan kell a parancsoknak, melyeket kapunk, és nem vitatkozunk. Metszően kimért volt a hangja. Antonin d'Arros nem makacskodott. A szekeret egy szélfogó alá vezették a kápolna mellett, a lovakat az istállóba vitték, majd vacsorára hívták a vendégeket.
1207 Késő volt. Sietve megmosakodtak kissé, és amennyire tudták, leverték ruhájukról az út porát: a templomos szabályzat előírta, hogy csakis tiszta ruhában étkezhetnek. Azután a harang hívására egy testvér a refektóriumba kísérte őket, ahol két nagy, fehér abrosszal borított asztal várta a lovagokat.
1208 Felváltva szövegrészeket olvastak fel hangosan a Szentírásból az étkezés alatt, amikor tilos volt beszélni. A templomosok tehát felsorakoztak fehér tunikájukban, és állva várták, hogy a káplán, aki az asztalfőt elfoglaló parancsnok mellett kapott helyet, elmondja a Benedicitét és a Páter Nostert.
1209 Az ismeretlen testvérek hangjához csatlakozva sikerült is, hisz átélte a leírhatatlan érzést, hogy beleolvad a szinte testetlen kórusba, mely mint az angyalok kara, a világ legtisztább módján hirdeti Isten dicsőségét: énekelve, a zene szépségével fokozva a szavak tüzét.
1210 A derűs kegyelmi állapot azonnal szertefoszlott. Határozottan nem tetszett neki Antonin testvér, de az ima hatása alatt máris szemrehányással illette magát. Végül is nem a parancsnok hibája, hogy a fizikai megjelenése bizalmatlanságot kelt Beletörődő léptekkel követte az őrmestert.
1211 Renaud de Courtenay volt a neve, Antiochiában született, és azt hiszem, már nem sok ilyen Courtenay lehet. Renaud lovag esetleg a rokona? Olivier nem minden meglepetés nélkül tapasztalta, hogy a parancsnokból bizonyos vonzerő is áradhat, melyet az első pillantásra elképzelhetetlennek tartott volna.
1212 Ha megfosztották volna a lovagi címétől, börtönben lenne, és nem étkezhetne a többiekkel... Másnap reggel azonban, amikor Antonin testvér odakísérte hozzájuk Huon de Manát, a fiatalember két kezét rövid lánccal vaskarikák fogták össze. Lábai szabadon maradtak, és egyetlen ló sem látszott a közelben.
1213 Válla meggörnyedt a fekete zubbonyban viseltes, fekete nadrágja felett. Makacsul lesütötte a szemét, így nem láthatták sem színét, sem kifejezését, de Courtenay a háta feszüléséből úgy látta, hogy összeszorítja a fogait, hogy elfojtsa remegését. Tizenhét vagy tizennyolc éves lehetett.
1214 Ha csak annyit kapott, amennyit Antonin testvér dobott neki a teli tányérjából, nem csoda, hogy csont és bőr. Olivier magában elismerte, hogy a barátjának igaza van. Ugyanakkor megmaradt benne a mise érzelmi hatása. A szinte gonosztevő külsejű templomosok úgy énekeltek, akár az angyalok.
1215 Senki nem lepődött meg, Courtenay már korábban jelezte, hogy mielőtt belépnének a várba, még megállnak, hogy megszabaduljanak az elmúlt hosszú napok porától és piszkától, hogy méltóbban kísérhessék a gondjaikra bízott elhunytat. A megszokott óvintézkedések mellett Hervé kezdte meg a virrasztást.
1216 Mások a hegy mélyébe nyúlnak, olyan messzire, hogy biztonsági okokból sosem derítették fel őket. Az egyikről azonban tudjuk, hogy egy föld alatti tóhoz vezet, melyet csak egyszer láttam, de Clément testvér jól ismeri. Amikor egyszerű trigance i parancsnok volt, az apámmal gyakran lementek oda.
1217 A pillantásuk azonban fenséges, legendás szépségű tájak felé szállhatott. Az ötödik nap vége felé ráfordultak a kis útra, mely a smaragdszín zuhatagok partján a kastélyhoz vezetett. Hervé elismerőn füttyentett, ahogy megpillantotta, Olivier azonban felnyögött: a nagy tornyon fekete zászló lengett.
1218 Körülötte Adhémar báró, az első férje ízlése és vagyona jelképeként hatalmas, vadászjeleneteket ábrázoló nápolyi selyemszőnyegekkel borította a falakat. A kialudt, hatalmas kandallóban és a ravatal lábánál a környékbeli asszonyok nagy, napsárga rekettye, kék izsóp és zöld borókacsokrai díszlettek.
1219 A ravatal körül a kastély asszonyai, feketébe öltözött cselédek és szolgálók formáltak térden állva félkört, s könnyáztatta hangjuk felelt a Miasszonyunk litániákra, melyeket az ágy lábánál álló káplán mondott el. Mellette az összeomlott Honorine szinte eszméletlennek látszott.
1220 Renaud állva maradt. Megérintette fia átható fájdalma, akinek távolságtartó tartózkodását gyakran közönynek vélte, ám most megértette, hogy felül kell emelkednie saját szenvedésén, hogy támasza lehessen a harmincöt éves férfinak, aki mindig, mindennek ellenére gyermek marad számára.
1221 Barbette, aki nem engedte el egyedül, vele tartott, de úgy tűnik, Siméone nak ahhoz még elég ereje volt, hogy ellökje, ütlegekkel és sértésekkel fogadja. A hölgyek futva menekültek. Édesanyád megcsúszott, és legurult a meredek lejtőn a patakig, ahol egy kő összetörte a veséjét.
1222 Csak az ima segíthetett, hogy erőt vegyen a benne tomboló viharon... Hosszú percekkel később Hervé ugyanebben a pózban találta. Sosem képzelte volna, hogy egy napon Courtenay szánakozást ébreszthet benne: nem illett hozzá ez az érzelem, és kikezdhetetlen büszkesége nem is fogadta volna el.
1223 Nagyon erős kellett legyen a csapás, hogy így Isten oltára elé vetette magát. Hervé mégis irigyelte a bánatát, hisz az ő édesanyja a születésekor meghalt. A fájdalom a boldog gyermekkor, a számtalan boldog óra fokmérője volt. Azt azonban meg kellett akadályozni, hogy Olivier túlzottan belemerüljön.
1224 Túl sok ember van itt... Leszállt az éjszaka, szép tavaszi éjszaka, mely Provence ban már a nyár előjele. A nappali látogatók hazatértek. A kastély bezárkózott. Olivier, aki egész éjjel virrasztani készült édesanyja mellett, rá akarta venni az apját, hogy egyen és pihenjen egy keveset.
1225 Ő uralkodott az edények, csuprok, pástétomok, kampóval rúdra akasztott sonkák, fokhagymafüzérek, fűszerek sokasága felett... Félelmetes volt az uralma a kis konyhalányok és kukták felett, ám soha egyetlen szerencsétlen sem fordulhatott meg nála úgy, hogy ne csillapította volna több napra is éhségét.
1226 Sőt, még inkább, hisz el kellett készíteni a hagyományos ételt, mellyel azokat kínálják, akik a temetésre érkeznek majd. Barbette örült, sőt megkönnyebbült, hogy Renaud t is az étkezők között látja, még ha nem is az ellenállhatatlan főzte, hanem fia társasága vonzotta oda.
1227 És ha valaki sajnált valamit, az csakis ő lehetett, akit a sorozatos anyaság máris elnehezített, miközben a templomos köré glóriát vontak szomorú szemében a távoli vidékek, a nagy kaland csodálatos színei... miközben a férje, aki imádta a nagy lakomákat és finom ételeket, pocakot eresztett.
1228 Így akart közelebb kerülni hozzá, mint kiskorában, amikor bánatos volt. Így volt ez aznap este is: a fájdalom talán kissé tompult, de meghatározhatatlan rossz érzés vegyült bele, mintha az élet, melyre távolról sem unt rá, nyomasztóvá válna a bezárulni látszó horizont előtt.
1229 Különösen nem Fülöp király, akit lekötöttek a királysága gondjai, mely elszegényedett a Szent Lajos vezette két eredménytelen és nagyon költséges keresztes hadjáratban, melyek közül a második pestisjárványban végződött Tunisz alatt, ahol maga a király és Jean Tristan fia is életét vesztette.
1230 Ezzel sarkon fordult és elfutott a lakóépület felé. A feltámadó viharos szél baljóslatú vitorlaként fújta fel fekete köpenyét. Ebben a pillanatban hatalmasat dördült az ég, és ragyogó villám cikázott át rajta. Szinte azonnal felszakadt a felhő a kastély felett, és valóságos özönvíz zúdult alá.
1231 Kilépve megkönnyebbülten látta, hogy a napsütésben Valcroze visszatért derűs mindennapi életéhez. Eljött az idő, hogy – legalábbis feltételezhetően – végleges rejtekhelyet adjanak annak, ami talán az emberiség legnagyobb kincse: a törvénytábláknak, melyekre Isten ujja égette rá a szöveget.
1232 Mindazok, akik az apáiktól szereztek tudomást a létezéséről, az apáiktól, akik ide menekültek, amikor a vészharang szaracénok közeledtét jelezte. Ezeknek a járatoknak az az előnyük, hogy a sziklahasadékokon át biztosított a szellőzésük, és két környező kápolnához is elvezetnek.
1233 Amit most mutatok, az a kastély igazi titka. Még te sem ismered, fiam. Jöjjenek utánam! A három férfival a nyomában elhagyta a dísztermet, és megindult a kő csigalépcső felé, de ahelyett, hogy mindenki várakozására, lefelé tartott volna a pincékhez, felfelé vette az irányt.
1234 A helyiség igazi érdekességét azonban nem a könyvek és nem is a tudományos eszközök jelentik. Először is el kell mondanom, hogy ebbe a toronyba csak az emeletről vezet út. A földszinten van a gyümölcsraktár és az éléskamra. Nincs kapcsolat a két szint között. Itt azonban.
1235 Renaud felvett egyet, és belépett a járatba, egy folyosóra, melyet emberkéz vájt a sziklába, és néhány lépés után természetes galériaféleségben szélesedett ki, mely valószínűleg a víz több évszázados munkájának köszönhette létét. Ahelyett, hogy lefelé futott volna, enyhén emelkedett, de nem sokáig.
1236 Kamaszkorában egy szerencsés véletlennek köszönhetően fedezte fel a rejtekhelyet és a galériát, mely a hegyoldalban egy kis résbe futott ki. Ő építtette a tornyot, úgy, hogy eltakarja vele a járat bejáratát, melyet maga vésett ki. Nagy tudású, kíváncsi és átlagon felüli erejű férfi volt.
1237 Nem volt könnyű feladat, annak ellenére, hogy négy erős férfi fogott hozzá, valamint a báró, aki irányított és világított. A legnehezebb az volt, hogy felvigyék a hatalmas koporsót az alkimistalaboratóriumig a szép kő csigalépcsőn, melyen gyakran kénytelenek voltak függőleges helyzetbe emelni.
1238 Néhány baltacsapás darabokra aprította őket, melyeket ott helyben elégettek, míg csak hamuvá nem porladtak. Gondosan összekeverték a régi és az új hamut, és amikor Renaud becsukta az ajtót, semmi sem maradt a furcsa, messziről hozott ládából, mely amennyire szent, annyira veszélyes volt.
1239 Semmi, csak a feladatot elvégzők számára örökre kitörölhetetlen emlék. Keményen dolgoztak, hogy eljussanak idáig, és előrehaladt már az éjszaka, mire lementek a konyhába, ahol Barbette, aki bár maga sem tudta, miért, de imádkozva virrasztott, fűszeres forralt borral várta őket, hogy erőre kapjanak.
1240 Mielőtt pihenni tért volna a gyapjúcsűrbe, Olivier elkísérte az édesapját a hálószobába, mely azelőtt a házaspáré volt. Az egykori Courtenay lovag hirtelen nagyon fáradtnak látszott, és máskor oly egyenes háta meggörnyedt a súly alatt, melyet a fia könnyen kitalálhatott.
1241 Ráadásul az adósunk is, mert tavaly megmentettük az életét. Gyakran játszik a pénzárfolyamokkal, és egyszer, amikor Párizsban sétált, ahogy gyakran, zendülés tört ki ellene. Talán megölték volna, ha a Templom nem nyitja ki előtte a kapuját. Két napig ott maradt, akár egy vadászok űzte vadkan.
1242 El kell mennünk. Clément testvér biztosan aggódik, hogy sikerült e teljesítenünk a küldetést. Ráadásul szeret minket! Ha közvetlen veszélyt érezne, azt hiszem, azt mondta volna, hogy menjünk a ruou i házba, és ott várjuk meg az újabb parancsot, vagy esetleg az érkezését.
1243 Olivier nem felelt. Az apját nézte, aki hirtelen eltorzuló arccal visszafelé sietett a felhajtó lépcsőin, ahol a dühtől halottsápadtan megállt, hisz számára az öreg templomost, aki feléje tartott öklét combjához szorítva, gonosz mosollyal az ajkán, nem Antonin d'Arros nak hívták.
1244 A magát erősebbnek tudó nyugodt óvatlanságával leszállt a nyergéből, és odament az udvar közepén álló szekérhez, melynek bakján dermedten ült Anicet őrmester. Néhány lovagja már elfoglalta a stratégiai pontokat, a fegyverraktárát és a kovácsműhelyt, és erővel betessékeltek minden ott dolgozót.
1245 Valóban, Antonin testvér emberei kihasználva nem a megjelenésük, hanem az agresszív fellépésük keltette meglepetést, gond nélkül semlegesítették a szolgákat és a néhány katonát, akik a védelmet alkották, melyre a békeidőben, melyet a környék hosszú évek óta élvezett, alig volt szükség.
1246 Nem mocskolod be e szent helyet méltatlan személyeddel! Bár középtermetű volt, hirtelen hatalmasnak látszott a jó Anselme atya, s mindenki szent rémülettel pillantott rá, mintha hirtelen az isteni fenség burkolta volna be. Suttogás futott végig az udvaron állókon, és Roncelin is meghallotta.
1247 Ezek az emberek útonállóknak látszottak, úgy is viselkedtek, és felháborító volt, hogy a piros keresztes fehér köpenyt viselik a vállukon... A kastély a maga módján éreztette nemtetszését. Képtelenség volt megtalálni Barbette et vagy bármelyik konyhalányt és kuktát. Mind eltűntek.
1248 Különös módon Roncelin nem látszott sietni. Félig fekvő helyzetben elnyúlt a várúri székben, melyet a tűz felé fordított, és félig hunyt szemmel, mint egy elégedett kandúr, melegedett. Egyedül volt, az embereit elküldte, hogy kutassák át a kastélyt a pincétől a padlásig.
1249 Nem mentek a kápolnába – melyet egyébként Anselme atya belülről eltorlaszolt, hogy megakadályozza a behatolási kísérleteket –, egyetlenegyet sem mondtak el a számos kötelező Páter nosterből, ahogyan Ave Mariából sem, és a Benedicite sem hangzott el, mielőtt az ételre vetették volna magukat.
1250 Nem hallatszott kovácsolás zaja, cselédek kiáltása, állatok hangja – csak fegyvercsörgés és a kút nyikorgása, melyből vizet húztak. Az épületek különböző pontjairól férfihangok válaszoltak az uruknak, aki a felhajtón állva hangosan kérdezgette őket. A nagyteremben újra felszították a tüzet.
1251 Úgy tűnik, kedves báró, szerető fia van. Érdekes lenne látni, meddig tűri a maga szenvedését! Olivier megremegett, ahogy látta, miféle előkészületet tesznek Roncelin pribékjei. A konyhából kihozták a lábas sütőállványt, és beállították a tűzhelybe a parázs fölé. Olivier n úrrá lett az iszonyat.
1252 Gyerünk, ragadjátok meg a bárót, és vetkőztessétek le! Senki nem mozdult. Talán a parancs aljassága miatt, melyet a jelenlévőkhöz címeztek, akiknek csak egyike, Didier testvér volt lovag, a többiek csak a rend szolgálói, egy őrmester és két rendíthetetlen, barna bőrű turkopol.
1253 Segítség! Válaszul fegyvercsörgés, lónyerítés és kiáltások hallatszottak. Roncelin az ajtóhoz ugrott, mely az arcába csapódott és a földre terítette, miközben egy állig felfegyverzett, magas templomos lépett be, sisakkal a fején, karddal a kezében. További lovagok követték.
1254 Azok, akik gaztettükben segédkeztek, szinte harc nélkül megadták magukat, de el kellett szenvedniük a kastélybeliek szidalmait, akiket megfélemlítettek és bántalmaztak a drámai huszonnégy órában. Őket is Trigance ba viszik, majd Ruou Lorgues erődjébe, ahol hosszas bűnhődés vár rájuk.
1255 Valérien de Roians és a templomosai, akik mellé Clément testvér a ruou i parancsnokságról még további embereket rendelt, nem időztek sokáig, épp csak ettek valamit és felfrissültek, majd útnak indultak a foglyokkal, akik után Renaud báró inkább dühös, mint megkönnyebbült tekintettel nézett.
1256 Valcroze felébredt a rémálomból, és örömmel talált vissza a mindennapi élet alázatos munkáihoz. Eltemették a halottakat, hálát adtak az Úrnak, és újra munkához láttak, ahogy mindig is tették ostrom vagy veszedelem után. A föld embereinek minden óra fontos, és sietnek helyreállítani a károkat.
1257 Körülbelül két héttel azután, hogy a két lovag és az őrmester útnak indult, egy szemmel láthatólag kifulladt öregember rogyott Clément testvér lábához, inkább fáradtságból, mint tiszteletből, bár őszintén tisztelte a lovagot, de hosszú utat tett meg, mire elérkezett hozzá panaszával.
1258 Senki még csak nem is sejthette, mit szállítanak maguk valójában. És amikor nem sokkal Trigance ba érkezésünk után megláttuk Barbette et, megítélhettük, mekkora veszélyben forognak. Meghoztuk a szükséges intézkedéseket. Egyébként tisztelettel adózom Barbette bátorságának és eszességének.
1259 Hat éve ment hozzá a király legidősebb öccséhez, a pompás és arrogáns Charles de Valois hoz, aki mást nem őriz meg belőle, mint az egyszerre előkelő és nevetséges román császári címet, ahová bizonyára soha be sem teszi a lábát, és a négy gyermeket, akivel az asszony a hat év alatt megajándékozta.
1260 Amikor hozzáment Charles de Valois hoz, Catherine nak királyi esküvőt rendeztek, s most is hasonlóan pompás szertartással búcsúztak tőle, a kettő között azonban nem volt más, mint anya és értékes dísz, hisz a természet szépnek teremtette... a férje pedig nagyon tüzes volt.
1261 A lány soha nem is hagyta el az apai házat az édesanyja, a cselédje, vagy mint ezen a napon, családja férfi tagjai kísérete nélkül. Mathieu de Montreuil mester, az építész engedett a kamasz lány kérlelésének, aki látni szerette volna a királyt, a hölgyeket és az udvart a hercegi temetésen.
1262 A könnyek maguktól csorognak, és mit számít, hogy az arcra ráncokat rajzol a fájdalom? Ezen a hercegen egyetlen ránc sincs! Pedig szép volt a felesége... és fiatal – tette hozzá a lány elnézve a halott mozdulatlan arcát, akit a kor szokásainak megfelelően fedetlen arccal kísértek a sírba.
1263 Mindketten vonzóak voltak, a tizenöt éves barna Margit és a tizenhárom éves szőke Jeanne, ám kissé esetlenül hatottak a gyászruhában, melyhez nem szoktak hozzá, hisz mindketten kacérak voltak, és rajongtak a szép ruhákért, az ékszerekért és a drága szövetekért, melyek csinosan díszítették őket.
1264 Isabelle nek elég volt, hogy tudta, hogy az apja, akit szenvedélyesen csodált, büszke rá, s máris boldognak érezte magát. Fiatal menyeivel szemben Fülöp gyakran elnézőnek mutatkozott, és előfordult, hogy vidámságuk az ő arcára is mosolyt csalt, Isabelle azonban nem volt féltékeny.
1265 Az asszonyok uralkodtak ebben a házban. Juliane, Mathieu felesége volt a gazdaasszony, aki még negyven felett is vonzó nő maradt. Barna hajú és szemű volt, gömbölyded, de kemény húsú formákkal, élénk és vidám tekintettel, húsos szájjal, mely szívesen húzódott nevetésre.
1266 Bár amennyire tőle tellett, igyekezett segíteni a menyének, de a kor előrehaladtával egyre többet üldögélt a kemence oldalában, igaz, nem tétlenül: ő szőtte a legfinomabb gyapjút, és úgy varrta, akár egy tündér, feltéve, ha az övénél fiatalabb szemek befűzték számára a tűt.
1267 Aude tőle örökölte világos szürkéskék szemét, és előfordult, hogy az öregasszony' szinte mindig munka fölé hajló szemhéja alól kék villám ragyogott elő egy egy megjegyzés kíséretére, melyben a keresztényi könyörület nem sok szerepet játszott. Igen kritikus asszony volt.
1268 Kissé fennkölt arcával – húga arcának idősebb és energikusabb változatával – úgy festett, akár egy kolostor apátnője, ha az apátnőknek megadatott volna, hogy szép szürke genti szövetruhát és mókusprém díszes felsőt viseljenek, ezüstszálakkal átszőtt övvel és ametisztzáras, hozzá illő tarsollyal.
1269 Mit hallgatóztok? – csattant fel. – Menjetek inkább a konyhába, nézzétek meg, ott vagyok e! Így rendreutasítva a két fiatal szó nélkül elsomfordált. Az apjuk orrának remegéséből tudták, hogy nagyon mérges, és a nagynénjük számára kellemetlen lehetett volna, ha tanúi a veszekedésnek.
1270 A legutóbb, amikor meghívtad a mester kollégáidat, láttam, hogy nézett rá. Titokban és rejtve, de Saint Denis összes kincsére lefogadnám a maradék fogam ellenében, hogy ha hozzáadod a buta kis fiához, a saját ágyába hívja majd. Hacsak nem ő veszi feleségül. Nagyon életerős még.
1271 Megmondtam: nem tágítana mellőlem. Más részről talán nem ártana neki, ha találkozna az udvar valamelyik fontos beszállítójával, szőrméssel, rőfössel vagy ékszerésszel, akiknek vagyonuk és szép házuk van a Cité szigeten. Ott jobb helye lenne, mint Bemard barátodnál a forgácsban.
1272 Nálunk a forgács helyett itt a kőfaragás pora. Behívták a lányt, és Bertrade kegyesen hagyta, hogy Mathieu tárja elé mindazt, amiről beszéltek, ám amikor a férfi felhozta az ács fiával tervezett házasságot, Aude olyan riadtan hőkölt hátra, hogy egyértelművé vált: nem ezt választja.
1273 El is űzték a' Templomból, de a király – akinek szintén kincstárnoka volt – közbenjárt, igaz, nem sok sikerrel. A pápá parancsa kellett, hogy a makacs nagymester meggondolja magát. Mondani sem kell, hogy a két férfi nem kedvelte egymást, de érzelmeikből semmit sem árultak el.
1274 A király pénze most is a helyén van, ahogyan a házunk mindennapi életéhez szükséges arany és pénz is. Ellenőrzés esetére veszélyes lett volna mindent elvinni. Ugyanígy itt tartottam a hétköznapi pénztárkönyveket, és ha megvizsgálják a nyilvántartásunkat, nem találnak semmi hibát.
1275 Kezét ruhaujjába rejtve meghajolt: – Hogy úton vannak limassoli rendházunk felé, mivel a nagymesterünk úgy kívánta, hogy amikor visszatér oda, minden a keze ügyében legyen, ami bizonyítja a rend erejét. Ugyanezt kértük a többi királyságban is az új keresztes hadjáratra való felkészülésként.
1276 Ám ha véletlenül akadályok gördülnek útjukba – Isten ne adja! –, habozás nélkül, a lehető legjobban rejtsék el mindazt, ami esetleg rossz kezekbe kerülne. Kellően gondoskodva természetesen arról, hogy később megtalálhassuk a kincseket. Imádkozunk küldetésük sikeréért!..
1277 Egyikük sem a piros keresztes fehér köpenyt viselte, hanem nagy, csuklyás fekete köpenyt. Ahogy kinyílt a megerősített, két, körülbelül tizenöt méter magas torony és kapurács, felvonóhíd és árok védelmezte kijárat10, belevesztek a sötétségbe. Alaposan 10 Az épületegység Párizs közelében állt.
1278 Mindenekelőtt a szekereket kell védenünk. További vita nélkül engedelmeskedtek neki. A lovagok is leszálltak nyergükből, hogy segítsenek. A menetet levezették az útról, és amennyire lehetett, elrejtették a vastag fatörzsek között Eközben a parancsnok az erdőszélen maradt, és az eseményeket figyelte.
1279 Kevesebb volt a füst, és úgy tűnt, megfékezték a tüzet, de a hirtelen beálló csend sem volt megnyugtatóbb. A fa mögött, ahol elrejtőzött, az aggodalom emésztette Jean testvér próbálta megérteni a történteket, felidézve magában Clément testvér szavait, amikor rábízta a küldetést.
1280 Mint láthatta, nem ez volt a nagymester véleménye, ami szintén meglepte, de jól ismerte a nagybátyját s azt a tulajdonságát, hogy a következményekkel mit sem törődve ront az akadályoknak naivságában, sőt lelki egyszerűségében, mely megakadályozza hogy felmérje mások reakcióit.
1281 Ahogy az ivryi eseményeket figyelte, attól tartott, talán máris a megjósolt balszerencse első jeleit látja. Hirtelen valami mást is meglátott. Egy férfi menekült. Meggörnyedve kiugrott egy bokor mögül, és befutott egy másik mögé, közben pedig hátrafordult, hogy lássa, nem üldözik e.
1282 Az őrmester elájult, és amikor lefektették a fűbe, látták, hogy az oldalát ért sebesülésből patakzik a vér... Hervé föléje hajolt, kioldotta az övét, levette róla szakadt zubbonyát, mely a bőréhez tapadt. A férfi minden egyes, egyre nehezebben vett lélegzetre egyre erősebben vérzett.
1283 Egy kápolnát jelző kis harangtorony, és az alacsony építmények körül egy félig összeomlott torony. Mindez tanyára emlékeztetett, azt leszámítva, hogy nem sok tanya épül az erdők közepén. Ugyanakkor lakták az épületeket, ahogyan arról a tetőről lustán felszálló füst tanúskodott.
1284 Miután befejezték a lovak ápolását, megették a sajtot és kenyeret, melyet elővigyázatosságból mindig vittek magukkal, majd tanácsot tartottak. Tanácsot, melyen senki nem sietett szót kérni, s mindenki megpróbálta felfogni a hihetetlen katasztrófát, mely a rendet sújtotta.
1285 Adja az ég, hogy igazságot szolgáltassanak nekünk, és egy nap ismét felölthessük őket... Könnyes szemmel követték a szavait. Ugyanígy meg kellett válniuk az acélsodrony páncéltól, melyet a nyakukat és fejüket védő, csak az arcot szabadon hagyó sodronysisak egészített ki.
1286 Békeidőben elegendő volt ennyi védelem egy szállítmány kíséréséhez. Nem viseltek sem harci sisakot, sem vas fejfedőt, mégis, ahogy egymást kisegítették a szűk tunikából, úgy érezték, mintha a bőrüket nyúznák le. Az ing és vászonharisnya felett fekete gyapjúzekét és nadrágot viseltek.
1287 Együtt nevelkedtek, és sosem vált el tőle, kivéve, amikor Szaladin foglya volt, de azután a haláláig osztozott a sátrán és a szobáján. És soha nem érintette meg a betegség... Londonban ilyen félősek lennének? A hang hideg megvetése haragos lángot gyújtott az angol szemében, aki elvörösödött.
1288 Sokáig vártak rájuk, s közben a szabályzat előírta imákkal próbálták lefoglalni magukat, de nem volt könnyű. Bár mindannyian régóta megszokták a vallási gyakorlatokat, éppen ez a megszokás tette, hogy most, a borzalmas körülmények között laposan, igazi átélés nélkül csengtek.
1289 A parancsnokság felé futót lépcső mélyíti el, hisz átível a folyó alatt, de eltorlaszolták, amikor ezt az öreg udvarházat leprateleppé alakították. A másik az erdőn túl egy kápolna kriptájába fut ki, melyet már régen leromboltak, és mára csak egy nagy kőhalom, átjárhatatlan szederbozóttal benőve.
1290 Három kocsit és hat lovat azonban nem hagyhatunk, nem tudna mihez kezdeni velük. Ráadásul jobb, ha elosztjuk a kincset. Nem valószínű, hogy ha a véletlen úgy hozza, hogy valaki rátalál a kincsre még azelőtt, hogy a Templom, mint remélem, új erőre kap, két másik embert is ugyanilyen szerencse érne.
1291 Az éjszaka egy részében a kosarakat, ládákat és hordókat cipelték a föld alatti járatban, melyet azután körülbelül félúton beomlasztottak. Végül a lovagok ettek egy keveset Sebastien atya kínálására, és megpihentek a szalmán, melyet a torony alacsony termében terítettek szét.
1292 Az előzőhöz hasonló szürke, szomorú reggel virradt fel alacsonyan álló felhőkkel, melyekből azonban nem hullott eső. Jean testvér, aki végre egy pillanatra hagyta, hogy lesújtsa a tragédia, jobban örült, hogy így van: a ragyogó napsütés sértette volna a hatalmas kataklizmát.
1293 Hosszú percekig elüldögélt a torony kőküszöbén, miközben a távolból egymásnak felelgettek a kakasok, és a három szerzetes a kápolnába vonult, mielőtt nekikezdett volna a mindennapi munkának és a lakók ellátásának. Csak két beteg maradt, egy még járóképes öregember és egy gyermek, az unokája.
1294 Azután Adrien atya kivezeti magukat az erdőből Isle Adam felé, de nem ugyanazon az úton, amerről jöttünk... Miközben az istállóba tartottak a lovaikért, Olivier látta, hogy a betegek lakrészéből egy lepra emésztette arcú öregember jött elő, és leült az ajtó mellé egy padra.
1295 A gyerekeknél a lepra csak kilenc tíz éves korban, a kamaszodással ütközik ki... Olivier nak eszébe jutott a fiatal leprás király története, melyet egykor az apjától hallott. Ő is szép volt, ragyogó és életerős, amikor a nevelője, Guillaume de Tyr észrevette, hogy nem érez fájdalmat, amikor megütik.
1296 Egy perccel később az útnak indulók elbúcsúztak társaiktól. Egyszerű, csendes búcsúzás volt, melyet átjárt a pillanat felindulása, melyben mindannyiuk élete, mely eddig szép, egyenes vonalban megírtnak látszott, megtört egy falon, melynek kiterjedését és keménységét még egyikük sem mérhette fel.
1297 Meg kell próbálniuk tovább keresni az utat egy ideál felé, melyben még abban sem lehettek biztosak, hogy Isten megmaradt számukra. Megölelték egymást, majd Hervé és Olivier kezükbe vették lovuk kantárát, és megindultak Adrién atya nyomában a parton, a folyó forrása felé.
1298 Minden gerendához egy láncot rögzítettek, s szinte mindegyiken egy felkötött holttest himbálózott. Volt, aki még felismerhető volt, volt, akit már rongyosra csipkedtek a hollók. Ez volt a Montfaucon bitófa, melyet Enguerrand de Marigny, az épületek felügyelője építtetett újjá.
1299 De ha kíváncsi a véleményemre, szomszéd, nem is lep meg igazán! Semmire se jók már azok a népek, mióta nem a Szentföldön vannak, és azt hallottam, szép kis dolgok történnek a rendházaikban... A beszélgetés folytatása elveszett a hallgatóik számára, mivel a két szomszéd visszaindult a városba.
1300 Az asszonyok köpenyüket szorosan összehúzva siettek a templomba vagy a vásárlásra, semerre sem nézve maguk körül. Az egyikük, ahogy elhaladt Hervé mellett, egy pénzdarabot csúsztatott a kezébe, és kérte, hogy imádkozzon érte. Mintha hatalmas takaró borult volna Párizsra.
1301 Mint az épületegyüttes többi része, ez a szakasz is kívül esett a királyi hatalmon, ráadásul mint minden nemes építőmester céh, élvezte az egykor Szent Lajostól kapott kiváltságokat. A magas falak elrejtették a belsőt, a két templomos emlékezete azonban hű képet festett róla.
1302 Odaléptek az egyik koldushoz, egy negyven körüli férfihoz, aki összefont karral támaszkodott egy bokor rugalmas ágainak. Nem igazán hasonlított a társaira. Bár ruháján szakadások és lukak látszottak, jobb napokat is láthatott, hisz a kopott szövet valaha minőségi volt, és ügyes ollók szabták.
1303 A levegő megtelt a megsegítettek áldásával, és rendkívüli eseményként Fülöp szép, merev és jéghideg tekintetű arca mosolyféleséget tükrözött. Olivier és Hervé aggodalomtól gyötörtén nézték, ahogy egyre fogy a koldusok sora, mely Montou t elválasztja célpontjától. Még egy.
1304 Sűrű volt a tömeg, és nehezen jutott előre. Sokkal nagyobb erővel próbálkozott, mint az egy kolduló szerzeteshez illett, és számos tiltakozást váltott ki, de ellenállhatatlanul vonzotta a ház sarka, ahol bizonyára egy kövön vagy felhágón állva rendkívüli tisztasággal megpillantotta a gyűlölt arcot.
1305 Fülöp királyunk biztosan szeretné megtudni, mi történt... Valóban, Pareilles a futva érkező Montou nyomába indított néhány íjászt, hogy rendet teremtsenek. A szép veszekedésekre, erőszakos letartóztatásokra és egyéb ínyencségekre mindig fogékony tömeg bölcsen szétnyílt előttük.
1306 Olivier szó nélkül engedelmeskedett, nem is törődött tovább Montou val. Vakon törtek előre, azt sem tudták, merre mennek. Egy faltörő kos erejével haladtak, és az emberek félrehúzódtak útjukon. Lazult a tömeg, de mögöttük még mindig ott voltak az íjászok, bár a távolság nem csökkent.
1307 Clément testvér képe kísértette, és a szíve szakadt bele a gondolatba, hogy megkínozzák. Nem látta, hogyan siethetne segítségére, és rettenetesen tehetetlennek, nyomorultnak érezte magát... Az éjszaka Montreuil békés kikötője, az építőmester meleg otthona felé haladva találta a három férfit.
1308 Különösen nem egy jelentős eseményre. A kis beszéd része volt a játéknak. Talán még kell egy kis győzködés, de az ékszerész biztos volt benne, hogy célhoz ér. Margit imádta a rubinokat, mint mindent, ami piros volt, a kedvenc színe, és tudta, hogy ennek a darabnak nem tud majd ellenállni.
1309 Felkavaró volt a látvány, de Pierre de Mantes elég idős volt hozzá, hogy ne térítse el eredeti szándékától. Mindössze azon gondolkodott el, vajon mit gondol Fülöp király egy ilyen öltözékről, ő, aki örökké gyászolja néhai feleségét, és nem szereti az udvarban a kihívó öltözködést.
1310 Isabelle királyné szőke. A rubin a barnák ékszere, és senki sem gyönyörűbb barna önnél, felség – tette hozzá merészen elismerő pillantással a gyönyörű testre, s tekintete megállapodott a telt ajkakon, a bársonyos fekete szempáron, a hosszú szempillákon és az elefántcsont bőrön.
1311 Három éve egy kislánynak adott életet, de megőrizte fiatal lányos törékenységét. Bár gyakran fennhéjázó volt, nem sértődött meg a kereskedő pillantásán. Mantes férfi volt, jó ízlésű férfi, és a királyné szeretett csábítani, szerette látni a férfiszemekben kigyúló vágyat.
1312 A hölgy, egy finom és értelmes arcú, fehér selyemcsipke nyakfodrot és ibolyaszín hímzett főkötőt viselő fiatalasszony felállt és kiment, majd szinte azonnali visszatért egy lánnyal, akinek aranyszőke haja szabadon hullott a hátára a lapos kis kék kalap alól, melyet egy muszlinkendő tartott.
1313 Ahogyan én sem leszek soha az övé – tette hozzá Aude hirtelen támadt közléskényszerrel. Jól ismerte már Margitot, tudta, hogy büszke, de jószívű és nagylelkű. Nem gúnyolta ki, mint talán Bertrade nagynénje tette volna, akinek a szemében al sikeres élet egyet jelentett az előnyös házassággal.
1314 Ott találta Bertrade nénjét, aki botra támaszkodva – egy héttel azelőtt kificamította a bokáját – idáig bicegett a lakrészből, melyen ketten osztoztak a felső emeleten, és az ablak mellett rózsákat hímzett egy fehér bársonyruhára, melyet Margit lányának, a hároméves kis Jeanne nak szántak.
1315 Bertrade egy pillanatig figyelte, nem mert közelebb menni, de hegyezte a fülét, remélve, hogy meghallhat valamit. A falak azonban vastagok voltak, és éppen visszavonulni készült, amikor az ajtó, mely előtt Séverin bóbiskolt, hirtelen kinyílt, és kihajolt rajta Margit, hogy kérdezzen valamit.
1316 Amikor valamennyire lecsillapodott, visszament az ágyába, de aznap éjjel már képtelen volt elaludni. A következő éjszakákon is elkerülte az álom, hisz egyfolytában azon emésztette magát, mi lesz, ha felfedezik a bajt. La Marche gróf ostoba papucs volt, aki bolondult szép kis Blanche áért.
1317 Megölni talán nem meri, mert fél az apjától – bár lehet, hogy hagyja, hogy elragadja a vak düh! –, de biztosan bosszút áll a felesége környezetén, melyet cinkosnak tekint majd. Magáról Fülöp királyról, aki nagyon sokat ad a nők tisztességére, lehetetlen megmondani, hogyan reagálna.
1318 Ezek a gondolatok gyötörték Bertrade ot. Éjjel álmatlanságban szenvedett, napközben viszont el elbóbiskolt, és bizonytalan lett a járása. Ezért gurult le a lépcsőn is, ahol kis híja volt, hogy csontját nem törte. Ezért tört rá az aggodalomroham is, melyben megpróbálta felnyitni unokahúga szemét.
1319 Senki sem tiltakozott ezért, hisz ilyen volt a közhangulat: Fülöp király is tanácsosai sorába emelt polgári származású jogászokat. Először is ürügyet kellett keresni, hogy elmehessen Montreuil be, ami nem volt olyan könnyű, ha valaki egy királyi házhoz tartozik, ahol mindig bőségesen van munka.
1320 A kényszerpihenő alatt azonban Bertrade egy kissé megnyugodott. Közeledett a böjti időszak, ami negyven nyert napot jelent, hisz a hercegnőknek fontosak vallásos kötelezettségeik, és nem fognak szeretőikkel szórakozni – sajnos ez volt a megfelelő szó! – a szent időszak alatt.
1321 Csak két nő vagyunk a királyné szolgálatában, akinek eltűnt az egyik ékszere. Jöjjön velem! Bertrade vele tartott a kis helyiségbe, ahol a jövendőbeli francia királyné kiegészítői sokasodtak szekrények és ládák gyűjteményében, melyek mennyisége hűen tükrözte kacérságát.
1322 Az ékszerek egy hatalmas, vasveretes, mindennek ellenálló zárakkal felszerelt ládában pihentek Margit hálószobájában. A felnyitott ében és elefántcsont ládában különböző méretű, színű és formájú, gazdagon díszített alamizsnás erszények sorakoztak, de az, amelyiket kerestek, nem volt közöttük.
1323 A szoba megtelt a keleti jázmin illatával, melyet Margit nagyon szeretett. Az elküldöttek egyetlen szót sem váltva mentek a dolgukra. Aude azért, mert számára jelentéktelen volt az ügy, Madame de Courcelle mert régóta megszokta már a fiatal királyné szeszélyeit, Bertrade pedig.
1324 Mégis nyugtalanító volt, hogy ő is ugyanazokon a dolgokon tépelődik, melyek Bertrade életét megmérgezik. Ahogy a sáros és zsúfolt városon haladt keresztül; Bertrade megpróbálta kitalálni, mióta helyettesíti az egyik d'Aulnay fivér – sajnos mindkettő szőke volt – Lajost a házassági kötelességben.
1325 A férjével utálják egymást... Bárhogy is van, a ránk leselkedő veszélynek nem szabad utolérnie az unokahúgomat. Amikor magammal vittem, őszintén úgy gondoltam, hogy kényelmes, módos élet felé nyitok utat számára, amilyen kellemes az én életem volt a szerető és kényeztető férjem mellett.
1326 A Templom a király csapásai alatt összeomlott, azok a lovagok, akiket nem fogtak el, elmenekültek a királyságból vagy behúzódtak a kolostorokba, melyek hajlandók voltak befogadni őket. Aude sosem látja viszont Olivier de Courtenay t! Így semmi akadálya, hogy visszajöjjön a szülői házba.
1327 A lovagok biztosították a védelmünket a Temple építésénél és máshol. Ok eszközölték ki Szent Lajos királynál a királyi kiváltságokat, melyek megkímélnek minket az adószedők zaklatásaitól. Tisztelettel tartozunk a királynak, de a Templomnak köszönhetjük, hogy szabad emberek vagyunk.
1328 Még az este előtt odaérhetett. Mathieu a gyümölcsös végébe vezette Olivier t, egy kis épülethez, mely azokra a bódékra emlékeztetett, amilyeneket a különböző szakmunkákhoz az építkezéseken állítanak fel. Azzal a különbséggel, hogy ez a ház nem fából, hanem erős kőből épült.
1329 Eleinte, ahogyan ígérte, ki sem mozdult a műhely melletti szobácskából, csak a patakhoz ment mosakodni és elmélkedni az igencsak sötétnek látszó jövő felett. Órákig elüldögélt ott a csípős őszi szélben, a szűkmarkú napsütésben, mely aranyba öltöztette a lehulló faleveleket.
1330 Leggyakrabban csendben, hisz nem akarta megzavarni vendégük sötét gondolatait, s leginkább, mert nagy hatást tett rá a lovag. Még inkább mostani nincstelenségében, mint akkoriban, amikor egy építkezésen vagy az otthonában meglátogatta Mathieu t a piros keresztes nagy fehér köpenyben.
1331 Formálja meg! Majd meglátja: élvezni fogja, biztos vagyok benne. Courtenay szinte félve engedelmeskedett, birtokba vette a képlékeny anyagot, és egy fekvő állat formáját igyekezett megformálni. Igaz, ügyetlen volt, de gyermeki öröm töltötte el... majd hirtelen elbátortalanodva abbahagyta.
1332 Szélsőséges veszély esetén, ha alkalom nyílik rá, készek segíteni. Ezért nem szolgálna semmire, ha kiadná magát, hacsak nem arra, hogy növelje az egyszerű lovagok számát, akiket hóhérkézre adnak, hogy kínvallatással elismertessenek velük bármit, ami olajat önthet Nogaret és az inkvizíció tüzére.
1333 Eddig hatékonyan küzdött ellene, hála a mozgalmas életnek, most azonban előfordult, hogy különös álmok törtek rá, melyekből izzadtan és szégyenkezve ébredt. Ilyenkor a földre vetette magát, és eltökélten imádkozott, majd átugrott a falon, és futott az erdőben, míg csak le nem csillapodott a vére.
1334 Egyikük sem felejtette el az igazi okot, amiért Aude elköltözött. Nem voltak olyan éleslátók, mint Juliane és Mathilde, és úgy gondolták, az idő megteszi hatását: a lány egy nap teljesen elfelejti a lovagot, és megköti az előnyös házasságot, melynek képét Bertrade csillogtatta meg előttük.
1335 A sensi érsek, Jean de Marigny, a királyi koadjutorrá kinevezett Enguerrand testvére, magára vállalta, hogy a pápai bizottságokat megkerülve máglyára küldi őket. Ötvennégy foglyot ért egyszerre a halál... A pápa eközben nem adta meg magát. Még két évig igyekezett elkerülni a legrosszabbat.
1336 Ez utóbbié annál is inkább, mert nem látta viszont Hervét, és képtelen volt bármit is megtudni róla. Soisson vidékén, ahol erősen megvette a lábát a Templom, és számos birtokkal rendelkezett, a tömeges letartóztatás megrémítette az embereket, akik megtanultak hallgatni.
1337 Ugyanakkor, húgom, nem Olivier miatt nem jöhet haza a lányom: a lovag hűséges maradt a Templomhoz, melynek szabályzata megtiltja a nőkkel való érintkezést, és sosem jön be ide, amikor az asszonyok itthon vannak. A legjobb bizonyíték erre, hogy Aude sosem vette észre a jelenlétét, amikor itthon járt.
1338 Elég, ha annyit tud, hogy a közeli jövőben bizonyos veszély fenyegetheti ezt a házat. A látogatása eszembe juttatta a passiacumi házát, és arra gondoltam, nem hívná e meg magához a húgát és az édesanyámat?... Aude is csatlakozhatna hozzájuk, és így megoldódik a maga felvetette probléma is.
1339 Amennyire ismerem, nagyon meglepne, ha hajlandó elmozdulni itthonról. Ebben a pillanatban ért vissza Juliane és Margót a vizes ruhával teli kosarakkal, melyeket szép időben a mezőn, most azonban a szélfogó alatt kifeszített kötelekre teregettek ki. Ez volt az év utolsó nagymosása.
1340 Mint a húga, ő sem lepődött meg többé az unokahúga kitartó szerelmén a húszévnyi korkülönbség ellenére sem, és sóhaját elfojtva szállt fel öszvérére. Kora reggel volt, de a király városszerte tudatta, hogy a Notre Dame előtt a Templom vezetői végre meghallhatják ítéletüket.
1341 Az utcák megteltek a két részre oszló tömeggel: azokkal, akik a Temple felé tartottak, hogy a foglyok kilépését nézzék meg, és elkísérjék őket, és azokkal, akik egyenesen a katedrális elé igyekeztek. Mathieu és az övéi ez utóbbiakhoz tartoztak. Párizsban szokatlan hangulat uralkodott.
1342 Az üzletek és boltok zárva tartottak. Mindenki az utcákon tolongott, mint egy ünnepségen. Most is előadásra számítottak, és a nép imádta a műsorokat. Mindenféle műsort, a vidám királyi felvonulásoktól kezdve a tereken előadott misztériumjátékokon át az utcasarki komédiákig.
1343 Várakozással teli megkönnyebbülés töltötte el: végre viszontláthatja Clément testvért, remélve, hogy a börtön nem emésztette fel túlságosan az erejét. Főleg pedig megtudja, hová viszik az ítélethirdetés után, hogy valóra válthassa, amiről régóta álmodik: kiszakítja fogvatartói kezéből.
1344 Valójában ettől nem kellett tartani, hisz a tömeg a kezdődő előadásra szegezte szemét és fülét. A katedrális kapuja előtti emelvényen feltűntek az inkvizítorok, Guillaume de Paris és Bemard de Gui ibolyaszín, fekete és fehér ruhái a pápai bizottság három bíborosának borvöröse mellett.
1345 Géraud du Passae testvért... Hosszú volt a borzalmas pincék mélyén tűzzel vas sal kierőszakolt vallomások sora. Mások félelemből vagy különös bűnbánatból vallottak. A foglyok szó nélkül hallgatták, mintha nem is hallanák, mintha ez a rémisztő litánia elszállna a fejük felett.
1346 Visszaesőknek fogják nyilvánítani őket, és mint ilyeneket, kizárják az egyházból és átadják a király igazságszolgáltatásának! A bíróság eközben a nagymester tiltakozása kiváltotta hangzavarban sietve átadta a foglyokat a rendőrfőnöknek, és visszahúzódott a Notre Dame ba.
1347 Megálltak, beszélgettek, kommentálták a hallatlan eseményt, és biztosra vehető volt, hogy a nagybetegeket leszámítva senki sem megy ágyba aznap este, míg be nem teljesedik a tragédia. Hatalmas tömeg lesz a Szajna parton. Az ajtón bekopogtató néhány férfi senki figyelmét nem vonta magára.
1348 Azután elhagyták a házat, melyről mindannyian tudták, hogy szükség esetén hol találják a kulcsát, és szétszéledtek az utcák forgatagában, hogy később a Saint Landry kikötőben találkozzanak, a Cité északi csúcsánál. A szomszédos román templom nevét viselő kikötő nagyon régóta létezett.
1349 Futni kezdtek, és a hídon átérve lecsúsztak a kikötőbe a lejtőn, melyet a nehéz áruk szállításához használtak. Mintegy tucatnyi, dús szakállú és hajú férfival találták szemben magukat, akik éppen egy üres csónakhoz közelítettek, azzal az egyértelmű szándékkal, hogy beszálljanak.
1350 Honnan jöttek? – kérdezte Mathieu a bizalmatlanság utolsó árnyával. Soissons vidékéről érkeztek, ahol olyan sok volt a templomos parancsnokság, hogy péntek 13 i összehangolt támadás hálóján többen is kicsusszanhattak, különösen azok, akik farmon vagy erdei házban éltek.
1351 Aumont a vidék anyaházához tartozott, az erős Mont de Soissons elöljárósághoz, ám előző este a roziéres i parancsnokságra küldték, és a környező erdő sűrűjének köszönhetően sikerült megszöknie és menedéket találnia a nagy Longpont apátságban, ahol a ciszterciták befogadták.
1352 Ráadásul két kisebbik fia az udvarban szolgált, így egy menekülő templomos érkezése – legyen bár a tulajdon öccse – komoly problémákat vetett fel. Gondosan elrejtették Hervét a kastély egyik távol eső zugában, épp csak nem a várbörtönben, bár lehet, hogy legszívesebben ezt tették volna.
1353 Az élelmezéséről gondoskodtak ugyan, de nagyon szűkösen, és minden kényelmet nélkülöznie kellett. Olyannyira, hogy a szerencsétlen végül úgy döntött, továbbáll. Harag lakozott a szívében, és magában hálát adott Mathieu de Montreuil tisztánlátásának: Olivier t minden további nélkül kidobták volna.
1354 A két barát egymásra találása hidat vert a két csoport között is, mely először kis híján ölre ment. Mivel ugyanazt a célt követték, egyesítették erőiket, és nem vesztegették az értékes perceket Közeledett az idő, amikor csónakba ültetik az elítélteket: rövidre kellett fogni a haditanácsot.
1355 Vérvörös ragyogásban bukott le a nap, és a szomszédos sziget, valamint a part megtelt a kíváncsi bámészkodókkal, akik még létrákat is támasztottak a Nesle palota oldalának, mely lassan belemerült a sötétségbe. Egyedül a szigorúan őrzött máglyát világította meg több száz fáklya.
1356 A Gréve kikötőben az elítéltek a rendőrfőnök kíséretében elfoglalták helyüket egy pikákkal és lándzsákkal őrzött csónakban. Tucatnyi láng világította meg tragikusan a két magas alakot, melyet a piros keresztes nagy fehér köpenybe öltöztettek, hogy még emelkedettebbé tegyék halálukat.
1357 A csónakot a sodrásba lökték az evezősök. Ahogy elhaladtak Jean d'Aumont mellett, ő a nyomukba eredt, erős evezőcsapásokkal megtartva a közelséget, míg Olivier a jobb oldalra kormányzott, Mathieu és az emberei pedig a balra. Egy csapásra három oldalról körülvették a csónakot.
1358 Balta, kalapács és tőrcsapásokkal küzdöttek, s a két fehér öregember körül megveszekedett csata, kegyetlen harc kerekedett, a palota tornyairól azonban máris lőni kezdtek az íjászok, miközben a rendőrfőnök körül a meglepetésükből magukhoz tért őrök erőteljesen védekeztek.
1359 Olivier a csónakjában állva még harcolt, de Cauvin de Montois egy evezővel ellökte járművüket a szomszédos hajó mellől. Olyan hirtelen volt a mozdulat, hogy Olivier ráesett Mathieu re, miközben Cauvin kétségbeesett erővel evezni kezdett, hogy megszabaduljon a mindenfelől záporozó nyilak alól.
1360 Egy perccel később beemelték a szétázott, de sértetlen Hervét, és Olivier is evezőt ragadott, hogy a sodrás közepére lökjék a járművet. Nyílsebesen suhantak el a Louvre erődítménye mellett, ahonnan íjászok lőttek rájuk, nem törődve azzal, hogy eltalálhatják az ártatlan kíváncsiskodók hajóit is.
1361 A sűrű füstbe burkolózva elfulladt a hangja. Ahogy a szél szertefoszlatta a füstöt, a lángok beburkolták a két mártírt... Olivier t, ahogyan társait is, magával ragadta a csodálatos és félelmetes kép, és nem vette észre, hogy a magához tért Mathieu is felemelkedett és figyel.
1362 Hihetetlenül lassan teltek a következő percek. A négy kar erőteljes evezőcsapásai alatt a csónak sebesen siklott, de volt valami aggasztó ebben a vak menekülésben, hiszen egyetlen támpont sem irányította őket. Ilyen sebességgel észrevétlenül elhaladhatnak a tanya mellett is.
1363 Két emelet egy nagy tető alatt, három lépcsőfok felett nyíló ajtó: nem volt nagy ház, de mögötte két vagy három melléképület emelkedett. Becsukták az ablaktáblákat, és nem szűrődött ki fény, a léptek zajára azonban nyílt az ajtó, és egy gyertya lángjában kirajzolódott benne egy asszony sötét alakja.
1364 A házat egy öreg házaspár gondozta és felügyelte, akiknek a néhai Imbert megengedte, hogy megtartsák az általuk művelt földdarabot, amikor Fülöp király eltörölte a jobbágyságot Egy kunyhóban laktak a gyümölcsös mögött tyúkokkal, nyulakkal és egy disznóval, és gondozták a méhkaptárakat is.
1365 Mintha a tanácsát követnék, a két férfi félrehúzódott, de ahelyett, hogy visszamentek volna oda, ahonnan jöttek, folytatták útjukat a Gréve felé. Több mint nyugtalanító volt az, amit az imént hallottak, annak ellenére, hogy a lelkük mélyén számítottak a király embereinek durva reakciójára.
1366 Miután kivégezte a templomosokat, el akarja pusztítani azokat is, akik a templomaitokat építik! Durván megrántották a kötelet, mire elterült a földön, és eleredt az orra vére. Két társát vezették ugyanígy mögötte, de ők hallgattak. Leszegték a fejüket, szemmel láthatólag lesújtotta őket a sorsuk.
1367 Még az ágyban, de kitűnő hangulatban találta Margitot, nem véletlenül: mivel a hercegek a királyi palotában maradtak az éjszakára, hogy részt vegyenek a kivégzésen és az azt követő tanácson, Blanche az unokatestvérénél töltötte az éjszakát, és visszavonultak a toronyba.
1368 Brokátfüggönyei között, félig elheverve a selyemlepedők és takarók halmazán, csodálatos haját meztelen vállán szétterítve Margit éppen tejet ivott és édességet rágcsált elmerengve. Gondolatai különösen kellemesek lehettek, ahogyan azt húsos ajka félmosolya és fekete szeme ragyogása jelezte.
1369 A férjemet egyáltalán nem érdeklik a hölgyeim. Ráadásul ismerheti annyira, hogy tudja, nincs politikai érzéke. Tegnap el volt ragadtatva, hogy a templomosok ügye végleges lezárást nyert a nagymester halálával, mert reméli, hogy Marigny és Nogaret urak végre nyugton maradnak.
1370 Ráadásul azt hiszem, kedvel engem, hisz előfordul, hogy rám mosolyog. Tehát biztos lehet benne, hogy ha bármi veszély fenyegetné magát vagy Aude ot, meg tudom védeni. Maguk a navarrai királynénál vannak, tehát nem teljesen Franciaországban. Nogaret pribékjeinek ide nincs bejárásuk.
1371 Öröm és aggodalom kavargott benne, de – bár egy kissé szégyellte – az öröm kerekedett felül. Hatalmas boldogsággal töltötte el a tudat, hogy Olivier él, hogy előző este még élt, ott lélegzett a házban, ahol a gyermekkorát töltötte. Ez a boldogság nyomta el kissé az aggodalmát.
1372 Egy ilyen emberrel az oldalán Mathieu csakis épségben lehetett. Hiába tudta – már régóta –, hogy soha semmi nem lehet Olivier és közte, mindennek ellenére kigyúlt benne a remény halvány lángja, és Isten akaratát látta abban, hogy a férfi évekig a családjában élt. Ráadásul már nem létezik a Templom.
1373 Nem, már nem gyerek, hanem nő, aki mindenre kész, hogy elnyerje Olivier szerelmét. Végre érte élhet! Tudta, hogy szép, és még inkább az akart lenni, hogy minden mást elfeledtessen a férfival. Isten, aki az apját választotta a lovag megmentésére, nem ítélheti el ezt a szerelmet.
1374 Senki nem tudta, hogyan fogadta a király, hisz hallgatása ugyanolyan megfejthetetlen volt a rossz híreknél, mint a jóknál, ám egyre gyakrabban látogatott a Szent Kápolnába, és egyre hosszabban imádkozott... Még nehezebbek voltak ezek a napok Bertrade és Aude számára, hiszen semmit sem tudtak.
1375 Nem tudták, van e valaki a passiacumi házban, és Bertrade, bármennyire szeretett volna, nem mert odamenni. Mostanáig senki sem zaklatta őket, és úgy tűnt, a Nesle palotában senkinek nem is jut eszébe a rokonságuk az építőmesterrel. Imádkoztak, hogy minél tovább így maradjon.
1376 A királyi trónra lépve Szép Fülöp vette át Maubuissont. Szerette a kertek nyugalmát, melyek a királyi lak és az apátsági templom között terültek el, ahová gyakran ment el egyedül, hogy a hajó árnyékába húzódva hallgassa a Szűz Mária litániákat éneklő apácák angyali hangját.
1377 Eljött a tavasz, és az Oise partja kellemesebb lesz a családi együttléthez. Isabelle közepes kísérettel érkezik, melyet a szomszédos Pontoise el tud szállásolni, ahogyan a király környezetét is, melyhez a kis kastély és az apátság túlságosan kicsi. Csak a király és a gyermekei szállnak meg ott.
1378 Sápadtsága és előkelő arcára kiülő halvány melankóliája ellenére Isabelle nagyon szép volt, s ez a szépség döbbenetesen hasonlított apjáéra. Talán mert azúrkék szeme pillái alig pislogtak, és mert gyengéd, de büszke vonalú szája mintha elveszítette volna a mosoly képességét.
1379 A protokollt figyelmen kívül hagyva a király maga ment le elé, hogy tőle ritkán tapasztalt szeretetteljes mozdulattal lesegítse a nyeregből, s szemében büszke láng villant a lánya képviselte tökéletes királyi fenség láttán. Isabelle térdet hajtott előtte, azután visszafogottan megölelték egymást.
1380 Még aznap este bekövetkezett a dráma, melytől Bertrade annyira rettegett. Rövidre fogták a vacsorát, hogy az angol királyné időben lefekhessen, ám ahogy a végére értek, és a király a kis szobába indult, ahol elmélkedni szeretett, a lánya kérte, hogy vele tarthasson. Fülöp igent mondott.
1381 Levetették díszeiket, hölgyeik segítségével selyem háziköntöst öltöttek, és Margit szobájában beszélgettek a kandalló előtt elrendezett párnákon, melyben kellemes tűz égett. Gúnyosan tárgyalták Isabelle viselkedését és gyászos arcát, holott az utazása egyáltalán nem volt kellemetlen.
1382 A hercegnőket mostantól az embereim őrzik. Tilos kimenniük vagy bárkivel is beszélniük, még a rokonaikkal és a férjükkel is. Ami a hölgyeiket és cselédeiket illeti... így önt is, madame, önöket átkísérik a cisztercita apácákhoz, akik gondoskodnak az elszállásolásukról..
1383 Menjenek az apácákhoz, már várják magukat... Ne vegyék sértésnek – tette hozzá az előkelő hölgy arckifejezését látva, aki bár egy rangos báró özvegye volt, most olyan bánásmódban részesült, mint egy egyszerű szobalány –, csak rövid időről van szó, és a főapátnő illendően fogadja majd.
1384 Marthe, a hűséges szobalány úgy zokogott, hogy támogatni kellett lefelé a kertbe és a kolostorba vezető kő csigalépcsőn. Mintha a szomorú hölgyek bármiféle veszélyt jelenthettek volna, négy íjász kísérte őket a kolostorépületig. Blanche és Jeanne hölgyei is csatlakoztak hozzájuk.
1385 Isabelle királyné jelezte a királynak, és megerősítette az Angliában terjedő híreket: a királyné éppen azért jött, hogy azokról beszámoljon a felségünknek. Valójában nem is volt más célja a látogatásnak: csakis az, hogy figyelmeztesse az apját a sógornői bűnös viselkedésére.
1386 Iszonyattal értette meg, mi vár rájuk, amikor a kocsijuk megállt a Martroi téren, mely már feketéllett a fegyveresek visszatartotta tömegtől az alacsony vesztőhely körül, melyen egy kettős akasztófa mellett két kerék és egy tőke állt, és a hóhérok éppen eszközeiket készítették elő.
1387 Semmi több, különben taligán lennénk, és nem kocsiban! Imádkozzunk, hisz szörnyű látvány vár ránk... Az asszonyok megnyugodtak kissé, de továbbra is hallatszott foguk vacogása. Aude a nagynénje vállába csimpaszkodva, iszonyattól tágra nyílt szemmel figyelt. Rémülettel töltötte el a halál látványa.
1388 Blanche a szekér sarkába rogyott, és kétségbeesetten sírt, míg úgy tűnt, Jeanne elveszítette az eszméletét. A nép szánalmas állapotukat látva a királyi szigor keltette szent rémületben elhallgatott. Megérkezett a taliga is, melyen az elítéltek hevertek a szalmán, és a közfigyelem rájuk irányult.
1389 Azután megnyúzták és frissen vágott torzsába forgatták őket, mielőtt kegyesen lemetszették volna a fejüket, végül hónaljuknál fogva felkötözték őket a bitófára: ember formájukat elvesztett, véres cafatok maradtak csupán. A kocsiban a rémült asszonyok egymásba kapaszkodtak.
1390 Aude Margitot kereste pillantásával. A királyné most is állt, a szekér fájába kapaszkodva, melybe körmeit mélyesztette, halottsápadtan, s fekete szeme annyira kitágult, hogy olyan volt, akár egy maszk az arca előtt. A végsőkig követte szeretője kínhalálát. Blanche elvesztette az eszméletét.
1391 Különösen Jeanne kétségbeesett kiáltásai találtak visszhangra a női szívekben. Ha valóban nem volt más bűne, mint hogy segédkezett az unokatestvére és a húga szerelmi életében, akikkel együtt nevelkedett, kegyetlenség ugyanazt az árat fizettetni vele, mint a többiekkel.
1392 Felidézték, hogy a Civakodó feleségének csak egy egészen fiatal kislánya van, Jeanne nak, a legkevésbé bűnösnek, három gyermeke, Blanche pedig gyermektelen. Mindez azt jelentette, hogy ha a király meghal, fiú örökös híján a királyság darabokra hullik, hacsak az ég nem teremt valahogyan rendet.
1393 Mathieu mester ragaszkodott hozzá, hogy naponta friss híreket kapjon, és társai felváltva járták az utcákat, hogy begyűjtsék az információkat Mindig csak egyvalaki ment, hogy elegendő védelmező maradjon a mester és a három nő körül, ha esetleg kellemetlen támadás érné őket.
1394 Mellkasán összefont karral, az Hotel Dieu falának támaszkodva Olivier oda sem figyelt a teret elhagyó kikiáltóra, és a májusi napban ragyogó Notre Dame ot nézte, mely a szobrait és faragványait díszítő aranyozásban és színes festésben úgy csillogott, akár egy hatalmas imakönyv.
1395 Három nappal ezelőtt a vörösre festett főkapun még ott díszelgett a katedrális haragja és Istenhez szóló felhívása annak érdekében, hogy vonják vissza az igazságtalan ediktumokat, melyek kivétel nélkül sújtanak mindenkit, aki egykor a szépségén, a szilárdságán dolgozott.
1396 Olivier az ismeretlen íjászra gondolt: az erős felügyelet ellenére sem sikerült elcsípni. A lovag csodálta merészségét és szinte ördögi ügyességét. Bár csak tovább szította a püspök, a kanonokok és a rendőrfőnök haragját, zseniális ötletnek tartotta, hogy lázadó hanggal ruházták fel a katedrálist.
1397 Felismert, és kegyesen megmentett a kötéltől, nehogy a szégyen a családjára hulljon. Inkább hónapokon át fogva tartott. Egyébként elég jól bántak velem. Végül Beaugencyból át kellett költöznie Loches ba, egy másik kastélyba, ott pedig szabadon engedett, egyetlen vagyonként a szabadságommal.
1398 Megöli őket, bizonyára azután, hogy megkínozza őket, hogy megtudja tőlük, mióta szarvazták fel. Ha Philippe d'Aulnay több mint két éve munkálkodott a feleségén, lehet, hogy az eljövendő francia királynő – vagyis a kis Jeanne – nem is tőle van. Olivier érezte, hogy döbbenetében égnek áll a haja.
1399 A komoly és parancsoló hang felülkerekedett, és Courtenay minden további kérdés nélkül megindult az egykori templomos nyomában. Belevesztek a sötét és bűzlő utcácskák szövevényébe – összesen öt ilyen volt –, mely a zsidókat fogadta magába egészen 1330 ig, amikor Szép Fülöp kiűzte őket.
1400 Még az őrjáratozó íjászok is elkerülték. Montou nyomában Olivier egy bűzlő kloákaféleséghez jutott. Lement egy olvashatatlan cégérű fogadó három lépcsőfokán, ahol erős szagú faggyúgyertyák égtek, melyekre fényes nappal is nagy szükség volt, annyira piszkosak voltak az alacsony és keskeny ablakok.
1401 Fiatal, barna, elég szép lány volt. A szeme tágra volt nyitva, és sötétnek látszott... Olivier emlékezetéből hirtelen egy nagyon világos szőke kislány képe bukkant elő. Eszébe jutott a szeme szinte áttetsző kék színe is, ahogy félénksége ellenére a lány egyszer fülig pirulva ránézett.
1402 Kihúzta magát a szoba közepén, feje teteje majdnem elérte a tető csúcsát, és keze keresni kezdett valamit, amit a tetőgerendák közé rejthetett. Olivier egy nagy kőrisfa íjat pillantott meg, melyet Montou feléje nyújtott, mielőtt egy másik gerenda mögül hosszú nyilakat vett volna elő.
1403 Mind gazfickók, de nem elhivatottságból lettek azok, hanem mert mindannyiuknak, érti, mindannyiuknak szenvedniük kellett a király embereitől, és életük egyik vagy másik pillanatában a Templom sietett a segítségükre. Néhányan egykori őrmesterek, mások az építőmesterek környezetéből jönnek, mint maga.
1404 Megint mások igazi tolvajlelkek, de amikor egyetlen megveszekedett garas nélkül visszajöttem Párizsba, segítettek, talpra állítottak... és megtanítottak néhány trükkjükre. Mostanra a vezérük vagyok, és semmi okom sincs rá, hogy megfosszam őket a lehetőségtől, hogy megtömjék a zsebüket.
1405 Pihentek is egy keveset, majd amikor besötétedett, elindultak. A két késsel felfegyverkezett Montou a vállára vette az íjat és a nyilakat, azután füstszínű, bő köpenybe burkolózott, melyet mindenfelé lyukak és hasadások tarkítottak, de tetőtől talpig elrejtőzhetett benne.
1406 Kis hajókban ugyanakkor hiány volt a rendőrfőnök rendelete alapján, melyet a nagymester és társa megmentési kísérletének másnapján adott ki. Montou is tisztában volt ezzel, de remélte, hogy a Saint Denis de la Chátre perjelség mellett legalább a szerzetesek csónakját ott találják.
1407 Sötét volt a folyó. Délután a tenger felől sűrű felhők borultak a város fölé, esővel fenyegetve, mely azonban csak nem akart eleredni. Hirtelen elállt a szél, és a felhők mozdulatlanul, súlyos fedélként borultak a városra, de így legalább sötétebb és kedvezőbb lesz az éjszaka a szöktetéshez.
1408 A csónak békésen siklott a Cité partjának védelmében, el a perjelség, majd a palota mellett, áthaladtak a Nagy híd malmai között, a királyi kertek, majd a Zsidók szigete mellett, mely kopasz és üres volt: többé nem legelnek itt a bárányok, minden élettől elzárja a földdarabot a félelem és a babona.
1409 Normann Garin tanyája volt az egyik legnépszerűbb, s egyben a Nesle palotához legközelebbi. Olyan savanyú suresnes i bort szolgáltak fel, hogy a fogyasztóknak lúdbőrzött tőle a háta – füveket kevertek hozzá, melyek egy eunuchot is feltámasztottak volna –, de a sör nem volt rosszabb, mint máshol.
1410 A férfi kifelé bökött a fejével. Ebben a pillanatban elviselhetetlen fájdalomról tanúskodó sikoly hasított az éjszakába. Mintha rugó lökné előre, az egyik diák felpattant, és ököllel az asztalra csapott. Olyan sápadt lett, hogy arca szinte összeolvadt a sapkája alól előtűnő szőke boglyával.
1411 Az egész múlt éjjel is ez ment... Látszólag érzéketlenül rendezgetni kezdte a tüzet, de Olivier képtelen volt nyugton maradni: meg akarta mentem a szerencsétlent, akit a Civakodó kínzott. Úgy érezte, belebolondul a gondolatba, hogy Aude is lehet az, a ragyogó szemű, szőke kislány.
1412 Ezután csendben indultak kifelé, és az ajtóban megálltak. Valóban nagyon sötét volt kint. A kocsmából kiszűrődő halvány fényen kívül érve egy percig vakon pislogtak a szemek. A toronnyal szemközti földsávon megállva a lovag és a diák a keskeny, megvilágított ablakra emelték a tekintetüket.
1413 Olivier nem felelt, és miután visszatette kardját a hüvelyébe és foga közé vette a kését, zajtalanul belesiklott a fekete vízbe. Gildas is követni készült, de ebben a pillanatban nyílt a torony ajtaja, s a kicsapó fényben két férfi jelent meg egy zsákba bugyolált testtel.
1414 A katonák, akikkel halkan néhány szót váltottak, érdeklődéssel figyelték a jelenetet. Eközben Olivier elúszott a torony és a párizsi városfal alkotta sarokhoz, és kikapaszkodott a partra. Gildas követte. Rövid suhogás nyomta el mozgásuk enyhe zaját, majd rögtön utána egy másik követte.
1415 Ó, istenem! Olivier t elöntötte a düh, és foglyát félrelökve négyesével szedte a lépcsőfokokat. Megpillantotta a két őrt, akiket lekötött a jelenet, melyet egy félig nyitva hagyott ajtón át figyeltek. Nemcsak nem hallottak semmit, de lándzsáikat is a falnak támasztották, hogy könnyebben mozogjanak.
1416 Lökdösődtek is izgalmukban. Olivier és Gildas villámként csaptak le rájuk. A következő másodpercben az őrök a földre rogytak, lapockáik közé mélyesztett, majd gyorsan kihúzott késsel. A két támadó máris berontott a nagy szobába, mely a hercegnők tragikus szerelmének fészke volt.
1417 Vagy magadtól idejössz, vagy megtudod, mi a szenvedés... Ördögien egyszerű volt a szerencsétlen lányra váró fenyegetés: elég csak meghúzni a csigán átbújtatott kötél végét, és az felemeli a karjait, majd az egész testét, kifacsarva a vállát, melynek izmai és ízületei szétszakadnak.
1418 Fektesd le a másik ágyra, és takard be valamivel... Olivier automataként engedelmeskedett, kioldotta a kötelet, és felemelte az eszméletlen testet. Ahogy keze a lány finom bőrét érintette, remegés futott végig a gerince mentén, olyan édesen, de akkora erővel, hogy egy pillanatra azt hitte, belehal.
1419 Megöli Lajost! Letette Aude ot a párnákra, egy selyemlepedővel betakarta, és megtiltotta kezének, hogy tovább érintse a testét. Annak a vágynak azonban nem tudott ellenállni, hogy megsimogassa szőke, selymes haját: arról is megfeledkezett, hol van, és mi folyik körülötte.
1420 A diákok Gildashoz siettek, segítettek neki takarókba burkolni és a partra vinni Aude ot. Olivier sötét tekintettel hagyta, beérte annyival, hogy összeszedte a lány ruháit, majd elsőként indult meg a lépcsőn... Úgy érezte, a lelke is megfagyott, de nem átázott ruhái miatt.
1421 Mégis lélegzik még: nagyon sok vizet kiköpött. Semmivel sem tudom magához téríteni... Olivier a csónakba dobta a ruhákat, és visszafutott a toronyba, egyetlen pillantás nélkül félrelökve Gildast, aki olyan elragadtatott tekintettel hozta Aude ot, mintha az oltáriszentséget tartaná a kezében.
1422 Segítek. Letérdelt, és gyengéden feltámasztotta az áldozat meztelen vállát. A hóhérok annyi fáradságot sem vettek, hogy legalább egy inget ráadjanak, mielőtt betették a zsákba, és ahogy az ajtóból kiszűrődő halvány fény megvilágította, Olivier láthatta az idős testet borító égésnyomokat.
1423 Rövid habozás után Gildas a csónak másik végébe fektette Aude ot, látva, hogy elöl már van valaki. Elővigyázatosságból eloltották a lépcsőt megvilágító fáklyát, és alig lehetett látni. Jobb volt így, hisz egymás után kijöttek a megszállók, és a torony lába mentén elsiettek a Kis híd felé.
1424 Holnap mindenki rajta nevet a tereken. Ezért kíméltem meg. Viszontlátásra, társam! Ha szüksége van rám, tudja, hol talál... Vállára vette az íját, ráterítette a köpenyét, karon fogta a fiatalembert, aki Bertrade ot gondjaiba vette, és a többiekhez hasonlóan eltűnt a part mentén.
1425 Gildas amilyen kényelmesen csak tudta, elrendezte Aude ot, és ráterítette a ruháját, hogy ne fázzon annyira. Hűvös volt az éjszaka, és mintha egyre hűlt volna. Olivier a holttest felett összezárta a zsák széleit, majd az evezőkhöz ült, meg sem várva, hogy Gildas is elhelyezkedjen.
1426 Kiérdemelte a hálámat. Imádkozni fogok magáért, de ennél többet ne kérjen, és hagyjon sorsunkra! Különben is, lehet, hogy holnap már nem vagyunk itt! Merev, szinte sértő volt a hangja, és látva, hogy a diák elvörösödik felhorkanó haragjában, Olivier a védelmére akart kelni.
1427 Amikor a fiú visszajött, apját a nagy teremben találta a hátsó padon ülve, némán, de egyre sötétebb arccal hallgatva, amint Olivier szinte szóról szóra elismétli a királyi hirdetményt a bűnös hercegnők és szeretőik sorsáról. Ezután mondták fel a szolgálatot Hervé d'Aulnay idegei.
1428 Legalább nem tizedelődött meg a családunk, és bár hamarosan nem lesz miből élnünk, együtt vagyunk. Ezért hálát kell adnunk az Úrnak, ahelyett, hogy felszítjuk a haragját, és halálos bűnnel terheli meg a lelkét. Az ő kezében van a bosszú, és majd ő lecsap, amikor jónak látja.
1429 Évek óta nem látta, és a gondolataiban kislányként élt tovább. Mégis szeretné őt, az érett kor határára ért férfit, akit már hét éve megfosztottak templomos lovagi presztízsétől? Amikor felidézte teljesen felfedett szépsége felkavaró – és gyötrő! – képét, hihetetlennek tűnt.
1430 Nem is beszélve a királyi kastély közelsége jelentette veszélyről... A bujkálóknak le kellett mondaniuk arról, hogy a megszentelt napokon misére menjenek és áldozzanak, és be kellett érniük azzal, hogy az előírt órákban egybegyűlnek és közösen imádkoznak a jobb napokra várva.
1431 Aubin annál is szívesebben vállalta, hogy a remete segítségét kéri, mert a többiekhez hasonlóan ő is arra vágyott, hogy a jótevője illő temetést kapjon. Azonnal útnak is indult, és amikor besötétedett, az élére állt a kis menetnek, mely utolsó útjára kísérte Bertrade ot.
1432 A remete a sír mellett várta őket, melyet délután ásott Aubinnel, két lépésre a barlangtól. Sovány, aszott férfi volt, akinek kócos ősz haja és dús szakálla egy színevesztett, szakadozott, Blandine által ezerszer megvarrt csuhára hullott, mely egykor szerzetesi öltözék lehetett.
1433 Síksági erőd volt, melynek árkait egy folyó tiszta vize táplálja, a közelben egy faluval és egy templommal, de úgy égett, mintha csak fából és vályogból épült volna, akár egy kunyhó, nem pedig nagy faragott kövekből, melyeket egy évszázaddal azelőtt metszettek ki a kőfejtőből.
1434 Bár a külső falak még omladozva tartották magukat, a belső épületekből nem sok maradhatott Nogaret emberei nem fukarkodtak a lőporral, hiszen a pokolból felszálló sűrű fekete füst alatt a nagy torony tetejéből lángok csaptak fel. Messzire hallatszott a tűz heves ropogása.
1435 Amikor a katonák behatoltak a kastélyba, bizonyára az erdőbe menekültek, de most, hogy halálos művük bevégeztével távoztak, a falubeliek visszatértek: örültek, hogy érintetlenül találják kunyhóikat. Csak álltak ott, megbabonázta őket az apokalipszis, melyben összeomlik uraik családja.
1436 Nem parasztlány volt. Magas alakját hosszú fekete köpeny burkolta be, melynek hátraengedett csuklyája nőies, intelligens és erős jellemű arcot fedett fel. Bőre meleg elefántcsontfehér volt, haja barna, vonásai mozgékonyak, s nagy, sötét szemének árnyalatát képtelenség volt kivenni a sötétedésben.
1437 Jöjjenek velem, uraim! Megindult előttük az ösvényen, melyen érkezett, és hamarosan elnyelte őket az erdő sűrűje. Körülbelül egy mérföldet mentek. Marianne haladt az élen, felvetett fejjel, határozott léptekkel, feleslegessé vált lovaglóostorával itt ott megcsapkodva a növényeket.
1438 A Gaucher torony – a kastély – sosem volt impozáns épület: inkább erőteljes udvarház, mint kastély volt, de egykor egészség és prosperitás levegőjét árasztotta, mely mostanra szertefoszlott. Mint Moussyban, itt is a folyó táplálta az árkokat, de mivel sosem tisztították, elzöldült a vize.
1439 Az utolsó végzetesnek bizonyult, de bevallom – tette hozzá hirtelen kegyetlenséggel a hangjában –, hogy megkönnyebbülten lélegeztem fel. A földek és a többi vagyonunk is ráment. A következő tornán biztosan elvesztettük volna még a házat is. Jöjjenek! Azért a konyhában még van mit enni.
1440 Olivier t mégis Valcroze ra emlékeztette, a belőle áradó melegség miatt, és a középpontjában álló asszony miatt. Idősebb volt Barbette nél, de ugyanolyan gömbölyded, ősz hajú és nevetős szemű. Jacotte volt a neve, és tizenöt éves Tiennot fiával ők ketten alkották a ház személyzetét.
1441 A meghitt hangulatba lépve Hervé csakis a gyerekeket látta. Nem ismerte őket, hisz a születésükkor már Aumont lovag favágóközösségében élt, és elszakadt a családtól, de egyetlen pillantás elég volt, hogy felismerje a rokonságukat, hisz bajosabb kicsiket nem is képzelhetett volna.
1442 Olivier és Marianne mosolyogva figyelték a jelenetet, Olivier mosolya azonban hamar lehervadt. A fiatalasszony, ha nem is nyomorgott, szemmel láthatólag nehéz körülmények között élt, bár úgy tűnt, ez nem befolyásolja jellemét. Két gyerek bizonyára nehezen vállalható teher számára.
1443 Nehezen tudnám elképzelni magam, amint magukra hagyom őket az út szélén, vagy elviszem szegényeket egy kolostor kapujához, ahol mindenüktől, még a nevüktől is megfosztanák és a méltatlanság pecsétjével bélyegeznék meg őket. Megalázott, nyomorúságos... és bizonyára rövid élet várna rájuk.
1444 Talán hogy Courtenay nak mutassa, hogy nem annyira nincstelen, mint hiszik, Marianne a díszteremben szolgáltatta fel a vacsorát, ahonnan eltűntek a kárpitok és szőnyegek, csak egy címergyűjtemény maradt, mely a család előkelőségéről tanúskodott, és a kandalló felett egy nagy, kétkezes kard.
1445 Fűszeres nyúlragut szolgáltak fel vaddisznópástétommal – maga Marianne vadászott! –, és a kertben termett cseresznyét. A bor Burgundiából származott, s egykor a nászajándéka részét képezte, melyet azóta is gondosan őrzött. Különös módon leginkább Olivier vel beszélgetett.
1446 Courtenay nem volt beszédes természetű, inkább Marianne beszélt, a családjáról és az életéről kérdezte, mindarról, ami azóta történt vele és Hervével, hogy a Templom összeomlott... Ő is mesélt magáról, nem hivalkodón, csak hogy a vendéglátói kicsivel többet megtudjanak róla.
1447 Soha! Talán vagyonom már nincs, de megvan a szabadságom. Elég ritka kincs ez egy nőnél, és megtanultam becsülni. Ráadásul ha Isten úgy akarja, hogy mostantól én gondoskodjam a gyerekekről, mindent el fogok követni, hogy ne szenvedjenek az őket sújtó tragédiától. Végül pedig.
1448 Valóban világos' volt az ég, tele csillaggal, s olyan lágy kéken ragyogott, mintha már a nyárban jártak volna. Enyhe volt a levegő, és Olivier ahelyett, hogy a szalmába fúrta volna magát, inkább felment az egyik meredek kis lépcsőn, mely a rotondára vezetett, és leült az egyik omladozó kőcsipkéhez.
1449 Elég volt csak elképzelnie saját magát, amint megérkezik az emberi gyűlölet miatt lángokban álló Valcroze falaihoz. Hervé szerette ezt a nemesi lakot, ahol született, annak ellenére, hogy a bátyja rosszindulata miatt inkább az erdő menedékét és a vad életet választotta.
1450 Az évek során egyformák lettek a reakcióink. Erre gondoltam, ahogy elnéztem Moussy parázslását az erdő másik oldalán, és átéreztem a fájdalmadat... a bánatodat. Elképzeltem, mit éreznék, ha Valcroze t érné ugyanez a sors. Azzal a különbséggel, hogy rám nem maradnának védelemre szoruló gyerekek.
1451 Az a Damien báró őrült lehetett, hogy gyakorlatilag nyomorba taszította a feleségét a tornák hiú dicsősége miatt. Mely ráadásul soha nem is érte el. Bármennyire bátor is az özvegy, nem boldogulhat csak egy kölyökkel és két veteránnal, akik nem is tudnának hova menni, ha elküldené őket.
1452 Marianne értelmet ad az életednek, meg kell ragadnod. Ahogy az imént mondtad, a Templomnak vége. Az esküdnek is, hacsak nem akarod megújítani valamelyik kolostorban, ahol nem tudnának mit kezdeni veled. De bocsáss meg, hogy ilyesmiről beszélek. Úgy hiszem, kész vagy ellenállni minden kísértésnek.
1453 Legalább együtt végezzük be az életünket... Olivier szeretetteljesen megérintette a barátja vállát, de nemet intett Mindketten tudatában voltak, hogy oly sokáig közösen futó életük most különválik, és nincs sok remény, hogy viszontlátják egymást, hacsak nem a túlvilágon.
1454 Olivier számára kegyetlenebb volt az elválás, mint bevallotta volna, de semmit sem tehetett ellene. Kettőjük között mostantól ott volt a kisfiú és a kislány szőke fejecskéje, Hervé nyaka köré fonódó kis karja... nekik köszönhetően a barátja kevésbé szenved majd az elválásuk miatt.
1455 A lovag érezte – már előző este óta, bár eddig nem volt tudatában –, hogy a két ember között nagyon szoros kötelék van kialakulóban. Most még nem tudják: Hervé továbbra is a csűrben alszik majd, míg egy nap, egy este vagy egy éjszaka Marianne és ő fel nem mérik az őket egybefonó kapocs erejét.
1456 A Civakodó azonban nem érte be ilyen kevéssel. A hűséges szolgáló, aki oly remekül ékesítette fel a felesége átkozott testét, biztosan szerelme meghitt beavatottja volt. A kínzás pedig folytatódott Aude iszonyattal eltelő szeme előtt, míg az áldozat el nem veszítette eszméletét.
1457 A Civakodó hirtelen sürgősen át akart térni a következő áldozatra, akitől remek szórakozást remélt: a bájos kis Aude ra, akit, ha nem félt volna, hogy Margit panaszra megy a királyhoz, akinek szemében az erőszak megbocsáthatatlan bűn volt, már régen az ágyába rántott volna.
1458 Az ágyára dobathatta volna és kiélhette volna vágyát, de apja hatalmas árnyéka továbbra is ránehezedett, és zavarodott agyában ott élt a félelem, hogy Fülöp valahogy mégis megtudja. Ezért választást kínált Aude nak: vagy Bertrade sorsára jut, vagy önként neki adja magát.
1459 A két másik hercegnő összeomlott a látvány alatt, ő azonban egy pillanatra sem fordította el szép, borotvált fejét, hófehér arcát, melyen nem csorogtak könnyek. Uralkodói tekintete rettegő csendet parancsolt a tömegre, mely máskor mindig készen áll átkozni azt, akit egykor irigyelt.
1460 Nem sokáig tartotta meg; hisz a nagy Fülöp Ágost király elvette tőle, és soha nem alakíttatta át. Csak hatalmas kövek, súlyos gerendák és vasláncok halmaza. A torony szobái mind nyirkos börtöncellák, melyek a nyári melegben talán elviselhetőek, de télen, a hidegben halálosak.
1461 Az édesanyja és Blandine is vele tartott. Előző este Mathieu és a fia útnak indultak Chantillyba. Az építőmester úgy érezte, itt az idő, hogy újra egybegyűjtse az embereit. Imája végeztével a három nő térdet hajtott a remete előtt, aki barlangja küszöbéről megáldotta őket, és visszaindultak a házba.
1462 A fia montreuil i házában bizonyára az volt, de most már nem sokat ér. Mathieu szökésben van, és maguk ide mertek menekülni, az én házamba, hisz a nagynéném nincs többé! És még van mersze megkérdezni, mit keresek itt? Birtokba veszem, ami az enyém, ez minden! – ugatta a férfi.
1463 Amikor a testet követeltem, gúnyos nevetéssel közölte, hogy a herceg emberei elintézték a temetést. Aztán előhozatott egy zsák öreg holmit – az újakat biztosan kiválogatták közülük –, és a kezembe nyomta azzal, hogy ez Bertrade hagyatéka, érjem be ennyivel, és fogjam be a szám, ha nem akarok bajt.
1464 Annál is inkább, mert gondosan nem egyedül megyek majd! Viszlát holnap! Nevetséges intéssel megindult a ház kapuja felé, melyet az erdőből visszajövet a három nő nem csukott be, de nem tudott kilépni rajta: egy poros, piszkos férfi magasodott előtte, akinek látványára felcsuklott.
1465 Legalább a nyugodt élethez való joguk maradjon meg! Enyhén megnyomott minden szót, és tekintetét mélyen a lány kétségbeesett szemébe fúrta, hogy az jól megértse a szándékát: a faluban mostanáig senki sem tudta, hogy férfiak is vannak itt, és szerencse, hogy Mathieu és a fia ma nem mutatkoztak.
1466 Megértve, hogy a vallomás határára sodródott, Aude fülig pirult, hirtelen elszégyellte magát a szeméremmel és visszafogottsággal ellentétes viselkedése miatt, melyért a férfi akár meg is vetheti, őt, a nép leányát, aki egy lovagra, egy templomosra merte vetni a szemét..
1467 A gondolatra, hogy mit akart tenni a hájas disznó a csodálatos szépséggel, ismét az agyába tolult a vér, és legszívesebben itt helyben megölte volna! Olyan egyszerű lenne! Csakhogy sosem lenne képes hidegvérrel megölni egy tehetetlen embert, bármennyire gyűlöletes legyen is.
1468 A gondolatra, hogy a csodálatos test kiszolgáltatva hever a... Olivier összerezzent, megpróbált visszatalálni az imához, mely különös módon félrecsúszott, érezte, hogy szégyen uralkodik el rajta, és egy Ave Mariával próbálta segítségül hívni minden szűz anyját. A gyógyszernek nem maradt ideje hatni.
1469 Imbert rémülettől elkerekedett szemét forgatva nehézkesen bólintott, szinte megfojtotta a félelem, s átkozta magában az ostoba ötletet, hogy Passiacumiba siet és haladéktalanul birtokba veszi a néhai Bertrade vagyonát! Várhatott volna, és eljárhatott volna a közjegyzőn keresztül, ahogyan azt kell.
1470 Mint a hercegnő többi szolgálóját, Bertrade asszonyt is, miután Lajos herceg megkínozta a Nesle palotában, zsákba tették és beledobták a folyóba. Az unokahúgára, egy tiszta fiatal lányra, aki balszerencséjére nagyon szép, majdnem ugyanez a sors várt. Rá azért, mert visszautasította a herceg ágyát.
1471 Mivel az asszonyok visszautasították, azt ígérte, hogy erővel tér vissza, hogy a cselédeivé tegye őket, és az ifjú hölgyön élje ki aljas ösztöneit. Felséged bölcsen eltörölte a jobbágyságot, és mivel nem Rómában vagyunk, egyetlen polgárnak sincs joga szégyenletes szolgaságba taszítani embertársait.
1472 Aztán jöjjön vissza! A rőföst durván felemelték és elvonszolták, mint egy morgó macskát. A távozása után a király mintha megfeledkezett volna Olivier ről. Ismét kifelé nézett a templomtoronyra, ahol angelusra harangoztak. Keresztet vetett, és bizonyára imába merült az elnyúló csendben.
1473 Megérkeztünk – tette hozzá, és egy katonával kinyittatta egy rosszul megvilágított kis helyiség alacsony ajtaját, amelyben egy pad és a padlóba vájt lyuk volt, de nem voltak láncok. Minden nagyon poros volt, de száraz, és a legtöbb börtönnel ellentétben ürüléknek vagy mocsoknak nyoma sem látszott.
1474 Az irat megerősítette Aude öröklési jogát néhai nagynénje birtoka felett, és megtiltotta, hogy bárki szembeszegüljön a döntéssel, vagy perben próbálja megtámadni. Aznap éjjel senki sem aludt a gyümölcsös közepén álló házban. Mathieu és a fia még nem tértek vissza, így el sem kellett rejteni őket.
1475 A legrosszabbra készült, a bizonyára kegyetlen, de gyors sorsra, imádkozott, és nemcsak igyekezett derűsen elbúcsúzni a kevéstől, amit maga mögött hagy, de vigaszt is merített a gondolatból, hogy hamarosan csatlakozhat a túlvilágon szeretett szüleihez és Clément de Salerne hez.
1476 Most pedig itt hagyták, elfeledve egy cellában, amikor olyan egyszerű lett volna kivégezni! Végül arra a gondolatra jutott, hogy a hosszas várakozásnak az a célja, hogy lassan felemésszék a bátorságát, hisz semmi sem rosszabb a bizonytalanságnál egy hozzá hasonló jellemű férfi számára.
1477 Szép Fülöp nem az a király, aki felmentené. Az a tudat volt az egyetlen vigasza, hogy a börtönétől egy kőhajításnyira Aude, az anyja, a nagyanyja és a jó Margot mostantól békében élhetnek, védve minden hivatalos zaklatástól és Bertrade unokaöccsének aljas, gyilkos indulataitól.
1478 Hogyan vegye fel ismét a munkát francia földön, amikor megesküdött, hogy nem dolgozik itt többé katedrálison? Erre a társa azzal vágott vissza, hogy nem is katedrálisról van szó, és inkább az erszénye mélyére kellene néznie, és arra gondolnia, hogy etetnie kell a családját.
1479 Nem szeret már minket? A rá vetett pillantásból Juliane megértette, hogy a férje bezárult minden érvelés előtt, vak, süket és mániákus gyűlölet él benne, s már nem ugyanaz az ember. Valami megtört benne, talán a tétlenség hosszú napjai alatt, valami, amit a zöld viaszpecsét most felélesztett.
1480 A saját életével azt tesz, amit akar, bár Istené a végső szó, és a törvényei határokat szabnak, de a családja sorsáról nem rendelkezhet. Az asszonyaink megérdemlik ezt a menedéket, mely drága nagynénénktől ered... Mathieu tett egy mozdulatot, hogy félrelökje a fiát, mely azonban félbemaradt.
1481 Beérték annyival, hogy bebörtönözték és itt hagyták, pedig könnyű lett volna azon nyomban kivégezni, vagy elvinni a Chátelet be, mint Imbert t, hogy bíróság elé állítsák. Talán egyszerűen itt felejtik. Egyébként sincs időm semmilyen próbálkozásra: hajnalban útnak indulok apánkkal.
1482 A káplán jelentette be neki körülbelül egy órával azután, hogy a király kastélyba érkezésére hatalmas felfordulás támadt. Szemmel láthatólag nem tetszett neki a küldetés. Annál is kevésbé, mert felébresztette a lelkiismeret furdalását, amiért soha nem látogatta meg a foglyot.
1483 Úgy értettem, itt, a földi világban egy király élet és halál ura az alattvalói felett. Úgy tűnik, a felségünk sokáig elmélkedett, és komoly megfontolás után döntött. Ezért holnap reggel kivégzik a kastély udvarán... máglyán! A szónak sikerült áttörnie Olivier páncélját, mely a magányban burkolta be.
1484 A pap most először segédkezett halálraítélt mellett, és a férfira váró sors felkavarta. Becsületes, egyszerű ember volt, aki ebben a kis királyi kastélyban, mely egyáltalán nem is annak festett, éveken át távol maradhatott a nagy drámától, mely maga alá temette a Templomot.
1485 Elviselhetetlen lett volna, hogy Aude szeme láttára égjen hamuvá, miközben talán képtelen visszafojtani fájdalmas kiáltásait: nem akarta, hogy a lány ezt az utolsó képet őrizze róla. Arról nem is beszélve, hogy esetleg megpróbálna a segítségére sietni. Hisz Bertrade azt mondta, szereti.
1486 Elképzelte, amint a király lábához veti magát, kegyelemért könyörög, és önmagát is veszélybe sodorja. Ebben a pillanatban pedig, amikor Olivier semmit sem várhatott többé az emberektől, végre bevallotta magának az igazságot: félelmetes erejű szenvedéllyel szerette a lányt.
1487 A szépséges kép, melyben lelkük egybeforrva repült az örökkévalóság felé, gyógyírként hatott. A csodálatos test, melynek emléke ott élt benne, rémisztő vágyat ébresztett benne. Meggyónta a papnak, aki feloldozta, de a szavak egyszerű kimondása is csak tovább szította a tüzet.
1488 Bátorsága ellenére nem sokat aludt aznap éjjel. Senki, legyen bármennyire vitéz is, nem nézhet remegés nélkül a tűzhalál elé. Erősen imádkozott. Leginkább azért, hogy a viselkedése a nagymesterét kövesse. Ő azonban senkit nem fog megátkozni. Ez lesz az egyetlen különbség.
1489 Megjött az ősz, gyorsan eltelt az idő. Mostanra pedig egyáltalán nem maradt számára több belőle. Amikor megérkezett Sidoine atya az ostyával és egy fiatal pappal, akinek csengőjére mindenki térdet hajtott előttük, Olivier is térdre ereszkedett, és őszinte átéléssel áldozott.
1490 Hónapok óta nem vette már magához Krisztus testét! A Templomban csak évente háromszor áldoztak, de az utolsó alkalom nagyon régen volt már, és az elítélt erőt merített az ostyából. Azután bejöttek a katonák, akik kísérik majd. Levetette ruháit, csak az ingét és a harisnyáját tartotta magán.
1491 Térdet hajtott, de rögtön fel is emelkedett, és merészen Fülöp mozdulatlan szemébe nézett. Hogyan remélhette, hogy a pápa és Nogaret halála elnézésre indítja a hatalom megtestesült szobrát? Most rádöbbent, hogy szó sincs ilyesmiről, és a férfi kegyetlensége érintetlenül megmaradt.
1492 Találkozott a tekintetük, és az elítélt egy könnycseppet látott a kapitány szemében. Sidoine atya nyíltan sírt, és dadogva szavalta a haldoklók imáit, miközben a várúr idegesen rágcsálta a bajuszát. A kivégző a máglyán felsegítette Olivier t a deszkára, és odakötözte a póznához.
1493 Az ég felé emelte a tekintetét, hogy az arcán érezze a friss levegőt. Szinte beledermedt az erőfeszítésbe, hogy uralkodjon félelmén. Kétségbeesetten imádkozott Istenhez és Szűz Máriához, hogy segítsék szépen meghalni. Amikor látta, hogy a hóhér a fáklyáját közelíti lehunyta a szemét.
1494 Letérdeltette az öreg lovagot, és hamis hangon belefogott egy vidám Te Deumba, melyhez a jelenlévők igyekeztek csatlakozni, annak mértékében, mennyire ismerték a hosszú hálaadó imát. Egyedül Olivier tudta végig követni. Végül visszavitték a börtönébe, hogy ott várja meg az események alakulását.
1495 Szeretett volna megmosakodni, ám ez szemmel láthatólag nem szerepelt a közeljövő programjában. Ellenben befalta a kenyeret és a fűszeres bárányt, melyet Legris hozott be egy kancsó suresnes i borral, melyet szinte lélegzetvétel nélkül felhajtott, ő, aki máskor oly mértékletes volt.
1496 Ott jogában áll a gróf szolgálatába állni, aki egyben Nápoly királya is... ám nem feledkezhet meg róla, hogy ha ellentét alakulna ki közte és a francia király között, bár közeli rokonok, maga soha nem harcolhat ez utóbbi ellen. Végül, ha véletlenül a Templom maradványaira bukkanna.
1497 Együtt haladtak lefelé a barbakán boltíve alatt. Az udvarról már eltűnt a kivégzés minden baljóslatú eszköze. Olivier megölelte a még mindig meghatott Sidoine atyát, köszönetet mondott Legris nek, aki nagyon emberséges foglára volt, majd kilépett a hídra, és boldogan belélegezte a friss levegőt.
1498 Azt hiszem, kedvelte őket... Alain de Pareilles búcsút intett és visszament a kastélyba, a kiszabadult fogoly pedig megindult a domboldalban a folyó felé. Addig követi majd a partot, míg nem talál egy átkelőt vagy egy révészt, aki átviszi a túlpartra, hisz Párizs hídjait nem veheti igénybe.
1499 Előbb azonban úgy döntött, elbúcsúzik a passiacumi hölgyektől, és megnyugtatja őket sorsa felől. Különösen egyiküket! Kegyetlen volt a gondolat, hogy nem látja többé, de legalább magával vihet róla egy utolsó képet, melyet a szíve mélyén őriz majd... Őt látta meg elsőként.
1500 Végre itt van! Margot volt az, egy kosár körtével tért vissza a gyümölcsösből, és ahogy meglátta, kezéből mindent kiejtve szaladt a házba, és Juliane ért kiáltozott. Aude felpattant. A férfi is hátrafordult, és a vendég így nem láthatta, hogy a lány arcát határtalan boldogság ragyogja be.
1501 Alig valamivel azután, hogy megszabadult a borzalmas halálból, és annyi erőfeszítést tett, hogy az örökkévalóság szépségei felé forduljon, hirtelen hozzá méltatlan szintre süllyedt vissza a földön. Nincs joga szeretni ezt a lányt, s még kevésbé beleszólni az életbe, melyet választott magának.
1502 Azt remélte, hogy a végső búcsúzás előtt néhány percnyi derű és szeretet lesz osztályrésze, mely az iránta érzett aggodalomból táplálkozik, s melyet balzsamként vihet magával, hogy az eljövendő életben átmelengesse a szívét. Aude ot azonban meghitt beszélgetésben találta Gildasszal.
1503 Juliane csak azért ugrott olyan boldogan a nyakába, mert Mathilde jóslata teljesült, és rá számítanak, hogy észre téríti Mathieu t. Szomorú, de úgy kell elfogadni az eseményeket, ahogy jönnek: ebben a házban csak átutazó volt, akinek segítettek, és akinek még törlesztendő számlája van.
1504 Egyébként... Odakint kis harang hangja hallatszott: megérkezett az argenteuil i pap az oltáriszentséggel, s bizonyára egy ministráns kísérte. Olivier éppen ebben a pillanatban ment le, és látta, hogy a pap belép a házba, kezében hozva az ibolyaszín kendővel letakart szentséget.
1505 A fiatalember éppen akkor ért a kertbe, amikor Olivier bement egykori lakhelyére, és mivel nem mert utána menni, inkább kint várakozott. Nem tartott sokáig: négy vagy öt perc elteltével Olivier előjött, vállán egy zsákkal, melybe váltás ruháit csomagolta, melyeket kimosva, kivasalva talált.
1506 Olivier kimerülten felsóhajtott, letette a zsákját, és katapultként lendült előre az ökle Gildas álla felé, aki egyetlen nyögés nélkül összerogyott a vöröslő fűben. Ezután Sancie fia újra felvette a zsákját, és hátra sem nézve folytatta az útját. Hirtelen sokkal jobban érezte magát.
1507 A két folyó közé ékelődve, melyek felett egy szép híd ívelt át, a kisváros nyüzsgő képet mutatott malmaival, melyek lapátjait vagy a szél forgatta, vagy a víz sodrása, hajói pedig Párizsba vitték a lisztet és az egyéb helyi termékeket. A tornyokból angelusra hívó lágy harangszó hallatszott.
1508 Ahogy haladt előre, egyre csendesedett az utca forgataga, az élet a házak belsejében folytatódott, ahol az esti étkezéshez készülődtek. Becsukódtak az ablaktáblák, és egy taverna előtt beszélgető három férfit, valamint egy csuprot cipelő gyereket leszámítva senkivel sem találkozott.
1509 Csak egy biccentéssel felelt egykori kőfaragója köszöntésére, és intett, hogy kísérje el az előző esti kunyhóba, de nem kínálta hellyel. Maga is állva maradt, az asztalnak támaszkodott csálén összefont karral, jobb kezével támasztva sebesült vállát, mely még mindig fájt.
1510 Egykor oly telt, oly fenséges arca ezernyi ráncba mélyült, mint a patakok vájta hegyoldal. A száj határozott vonala keserű kifejezést öltött, és a szinte teljesen megőszült szemöldök alatt a szemében furcsa, egyszerre zavart és elrévedő fény csillogott, melyet sosem láttak azelőtt.
1511 Kelemen pápát azonban bíborosok vették körül, akik mind potenciális ellenségek voltak, Nogaret pedig, akit mindenki gyűlölt, polgárként élt. A király, akit Reimsben koronáztak meg, aki az Úr felkentje, más eset. Valakinek testestül lelkestül a vesztének kell szentelnie magát.
1512 Gyorsabban gyalogolt, mint valaha, annyira sietett elvégezni a küldetését és visszatérni a törvényesség útjára. Ahelyett, hogy elnehezítette volna, szárnyakat adott a lelkiismerete súlya. Száraz maradt az idő, és alig volt piszkosabb, mint Corbeil be érkeztekor, amikor elérte Gros Moulu kocsmáját.
1513 Szükségem van a segítségére. Nagyon hideg volt a manzárdban, hisz a tűzvésztől való félelem lehetetlenné tette a fűtést, és a helyiségben áporodott volt a levegő. Montou kinyitotta az ablakot, mielőtt visszarogyott volna a szalmazsákjára, azután intett a vendégének, hogy üljön le ő is.
1514 A városka mellett a felesége kérésére néhány éve megalapította a Montcel apátságot, melyet a klarisszák kezelnek, és természetesen építtetett mellé egy kis kastélyt, közel Cour Basse hoz, Philippe de Beaumanoir, az egyik legmegbecsültebb tanácsadójának, szinte barátjának otthonához.
1515 Tehát, barátom, nyugodtan visszamehet a szegény Mathieu höz. Hiába vár, és ha valakinek valóra kell váltania a nagymester akaratát, nem ő lesz az! A Courtenay mellkasából felszakadó megkönnyebbült sóhaj a tetőt is majdnem elsöpörte. Ez a szokatlan férfi megnyerte teljes bizalmát.
1516 Ezzel beburkolózott nagy fekete köpenyébe, formátlan kalapot nyomott a fejébe, és távozott. Nem vitte magával az íjat, melyet oly remekül kezelt, és melyről Olivier lefekvés előtt meggyőződött, hogy még mindig a helyén van. Ezután elnyúlt a szalmazsákon, és azonnal elaludt.
1517 Az ablakon át szemügyre vette az eget, mely viszonylag tisztának tetszett, majd egy pillanatig habozott, hogy mit tegyen. Kipihente magát, és alig várta, hogy indulhasson, és a nyitás után azonnal átlépje a városkaput. A vendéglátója azonban azt mondta, visszajön elbúcsúzni tőle.
1518 A Kis híd felé tartva, melyen a bal partra igyekezett, Olivier megpróbálta kielemezni magában, miért mondta, hogy az év végéig Corbeil ben marad, amikor előző este, miután megnyugodott, hogy a király nem megy Fontainebleau ba, elhatározta, hogy rögtön továbbindul Valcroze ba.
1519 Mathieu mester biztosan találkozott valakivel onnan, aki elmondta neki. Nem vagyunk messze, és a fővárosba szállító hajók... Olivier elhallgatott. Igen, csakis erről lehetett szó! Az uszályok, melyek szinte mindennap leúsztak a Szajnán, vissza is jöttek, erős lovak vontatták őket felfelé.
1520 Együtt kimentek a rakpartra, és több embert is megkérdeztek. Mathieu t mindenki ismerte erős felépítésével, szinte béna bal kezével és öreg oroszlánra emlékeztető fejével. A megkérdezettek egyike sem látta azonban, és sem előző nap, sem aznap reggel nem érkezett uszály a folyón.
1521 Még ha senki nem is vette észre, Mathieu mester biztosan találkozott valami szószátyárral. Tekintete eközben Courtenay ra szegeződött, nyíltan jelezve, hogy szerinte őt illeti a feladat. Ő maga nem hagyhatta el az építkezést, melynek működése a mester távollétében az ő felelőssége volt.
1522 A következő történt: az erdőben vadászott, és szokása szerint félrevonult a kutyáival. A hajtók hirtelen üvöltést hallottak, és odafutottak. A földön találták a királyt a lova mellett. Hideg volt aznap reggel, fehér dér borította a földet, a fákon pedig már nem voltak levelek.
1523 Amikor rátaláltak Fülöpre, a vadászok egy távolodó, hatalmas szarvast láttak, melynek az agancsába egy kereszt alakú ág akadt, és a halvány napsütésben megcsillant ez a kereszt. Annyira megrémültek, hogy eszükbe sem jutott üldözőbe venni az állatot. Különben is volt jobb dolguk.
1524 Minél előbb meg akarták tenni a nyolc mérföldes távolságot. Célja eléréséhez a hazugságtól sem riadt vissza: azt mondta, hogy az édesapja hetek óta borzalmas fejfájástól szenved. A gyógyulás reményében elment Melunbe, hogy Szent Aspaishoz, a fájdalmak szakértőjéhez imádkozzon.
1525 A nagy biére i erdőben megbúvó Fontainebleau kis falu volt a Saint Saturnin kápolna körül, mely ahhoz a királyi birtokhoz tartozott, mely alig egy évszázaddal azelőtt még csak egyszerű vadásztalálkahely volt, s melyet Szent Lajos építtetett át közepes méretű és jelentőségű kastéllyá.
1526 Azzal a meggyőződéssel érkezett ide, hogy a király a kastélyban van. Hiába bizonygattuk neki, hogy nincs itt, és azt sem tudjuk, eljön e, mint szokott, mert előrehaladott már az évszak, nem akarta elhinni. Sőt, azt állítja, hogy hamarosan megjön, és mint egy beteg farkas, ólálkodik a kastély körül.
1527 Mathieu megnyugodni látszott. Elfogadhatóan udvariasnak mutatkozott a fia kísérőivel, nem sokat beszélt a vacsora alatt, és alighogy az étkezés végére értek, tiltakozás nélkül hagyta, hogy az ágyához kísérjék. Hirtelen nagyon fáradtnak látszott, és amint lefeküdt, már aludt is.
1528 Nem látta, hogy a Fülöpöt támogatók gyengéden lesegítik a királyt a nyeregből és a gyaloghintóba ültetik, melyet az apródok intenek oda... Körülötte kör nyílt. Nézték a vérző, mozdulatlan és nyomorúságos testet, mely fölé a gárdakapitány hajolt, miután besegítette a királyt a párnákra.
1529 A fia és Olivier beburkolták köpenyébe, nem törődve a továbbra is csorgó vérrel, majd felfektették a jószág hátára, és két oldalról megtámasztották, nehogy leessen... A csúf, szürkéssárga ég újabb havazást ígért. Csendben el is eredt a hó, ahogy újra megindultak az ösvényen.
1530 Gyalog mentek, mint a zarándokok, és bár eleinte nem azok voltak, útközben lassan azzá alakultak. Felébredt és felszínre tört bennük a régóta mélyen eltemetett templomos örökség, különösen a Szűz Mária iránti rajongás, akinek a piros keresztes lovagok szentelték magukat.
1531 Elkerülték az egykori templomos helyeket, különösen azokat, amelyeket most az ispotályosok tartottak kézben. Talán mert nem titkolták, mik voltak egykor, és nem kértek volna hajdani riválisaik leereszkedő szánalmából. Fülöp úti engedélyét nem kellett használniuk, csak emlékként őrizték meg.
1532 Mégis imádkoztak a furcsa, összetett, megfejthetetlen lélekért, akit Franciaország szeretete és az emberek megvetése vezérelt. Amikor Lyon után lefelé indultak a Rhone völgyében, az eddig keményen hideg idő kegyesebbre fordult. Vadonatúj nap ragyogott a felhők nélküli égen.
1533 A Templom sem fektetett túlzott hangsúlyt a fürdésre, mióta pedig erőszakkal eltávolították, Montou mindig abból az elvből indult ki, hogy a kosz melegen tart, különösen télen. Clunyi betegsége alatt az ápoló szerzetes rendszeresen megmosta az arcát és a kezét, de messzebbre nem merészkedett.
1534 Hideg, de frissítő volt a víz, nem is időzött benne sokáig, és bár kénytelen volt mosás után kiáltó ruháit visszavenni, sokkal jobban érezte magát, ahogy továbbindultak. Leginkább arra vágyott, hogy a folyóban hagyja lelke és teste minden mocskát, és újként érkezzen meg szülőföldjére.
1535 Olivier mégis hiába ismételgette magában, hogy jobb így: mélységesen szenvedett. Ahogy szaporodtak a megtett mérföldek, Aude egyre távolibb lett, és talán ez lassította le hazatérő lendületét. Előfordult, hogy legszívesebben visszafordult volna, hogy adott szavát megszegve visszamenjen hozzá.
1536 A tettlegességet sem nélkülöző, hatalmas vita kerekedett a Marigny hívek és – ellenzők között, s ez utóbbiak természetesen a többieknél erőszakosabban léptek fel. Mindenki rendezni akarta a számláját, és a balsors úgy akarta, hogy utazóink is belekeveredjenek a nézeteltérésbe.
1537 Ahogy az gyakran előfordul, ha az ember egyik táborhoz sem tartozik, mindkét fél rájuk rontott. Ahogy illik, megszokott erejükkel védekeztek, de mivel a csetepaté a piacon zajlott, Olivier megcsúszott egy szemétdarabon, nekiesett egy hentes tőkéjének... és eltörte az egyik lábát.
1538 Ezzel kivívta egy bizonyos Candelle, egy Orange kapu közeli bognár együttérzését, akinek isten tudja, miért, meggyőződése volt, hogy a sebesült ugyanazért az ügyért verekedett, mint ő, ezért hazavitte a házába, és ápolást biztosított számára... a szomszédos kerületből elhívott egy zsidó orvost.
1539 Ügyes gyógyító volt. Sínekkel és vízbe, majd lisztbe mártott kötésekkel rögzítette a sérült végtagot, melyek kiszáradva megkeményedtek és megfelelő tartást biztosítottak. A hosszú évek óta özvegy, gyermektelen Candelle egyedül élt egy öreg cseléd társaságában, aki a háztartást vezette.
1540 Végül elérték a smaragdszín folyót, melynek kanyarulatát levágták. Jött egy másik híd, egy másik ösvény, és Olivier reménykedő szeme előtt végre feltűnt Valcroze. Valcroze, ahol a vezértornyon a bal kanyaros Courtenay címer olvadt egybe a Signes család madaraival és a helyi uraságok keresztjével.
1541 Nézd csak! Valóban, Renaud is a fia elé sietett, egyik kezével egy botra támaszkodva, oldalán egy hozzá hasonlóan fekete ruhát viselő fiatal lánnyal, egy fiatal, szőke lánnyal, akinek látványára Olivier nek elakadt a szívverése: azt hitte, délibábot lát. Az nem lehet...
1542 Ott hatoltunk be, hogy hátba támadjuk a megszállókat. Csata kerekedett. A kövér rőfös nem volt nagy harcos, de erőt adott neki a gonoszsága. Miközben verekedtünk, el akart szökni, és magával akarta vinni a húgomat. Ezt látva az anyám rávetette magát, hogy megakadályozza.
1543 Nemcsak sajnálatot nem érzett már, de furcsa szabadságérzés tört rá, melybe remény vegyült. Isten útmutatását lássa Mathieu gyermekeinek jelenlétében... vagy csak újabb, minden eddiginél kegyetlenebb kísértést? Aznap este elalvás előtt hosszan imádkozott a megvilágosodásért.
1544 Olivier hátrafordult, keresett valakit, akitől megkérdezhette, mióta áll így a torony, és meglátta az apját. Erős botjára támaszkodva Renaud odament a fiához. Nem járt nehezebben, mint utolsó találkozásukkor, és Olivier, ahogy elnézte, mélységesen csodálta. Hány éves is?.
1545 A többi hang hamar elült. Csak az a nem is emberi üvöltés maradt, melyet átkok tarkítottak, majd nyögéssé csendesült, míg egy örökkévalóság után végleg elült... valóban az lehetett annak, aki végigszenvedte: egy óra telt el, mire visszatért a csend, és a falak végképp leomlottak.
1546 Azután újjáépítjük a tornyot. Ismét védetté kell tenni a kandallót, hisz nem tudhatjuk, működik e még a szerkezete. Ha igen, le kell rombolni, hogy örökre elzárjuk az utat a frigyládához, nehogy bárhogyan felszínre kerülhessen. És amikor kiűztük a rosszat, Anselme atya megáldja a munkánkat.
1547 Montou arca megfejthetetlen volt, ahogy hallgatta, és amikor a végére ért, egyetlen szót sem szólt. Egyszerűen csak odament a romokhoz, és alaposan szemügyre vette őket. Olivier néhány percig tiszteletben tartotta az elmélkedését, majd odament hozzá. Pierre visszafordult könnyek csorogtak az arcán.
1548 A látvány damaszkuszi útként hatott Montou ra: térdre rogyott, és hosszú percekig sző nélkül hajlongott, mielőtt felment volna a kápolnába, ahol egykor Sancie kérte Szűz Máriát, hogy ne engedje templomosnak a fiát. Olivier az egész zarándoklat alatt az édesanyjára gondolt.
1549 Semmit sem sejtett abból, ami lejátszódott a mesés íjászban, aki szóra mert bírni egy katedrálist, és a törés csak akkor vált nyilvánvalóvá, amikor visszaindulni készültek. Pierre de Montou be akart költözni a kolostorba, mely felett a Keletről mesélő csillag ragyogott.
1550 A kastélyba visszafelé tartva szinte futott, mintha szárnyai nőttek volna, annyira várta, hogy viszontlássa a lányt, beszéljen vele, és végre meghódítsa! Úgy érkezett Valcroze ba, akár a paradicsomba, és azonnal az apját kereste. A fegyverteremben ülve találta, szemmel láthatólag gondterhelten.
1551 Este pedig hölgyek susogó hada kísérte nászi ágyába Mathieu de Montreuil lányát... d'Esparron úrnő nem volt köztük. Egy évvel később újjáépült a villám sújtotta torony. A romok alatt három másik ember maradványai mellett találtak egy elszenesedett, de ép és felismerhető holttestet.
1552 Körülbelül húsz évvel. Persze, Nyina hangja sem felel meg egészen a korának – legalább öt évvel fiatalabb... Ha valakit nem ismersz, nem is könnyű pusztán a hangjából a korára következtetni. A hang néha hamarabb öregszik, mint a gazdája, más esetben sokáig fiatalabb marad.
1553 Furcsa – gondoltam ha ennek a nőnek a hangját régen, mondjuk tíz évvel ezelőtt vették szalagra, és tegyük fel, hogy ez a nő most szomorú, vagy egyedül ül otthon, és unatkozik, fogja magát, feltárcsázza a 100 ast, hallhatja a saját hangját, a fiatalt, a tíz évvel ezelőttit.
1554 Amikor Sztálin haláláról beszéltem, ismét bizalmatlanná vált. De Jurij Gagarinról és az átépült Arbat városrészről is szólhattam; sikerült újra bizalmat keltenem benne. Kis híján megnevettettem, mikor elmeséltem, hogy a nők trapéznadrágot és rövid szoknyát fognak hordani.
1555 A valóság elmosódott. Nyina, a kislány és Vagyim, a kisfiú ültek a díványon, rám figyeltek. De ördögien éhesek voltak. Vagyim még pocsékabbul állt, mint Nyina, mert a kenyérjegyét is elveszítette. Hónap végéig egyetlen jegyük van, anyjának és neki, egyetlen munkásjegyük.
1556 És elmondtam, hogyan kell az árkádok alatt bejutni az udvarba, és ott van az udvar mélyén a pince, ráccsal elkerítve, és ha most 42 október közepe van, akkor a pincében egész biztosan ott hever a kenyéijegy. Mert mi ott fociztunk az udvarban, és én ezt a jegyet ott veszítettem el.
1557 Másnap reggel anyámhoz mentem, hogy rendbe rakjam a kamrát. Három éve ígérgettem, most végre sort kerítettem erre is. Anyám semmit sem dob ki, amiről azt hiszi, egyszer még szükség lehet rá. Vagy másfél órát turkáltam régi újságok, tankönyvek meg a Nyiva folyóirat mellékletei közt.
1558 Olyat kerestem, amiről tudnom kellett, hogy nincs. De hiszem, hogy tíz tökéletesen normális ember közül legalább egy ugyanezt tette volna a helyemben. Hát elmentem a Szivcevoj közbe. Az új lakók semmit sem tudtak Florovékról; azt sem, hogy lakott e itt valaha ilyen nevű család.
1559 Találtam egy könyvelő nénit, aki emlékezett Florovékra, és kiböngészte nekem a nyilvántartás minden idevágó adatát. Mire az új lakótelepre értem, besötétedett. A panelházak közt forgószél söpört. Az emeletes áruházban – olyan, mint a többi – mélyhűtött francia csirkét árultak.
1560 A víz felől sűrűnek, sötétnek, végtelennek tetszik az erdő, de közelebbről nézve kiderül, hogy nem is annyira járhatatlan, ösvények és utak szelik át, amelyek, mivel a talajt homok borítja, eső után is szárazak. Az egyik út, ahogy elhagyja az erdőt, a rozsföldön át a vízparthoz vezet.
1561 Morogva szedik össze az eldobált szemetet, konzervdobozokat, miegyebet, szidják a barbárokat, akik meggyalázzák a szűz természetet; mikor aztán eltávoznak, ők is zavartalanul otthagyják a saját kiürült dobozaikat meg a felgyülemlett hulladékot. Esténként tábortüzek gyúlnak, készül a tea.
1562 A félkarú erdész levetette tölgyfaleveles sujtással díszített kincstári zekéjét, lehúzta nadrágját, csizmáját, és máris a vízben gázolt óvatosan, nehogy üvegbe, éles kőbe találjon lépni. Amikor derekáig ért a víz, megállt, mély lélegzetet vett és elmerült. Oldalazva úszott, félkarosan.
1563 Ha a mosogatást befejezte, és az erdész még a vízben volt, Nagyezsda egy kőre ült, ott várta a férfit. Nézte a vizet, a túlparton gyújtott tábortüzek fényeit és erről, nem tudni, miért, egy nagyváros kivilágított utcája jutott eszébe; ilyenkor szeretett volna elutazni Moszkvába, Leningrádba.
1564 Amikor észrevette, hogy az erdész kifelé igyekszik, elébe ment, míg térdéig nem ért a víz, így nyújtotta oda neki az üres vödröket; az erdész pedig visszalépkedett oda, ahol a víz mélyebb és tisztább, ott merített a folyóból. Ha turista volt a közelben, az erdész magára terítette zekéjét.
1565 A víztől a házig egyenes, jól kitaposott út vezetett a magas fenyőfák fent rózsaszínű, lefelé sötétedő törzseinek sorfala között; a fák alatt szürkülő tűlevelek rétegein gomba nőtt és áfonyabokor. Az erdész nem szerette a gombát, nem is szedett. De Olenyka sokszor gyűjtögette.
1566 Azelőtt az erdész ritkán látta az öccsét és a családot. De mikor Nyikolajt eltemették, és jött a nyár, Tyimofej meglátogatta sógornőjét a városban, és meghívta a kicsivel az erdőbe. Tudta, hogy Nagyezsda kórházi ápolónő, rokonok nélkül él, és pénzzel sincs valami jói eleresztve.
1567 Nagyezsda ettől fogva minden nyáron levitte a leánykát Tyimofej bácsihoz, és otthagyta egy hónapig vagy tovább, maga pedig hét végén járt ki hozzájuk. Ilyenkor rendet csinált, kisöpörte, felmosta a házat, igyekezett hasznossá tenni magát; Tyimofej persze nem fogadott el pénzt a kislány után.
1568 Hogy az asszony, ahelyett hogy pihenne, tesz vesz, munkálkodik a házban, Tyimofejt bosszantotta is, de meg is hatotta. Augusztus vége volt. Az idő elromlott, éjjel már hideg és nedvesség terjengett, mintha a pincéből bújna elő, vagy a tengerről szállana ide. A turisták eltűntek.
1569 Nagyezsda tehát az utolsó éjszakát töltötte sógora házában, tavaszig. Lehet, hogy az erdész november elején még bemegy Kaljazinba az ünnepekre, de az is lehet, hogy újévig nem látják már egymást. Nagyezsda mosogatott. A szappan a homokon, körülötte a vacsoraedény sorakozott.
1570 Könnyebben szólt volna, ha az asszony nem Nyikolaj özvegye. De mert az volt, igyekezett nem nézni arrafelé, inkább a szürke vizet bámulta meg az erdő tömör, fekete falát és a magányos tábortüzet odaát, amit már nem turisták raktak, hanem a faluból kijáró halászok. Nagyezsda is feszengett.
1571 Mintha várt volna valamire. Amikor az erdész ismét rápillantott, felegyenesedett, és piros pettyes kendője alá gyömöszölte kibomlott szőke hajfonatát. A nap kiszívta nyáron a haját, világosabb lett, mint a bőre; a foga és a szeme fehéije szinte világított. Tyimofej elkapta a tekintetét.
1572 Úgy rémlett, Nagyezsda nem úgy néz rá, ahogy kell, hanem valahogy túlságosan nyíltan. Rá, Tyimofej re így nem szabad nézni, ő csúf és rokkant, és bátyja is a meghalt férjnek; nem lehet így nézni őrá, még akkor sem, ha titokban azt szeretné, igenis, hogy Nagyezsda maradjon itt vele.
1573 Az asszony csak állt és nézett, és az erdész, ha elkapta is a tekintetét, nem tudott nem rágondolni már. A melle kicsi, a dereka karcsú, a nyaka vékony. De a lába erős. Erős a karja is, erős és telt. A szeme – lám – világít a szürkületben, mintha világoskék lenne. Nem akarta, mégis visszanézett.
1574 Mióta vándorol céltalanul, mint régi tengereken a bolygó hollandi, arra ítélve, hogy (ha véletlenül nem találkoznak vele) évmilliókon át zuhanjon a kozmosz fekete ürességében, míg valamely csillag vagy bolygó magához nem rántja, vagy darabokra nem csapja szét egy beleütköző meteorit.
1575 Dag kiszámította, hogy ha el vontatják, üzemanyaguk a külső bázisig kitart. De csak akkor, ha saját terhüket kidobálják, ha mindent kihajigálnak a semmibe. Valakinek hármuk közül át kellett mennie a zsákmányolt hajó fedélzetére, hogy tartsa a kapcsolatot és ellenőrizze az űrhajó működését.
1576 Egy percre még benézett a kabinjába, nem felejtett e ott valamit, és hogy búcsút vegyen a szűk, kényelmetlen hajléktól, amely hónapokig volt otthona. Hamarabb búcsúzik tőle, mint gondolta. Hirtelen, az utolsó csavarig ismerős, üres falak előtt, mintha bűnösnek érezte volna magát érzelgőssége miatt.
1577 A helyiség formája, mérete arra vallott, hogy egykori lakói alacsonyabbak voltak, mint az emberek. Talán masszívabbak is. Bútor nem volt; semmi, amiből az űrhajó gazdáinak testi felépítésére következtethetett volna. De lehet, hogy nem is kabin, hanem raktár volt a helyiség.
1578 Mintha egy elszánt huligán garázdálkodott volna itt. Vagy nem is huligán, hanem egy kezdő rádióamatőr, aki méregdrága, szerfelett bonyolult géphez jutott, és nem nyugodott addig, míg diribdarabokra nem szedte, hogy aztán valami kezdetleges detektoros adóvevőt fusizzon belőle.
1579 Bármi történik, a felvételek megmaradnak. Szkafandere csúcsán alig hallhatóan búgott az adóvevő, ettől még süketebbnek érezte a csendet. Olyan csönd volt ez, amelyben, úgy rémlett, lépések suhognak, zajok pattognak. Legszívesebben lábujjhegyen járt volna, mintha oka lenne félni, hogy senki sincs.
1580 Kínos. Mintha kívülről látta volna önmagát: emberke, csillogó szkafanderben, mint bogár az üvegben, körülötte mindenféle kacat. A folyosó, amelyről kabinja nyílt, körkörös, üres helyiségbe torkollott. Pavlis ellökte magát a bejárattól, két ugrással a túlfelén volt. Ott ismét folyosó nyílt valamerre.
1581 Pavlis lerajzolta magának. Az alaprajz elliptikus. Az űrhajó első részében vannak a teherkamrák és a hangártér; valamikor ott kellett lennie a segédűrhajónak vagy a mentőhajónak. A vezérlőpultot folyosó köti össze ezzel a kör alakú helyiséggel. Ugyanonnan a vezérlőpulttól még három folyosó nyílik.
1582 A hajtómű helyét már felfedezték, de a vázlatba még nem rajzolták be. Lesz ideje erre is. Mintegy száz lépés után félig nyitott helyiséghez ért. Fehéres, lapos tárgy feküdt előtte. Lassan közelítette meg. Fejét, hogy a sisaklámpa odavilágítson, lehajtotta. Mintha rongy lenne.
1583 Nem lehet tudni. Újabb fehér rongy tűnt fel a lámpafényben a kamra sarkában. Ehhez nem megy oda, határozta el, később majd mintát vesznek belőle, és a Földön megvizsgálják, miféle anyagból ruházkodtak ezek. De mintha valami rajzolat lenne rajta, vagy csak úgy rémlik? Egyet lépett.
1584 A különbség csak annyi, szemben a valóságos egérrel, hogy Pavlis tudja, hol van: ez a labirintus meghatározott módon körülzárt térség, és előírt pályán halad a kozmikus térben a Naprendszer felé. A felirat, mely a szeme láttára porladt el, megtörte a játékszabályokat. A logika csődöt mondott.
1585 Rövid úton visszatért a kabinjába. Konzervet szedett ki a ládából, amelyben százféle holmi rejtőzött a gondos Szató jóvoltából. De közben folyton azon igyekezett, hogy felidézze maga előtt a rongyot – vagy papírt? – az írással. Nem sikerült. A kép már nem akart összeállni.
1586 Furcsa helyiségbe került, amelyet a válaszfalak mindenféle fülkékre osztottak szét. Némelyik fülkének üvegszerű fala volt, más fülkéket finom háló rekesztett el a folyosó felől. A középen egy félgömb, dagadt teknősbékára emlékeztetett; átmérője hatvan centiméter körül. Hozzáért.
1587 De hátha csak nem vette észre Nagyezsda nyomait? Elment mellettük. Még a Földön is érdemes időnként otthagyni a nagyvárosok és repülőterek szabványholmikkal zsúfolt világát, mert könnyen elveszíthetjük érzékünket és képességünket, hogy a dolgokat olyannak lássuk meg, amilyenek.
1588 Hát még egy idegen űrhajón, ahol minden tárgy értelmetlennek mutatkozik. Ide oda gördülő félgömbök, törött tárgyak, ismeretlen rendeltetéssel; csövek, vezetékek kusza szövevénye, élénk foltok a falakon; rácsok a mennyezeten, érthetetlenül síkos padlószakaszok, széthasadt, félig áttetsző hártyák.
1589 Odébb, egy tágas teremben, hosszú fal mellett egy gép, vak képernyők rendetlen elhelyezésben és ismeretlen rendeltetésű gombsorral, némelyik a padlónál, a másik fönt, a mennyezet alatt, jó öt méterrel a feje fölött. Ez a rendetlenség, ez a következetlenség bosszantotta Pavlist.
1590 Megakadályozta, hogy bármilyen értelmes, átfogó hipotézist alkosson. A hosszú ténfergés az agyát is elárasztotta; agya áttekinthetőséget követelt. Rács mögött, mely elég ritka volt ahhoz, hogy átférjen rajta egy ember, fekete massza hevert; ezt is kiszárította a vákuum.
1591 Ott van a hangár, láttad te is. Igaza volt. A padlón, a fekete massza mellett üres edény állt, átmérője körülbelül tizenöt centi. Egy félóra múlva, egy következő folyosón, egy behajtott, de kinyitható ajtó mögött Pavlis megtalálta Nagyezsda kabinját. Nem lépett be mindjárt.
1592 Megállt a küszöbön. Nézte a szürke anyaggal bevont szobát, a földön heverő kosarat, az agyonmosott, eredetileg piros pettyes kendőt, meg a csorba bögrét a padlón. Sok más tárgyat csak később fedezett fel, mikor vissza visszatért ebbe a szobába. Mindezek a holmik Nagyezsdához tartoztak.
1593 Mert reménykedni akarok, hogy egyszer majd, ha én nem is érem meg azt a napot, valaki rám talál. Remény nélkül nem lehet élni. Néha már sajnálom, hogy nem hiszek Istenben. Ha hinnék, bízhatnék benne, és azt is gondolhatnám, hogy a Gondviselés mérte rám ezt a megpróbáltatást.
1594 Most már énekelni is merek. Mindent fel kell jegyeznem, ami velem történt, mert ne adja Isten, hogy valaki ilyen helyzetbe kerüljön, mint én. Ma nagyon nehéz. Mikor lementem a kertbe, útközben annyira kifulladtam, hogy lerogytam a fal mellé, és a sükebókák félholtan cipeltek vissza.
1595 Középiskolát végeztem szülőfalumban, aztán főiskolára szerettem volna menni. De apám, Matvej Sztyepanovics meghalt. Anyánknak bajos lett volna a kolhozban is dolgozni, a háztartást is ellátni. Ezért én is elmentem a kolhozba. De nem adtam fel a reményt, hogy később továbbtanulhatok.
1596 A földszinten helyezték el őket az üres ketrecekben. Nem láttam, hányán vannak, de nem lehetnek túl sokan. A sükebóka rám zárta az ajtót, nem engedett ki. Megdöbbentem, mennyire irigylem őket, az újakat. A boldogtalanokat! Akiket elszakítottak családjuktól, otthonuktól, börtönbe zártak, bűntelenül.
1597 Mondd el neki, mi történt az anyjával. Azt is, hogy ne keresse a síromat. Nekem könnyebb, ha erre gondolok. Ha nekem régen azt mondja valaki, hogy egy szörnyű börtönbe kerülök és élek, holott mindenki azt hiszi, hogy rég meghaltam, azt feleltem volna: lehetetlen, mert meghalnék a félelemtől.
1598 Azt hiszem, átkutatták a környéket, és megállapították, hogy vízbe fulladtam. O, az az este! Énnekem most is a szemem előtt van, minden részletre emlékszem, olyan rendkívüli volt. Nem a szerencsétlenség miatt. Éppen ellenkezőleg. Nagy változás előtt volt akkor az én életem.
1599 De hát ők messze éltek, és a saját családjukkal, a maguk gondjaival voltak elfoglalva. Nem volt jó az életem. 56 tavaszán kineveztek főnővémek. Olenyka akkor készült az elsőbe. Férjhez is mehettem volna, többen kérték a kezemet, volt egy orvos is a kórházból, jó ember, javakorbeli férfi.
1600 És 1956. augusztus végén megtörtént velem ez a tragédia. Melyik napon? A dátumra már nem emlékszem, csak arra, hogy szombat este volt... Hogy is alakult akkor a dolog? Igen, a kórházban tömérdek munkám volt előzőleg, helyettesítenem is kellett a nyári szabadságok miatt.
1601 Olenykát szerencsére Tyimofej elvitte magához, ott lakott a kislány nála, mint minden nyáron. Szombatonként jártam ki hozzájuk autóbusszal, aztán gyalogolni kellett egy jó darabot; nagyon jól pihentem odakint, ha szabad vasárnapom volt. A ház fenyvesben állt, nem messze a Volgától.
1602 Azon az estén Tyimofej és Olenyka velem jöttek a folyóhoz, ahol én edényeket mosogattam. Az út a háztól egészen a vízig vezet. Tyimofej meg akarta várni, míg végzek, de én féltem, hogy Olenyka megfázik, mert már hűvös volt. Megkértem őket, menjenek haza, azt is mondtam, hamarosan utánuk megyek.
1603 Három négy perccel azután, hogy elmentek, suhogást hallottam. Először nem tudtam, hogy micsoda, azt hittem, hogy valahol a Volgán, messzebb, motorcsónak halad. De aztán kellemetlen érzés fogott el, mintha rossz sejtelmeim támadtak volna. Figyeltem a folyót, de semmilyen motorcsónakot nem láttam.
1604 Egyenesen előttem leereszkedett. Nagyon csodálkoztam. Láttam én a háborúban a haditechnika különféle vívmányait, most arra gondoltam, valami újfajta repülőgép kényszerleszállást végez, talán elromlott a motorja. El akartam futni, elrejtőzni a fenyvesben, hogy megmeneküljek, ha felrobban ez a masina.
1605 Nagyon szerettem volna megnézni az új jövevényeket. Mert a szomszédaim között nincsenek tudatos lények. A sárkányhoz már be tudok járni a ketrecbe. Eleinte féltem tőle. De amikor láttam, mivel táplálják a sükebókák (azzal a fűvel, ami a kertben nő), rájöttem, hogy engem nem esz meg.
1606 Sokáig nem is törődtem vele, de egyszer, mikor arra jártam, észrevettem, hogy beteg. A sükebókák sürögtek forogtak körülötte, etették, valamit mértek, piszkáltak. A sárkány pedig csak feküdt az oldalán, és nehezen lélegzett. Akkor odamentem a rácshoz, és közelről is megnéztem.
1607 Megvizsgáltam a sárkányt, igaz, hogy csak a rácson keresztül, és láttam, hogy megsebesült. Biztosan ki akart tömi, és megsebezte magát a ráccsal. Ereje, az volt, esze annál kevesebb. Arra gondoltam kétségbeesésemben: látod, milyen olcsó az élet. Ez a sárkány, úgy látszik, megszokott már engem.
1608 Hiszen ezerszer látott; ő még nálam is előbb került ide. Mondtam a sükebókáknak, ne zavarjanak, hozzanak meleg vizet. És belevágtam a gyógyításba, találomra, komolyabb vizsgálat nélkül. A sebei el voltak gennyesedve, kimostam őket, bekötöztem, ahogy tudtam. Nem ellenkezett.
1609 Én is meg akartam fogni, mert féltem, hogy összetöri magát. De hiába igyekeztem. Kirepült a nagyterembe, nekiütődött a csőnek, és lezuhant. Azután, hogy a sükebókák elvitték a tetemet a múzeumukba, találtam egy tollat, hosszú, vékony toll volt, majdnem olyan, mint az árvalányhaj.
1610 Egy évvel ezelőtt ez a példa biztosan erősen hatott volna rám. De most más ügyek foglalnak el. Nem vesztegethetem az időmet fölöslegesen. Van célom, még ha talán nem is reális. Olyan szórakozottan, elmemben mentem a sükebókák mögött, ők pedig elfelejtették becsukni a múzeumba vezető ajtót.
1611 Ott még nem voltam, ott nincs is levegő, de most benézhettem az üvegfalon keresztül. Láttam az üvegeket, a kockákat, az edényeket, amelyekben azokat őrzik a sükebókák, formaiinba rakva, akik nem élték túl az utat. Mint Leningrádban a ritkasággyűjteményben a torzszülötteket.
1612 És megértettem, hogy eltelik néhány esztendő, és akkor engem, ha meghalok, nem hamvasztanak el, el se temetnek, hanem ilyen üvegbe raknak be a sükebókák – vagy gazdáik – okulására. És ez nagyon rossz érzés. El is mondtam Balnak, ő pedig összehúzta magát, és értésemre adta, hogy ő is ettől fél.
1613 Gyenge, élettelen fény világított. Ez nem az a szoba, ahol most lakom. Jelenleg ott, abban a kamrában ősrákok vannak, amelyeket körülbelül egy éve hoztak ide. Négy év alatt már tizenhatszor álltunk meg, és ilyenkor mindig nagy futkosás kezdődik, aztán behoznak mindenféle tárgyakat és élőlényeket.
1614 Akkor még azt hittem, mindezek a tárgyak véletlenül kerültek, ide velem. Nem ettem semmit, étvágyam se volt. Csak ültem, és kopogtam a falon, amely kemény volt, és közben folytonos zúgást hallottam, ahogy a hajón zúgnak a gépek, ugyanakkor nagyon könnyűnek éreztem magam.
1615 A nehézségi erő itt kisebb volt, ebből rájöhettem: nem a Földön vagyok, hanem elraboltak, elhurcoltak, mint valamikor a kaukázusi foglyot, és innen sohasem juthatok haza a magam erejéből. Nagyon remélem, hogy a mieink, a földi emberek valamikor megtanulnak a kozmikus térben is repülni.
1616 De akkor éhes voltam, meg olyan is voltam, mint akit letaglóztak. Csak bámultam a sükebókákat, akik álltak az ajtóban, mint a teknősbékák, és azt kértem, hívják ide a főnöküket. Akkor még nem tudtam, hogy a főnökük a nagy Gép, amely egy távoli teremben honol, és az egész falat igénybe veszi.
1617 A sükebókákra már régen nem haragszom. Ok csak parancsot teljesítenek, akár a katonák. De míg a katonák gondolkoznak is, ők erre nem képesek. Az első napokat átsírtam, kértem, követeltem, engedjenek szabadon, és sehogy se akartam megérteni: örökre a sorsom, hogy repüljek és ne érkezzem meg sehová.
1618 Biztosan attól, hogy most már nem vagyok teljesen egyedül. Érzem, valami hamarosan megváltozik. Nem tudom, jobbra fordul e a sorsom, de rosszabb úgyse lehet. Ma Olenykával álmodtam, és álmomban elcsodálkoztam, hogy még nem nőtt meg, ugyanolyan csöppség és ugyanúgy piszkos, mint régen.
1619 Én mennyi idős vagyok? Lehet, hogy már öregasszony vagyok? És olyan kétségeim támadtak, hogy kénytelen voltam a tükrökhöz fordulni. Ezek persze nem igazi tükrök, hanem kerek, kissé domború, a tévé képernyőjéhez hasonló tárgyak, amelyeken olykor zöld és világoskék vonalak futnak át.
1620 Sokáig nézegettem magam ezekben. A sükebókák már jelzéseket kezdtek adni, így tudakolták, nincs e valamire szükségem. Én csak intettem, hogy nincs. Elmúltak az idők, amikor hóhérnak, kínzónak, fasisztának neveztem őket. Már nem félek tőlük. Csak a Géptől félek, a főnöküktől.
1621 Néztem magam a tükrökben, egyiktől a másikig mentem, hogy tisztább képet lássak. De semmi különöset nem találtam magamon. Mintha ugyanaz volnék, aki voltam, az orrom is a régi, csak a szemem beesettebb, s az arcom mintha kékesebb árnyalatú lenne. De talán csak a tükör teszi.
1622 Már egészen megfeledkeztem róla, és ma újra gondoltam rá. Valahonnan szereztek egy csöpp macskát. Természetesen a Földről. Sírt, nyávogott. Ez még az első napokban volt. Ott nyávogott a szomszéd kamrában, a sükebókák pedig állandóan futkostak hozzá, de nem tudták kitalálni, hogy tejre van szüksége.
1623 De kiderült, hogy az ő raktárukból is hiányzik valami, amire éppen szükség lenne. Én meg nem tudtam elmagyarázni nekik, mi az a tej. Három napig vesződtem a cicával. Felhígítottam a kását vízzel, így próbáltam etetni, és ebben a nagy gondoskodásban még a magam bajáról is elfeledkeztem.
1624 De a macska elpusztult. Ebből is látszik, mennyivel többet bír ki az ember, hiába mondják, hogy a macskának nyolc élete van. Én mégis élek. A macska bizonyára a múzeumba került. Pedig ha élne, most már tudnám, mivel kell táplálni, és azt is tudom, hogy kell bejutni a laboratóriumba.
1625 Nem húzza már sokáig. Tegnap is ott ültem mellette, ismét kimostam a sebeit. Teljesen legyengült. Próbálom valahogy megértetni magam vele. Mintha ez a lény tudna hatni a gondolataimra. Nem azt mondom, hogy értem a jeleit, de amikor fáj valamije, megértem. Azt is tudom, hogy örül nekem.
1626 Hátha ez a sárkány ugyancsak ápoló volt egy kórházban, egy távoli planétán. És ugyancsak a kislányához igyekezett, amikor ebbe a repülő állatkertbe került, ahol annyi évet élt le rács mögött. Szerettem volna a sükebókák tudomására hozni, hogy a sárkány nem butább náluk.
1627 És hogy meg fog halni, anélkül hogy megérthetnénk lényét. Eleinte mosolyogtam, de később már sírtam. Most pedig ülök, és üvöltök a fájdalomtól, de indulnom kell, várnak. Mégis, ha a sárkányra gondolok, azt kell hinnem, az én helyzetem jobb. Hozzá képest már az első napoktól kezdve szabadabb vagyok.
1628 Az összes többi fogoly – ki tudja, hány van, hiszen a többi emeleten, a válaszfalak mögött másféle a levegő, oda én nem mehetek, és biztosan ott is vannak rabok a többi mind be van zárva. Egyedül én sétálgathatok viszonylag szabadon. Valamiért azt hiszik, én veszélytelen vagyok.
1629 A vas teknősbékákat hívom így. Amikor észrevettem, hogy ezek csak gépek, és hogy a legegyszerűbb dolgokat se értik meg, elneveztem őket ostobának, azaz sükebókának. Csak úgy, a magam használatára. Ámbár, hajói belegondolok, az én életem sem sokkal jobb azokénál, akiket ketrecbe vagy kamrába zártak.
1630 Csak az én börtönöm nagyobb, mint az övék. Ez minden. Szerettem volna a sükebókák révén megmagyarázni a Gépnek, hogy bűntett egy embert elfogni és fogva tartani. Azt is szerettem volna értésükre adni, hogy okosabban tennék, ha kapcsolatba lépnének az emberekkel és a Földdel.
1631 De aztán rájöttem, hogy itt csak gépek vannak, s a gépeken kívül nincs senki. Ezek a gépek azt az utasítást kapták, hogy repüljenek a mindenségben, gyűjtsenek össze mindent, ami az útjukba kerül, és küldjenek jelentést mindenről. Csakhogy nagyon hosszú ez a visszafelé tartó út.
1632 Hadd pusztuljon az egész hajó! Azért is gondoltam erre akkor, mert azt hittem: egyszer majd visszatérnek a Földre, és ártani fognak az embereknek. Azt azonban tudtam, hogy semmiképp nem volnék képes irányítani az űrhajót. Nemhogy én, száz mérnök sem ismémé itt ki magát.
1633 De aztán megláttam őket, amikor a sükebókák ételt vittek nekik; megláttam és megértettem, hogy megint csalódtam. Egyszer régen, Jaroszlavlban az élelmiszerboltban tengeri uborkát árusítottak, és én furcsállottam, hogy az emberek képesek ilyen utálatos valamit elfogyasztani.
1634 Mások is vélekedtek így a boltban. Hát ezek az új foglyok leginkább ilyen tengeri uborkákhoz hasonlítottak. Ketten voltak egy kamrában, méretük körülbelül a kutyáé, bőrük sikamlós, egyszóval undorító. Kétségbeesve húzódtam vissza a szobámba. Nem is írtam róluk a naplómba semmit.
1635 Ha nem reménykedtem volna annyira, könnyebb lett volna túltenni magam a csalódáson. Ezeket a tengeri uborkákat nem engedték ki a kamrájukból. Később észrevettem, hogy öten vannak: kettő a kamrában, három pedig egy ketrecben, vasajtó mögött. Láttam aztán azt is, mit esznek.
1636 Én már kísérleteztem is a laboratóriumban. Most látott volna Iván Akimovics, aki mindig mondta a kórházban, hogy tovább kellene tanulnom. Azt is mondta, hogy jó orvos lenne belőlem, mert fejlett az intuícióm. De az élet nem engedte, így aztán tanulatlan maradtam. Most sajnálom igazán.
1637 De ha elgondolom, mi minden történt, ráébredek, hogy mindennap megtudtam, láttam, felfogtam valami újat, gondolataimban gyarapodtam. Miért is ilyen – szívós teremtmény az ember?! És az is lehet, van olyan lény, akinek a szemében én vagyok borzalmas féreg. Talán a sárkány is így van velem.
1638 Mintha szét akarná tömi. Mi ez, gondoltam, hiszen nekem is ugyanez járt az eszemben az első időkben, amikor becsukva ültem meg később is, mikor egy planétához közeledtünk, s ezért engem újra bezártak. Úgy elgondolkoztam, meg is álltam a ketrec közelében. Hogy lehet ez? Ugyanúgy viselkedik, mint én.
1639 Tehát gondolkozik? A tengeri uborka, amint engem meglátott, sziszegett, és a ketrec mélyére mászott. De nem sikerült eltűnnie, mert egy sükebóka (akit én észre sem vettem, mert már úgy megszoktam őket, nem is figyelek rájuk) áramütéssel megrázta a tengeri uborkát, így büntetnek itt.
1640 Az szegény, összezsugorodott. Rákiabáltam a sükebókára, s tovább akartam menni, de ekkor én is megkaptam a magamét. Olyan erős áramot bocsátott rám, hogy elestem, és elszórtam a retket is. Nyilván azt akarta, értésemre adni a sükebóka, hogy nem szabad a tengeri uborkákkal érintkeznem.
1641 Valahogy feltápászkodtam – mostanában fájnak az ízületeim és visszamentem a szobámba. Akármilyen régen élek itt, nem tudom megszokni, hogy az ő számukra csak olyan vagyok én is, mint egy kísérleti nyúl. Bármelyik pillanatban megölhetnek, berakhatnak egy üvegbe a múzeumukban.
1642 Ekkor feltűnt a folyosón egy nagy termetű sükebóka, a keze mint a szöcskéé. Takarítómunkás volt. Habár tudtam, hogy az ilyenek nem tudnak árammal ütni, mégis továbbsiettem: nem akartam, hogy meglássanak a ketrec előtt. Később azonban visszamentem, és tovább beszélgettem velük.
1643 Azt hiszem, sikerült kinyitnia a zárat, aztán elkapták a folyosón a takarítók, meg is verték, közben pedig hívták a többi sükebókát. Ő azonban erősen ellenállt. Éppen a folyosón voltam, hallottam a nagy zajt, odafutottam, de későn érkeztem. Magánzárkába csukták, és új zárat csináltak az ajtajára.
1644 Megálltam az ajtó mellett. Vártam, hogy kinyissák, hogy benézhessek. A tengeri uborka a padlón feküdt, láttam, hogy súlyosan sérült. Akkor bementem a laboratóriumba, magamhoz vettem az orvosi felszerelést – nem először kell elsősegélyt nyújtanom –, és egyenesen a cellához mentem.
1645 Körülbelül három órát üldögéltem a tengeri uborkánál. A sükebókákat úgy küldözgettem, mint az orvos a műtősöket. Hoztak vizet és almot a tengeri uborkának. Csak azt nem tudtam elérni, hogy hozzáengedjék valamelyik társát, pedig azok jobban tudnák, mint én, mire van szüksége.
1646 De nagyon igyekeztek. Ezekben a napokban mintha álomban éltem volna – jó álomban. Csodálatos változásokat tapasztaltam magamban. Úgy tűnt, nincs a világon kedvesebb teremtmény a tengeri uborkánál. Már tudtam, hogy szépségesek. És meg is tudtam különböztetni egyiket a másiktól.
1647 De a sziszegésükből és mocorgásukból, őszintén szólva, semmit sem értettem. Most sem értem. Hanem én tudtam őket tanítani. Amikor csak alkalmam volt, menet közben is szavakat vetettem oda nekik, és tárgyakat vittem a ketrecükhöz, megmutattam és megneveztem azokat, ők pedig rögtön értették.
1648 Úgy vágytam arra, hogy én etessem őket, bár az ételük nagyon rossz szagú – ezt az egyet sehogy se tudtam megszokni. A sükebókák szigorú parancsot kaptak a Géptől, hogy ne engedjék szabadon a tengeri uborkákat, le ne vegyék a szemüket róluk, és a legnagyobb éberséggel bánjanak velük.
1649 Ezért nem találkozhattam velük nyíltan: tartottam tőle, majd engem is gyanúsnak találnak miattuk. Elég furcsa, hogy még mindig veszélytelennek kezelnek, ilyen hosszú idő után. Biztosan, mert egyedül vagyok. De a tengeri uborkákkal szövetkezve, már igazi erővé válhatunk.
1650 De nem jött. Elkapták. A lámpák pislogni kezdtek, zúgás támadt. Mindig ez volt, ha valami rendkívüli történt az űrhajón. Néhány sükebóka futott el mellettem. Be akartam csukni az ajtót előttük, de az egyik olyan áramütést mért rám, hogy kis híján elveszítettem az eszméletemet.
1651 Balt megölték, és a múzeumba vitték. Sikerült elrejtőznöm a szobámban, amíg minden elcsendesült. Féltem, hogy engem is bezárnak, de úgy látszik, nem vesznek komolyan. Úgy két órával később kimentem a folyosóra, elvánszorogtam a kertbe. Itt volt az idő, hogy vitamint adjak a sárkánynak.
1652 Arra is gondoltam: most már minden elveszett. Soha többet nem juthat be senki a műszerszobába. De ma Dola megmagyarázta nekem, hogy nincs minden veszve. Mert ők úgy is tudnak érintkezni egymás közt, ha nem látják egymást: nagy távolságból is képesek beszélgetni, valamilyen hullámok segítségével.
1653 Bal éppen azért maradt oly sokáig a műszerszobában, mert onnan közölte a többiekkel az irányítópult szerkezetének leírását és ezzel kapcsolatos elképzeléseit. Sőt a Gépet is megközelítette. Tudta, hogy meg kell halnia – ezért mindent, amit megismert, tovább kellett adnia.
1654 Hiszen én is csak olvastam a világ végtelenségéről, számomra eddig ennek nem volt különösebb jelentősége. Hiába tudtam, hogy a világ végtelen, én mintha a világ közepén éltem volna, s a középpont számomra Kaljazinbah volt, a Zimmermann utcában, ahol laktunk, a házamban.
1655 De nehéz felvenniük a küzdelmet, mert őket is váratlanul hurcoltak el – mint engem –, és nélkülem nem is tudnának boldogulni. Hajlandó vagyok e tovább is segíteni nekik? – kérdezték. Természetesen, hajlandó vagyok – válaszoltam. Ekkor Dola elmagyarázta, hogy a helyzetem mennyire kockázatos.
1656 Akkor megmondtam nekik, hogyan gondolkozom én. Vigyenek magukkal mindenképpen! Nekem mindegy, hová. Akárhol is, közöttük jobb lesz élnem is, meghalnom is. Jobb, mint ebben a börtönben. És ha nem sikerülne kijutnom innen, akkor is megnyugtat a tudat, hogy valakinek mégis tudtam segíteni.
1657 Nem annak, aki egyszer majd elolvassa talán e sorokat, hanem saját magamnak. Ha nekem néhány éve azt mondta volna valaki, hogy engem börtönbe zárnak, ahol egyetlen embert sem láthatok – még börtönőrt sem azt mondtam volna erre: ez egyenlő a halállal vagy az elvadulással és megőrüléssel.
1658 A többiek szenzációnak kezelték Nagyezsdát: mint érdekfeszítő rejtélyt, különleges esetet, felfedezést, jelenséget – és sorolni lehetne a szavakat, amelyek csak nagyjából fejezik ki mindannak bonyolultságát, amit átéltek, és amiből csak egyetlen elem hiányzott: az azonosulás.
1659 Pavlis viszont folyton Nagyezsdát követte. Nyomain haladt, s úgy látta az űrhajót – a folyosókat, beugrókat, raktárakat ahogy Nagyezsda látta. Szörnyű börtönként érzékelte maga körül az űrhajót, amelyet eredetileg bizonyára nem erre a szerepre szántak, de a kaljazini ápolónő számára ezzé vált.
1660 Most, hogy Nagyezsda feljegyzéseit az első szótól az utolsóig ismerte, Pavlis pontosan követni tudta az asszony útjait; világos lett előtte lépéseinek és cselekvéseinek értelme. De ő eljutott azokra a helyekre is, ahová Nagyezsda soha; amelyeknek létezéséről az asszony nem is tudhatott.
1661 Hiszen a tengeri uborkák, magasabb technikai tudásuk révén felismerték, hogy az űrhajó azért bolyong a világűrben oly régen, mert valami elromlott a szerkezetében. Ha így megy tovább, időtlen időkig kering majd a mindenségben, megrokkanva, míg aztán meghal, akár egy ember.
1662 Rengeteg dolga volt. Nem minden teendőjéről tudta világosan, miért fontos, de azt igen, hogy mind lényeges és szükséges, és a tengeri uborkák mindről tudják, mi célt szolgál. Kérdezősködni értelmetlenség lenne, mert a tengeri uborkák, ha akarnák, sem tudnák elmagyarázni neki terveiket.
1663 Befejezi az írást. Ezzel azt is, hogy önmagával törődjék. Fut, hogy kinyissa azt a három ajtót, amelyet a tengeri uborkák rajzoltak fel neki a tervben. Ezek nekik túlságosan magasak. Nagyezsda tudta, azt a kis hajót szálljak meg, amellyel annak idején őt is elrabolták a Földről.
1664 Ehhez ugyanis át kell állítanunk az űrhajó vezérlőművét, hogy nekünk engedelmeskedjék. Ha nem sikerül, ki kell kapcsolni. Ez szükséges ahhoz, hogy a mentőcsónak a miénk legyen. De hogy aztán eljut e oda, ahova kell, képesek leszünk e irányítani – ebben mi sem vagyunk biztosak.
1665 De a tengeri uborkák ezt nem értették. Náluk már réges rég ismeretlen volt a háború. Ám az időt nem vesztegették. Pálcákat készítettek, amelyek érintésétől a sükebókák kikapcsolódtak. Nagyezsda is kapott ilyen pálcát. Neki kellett elöl mennie és kinyitnia az ajtókat. Két tengeri uborka utána.
1666 Világos? A tengeri uborkák mindig határozottan fogalmaztak. Nagyon igyekeztek, hogy Nagyezsda megértse utasításaikat, kéréseiket. Nagyezsda valahogy túljutott az első ajtón. Tudta, hogy itt széles átjáró kezdődik, s a fal mellett a tartalék sükebókák állnak, mint a halottak.
1667 Nagyezsda előrerohant, át akarta ugrani a sükebókát, aki a lába elé vetette magát. De az is felugrott – hogyan is feledkezhetett meg arról, hogy erre is képesek? –, és áramütést mért rá. Szerencsére gyengét. Úgy látszik, nem töltődött még fel egészen. Nagyezsda térdre esett, és elejtette a pálcát.
1668 Az ajtón semmi rés: zárt tömb az egész. A mélyedésekből újabb sükebókák másztak elő, bágyadtán, lassan mozogtak. Mintha egy csorda nagy testű tehén támadna a kis tengeri uborkákra. Ekkor az ajtó kinyílt, magától. Erősen csapódott ki, oly hirtelenül, hogy Nagyezsda alig tudott elugrani.
1669 Az ajtóban megjelent egy sükebóka, akit Nagyezsda addig nem látott. Majdnem akkora, mint egy ember, és inkább gömb alakú, nem teknőcféle, mint a többi. Három ízeit karja volt, és erősen, dörögve zúgott, mintha meg akarná ijeszteni azokat, akik tiltott helyre merészkedtek.
1670 Tudta, az a dolga, hogy átjusson a második ajtón, mert az becsukódhat, és akkor értelmetlenné válik minden, megsemmisül a lehetőség, amiért Bal meghalt, és ez a másik tengeri uborka is elpusztult. A második ajtó mögött kör alakú terem volt, olyan mint egy félbevágott gömb felső része.
1671 Még időben érkeztek oda. Másik nagy sükebóka közeledett éppen az ajtóhoz. Dolának sikerült odaugrania és ártalmatlanná tenni ezt is, mielőtt működésbe lépett volna. Több, teljesen egyforma ajtó nyílt Nagyezsda előtt. Hátrafordult, hogy megkérdezze, merre kell tovább menniük.
1672 Ezen az ajtón sem volt nyitószerkezet. Ostoba kétségbeesés fogta el. Kezével az ajtóra csapott, az pedig, mintha csak erre várt volna, kitárult. Ott álltak a Gép előtt. Az űrhajó Gazdája előtt, aki a parancsokat adta, hogy idegen bolygókon szálljanak le, és gyűjtsék be, ami elébük akad.
1673 Olyasmi történhetett, amitől Dola megrémült. A Gépen sorra kihunytak a lámpák, hunyorogva, egyre gyengébb fénnyel, mintha búcsúznának egymástól. A hangszóróból érkező sziszegés gyenge sipítássá vált. Dola szaggatott kiáltozásba fogott, értelmetlen, mégis kifejező hangokat hallatott.
1674 Dola figyelmeztetni akarta, hogy a Gép már nem fejleszt sem levegőt, sem hőt, s az űrhajó hamarosan elpusztul, vele ők maguk is, ha nem sikerül időben átrakodniuk és felkészülniük; semmi sem mentheti meg őket... Szólt volna, de elfelejtette és összezavarta a megfelelő szavakat.
1675 A két másik tengeri uborka odaérkezett a vezérlőpultról; szerszámokat cipeltek, és elkezdték a csónakot kiszerelni. Nagyezsdára ügyet sem vetettek. Mozdulataik idegesek voltak, de gyorsak. Mintha mind a húsz kezük – ennyi volt nekik – külön külön a saját munkáját végezné.
1676 Nagyezsda nem észlelte, mennyi ideig tartott ez a futkosó, kapkodó rakodás. Csak mikor már vagy tizedszer, huszadszor szaladt el a melegházig és vissza, akkor ébredt tudatára, hogy a hajó hűl, s neki egyre nehezebb a lélegzés. Csodálkozott, milyen gyorsan bevált Dola jóslata.
1677 De Dola szólt, hogy pár perc múlva indulniuk kell. Jobb hát, ha levegőballont vesz magához; arra mindenkinek szüksége lehet, míg ő a szoknyája, csészéje, kosara nélkül meglesz valahogy. Amikor a ballont a csónakhoz cipelte, a padlón meglátta zsákját, amelyet színes huzalokból font.
1678 Vonszolta a folyosón, és bár az űrhajó már erősen kihűlt, neki melege lett. Annyira elfoglalta a sietés, észre sem vette a nagy sükebókát, mely alighanem az űrhajó más részét őrizte eddig, de most, hogy észlelte a bajt, elindult, hogy megkeresse okát. Nagyezsda már már a csónakhoz ért.
1679 Néhány lépés volt hátra, amikor a sükebóka, aki ugyancsak észrevette a csónakot, a bejárati nyílásra irányította sugárnyalábját, hogy mindent felgyújtson. Ekkor pillantotta meg Nagyezsdát. Gondolt e valamit vagy sem – nem tudni. De sugárnyalábját Nagyezsdára fordította.
1680 Ez a néhány pillanat Dolának elég volt, hogy elzárja a bejárati nyílást. A csónak oldala kissé megfeketedett a sükebóka támadása nyomán; más nem történt. A töltés kimerült, s a sükebóka megmerevedő maradt ott, a hamu halma fölött. A gömböcskék kihullottak a zsákból, szétgurultak a padlón.
1681 Ha ember lett volna, talán összeszedte volna a hamut, Nagyezsda maradványait, hogy eltemesse majd otthon. De a tengeri uborkák nem ismerik ezt a szokást. Dola lezárta a nyílást, a csónak levált a holt űrhajóról, és elindult a csillagok felé, amelyek közt ott volt az egyetlen, amely az övék.
1682 Ilyen szomorú vége lenne a történetnek? Kevés reménye maradt, hogy mégis tévedett, és Nagyezsdának sikerült elmenekülnie a csónakon. Pavlis felegyenesedett, és a hideg, üres robothoz lépett, amely teljesítette kötelességét, azóta pedig úgy állt, mozdulatlanul, a semmire célozva fegyverét.
1683 Az asszony, Szolja Petrovna, limonádét ivott. Pavlis sört. A sör jó volt, sötét és erős, s a tudat, hogy ihat, mert szolgálaton kívül van, és a legközelebbi orvosi vizsgálat csak három hónap múlva esedékes, élvezetté varázsolta számára ezt a megbocsátható kis szabálysértést.
1684 Tényleg azt kereste, de nem akarta beismerni. A szomszéd asztalnál overallos repülőtanulók ültek, zajos társaság. Levehettek volna kezeslábasukat már a hangárban, de tetszett nékik, hogy rajtuk van. Még nem tudták megszokni, hogy overalljuk van és pilótasapkájuk, a bolygószolgálat arany címerével.
1685 Én csak akkor éreztem, hogy közöm van hozzá, amikor maga már elutazott. És nem az újságok, a folyóiratok hozták közel, akik úgy írtak róla, mint az első emberről, aki kijutott a kozmoszba. Az igazi ok: a naplója. Kezdtem összehasonlítani a magam viselkedését az ő türelmével és magányosságával.
1686 Reménykedett, hogy az újságírókat megelőzve beszélhet vele. Kiapacs elsőnek szállt ki az űrkompból. Megállt, körültekintett a várakozókon. Egy pisze kislány, aki éppen olyan fehérszőke volt, mint Kiapacs, odafutott, és Kiapacs magához ölelte. De tovább is keresett valakit a tömegben.
1687 A nyári osztag mindig díszegyenruhába vágja magát érkezéskor. A legénység felsorakozott mögötte. A kozmoszkikötő előtti téren csend támadt. Kiapacs fényképet vett elő. A tévékamera lencséje a kezéhez közelített, s a fénykép betöltötte a tévékészülékek képernyőjét. A képen várost lehetett látni.
1688 Az eső tehát szép lassan szemerkélt; amikor a helyiérdekű elment, hallottam, mint verődnek a cseppek a levelekre. Sehol egy lélek. Mintha a vonat elvitte volna az utolsó embert, s én egyedül maradtam volna a Földön. Lelépkedtem a lépcsőn az aszfaltozott útra, és mint mindig, átvágtam a ligeten.
1689 Letértem, mondom, az aszfaltúiról, rá a nyírfaligeten átvezető ösvényre. Ez meg csúszós volt, figyelni kellett, nehogy elbotoljak valami gyökérben. Hajlandó volnék munka után egyik boltból a másikba rohangászni, ráadásul egy órát zötykölődni a helyiérdekűn, feltéve, hogy van értelme.
1690 Alig tudtam megmenteni a lámpát. A jobb cipőm beázik. Be is akartam vinni a cipészhez, de erre persze nem volt időm. Beértem a faluba. A lámpák már égtek, gyorsabban haladhattam. Lábam elé fehér kuvasz keveredett, olyan ádáz gyűlölettel ugatott meg, szinte fuldokolt. De ez legalább hevesen érez.
1691 Nincs rosszabb, mint amikor az érzés elhal, és az embert a másik már észre sem veszi. Semmi sem történt, a látszat ugyanaz, ami volt: enni adnak, a gombodat felvarrják; megkérdezik, hogy nem felejtettél e el benézni a cipészhez, megtalpaltatni a cipődet, mert ha nem vigyázol, meg fogsz fázni.
1692 Volt e férje vagy sem, nem tudom, de hogy gyereke nem volt, arra mérget veszek. Koszkát nem szerette, idegesítette a gyerek, és ha Valentyinának néni sikerült volna összebarátkoznia az asszonnyal, azt sem tudom, hova lennénk Koszkával. A ház nem nagy, két szoba és veranda.
1693 Valentyina szkeptikusan mosolygott, és máris körülvett megbocsátó semmibevevésének hulláma: A szeme nem volt kifestve, tekintete ettől hideg maradt. Én pedig álltam, és gyűlölni próbáltam az asztalon nyugvó, közönyös, vékony ujjait meg a hajtincset apró füle fölött. Nehéz dolog ez.
1694 Valentyina befolyásolható. Raisza felállt, összeszedte az üvegeket, könyvével a hasához szorította őket, így vonult be a szobájába. A verandát ugyan kiadta nekünk, fizettünk is érte, de ő leginkább itt szeretett ücsörögni. Benéztem a szobába, ahol Koszka aludt. Megigazítottam a takaróját.
1695 De a tekintete, ahogy elkaptam, hideg és gúnyos volt. A kitömi készülő szavak torkomon akadtak, mint a gombóc. Köhögtem, az ajtóhoz léptem, kiszaladtam. Valentyina nem jött utánam. Világosan elképzeltem, ahogyan áll, hegyes állat ujjaira támasztva, és rejtélyesen mosolyog.
1696 Tizenegy óra volt, s én elhatároztam, korán lefekszem, még ha szabad szombat van is holnap, amikor tovább lustálkodhatok. Elfáradtam. Lefekhetem a verandán is; nem először történik. Mindegy. Valentyina ott van Koszkával a szobában, hogy éjszaka, ha a gyerek felébred, tisztába tegye.
1697 Nem akartam. Féltem, hogy rám támad. Ezért elővettem a Fémek korróziója című könyvet; élvezetes olvasmány ilyen lelkiállapotban; nekifogtam olvasni. Valentyina kisvártatva kikukkantott, és suttogva – mert Koszka álmában mozgolódott – kérdezte, nem iszom e teát. Lepisszegtem, erre visszabújt.
1698 Kitalált valamit. Ha nem így lenne, rég itt lenne a verandán, és hízelegne, hogy megbékítsen. Szüksége van rám. Egyelőre, őszig. Legyen, aki cipeli a szatyrot, ellátja a háztartást. Rövidesen éjfél lesz. Raisza ágya nyikorgóit, ő már lepihent, hajnalban kel, eteti a csirkéit.
1699 Egy szót se jegyeztem meg a korrózióról. A lelkemet kezdte ki a korrózió, csak ezt tudtam. Meg még azt, hogy az ember harmincegy éves fejjel is újrakezdheti az életét. Valentyina se feküdt le. Nyilván új megaláztatásokat terveit ki számomra, ezért várja, mikor megyek be a párnáért.
1700 Hát arra várhat! A tenyeremre néztem, véres volt. Agyoncsaptam egy szúnyogot, és észre se vettem. Verte a tetőt az eső, s a kopogásra válaszul csobogott a víz, ahogy az ereszről a hordóba ömlött. Nem volt mivel betakaróznom, még a ruhám sem száradt meg a konyhában a tűzhely fölött.
1701 Elég korán ébredtem fel, bár Raisza már nagyra becsült csirkéivel társalkodóit éppen a veranda alatt. Nap sütött és szél fújt. A fenyőfák nyikorogtak, a veranda sarkában darázs duruzsolt. Nem is mindjárt fogtam fel, miért alszom éppen itt; úgy voltam, mint aki vasútállomáson ébred.
1702 Az első pillanatban még jókedvem volt, de hamarosan rám törtek tegnap esti gondolataim. Felkeltem a díványról, nem akartam, hogy így lássanak. Benéztem a szobába, nagy volt a csend, a család aludt. Csak Koszka álma gondtalan, Valentyina összehúzta magát, fejét a takaró alá rejtette, így aludt.
1703 Egy szót sem szóltam, felkaptam a verandán a kannát, indultam a kapuhoz. Ballagtam, és csodálkoztam magamon: miért vagyok ilyen nyugodt? Nem is értettem, mi lehet az oka. Csak mikor már visszafelé jöttem, ébredtem rá, miről is van szó: alighanem amíg aludtam, döntésre jutottam.
1704 Mintha álmomban oldottam volna meg a problémát, amely jó néhány napja kínzott. Még ma beszélek Valentyinával. Mindent megmondok neki. Különben talán évekig halogatnám. Vannak családok, ahol valamelyik fél éveken át halasztgatja az efféle beszélgetést. Egy évig, kettőig, ötig, aztán már késő.
1705 Arra gondoltam: milyen gyorsan is hullik ki egy ember a világból. Volt, nincs; már el is felejtődött. Ezek a folyóiratok a könyvek mellett hevertek a polcán, ő pedig, ez a bizonyos Kozarin, akit soha nem láttam, még fényképen sem, a polcához lépett, levette őket, hogy tartalmuk az agyába vésődjön.
1706 Mi pedig most, Valentyinával eltüntetjük ennek a világnak utolsó nyomait, hogy itt most már Raisza jellegtelen kis világa legyen csak jelen. Elhatároztam, ha legközelebb a Lenin könyvtárba megyek, okvetlenül megnézem a katalógusban, van e valami, amit Kozarin írt, ami az ő személyes alkotása.
1707 Valentyina már jó pár csomagot kiráncigált a kamrából, nekem csak át kellett cipelnem ezeket a konyhán. A szemem sarkából megfigyeltem, hogy Raisza szája mozog: a csomagokat számolja, hogy aztán bevezethesse füzetébe a számot, noha semmi jelentősége nincs. így dolgoztunk körülbelül egy óra hosszat.
1708 Egyszer ugyan eszembe jutott, hogy abbahagyom az egészet, és beszaladok Koszkához. Ő viszont olyan nagylelkűen maradt nyugalomban ezen a reggelen, mintha megérezte volna, hogy sorsdöntő pillanat közeledik, és neki is meg kell tennie a magáét: Valentyina kisepert, aztán a ládát kezdtük kirámolni.
1709 Pedig hát minden rád maradt. Most már nem adnád oda ilyen simán. – így morfondíroztam magamban, de nem mondtam ki a véleményemet. Minden lomot kihordtunk az utcára, végül a kiürült ládákat is átvonszoltuk a konyhán. Odakint a kacathegy még szomorúbb látványt nyújtott, mint bent a kamrában.
1710 Ehelyett az jutott eszembe, közeledik a sorsdöntő pillanat, és én már majdnem elfelejtkeztem róla – mert nem akartam emlékezni rá. Az egy vagy két óra alatt, míg ezt az Augiász istállóját takarítottuk, Valentyina okosan viselkedett: egyszer sem emlékeztetett a szomorú valóságra.
1711 Kihoztam a kacatból egy széles abroncsfélét, mely bütykeivel egy koronára emlékeztetett. Eszembe jutott: ha régebben ilyen akad a kezembe, biztosan kitalálok valami vidámságot, megkoronáztam volna például Valentyinát, mint Jamara királykisasszonyt. De már nincs érzéke az ilyesmihez.
1712 Az abroncsot a díványra hajítottam. Sokáig locsoltam magam a fenyőnél. De közeledett Valentyina, törülközővel kezében, én hát visszamentem a verandára. Na – mondtam magamnak –, itt az idő. Minden, ami eddig volt, azért alakult így, mert túl sokáig voltál rongy. De most elég.
1713 Kimondtam ennyit, de már el is hallgattam. Azt sem hallottam, mit felelt Válj a. Nem hallottam, mert én – megszűntem. Egy pillanatig tartott maga az eltűnés furcsa érzése. Érzéseim, gondolataim megmaradtak, de semmi közöm nem volt már hozzájuk. Ami velem történt, nem tudom leírni.
1714 Ha nem így lenne, honnan tudhatta volna meg az én agyam már a pánik első pillanata után, hogy mi történik velem? Megláttam, meghallottam, megtudtam – ahogy tetszik –, hogy mi zajlik Valentyina fejében. Ha azt képzelik, olvastam a gondolataiban, tévednek. Nem olvastam a gondolataiban.
1715 És persze igaza is van, mert már régen világos, hogy boldogtalan. Mert olyan, mint egy gyerek, nem tud a jövővel számolni. Már akkor sem tudott, pontosabban: nem is akart, amikor az a beszélgetés volt az apjával, amikor kiderült, hogy a szülei nem helyeslik a házasságot.
1716 És még tanult is. Lefogyott, tönkrement. Honnan vettem a bátorságot, hogy annak az embernek a vállára tegyem ezt a súlyos terhet – magamat és Koszkát akit szeretek... Jaj, legalább egy kicsit várna még, elhelyezhetnénk Koszkát ötnapos bölcsődében, s akkor én is elmehetnék dolgozni.
1717 Késő! Késő, mert Kolja szerelme elmúlt. Nem is most múlt el, hanem még tavasszal vagy a télen. Itt a keze, nincs rajta semmi különös, nem is valami erős kéz, mégis el tudnám nézni órákig, kiismerni minden ráncot a tenyérében, és reménykedni, hogy belehajthatom a fejemet.
1718 És volt annál még nagyobb és legnagyobb csoda is, de arról senkinek sem beszélhetett a leányszálláson, mert ha beszélsz róla, megszűnik csoda lenni... De hát miért is nem tudta idejében megszabadítani Kolját önmagától? Mert Kolja büszke, és úgysem vonta volna vissza a szavát.
1719 Kolja szülei nem szerették meg őt, Válj át. Másképp lett volna ugye, ha ő is moszkvai, ha ő is diáklány. Persze neki is lehetnének kívánságai... Nevetnie kell, ha visszaemlékszik, mennyire igyekezett, hogy elnyerje Kolja apjának tetszését; még az ablakát is megpucolta, pedig senki sem kérte meg rá.
1720 Ő, Válj a nemcsak fizikailag fáradt el, az nem is fontos, abban fáradt el, hogy tartania kell magát, és nem törhet ki, nem követelheti a szerelmet, ami nincs... Mennyire megbántódott Kolja tegnap is, mikor ő, Válj a azt mondta, hogy a cipőt kell megvenni, a köpeny pedig várhat.
1721 Pedig tényleg nem kell új köpeny, megfelel még a régi. Koljának viszont szépen kell öltözködnie, hiszen ő az, aki vendégségbe jár, a barátaihoz meg a szüleihez. Senkinek nem kell tudni, hogy szűkösen élünk, hogy a lakbér mindent elvitt, mert két hónapot előre ki kellett fizetni.
1722 De hamarosan ő, Valja is dolgozni fog, Kolja pedig befejezi a főiskolát... de ez már mind mellékes, mert már késő ezeken töprengeni. Kolja sokat dolgozik és tanul, szó sincs róla, hogy valakivel együtt inna, már a barátai is majd mindnyájan lekoptak, és tegnap is éjfélig tanult.
1723 Fájt a foga, és lábujjhegyen mászkált a szobában, nézte Koszkát, a csöpp Kolját, és azt szerette volna, ha Kolja bejön, és vállára teszi a kezét, de tudta, hogy nem fog bejönni. Megpróbált kötni. Gyűlöli ezt a kötést, de valahogy neki is kell pénzt keresni, hogy Koljának segítsen.
1724 Raisza rendelte meg ezt a kötött ruhát valami ismerőse számára, és amilyen kapzsi, ha húsz rubelt fizetnek a kötésért, ötöt biztosan megtart magának. De Raiszával legalább minden egyszerű. Rossz ember, de ha jó lenne, nem lehetne ilyen dolgokban megegyezni vele. Nyíltan lehet vele alkudni.
1725 Mikor szóba került, hogy rámolják ki a kamrát, bizony neki, Váljanak is eszébe jutott, hogy ingyen nem csinálják – így hát megegyeztek, hogy valamennyit kapnak érte a kertben termő eperből, egyéb gyümölcsből. Persze Koszkáé lesz. Nagyon kínos volt Kolját erre a munkára megkérni.
1726 Mindez csak egy pillanatig tartott, de két három másodpercre elhagyott minden erőm. Válj a észrevette, hogy reszketek, és elveszítem az eszméletemet, odaugrott, én meg összerogytam. Az abroncs a díványra esett. Tüstént magamhoz tértem. Közelről láttam Valentyina szemét.
1727 Nagyon megijedt, szólni sem tudott. Remegett az ajka. Ez afféle irodalmi szólam, eddig én annak véltem, mert sosem láttam, hogy valakinek igazán remegne az ajka. Szédültem, de fel tudtam ülni a padlón, aztán fel is álltam, Válj a kezére támaszkodva. Keskeny a keze, de erős.
1728 Az elkövetkezendő ötven évre, íme, van egy határozott feladatom: egyszer sem szabad hagynom, hogy ez a szamár kislány sírva fakadjon. Sírjanak mások, de ne ő! És ekkor gonosz ötletem támadt, ami csak olyankor fordul velem elő, hajói érzem magam, ha igazán feldobott vagyok.
1729 Aztán odaugrott hozzám, az ingem ujjába kapaszkodott, a mellembe fúrta az orrát, mintha el akarna rejtőzni bennem, és három patakban kezdtek folyni a könnyei. Simogattam a vállát, a haját, és ezt motyogtam: – Hát mi van veled, hagyd abba... mindjárt jön Raisza. Ne butáskodj.
1730 Volt ilyen. Katyerinka kapta el akkor is a hátsó mancsainál, úgy húzta ki. Vigyázni kell rá, mindig be kell zárni valahová, ezek miatt. Fél év alatt, mióta itt van, én legalább tíz esztendőt öregedtem. Nagymamán utolsó mondata távol állt az igazságtól. Remek színben volt.
1731 A szakadatlan küzdelem, amit Kerrel vívott, megfűszerezte életét. Mártír szerepe valósággal megfiatalította. Ahogy a beszélgetést hallgattam – miközben késsel a számban a léghajóbélésen csúszkáltam –, elképzeltem: semmit sem tudok az egészről. Mondjuk, idegen vagyok, Kert sosem láttam.
1732 Én nem voltam otthon, amikor apám meghozta Kert. Későn jöttem meg az edzésről, így én voltam az utolsó a családban, aki megismerkedett vele. Az asztalon üldögélt, és nekem olybá tűnt, hogy nem egyéb7 ez, mint egy kiéhezett, agyonfázott majmocska, akiből hiányzik a majmok pajkos elevensége.
1733 Bevallom, nekem is. Előző nap még lelkesen vártuk a megható és örömteli találkozást a szerencsétlen árvával, készen arra, hogy ápoljuk, becézgessük, és türelmesen neveljük. Most pedig itt ül a kis árva a sarokban, ránk sziszeg, és szürke rongyai alól csak fejletlen, hártyás szárnya látszik ki.
1734 Egy másik naprendszerben találták meg őt ötödmagával, éspedig egy mentő űrcsónakban, mely az ottani Nap második bolygója körül keringett; a rendszer számát persze elfelejtettem. A bolygón laktak ezek a lények, vagy legalábbis volt ott valamilyen bázisuk, ami azonban ismeretlen okból elpusztult.
1735 Űrhajójuk nem tudott startolni, ezt a néhány gyereket azonban még elhelyezhették egy mentő űrcsónakban, és kilendíthetlek orbitális pályára. Talán arra számítottak, valahonnan segítség érkezik. De segítség nem jött, viszont az űrcsónak hívójelét a Vega nevű földi kutató űrhajó felfogta.
1736 A kicsinyek már alig éltek, amikor rájuk találtak, így hozták el őket a Földre. Hova is vihették volna őket, ha már nem volt otthonuk? A Vega persze megfelelő üzenetet hagyott hátra az orbitális pályán, hogy ha megérkezne a segítség, kiderüljön, hová vitték a csöppségeket.
1737 Itt a Földön először valami speciális kórházban akarták elhelyezni őket, de később úgy döntöttek, hogy mivel a kicsiknek szoros gondoskodásra és szülői szeretetre van szükségük, kiadják őket családokhoz. Apám is elvállalt egyet. Én meg arra gondoltam, barátnőim megpukkadnak az irigységtől.
1738 De az bizony ma is, holnap is, holnapután is kérlelhetetlenül beleharap a feléje nyúló kézbe, összelopkodja, amihez csak hozzáfér, fészkében rothadt húst tartalékol, és csak azt lesi, hogyan szökhet el a kényelmes otthonból, hogy visszatérhessen erdei éhezéséhez, létbizonytalanságához.
1739 Úgy tett, mintha egy kukkot se értene, ezzel szemben felugrott, és megharapta az ujjamat, amivel figyelmeztetni akartam. Én pedig sokáig dagadt, fájós ujjal voltam kénytelen mászkálni, és be sem vallottam az iskolában meg az edzésen, hogy ezt is elbűvölő árvánknak köszönhetem.
1740 Elszántan hazudoztam egy hozzánk tévedt borzról, és szép legendákat találtam ki Kerocska hálás és megértő természetéről. A nagymamát egyszerűen semmibe vette, fittyet hányt pedagógiai elméleteinek. A mamát mintha meg se látta volna. Egyedül a papától tartott, ami erősen bosszantotta apámat.
1741 Apa megállapította, hogy fizikai és értelmi fejlettségét illetően új öcsikénk egy tízéves gyerekkel áll egy szinten. De gyorsabban fejlődik, mint mi. Amikor találkoztunk, én tizenhárom éves voltam, ő látszólag körülbelül tíz. Mire tizenhét éves leszek, feltehetően utolér.
1742 Bizonyíték a megfigyelési napló. Ez egy bonyolult ügy. Kert ugyanis meg a többieket is rendszeres megfigyelés alá vették. Rejtett kamerák rögzítették életét. Ezenkívül azt is elhatároztuk, hogy egy vastag könyvbe – nem tudni, honnan bányászta elő nagymamamindent bejegyzőnk, ami érdekes.
1743 Egyszer csak eltűnt a könyv. Először nem is gondoltunk arra, hogy ez is az ő műve. Jól eltüntette a nyomokat. Ugyanúgy harapott, mint addig; ugyanúgy utasította el a nagymama lepényeit és nevelési utasításait. Szemében ugyanaz az üresség és harag honolt. Haragudott ránk.
1744 Akkoriban meg akartam tudni apámtól, mi a helyzet a többi családban, ahol egy egy kicsit elvállaltak. Kiderült, hogy többé kevésbé ugyanaz, mint nálunk. A Cambridge i Egyetem egyik professzoránál is élt egy megmentett leányka. Az például meg sem akarta ismemi örökbefogadóit.
1745 A könyvet sikerült tönkretennie; tökéletesen elégedett lehetett. Szemrehányó tekintetünkre azzal válaszolt, hogy éles, ragadozó fogait csikorgatta. Repülni nem tud. A szárnyait szétteríti – ilyenkor olyan, mint egy denevér –, de mintha erezné, hogy nekünk ez nevetséges.
1746 Mégis szeretne repülni: órák hosszat ül az ablakban, és bámulja a madarakat. Jobban szereti őket, mint bennünket. A macskánk egyszer fogott egy denevért. Kér meglátta, nekiugrott a macskának, kis híján megölte. El is vette tőle a denevért, de az már nem élt. Tőle azonban nem vehette el senki.
1747 Három év! Félelmetesen hosszú idő. Amit akkor csináltam és gondoltam, most tökéletesen idegennek és ostobának tűnik számomra – mintha nem is én lettem volna. Az akkori énem egy érzelmes, sokat olvasott tizenhárom éves kislányé volt. Most pedig... már más dolgok érdekelnek.
1748 Nem tudtam egyértelműen válaszolni. Kér akkor egész éjszaka ébren volt, a kincseit turkálta, amiket tavaly szedegetett össze. Nagy ócskasággyűjtő: mindent a világon a szobájába hurcol: üvegfiolát, cserepet, kavicsot, papírt, ágat, levelet, ami csak csodálatba ejti alakjával, külsejével.
1749 Elkeserített engem ez a Kér. Nohát, szerencsés utat neki! így mérgelődtünk egész nap. Este megjött apám, elmesélte, milyen sikeresen fundáltak ki mindent a kicsiknek, hogy minden hozzájuk van méretezve, és a hőmérséklet, a nedvességtartalom stb. az optimális paraméterekkel beszabályozva.
1750 Közömbösen fogadták. Ne próbáld a mi érzéseinket beléjük képzelni, nagymama. Megnézték, aztán a saját dolgaikkal foglalkoztak... Még azon az éjszakán rendkívüli esemény történt. A hat kicsi közül hárman megszöktek új otthonukból, ezzel is tanúbizonyságát adva kitűnő felfogóképességüknek.
1751 Ennyi eszük volt – szinte felfoghatatlan. És gyerek létükre hatvan kilométert tettek meg egyetlen éjjel. Visszavitték őket a telepre, megint elmagyarázták nekik, hogy sajnos senki sem tudja, merre van az igazi otthonuk. Ok azonban most sem vették tudomásul ezeket a szavakat.
1752 Néhány nap telt el, újabb esemény nélkül. Nem mintha megfeledkeztünk volna Kerről. Pusztító tevékenységének ezer nyoma is emlékeztetett rá a házban. A negyedik nap reggelén valamiért felmentem a szobába, ahol azelőtt lakott; ezt a helyiséget most apám műhellyé akarta átalakítani.
1753 Nem is tudom, mi késztetett arra, hogy így beszéljek. Talán az, hogy amikor megtudta, hogy elmegy tőlünk, túlságosan gyorsan rámolta össze a holmiját, és nagyon is hamar akart itthagyni bennünket? Ekkor Kér kiugrott a nyitott ablakon, és mire én észbe kaptam, késő volt.
1754 Anyám is kiszaladt, mert őt már felhívták a telepről, és megmondták neki, hogy Kér újra megszökött, ezúttal egy társával együtt, aki szintén errefelé lakott. Mindnyájan Kert hajkurásztuk, minden zugot felhajtottunk, ahová bújni szokott, de sehol sem találtuk. Apám fedezte fel végül.
1755 Kér észrevétlenül visszaosont a szobájába, és ott máris tönkretette a gyalupadot, ahol nehezére esett az alvás, így jelezte nekünk, hogy kéri vissza az ágyát. Hosszú tárgyalások után megengedték, hogy magunknál tartsuk Kert, ha ő is így akarja. Hamarosan a többiek is visszatértek előző otthonukba.
1756 Nagymama hiú volt, mint általában a nagymamák, különösen, ha unokáikról van szó. Most persze azt hiszik, ilyen viszontagságok után Kér lehiggadt, szófogadó lett, elkezdett tanulni, és tiszteletet nyilvánított az idősebbek iránt. Szó sincs róla! Minden maradt a régiben. Egy kicsi változás mégis volt.
1757 Valahogy, tehát családtaggá vált, és már képtelenségnek tűnt a gondolat, hogy bárhová is elutazna tőlünk; mégsem éreztem rokonomnak. Talán nem tudta megbocsátani gyerekes bosszúmat, amit akkor éreztettem véle, mikor visszajött a telepről. A család más tagjaival, lehet mondani, lojálisán viselkedik.
1758 Igaz, nem sikerült neki. És ha a vendégeim nem ijedtek meg tőle, hanem nevettek rajta, megszégyenülten vonult vissza a szobájába. És még valami: ebben az évben Kér megtanult repülni. Eleinte tele volt dudorokkal, mert lepotyogott a fáról, a háztetőről. De aztán belejött.
1759 Olykor megengedi, hogy a nagymama vakargassa a szárnyát; ilyenkor szétteríti, s ez elég fantasztikus látvány. Képzeljék el az én intelligens nagymamámat, amint karosszékében üldögél, félig elborítja a szürke, vékony szárny, előtte pedig egy ördögféle kuporog, és hunyorog a gyönyörűségtől.
1760 Ámbár, biztos vagyok benne, semmiről sem beszélgetnek. Csak hallgatnak, és annak örülnek, hogy együtt lehetnek. Igazi otthonuk felkutatásának az ügye sehogy sem halad előre. Érthető. Mégis szomorú tudomásul venni, hogy ezeknek a lényeknek egész életüket itt kell eltölteni.
1761 Átolvastam az egészet, nem is akartam folytatni – kamaszkori grafomániám a múlté –, de a magam számára is váratlanul elkezdtem újra írni, elkapott a távoli meg a nagyon is közeli múlt igézete. Eltelt tehát egy kis idő. Néhány hónap. Persze, ha minden rendben halad, nincs is miről írni.
1762 A nagymama örök volt; betegeskedése is természetes dolognak számított. Gyakran gyengélkedett, rossz volt a szíve, de operáltatni nem hagyta magát, az volt a szilárd meggyőződése, hogy a mesterséges szívbillentyű természetellenes. Nagymama úgy halt meg, hogy senki sem volt otthon.
1763 Nem saját szárnyain, hanem repülőgépen utazott, mert nem szereti a kíváncsi tekinteteket, nem állja a kérdezősködést. Ekkor persze már nem harapott, nem sziszegett, ha ismeretlen emberrel találkozott, de igyekezett elmenni mellette vagy elrepülni, egyszóval kerülte a találkozást.
1764 Én éppen versenyen voltam; apám, anyám dolgozott. Kér ért elsőnek haza, ő találta meg a halottat. Az persze nem jutott eszébe, hogy mentőt hívjon. Bár ez sem segített volna: nagymama két órával korábban meghalt. Kér ki akarta cipelni a házból és berakni a repülőbe... Ekkor ért haza apám.
1765 Én aztán néhány hétig nagymama halálának hatása alatt álltam. Minden kiesett a kezemből. Hogyan lehetséges? Hiszen itt vannak a holmijai, itt a könyve, amit még végig sem olvasott, a szekrényben a ruha, amit oly pompásra varrt magának hetvenedik születésnapjára, de ami egyszer sem volt rajta azóta.
1766 Még az is eszembe jutott, mi lehetett az értelme a régi szkíta szokásnak, hogy mindent elégettek, ami az ember után megmaradt, semmi se emlékeztesse rá a hozzátartozókat. Ismerték a felejtés becsét. Lehet, hogy nem is a szkíták voltak, az is lehet, hogy nem volt igazuk.
1767 Nem jártam be az Idő intézetbe, ahol gyakorlataim voltak; nem mentem el az edzésekre, pedig első helyre tartottak esélyesnek. Mindnyájunknak rossz volt, de úgy tűnt, Kernek a legrosszabb. Vagy nem találkozott még halállal a maga világában, vagy elfelejtette már, hiszen kicsi volt akkor.
1768 Senkivel nem akart érintkezni. Bezárkózott a szobájába, ki sem mozdult. Csak egyszer, amikor lement a földszintre, a könyvtárba, széket tolt a szekrényhez, és levette a régi meséskönyveket, amik egykor az enyémek voltak, aztán nagymama olvasta fel őket Kernek, még az első esztendőben.
1769 A temetésre nem jött el, talán nem is tudta, mi az, vagy egyszerűen nem akart eljönni. A sírhoz sem jött ki soha. Termete ekkorra zömök, széles lett, akár egy gömb, lába rövid és görbe, ruhát nem hordott, a legnagyobb fagyban sem, szerintem nem is reagált a szervezete a hőmérséklet változására.
1770 Csak tavaly vett föl egy hátul gombolódó inget. Amikor nagymama meghalt, kidobta ezt az inget, akkor megértettem, hogy ezt is csak az ő kedvéért hordta. Ám lehet, hogy csak én képzeltem így, mert akkor ez esett jól. És nagyon elesetté vált, olyanná, mint akit becsaptak.
1771 Mamával mi sosem beszéltünk erről, de ő biztosan értette a dolgot, mert a Kerrel való beszélgetéseinek hangvétele (miféle beszélgetések? – a mama beszél, ő pedig, mint mindig, hallgat) valahogy cinkossá vált, mintha ők tudnának valamit, amit nekünk, be nem avatottaknak nem szabad megtudnunk.
1772 Velem Kér nem érintkezett. A nagymama halála óta három hónap telt el, és életünk visszazökkent a régi kerékvágásba. Kér egyre gyakrabban látogatta a honfitársát, az is eljött hozzá. Olyankor elmentek hazulról, messze az erdőbe, valamiről elmélyülten tárgyaltak, mi pedig igen sajnáltuk őket.
1773 Leginkább a repülőben maradt, és az ablakból figyelt, mindig magamon éreztem a tekintetét. Egyszer valamiért félteni kezdett engem, és beindította a gépet, odaszállt a közelembe. Meg is kaptam a magamét ezért; azt mondták, a repülőgép megsérthette volna a léggömböt. Bár ez csak amolyan feltételezés.
1774 Az edző jól megmosta a fejemet. Persze, tudta ő is, hogy én semmiről sem tehetek, de azért járt el így, hogy megfegyelmezze Kert. Kér viszont elrepült, fütyült arra, hogy nekem is szükségem lett volna a gépre hazafelé. Egy hónapig nem is mutatkozott a gyakorlótéren, aztán megint kijött velem.
1775 Ott a vitorlázópályán felszálló áramlatok uralkodnak. Kerrel együtt illesztettük össze a léghajómat, minden négyzetmilliméterét ellenőriztük. Nagy volt a tét: ha bejutok az első három közé, bekerülök a válogatottba. Kér is tudta ezt. Miután lerakodtunk a völgyben, sokáig álltam és bámultam az eget.
1776 Olyanok, mint a léggömbök, amelyeket ügyetlen gyerekek engedtek el. Csillogtak, akár a szappanbuborékok, az emberek pedig alig látszottak a magasban. Több mint háromszáz versenyző gyűlt össze. Néhányan igen messziről jöttek. Éppen a fejem fölött repült el a kijevi csapat.
1777 Még a szemem is hunyorítottam, hogy lássam a vékony szálakat, amelyekkel, mint a bábfigurákat, mozgatja őket egy láthatatlan bábos. Ekkor láttam meg Ranger Singh jól ismert világoskék hajóját. A leggyorsabbak közé tartozik; ő a tavalyi bajnok, az én legnagyobb ellenfelem.
1778 Be kell ismernem, büszke voltam Kerre, és napról napra erősödött a meggyőződésem, hogy szép a maga módján. Ahogyan minden célszerűen felépített test szép. A leningrádi tovább csodálkozott, de bemászott a plasztikzsákba. Behúztam a nyílás zárját, ő maga belülről felpumpálta a léghajót.
1779 Ellenőrizte a légcsavart; üresjáratban jól működött. Intett, hogy kapcsoljam le a ballasztot. Leemeltem a rudat, erre hirtelen felszállt, és a fejem fölött lebegett. A fiú úgy függött a kötelei közt, mint pók a hálójában: észrevettem, hogy a rögzítése nem valami megbízható.
1780 Most oldalra döntötte a léghajót, a mozgékonyságát próbálgatta. A légcsavar csillogó körként forgott, és a hajó feljebb emelkedett, a megadott magasságba. Kér kihúzta az én léghajómat. Elhatároztam, hogy kipróbálom. Amikor felszállók, soha nem kapcsolom be a légcsavart, csak a szükséges magasságban.
1781 A legelső repülők óta nyilván senki sem érezte, milyen az: úgy repülni a levegőben, hogy az ember alatt semmi sincs, amire szilárdan támaszkodhatna. Az amatőr léghajókon kicsi, ablakféle átlátszó felületet csinálnak lefelé is, a magasban repülő ezért úgy érzi, bármikor leeshet.
1782 Senki nem vette észre idejében, ezért nem szállították le a gépét. Amikor meglátta a rengeteg léghajót, megijedt, hogy nekünk jön, és elkezdett rézsűt lefelé ereszkedni, a legmagasabban lebegő hajók között. Mire észrevettem, belehasított az enyémbe. Ilyesmi tíz évenként egyszer fordul elő.
1783 Nincs biztonságosabb közlekedési eszköz a léghajónál: kétrétegű burka erős és rugalmas. De ez a nyaraló úgy vágott bele a léghajómba, hogy repülőjének egyetlen kiálló éles részével, a stabilizátorral csaknem kettészelte a külső burkot, és a belsőn is jókora lyukat vágott.
1784 Olyan sebesen süvített ki a levegő, hogy a gömb pillanatok alatt összecsuklott, és máris zuhantam. A légkeverőt még sikerült bekapcsolnom, de hasztalan – mintha szitával merne az ember vizet. Mindez túl gyorsan zajlott le, megijedni nem volt időm. Ráadásul nem is voltam magasan.
1785 Végiggondoltam, mit kell tennem, hogy ne törjem össze magam. De cselekedni már nem volt időm. Társaim, akik lentről figyeltek, feljajdultak, amikor látták, hogyan ütközik belém a bolond repülő. Az edző azt ordította, bontsanak ki egy üres léghajót, és emeljék fel, hogy arra essek.
1786 De már ezt sem csinálhatták meg – túl gyorsan zuhantam. Vologya Degrell, aki kivételesen jól látta, mi történt, úgy manőverezett a léghajójával, hogy álam kerüljön, és felfogja a zuhanást. Sokat kockáztatott, de ő nagy mester, a legjobb tíz szlalomos közt van Európában.
1787 Kér volt az, aki segített. Szerencséjére – meg az én szerencsémre – éppen alattam keringett, és felfelé bámult, mintha előre érezte volna a bajt. Látta, hogyan zuhanok lefelé ronggyá tépett léghajómmal. Mindent megértett. Óriási sebességet vett, és utol is ért a földtől úgy 50–70 méterre.
1788 Szárnyával ütögette a roncs léghajót, hogy felfogja a zuhanást. Ennek köszönhetem, hogy mindketten egy kijevi léghajóra huppantunk, ami feldobott bennünket: így kerültünk a vászonra, amelyet társaink feszítettek ki alánk. Persze nem úsztuk meg sérülés nélkül. Engem kék foltok leptek el.
1789 Nagyon kedves fiúnak találtam, óceánkutató, meg is tetszett nekem. Nem haragudtam már rá, de Kér olyan sötéten méregette, hogy megzavarodva, ijedten távozott. Visszatértünk Moszkvába, így hát nem kerültem be a döntőbe, sőt a versenyzéstől is eltiltottak fél évre, mert ejtőernyő nélkül szálltam fel.
1790 És ő, a felnőtt, mikor senki nem látta, jelekkel adta tudomásomra – még mindig nagy fájdalmai voltak –, hogy szeretné, ha felolvasnék neki a nagymama régi gyermekkönyveiből. Vannak az életnek visszatérő helyzetei. Nem voltam otthon akkor sem, amikor Kér megérkezett hozzánk.
1791 És akkor sem voltam otthon, amikor kiderült, hogy el kell utaznia. Rendbe jöttem, nem óhajtottam otthon ülni egész szünidőben. Ezt Kér is megértette. Ekkorra már ő is megerősödött, járkálni tudott a házban, tanulni kezdett; elhatározta, mégis megpróbálkozik az egyetemmel.
1792 Megtudtam, hogy a különjárat hat perc múlva startol, már nem tudnak odakapcsolni. Pedig még odaérhettem volna. Mert a különjárat még félórát – várakozott – kijuthattam volna a reptérre saját tartalékgépemen. De én ehelyett az ágyra vetettem magam, mint egy kis hülye, és bőgtem.
1793 Szörnyen haragudtam a sorsra, magamra, apámra, aki nem értesített időben, Kerre, aki nem talált rám. Akkor még nem tudtam, hogy éppen Kér miatt késett a gép indulása, ő ugyanis végigkutatta az Oka mentét, hogy megtaláljon, és félholtan ért vissza, úgy vonszolták be az űrhajóba a többiek, erőszakkal.
1794 Ember nem látott még olyat. Rövid idő alatt történt az egész, s ilyenkor nincs idő arra, hogy az ember a bent ülők helyébe képzelje magát, s maga is átélje az eseményeket. A parancsnoki hídról figyeltük a leszállási manővert. Úgy láttuk, sikerülni fog nekik. De mégiscsak el számították a sebességet.
1795 A hajó már leért a lejtős leszállóakna aljára, mégsem állt meg, tovább süllyedt, egyre mélyebbre és mélyebbre, mintha el akarna rejtőzni a beton alatt. A beton azonban nem akarta megadni magát, s az űrhajó, akárcsak az üveglapra esett vízcsepp, székében lapulni kezdett.
1796 Egyre jobban lefékeződött, csak időnként repültek fel belőle fekete pontok, az űrhajó leszakadt darabjai, s hulltak lomhán és hangtalanul vissza, bepöttyözve az akna peremét, ott végre örök nyugalomra találva. Pillanatok műve volt az egész, majd a félelmetes mozgalmasság egyszer csak elült.
1797 Önkéntelenül is az volt az ember érzése, mintha ebbe a szétlapult űrhajóba valaki sarokkal beletaposott volna. A roncstól ötvenmétemyire felfedeztünk egy fiatal lányt. Szkafanderben volt, a parancsnokon és a szolgálatban levő személyzeten kívül minden utas fel tudta venni a szkafanderét.
1798 Ez a lány valószínűleg a vészkijárat közelében tartózkodhatott, mellyel együtt a becsapódás erejétől kivágódott. Kirepült a hajóból, mint kristály vizes palackból a buborék. Ez is egyike azoknak a fantasztikus véletleneknek, amely már nem először fordul elő, mióta az ember meghódította az eget.
1799 Ugyanolyan fantasztikus véletlen ez, mint amikor valaki ötezer méter magasban zuhan ki egy repülőgépből, majd nagy bölcsen egy meredek, ámde hófödte hegygerincen vagy épp fenyőfák tetején állapodik meg, némi kis karcolásokkal és lila foltokkal megúszva az egészet. A lányt beraktuk az űrcsónakba.
1800 Az ember megszokta, hogy a veszély valami szemre is visszataszító lényhez kapcsolódik. Egy huszadik századi pszichológus azt mondta, hogy a csillagközi utazásra készülő pilóták kiváló próbatétele az, ha megkérdezik tőlük, mit tennének, ha találkoznának egy undorító hatméteres pókkal.
1801 Másfél órás kutatómunka után, nagy nehezen behatoltunk az egyik kabinba, találtunk a roncsok alatt egy ép ammóniáspalackot. Ez azonban összehasonlíthatatlanul kisebb csoda volt az előzőhöz képest. Mint mindig, szolgálat után most is beugrottam a kórházba. A folyosón ammóniaszag terjengett.
1802 Nap mint nap megoldhatatlan feladatok tömkelegével kellett megbirkóznia, hogy biztosíthassa újdonsült páciense táplálását, gyógykezelését és pszichoterápiáját. Zsémbessége csak fokozódott egyre növekvő büszkeségével; repülésünk harmadik hetében Hótündér még mindig élt és egészséges volt.
1803 Csak éppen kétségbeesetten unatkozott. Szúró fájdalom nyilallt a szemembe. Kapart a torkom. Én is feltehettem volna egy szűrőt, de nem akartam óvatoskodónak tűnni. Hótündér helyében én is kényelmetlenül érezném magam, ha vendéglátóim csak gázálarcban mernének közelíteni felém.
1804 Csak ne láttam volna meg a szemeit. Mikor már a mi űrhajónk fedélzetén először nyitotta fel őket, fájdalom ült bennük. Majdnem feketék voltak, mégsem segíthettünk rajta, míg át nem építettük a laborunkat. Úgy égett a kezünk alatt a munka, mintha ettől függne, hogy felrobban e az űrhajó.
1805 Hótündér végig néma volt. Csak jó három óra elteltével vittük végre át a laborba, ahol a doktor nekilátott, hogy végre levegye róla a sisakot. Másnap már áttetsző ibolyaszemekkel nézegetett körbe, melyek csak akkor sötétedtek el egy kicsit, amikor tekintete az enyémmel találkozott.
1806 Szürkére vált, fájdalmas tekintetét úgy függesztette Glebre, mint egy fogorvosra. Gondolatban megpróbáltam elemezni a helyzetemet, s rá kellett jönnöm, milyen visszásak is ezek az érzések. Ilyen erővel Stuart Mária arcképébe vagy épp Noffetete fej szobrába is beleszerethettem volna.
1807 Érzéseim reménytelensége irigységgel vegyes sajnálatot ébresztett környezetemben, holott, mint tudjuk, e két érzés általában összeegyeztethetetlen. Néha szerettem volna, ha viccet faragnak, vagy ugratni kezdenek, hogy végre felháborodhassak, egyáltalán, rosszabb lehessek, mint ők.
1808 Mikor nekiláttam, hogy összepakoljam a laborban azokat a dolgokat, amiket magával fog vinni, beismerte, már csak attól fél, hogy esetleg mégsem sikerül hazajutnia. Egyik fele még itt volt velem, aki itt maradok, másik fele azonban már azok között járt, akik haza várják.
1809 Félórája körözött már űrhajónk körül az ő űrcsónakjuk, a fordítógép szüntelenül zümmögött a parancsnoki hídon, nehezen boldogult a tolmácsolási munkával. Bauer jött be a laborba újságolni, hogy megközelítettük a repülőteret. Igyekezett kimondani a nyelvtörő elnevezést is, de nem ment.
1810 Külső hőmérséklet mínusz 53 fok. Kinyílt az űrhajónk ajtaja, s aki Hótündértől el akart bú'csúzni, mind ott sorakozott mögötte. Hótündér hátramaradt, hogy a doktorral váltson néhány szót, én pedig kiléptem előtte a kijárathoz gurított lépcsőre. Ezen a bolygón rendkívül alacsonyan szálltak a felhők.
1811 Vagy harmincmétemyire tőlünk megállt egy sárga színű jármű, néhány ember kőlapokon állt mellette. Szkafander nélkül voltak, igaz is, ki hord ilyen maskarát, ha otthon van. A kis fogadóbizottság elveszett a repülőtér óriási méreteiben. Újabb jármű érkezett, emberek szálltak ki belőle.
1812 De Hótündér nem rám figyelt. A messzeséget fürkészte, hogy vajon ki jöhetett ki eléje. Egyszer csak felismert valakit. Magasba emelt kézzel integetett neki. A várakozók kis csoportjából kivált valaki, egy asszony, s a kőkockákon a lépcső felé kezdett futni. Hótündér lerohant elé a lépcsőn.
1813 Én meg ott álltam, és vártam, mert már csak én maradtam egyedül, aki még nem vett búcsút tőle. Ráadásul az én kezemben volt a batyuja is, amit magával kell vinnie. Végül engem is beosztottak a kiszálló egységbe, segédkeztem Bauer mellett a reptériekkel való tárgyalásban.
1814 Levettem a kesztyűm. Senki sem akadályozta meg, pedig a parancsnok és a doktor is hallotta, mire kért Hótündér. Nem éreztem fagyos hideget. Sem akkor, sem később, amikor hirtelen az arcához fogta a kezemet. Későn rántottam vissza. Arcán vörös égésnyom maradt a tenyerem helyén.
1815 Ezt még kibírta volna valahogy, ha nem lett volna még egy összecsukott, kétkerekű kézikocsija is, olyasfajta, amivel az öregasszonyok járnak bevásárolni a piacra, csak jóval nagyobb és korszerűbb. A kocsi Sironyin vállán lógott, folyton balra húzta, és mindenhova beleakadt.
1816 Amikor Kolja végül is az állomás faépülete előtti szilárd homokon találta magát, még sokáig támolygott, és igyekezett visszanyerni az egyensúlyát. Körös körül sátrak, kajakok, hátizsákok és horgászbotok úsztak a levegőben, anorákos, viharkabátos és gumicsizmás emberek szaladgáltak ide oda.
1817 Miután kifújta magát, Kolja szétnyitotta a kocsit, majd rákötözte a motort és a hátizsákot. A vonat tovagördült, mint egy színpadi díszlet, és a zöld vagonok helyett láthatóvá vált a lankás, Volgába folyó rét a tavaszi mező tarka színeivel, melyeken festőién rendeződtek el a facsoportok és a falvak.
1818 Mellette motorkerékpáron robogtak el a falubeli srácok, a Hlopuskán pedig a mopedekkel versenyezve motorcsónakok húztak el, és Sironyin hallásra meg tudta állapítani, melyiknek milyen motorja van, és mi a hibája. A legtöbb motorcsónak Vegerkával volt fölszerelve, a többieken egy– egy Vihr berregett.
1819 Vagy hogy mit fog szólni a nagymama, amikor beállít hozzá. Hiszen várja őt, de mégis úgy tesz majd, mint aki roppant meg van lepődve, és azt fogja hajtogatni, hogy ha már ilyen öröm érte, akár nyugodtan meg is halhat. A nagymama három évvel ezelőtt volt hetvenhat éves. Tavaly szintén hetvenhat volt.
1820 Sironyin azután egy látszatra sekély, de csalóka tócsával került szembe, amely inkább hasonlított egy óceáni árokhoz, mint pocsolyához. A kocsi eldőlt, és a motor kis híján beleesett a vízbe. Nem volt más hátra, Koljának fel kellett áldoznia magát, s csaknem derékig bemászott a sárba.
1821 Elege volt már az egészből. Megpróbálta kicsavarni a nadrágját, mire a barnás lé a cipőjére csörgött. Akinek van egy kis sütni valója, nem vesz ismeretlen típusú motort, és nem rohan hanyatt homlok a vízhez – szidta magát Kolja. Gorogyiscse a Hlopuska túlsó partján van.
1822 Kolja leereszkedett egészen a folyóhoz, és átkiáltott a túlpartra. Válasz nem jött, bár voltak ott néhányan, akik a csónakjukat festették, a fürdő nagy égerfája alatt pedig halászok szundítottak. Szergej nagy nehezen mégiscsak fölismerte Kolja hangját, és csónakján átment érte.
1823 Koljától még megkérdezte, hogy megy neki a tanulás, igaz e, hogy kitűnő tanuló és az iskola legjobbja. Kolja tudta, hogy ezeket a rágalmakat a nagymama terjeszti róla a faluban, s azt felelte, hogy nem éppen tündököl, de az iskolából még hátravan egy éve és két hónapja.
1824 A nagymama már a parton várta, amikor pedig meglátta Kolját, integetni kezdett, és könnyezve mondta, hogy nem bízott abban, hogy megéri ezt a nagy napot, és most már nyugodtan fog meghalni. Szergej segített hazacipelni a motort, s megkérdezte, hogy milyen típusú. Kolja azt felelte, hogy Burun.
1825 A Nyurkin fiú is ilyet akart venni, de lebeszélték róla. Kolja elkedvetlenedett egy kissé: arra számított, hogy rajta kívül senki sem hallott még erről a motorról. A nagymama hallotta a beszélgetésüket, és elszomorodott, mert ebben a faluban a motor olyan volt, mint a forradalom előtt a ló.
1826 Kolja nagyon szerette volna, ha a motor rögtön beindul, mert ezzel megsérthetné önérzetében a moszkvait. Az volt az érzése, hogy a turista olyan lekezelően bánik vele, mint egy gyerekkel. Miután fölerősítette a motort, beült a csónakba, s az evezővel ellökte magát a parttól.
1827 A motor azonnal beindult, és a moszkvai fölállt a meglepetéstől. Kolja nem sietett, hagyta, hogy a motor üresjáratban pörögjön és bemelegedjen. Hallott ugyan valami furcsa kopogást, amely nem tetszett neki, de nem árulta el, hogy aggódik. Éppen sebességbe akart kapcsolni, amikor a motor lefulladt.
1828 Amikor Szergej este átment Koljáékhoz beszélgetni, Kolja a földön ült, és körülötte darabokra szedve hevert a motor. Sironyin nem volt beszédes kedvében. Egyelőre még csak egy dolgot látott biztosan, azt, hogy kész csoda volt, hogy a motor egyáltalán beindult. Itt valami alapvető baj van.
1829 A lapos hátizsákban csak a karburátor hevert. Kolja tudta, hogy ha már egyszer nem mondott le rögtön a motorról, ha törik, ha szakad, meg kell javítania, még akkor is, ha minden szombaton le kell utaznia, és rámegy a fél szünideje. A következő szombaton Kolja vissza is tért a faluba.
1830 A következő szombaton Kolja nem a faluba ment, hanem a könyvtárba. A motorral folytatott harc egyre elkeseredettebb lett. Abban a pillanatban, amikor úgy tűnt, hogy Kolja áttörte a motor védőbástyáját, a motornak mindig sikerült új állásokat kiépítenie, és mindketten visszatértek az állóháborúra.
1831 Egyszóval, nehéz volt az élet, de Kolja nem akart meghátrálni egy darab holt fém előtt. Amikor Kolja két hét múlva ismét a faluban járt, a tócsák már majdnem felszáradtak, és át tudott úgy kelni a patakon, hogy nem lett vizes a cipője. Az erdő is kizöldült, és egyre sűrűbb lett.
1832 A nagymama már megszokta, hogy Kolja rendszeresen jön, nem beszélt többé a halálról, megpróbálta inkább Kolját a háztartásban használni, ő pedig, hogy ne kelljen kétfrontos csatát vívnia, felásta az ágyasokat, és megjavította a kerítést. A moszkvai este mégiscsak megjelent a faluban.
1833 A motor ekkor már az utolsókat rúgta. A moszkvai a Volgán töltötte a napjait, ahová minden reggel egy közönséges, de kifogástalan Vihrrel járt. Szergej is vett magának egy Sztrelát, amikor viszont Kolja ment végig a falun, gúnyos mosollyal üdvözölték, és azzal ugratták, hogy repülőgépet csinál.
1834 Kolja Sironyin július tizenkettedikén fejezte be a motorral folytatott harcát. Ki tudja, hányadszor ment már le a partra, és erősítette oda a motort a tartótőkéhez. A nagymama már le se ment a vízhez. Kolja végignézett a háztól a partig vezető ösvényen, melyet igencsak letaposott ezekben a hetekben.
1835 A csónak vízporfelhőt kavarva siklott, s a motor olyan csendesen, megbízhatóan és magabiztosan zúgott, akár egy elegáns autóé. A vasúti híd úgy közeledett, mintha dróton húzták volna, fütyült a szél, és Kolja megelőzte Gavrilov motorcsónakját, amely szinte egy helyben állt.
1836 Látjuk, hogy ezer olyan ember között, akik szeretik a technikát, és van bátorságuk ahhoz, hogy egy teljesen ismeretlen típusú motort vegyenek, akadtak hárman, akik annyira illogikátlanok és makacsok voltak, hogy fittyet hánytak a logikának, és nagyszerű állapotba hozták a motort.
1837 Először elmagyarázom, hogy miért éppen csónakmotort választottunk a kísérletünkhöz, hiszen választhattunk volna autómotort is. Ha teszem azt Zaporozsec sorozatba tettük volna ezeket a szörnyszülötteket, akkor tulajdonosaik rögtön műhelybe vitték volna őket, és onnan visszakerültek volna hozzánk.
1838 Tudják, hogy motorjaik kiszámíthatatlanok, és személyes, humánus bánásmódot igényelnek. A hajósok magukra vannak hagyatva, hiszen ha a motor lakott területtől tíz kilométerre döglik be, aligha esik meg, hogy éppen arra jár egy jóságos ezermester, aki mindent megjavít helyettük.
1839 Márpedig nem lenne többé mártír e földön, ha súlyos keresztjéből mindenki aprófát csinálna. Ha valaki kérni akar tőlem valamit, a telefon segítségével férkőzik hozzám. Bezzeg, ha gyalog kellene felkeresnie vagy valamilyen városi közlekedési eszközön, háromszor is meggondolná, mire vállalkozik.
1840 Ha önnek, kedves olvasó, van telefonja, akkor megért engem. Ha viszont nincs, nem érthet meg, mert akkor a postát ostromolja, ékes szavakkal bizonygatva, hogy beosztásának jellegéből kifolyólag ön a telefont éppoly kevéssé nélkülözheti, mint tüdőbeteg a friss hegyi levegőt.
1841 Végre sikerült hazavergődnöm. Meleg, de csalóka tavaszi nap volt, az a fajta, amelyet kiadós éjszakai lehűlés követ, így történt most is. A fűtést már kikapcsolták, s én bevettem magam az ágyamba, hogy minél többet befaljak a két napra kölcsönkapott Agatha Christie ből.
1842 Aljosa! Egy vörös hajú, szakállas, anorákos fickó volt az, akinek odakiáltott, abból a meglehetősen unalmas emberfajtából, amelynek folyvást olyan helyekre kell bemásznia, ahova normális ember óvakodna betenni a lábát. A lány úgy rohant oda hozzá, miként sivatag vándora az édesvízhez.
1843 Ma reggel volt a földrengés. A barlang bejárata beomlott, a rádiókapcsolat megszakadt, és senki sem tudja, mi történt velük. Képzeld csak el, a mentők késő éjszakáig fúrják az omlást, új bejáratot keresnek, és akkor egyszer csak az úton, tíz kilométerre a főbejárattól megtalálják Beszo Guramisvilit.
1844 Talán magad is rájössz. Mentem fölfelé a lépcsőn. Előttem imbolygott Dávid széles, puha háta, és én sehogyan sem tudtam kisütni, miképp lehetne előásni a barlangászokat éppen a mi berendezésünkkel. Méghozzá mindjárt tizennyolc embert, nem, csak tizenhetet, egyikük valahogy kimászott onnan.
1845 Elméletben a családom minden tagja matuzsálemi kor várományosa volt, ám valamennyi nagybácsimnak és nagynénémnek sikerült fiatalon vagy legkésőbb a nyugdíj előtt távoznia ebből a siralomvölgyből. Háborúban pusztultak el, sziklákról potyogtak le, egyik bácsikám az Atlanti óceánba fulladt.
1846 Azóta a műtőről mindig valami szállodai fürdőszoba jut az eszembe, különösen amikor bedöglik a klímaberendezés, amelyről tudni való, hogy csakis a legnagyobb hőségben döglik be. Csak az ajtótól jobbra eső falat nem borította csempe, itt kapott helyet a kontrolltábla és a kapcsolóasztal.
1847 Borotválkozáshoz készülődtem. Már beletörődtem, hogy a fejemet hetenként le kell kopasztanom; azzal vigasztalom magam, hogy ezáltal Majakovszkijra hasonlítok. Az ismerőseim persze azt hiszik, hogy a borotvált fej az én agyrémem, amellyel szellemi kisebbrendűségemet próbálom kompenzálni.
1848 Csak akkor még fehér volt a helyiség, olaj festékkel bemázolva, a mennyezetet pedig szép minták díszítették. (Ez utóbbiakról csak akkor szereztem tudomást, amikor magam is az egyik asztalra feküdtem.) Tűt vezettem be Ruszlán agyába, miközben Natella az impulzátorokat rögzítette.
1849 De mi magunk is kételkedtünk, és ez volt az egészben a legkínosabb, mivel jó néhány évet és tömérdek pénzt pocsékoltunk a dologra, miközben sok komoly ember a Lordot és mérnök barátait sarlatánnak tartotta, engem és Dávidot pedig, meg a magunkfajta nullákat, még ennek sem, hanem csupán idiótának.
1850 A vörös kutyus tágra nyílt szemmel bámulta, és anyanyelvén közölte vele a soron levő feladatokat. Ruszlán viszolygott ugyan az efféle, becsületes nagyméretű ebhez méltatlan dolgoktól, de mégis végigcsinálta őket, mert emlékezetében ott voltak a vörös kiskutyától kapott ismeretek.
1851 Az idomár, aki nem volt hajlandó elhinni, hogy egy kutyát öt perc alatt meg lehet tanítani mindarra, amit az ő védencei hónapok izzadságos munkájával tápláltak be magukba, hóna alá kapta borotvált fejű kutyáját, benézett a pénztárba, majd velünk való elégedetlenségét gondosan megőrizve távozott.
1852 Három hónapra rá pedig első ízben kerültem a műtőasztalra kísérleti nyúl gyanánt. Azóta járok kopaszra borotválva, és gondom van rá, nehogy bárki is megláthassa a jobb fülem fölött húzódó forradást. Mindez persze korántsem jelenti, hogy azóta sima úton haladtunk a nagy dicsőség felé.
1853 Aneszteziológusunk haditanácsot tartott a sebészeti intézetből jött ősz hajú, tiszteletre méltó kollégával. Nem irigyeltem őket. Arra is rájöttem, hogy végső erőfeszítésükkel tartják életben Beszót. Tetszett nekem a fiú. A feje meg volt borotválva, és így rám hasonlított.
1854 Először a homlokizmaimat lazítottam el, majd úgy véltem, hogy a szemizmaimat emyesztgetem. Feküdtem az asztalon, és ha elfordítottam a fejemet, megláthattam Beszo éles, sötét profilját. Az aneszteziológusok kupaktanácsot tartottak, amelybe utóbb belevonták a kis kardiológusnőt is a mi intézetünkből.
1855 De hogy ki is vagyok én, és miért nem kell engem sokáig kikapcsolni, arra nem jöttem rá azonnal. Viszont amint rájöttem, rögtön el is aludtam, mert megijedtem, hogy kérdéseket fogok kapni, amelyekre nem lesz mit válaszolnom. Kínos dolog, hogy az ember tehetetlen, ha várnak tőle valamit.
1856 És ezt nagyon jól tudják mindazok, akiknek sikerült megbukniuk valamely vizsgán. Nekem sikerült. Almomban hallottam a hangjukat, s úgy tűnt, hogy értek mindent, sőt bármely pillanatban magam is könnyedén beszállhatok a tereferébe, és csak azért nem teszem, mert éppen nincs hozzá kedvem.
1857 Sötét volt. Az ajtó tejüvege mögött lámpa világított, s az üvegen, mintha csak árny színházat látnék, emberi sziluettek úszkáltak. Ezúttal is fájt a fejem, gyötrelmes volt, csalódtam magamban, és még nagyobb bűntudattal gondoltam a Lordra, aki annyira számított rám, én meg becsaptam őt.
1858 Ők is megörülhettek a bejelentésnek, mert az árnyékok már nem táncoltak az üvegen. Valamit fel kellett idéznem. Valamit elfelejtettem. Valami fontosat. Magam elé képzeltem a szomszéd asztalon fekvő Beszót, és akkor azt gondoltam, hogy még sohasem láttam magamat kívülről.
1859 Képtelen vagyok felidézni, mert soha nem is voltam benne, sőt még a közelében sem jártam. Ennek a dolognak a farmernadrág zsebében kellett lennie. Most viszont már magamnak kellett gondolkoznom, Beszo segítsége nélkül, akinek a gondolatai csak zavartak, nyugtalanítottak és siettettek.
1860 De valamilyen okból mégsem tudtam nekik szólni, valamilyen okból magamnak kellett a dolgot megcsinálnom. Beszo gondolta ezt így, aki a legjobb esetben is eszméletlenül fekszik odaát. Magamnak kell eljutnom a raktárba, az ajtón át azonban kockázatos lenne, mert Natella bármely pillanatbán idejöhet.
1861 Le kell hát ugranom az első emeletről, ami elég nagy szamárság. Bármennyire vonzódom is a meggondolatlan cselekedetekhez, most komolyan össze kellett szednem magam, hogy tisztázzam: elsősorban mégiscsak tudós vagyok, és csak másodsorban volnék Beszo memóriájának a raktára.
1862 Felültem az ágyamban; hányingerem volt, és forgott velem a világ. Ó, milyen megható: a családi kísértet a skóciai várkastély örökösét egy rejtelmes mocsárba csalogatja. Muszáj, Givi, muszáj. Ekkor észrevettem, hogy öltözékem mindössze egyetlen fürdőnadrágra szorítkozik.
1863 Legalább egy kórházi pizsamát adtak volna rám ezek az én kedves barátaim. Odamentem az ablakhoz, és kinyitottam. Ahogy az egy detektívregényben meg van írva, úgy nyikorgóit, hogy még a családi kripta lakóit is felébresztette volna. Lenn a mélyben egy virágágyás sötétlett.
1864 Haboztam. Szinte égetett a betóduló hideg. Nyilván a hold miatt, amely megvilágította a fák hegyét. És akkor egyszer csak elvesztem. Elvesztek a szavaim, hangulataim, de még a humorérzékem is elillant. A lehető legsürgősebben meg kellett szereznem ezt, és megtennem mindazt, ami ezzel kapcsolatos.
1865 A föld kemény volt, elvesztettem az egyensúlyomat, oldalra dőltem, megütöttem magam, és jól be is piszkolódtam, de fájdalmat nem éreztem, csak ingerültséget, hogy ilyen ügyetlenül ugrottam. Beszo ügyesebb lett volna. Ültem az ágyasban, és hallgatóztam, nem az én szobámba akar e bejönni valaki.
1866 Ha Natella az, rögtön kitör a pánik, és akkor nem jutok el a raktárba. Szerencsére csönd volt. Fölálltam, letöröltem térdemről a földet, majd elindultam a fal mentén a szolgálati bejárat felé. A hold a hátamra sütött, s a fehér falon az árnyékom úgy festett, mintha bogár mászna egy papírlapon.
1867 Beléptem a szolgálati ajtón, s csak akkor vettem észre, mennyire átfagytam. Álltam vagy fél percig, szívtam a sötét folyosó meleg levegőjét, majd kitapogattam a raktár ajtaját és meglöktem. Engedelmesen kinyílt. Derék lakatosunkról szóló lélektani hipotézisem beigazolódott.
1868 Amikor idehozták őt, a raktárosnő már elment, s a ruhát csak úgy lerakták. Nem lepődtem meg azon, hogy egy szempillantás alatt felismertem Beszo holmiját, inkább akkor kellett volna csodálkoznom, ha nem emlékszem rá. Fáztam, meg nem is szerettem volna, ha meztelenül találnak rám.
1869 Felhúztam a nyirkos farmernadrágot, magamra kaptam a trikót és az ütött– kopott mellényt. Koszos volt mindegyik darab, a mellény ujján vérfolt sötétlett. Előkotortam az asztal alól Beszo cipőjét is, de sajnos szorított. Ez bizony váratlan bonyodalom volt, amelyre egyikünk sem számított.
1870 Sűrű volt ez a levegő, és elnyelte a hegyomlás robaját. Valaki felkiáltott. A barlang földjére zuhantam, és nagyon megütöttem magam egy éppen ott heverő sisakban. Eszembe se jutott, hogy meghalhatok. Csak azt szerettem volna, ha mielőbb véget ér ez a szörnyűség. Akkor majd kimegyek innen.
1871 Néhány magányos utas bóbiskolt a padokon, hogy agyonüsse valamivel az időt. Egy kopasz ember rontott be a helyiségbe kopott szvetterben és szakadozott farmernadrágban (ez voltam én), és tekintetével vadul keresni kezdte a menetrendet. Végre megpillantottam a táblát, és odasiettem.
1872 A mama persze nem tudja, mi történt, nem szóltak neki az egészről semmit... Elindultam felé, hogy megnyugtassam, jól vagyok, minden rendben, ám hirtelen megrémültem a saját mozdulatomtól, és kővé meredtem. Nana felkapta a fejét, mintha csak a nevét hallotta volna. Tágra nyílt szemmel meredt rám.
1873 Hiszen jóformán az előbb látott az intézetben, ám ott bizonyára tiszteletreméltó látványt nyújtottam öltönyben, nyakkendőben. Még mindig engem bámult, amikor a hátam mögött súlyos léptek hangzottak fel; rögtön tudtam, hogy én vagyok a címzett. Hirtelen hátrafordultam, hogy ellóghassak.
1874 A sofőr engedelmeskedett. Az előbbi szaladgálásommal fölébresztettem a várakozókat, akik most olyan gyanakvással figyeltek, mintha a bőröndjeikét készültem volna el, emelni. Hideg volt odakint. Jeges szél fújt fentről. Beszo mellénye jóformán nem is melegített. Megborzongtam.
1875 Alaposan elfáradtunk aznap, mert fél kilométert tettünk meg egy alattomos és nehezen járható szifonban. Vígan ültünk a hosszú asztalnál, mert jól sikerült minden, és kellett ott még lennie egy újabb, valószínűleg elég nagy teremnek. Holnap majd megkeressük az utat oda is.
1876 Odabent a házban csend volt. Jól látszott innen a falu, amint lenyúlt a folyópartra, s a hegyoldal fiatal, harsányzöld füvén legelésző nyáj is tisztán kirajzolódott. Füstszag szállongott a levegőben. A folyócskát köd borította. Kinn az utcán egy szekér nyikorgott. Már egészen világos volt.
1877 Alig fért el régi, széles ágyában, melynek támláját csillogó rézgömbök díszítették. Szemmel láthatóan régóta betegeskedett már. Mintha megaszalódott volna; arcán és homlokán a bőr nagyon sötétnek látszott, sárgásfehérre őszült szakálla és fehér hajának hosszú fürtjei mellett kiváltképpen.
1878 Rezo már második éve keresi ezt nekem. Köszönöm, hogy nem sajnáltad az idődet, és elhoztad egy öregembernek a gyógyszerét. Bizony, ha az ember sok évet maga mögött hagyott, és tudja, mennyire tehetetlenek az orvosok, olyan szerekbe veti a bizalmát, amelyekkel már az ősei is éltek.
1879 Az öreg nálam is jobban tudta, hogy Rezónak még legalább kétheti munkája van a föld alatt. Hamarább is felfigyelhettem volna az öregember feje fölött lógó falinaptárra, amelyen az Április felírás piros vonallal volt bekeretezve, a napok pedig átlósan ki voltak húzva, másodikától egészen a mai napig.
1880 Hol voltak, amikor Beszo eljött tőlük? Magam elé képzeltem a barlangot, ahogyan az Tejmur térképén látható volt. Jól emlékeztem az egészre, a tussal kihúzott szakaszokra, amelyeket még tavaly kutattak fel, a ceruzával rajzolt idei kacskaringókra s a tervezett feltárások pontozott vonalaira.
1881 Leszedtem magamról az akvalungot, és ugrándozni kezdtem, hogy fölmelegedjek. A víz után melegnek éreztem a levegőt, de csalóka melegség volt ez. Mi lehet a többiekkel a barlangban, lámpa nélkül? Amikor elindultam, énekeltek. Négy szólamra, nagyon szépen. Sebaj, felfelé mászom, majd fölmelegszem.
1882 Az öregasszony a verandán állt. Odanyújtott nekünk egy tekercs erős kötelet és egy tarisznyát, melyben palack és lepények voltak. Keresztet vetett ránk, s a verandán állt, míg csak a szemével követni tudott bennünket. A kutyakölyök elkísért a kiskapuig, és búcsúzásul egy udvariasat vakkantott.
1883 Először a földszinti tudakozót kerestem, de senki sem vette fel a kagylót. Teljesen kiment a fejemből, hogy még nincs hét óra, s a város jóval később ébred, mint Mokvi. Másodszorra már az osztályomat hívtam: aligha mehettek haza a mieink, kiváltképp az én rejtelmes eltűnésem után.
1884 Odafönt, ahonnan az imént lezuhantam, ragyogott az esthajnalcsillag. Pontosan a hasadék középpontjában helyezkedett el, és bár tudtam, hogy aligha bírok felkapaszkodni hozzá, mégis valamiképpen a megbízhatóságot jelentette számomra a csillag; a világos és száraz fenti világhoz tartozott.
1885 Az út a közvetlen közelemben volt. Jött egy autó, de nem volt hangom, hogy kiálthattam volna. Egyáltalán semmim sem volt. Megpróbáltam lekúszni a hegyoldalban, a kezem azonban nem fogadott szót, beleakadt a mellényembe, a mellény meg nyirkos volt a víztől vagy a véremtől.
1886 Tudtam, hogy vérzik a halántékom, de nem volt mivel elállítanom. Tudtam, hogy ha az út töltésén lecsúszom, észrevesznek. És hogy a – törmeléken hagyott nyomom alapján megtalálják a barlang száját is a hegyoldalban. Az út túloldalán, csaknem velem szemben egy kettős csúcsú fa állt.
1887 Csak végső esetben folyamodik a táviratozáshoz. A postaszolgálat előbb valami elkallódott konténereket keres, aztán meg Frankot hívja Ólja, a galaktikát értesítik egy szimfonikus koncertről, és csak ha mindez lefutott, kerül sorra az Olimpiai Bizottság sürgönye. Egész életemet a sportnak áldoztam.
1888 Én voltam az, aki a Pestalozzi városában tartott olimpián 254 centit ugrottam; persze erre már csak a sporttörténészek és az olyan öreg emberek emlékeznek, amilyen magam is vagyok. Életem második felét a sportéletnek szenteltem; azon dolgoztam, hogy kerekei olajozottan forogjanak.
1889 El kell repülni egy kimondhatatlan nevű csillagrendszerig, ott átszállni valami obskúrus helyi járatra, amiről elképzelhető, hogy két éve nem is közlekedik. Mikor ezt mind megtudtam, jól leszedtem a keresztvizet Szplesről is, az Olimpiai Bizottságról is, aztán beszálltam az űrhajóba.
1890 Útközben megírtam nyugdíjaztatásom iránti kérvényemet; el is téptem, mindjárt utána. Ez az én hobbim. Én vagyok galaktikánk legnagyobb szakértője: a nyugdíjaztatás iránti kérelmeket én fogalmazom meg. Amíg egy egy ilyet körmölök, eltölt az édes érzés: lám, milyen nélkülözhetetlen vagyok.
1891 Éppen ott, igaz, nem vettem részt, bár részt vehettem volna, amiről nem kevésbé udvariasan tájékoztattam a kedves kollégát; ezzel szemben én is megtudakoltam tőle, ő nem volt e jelen a Plutonville ben rendezett másik konferencián. Hát nem. Ezt a témát egyelőre lezártuk.
1892 Kezemben a két csokor virággal követtem őt, majd beszálltam a kocsiba, hol a fogadásomra megjelentek mindegyike helyet kapott. A következő félórát ebben a kocsiban töltöttem; ennyi idő kellett ahhoz, hogy a repülőtéren ellenőrizzék a papírjaimat, és kiadják csomagjaimat.
1893 Utána könnyű kis ebéd a Szörnyűséges hegy tetején. A bejelentés a könnyű kis ebédről, éppen a Szörnyűséges hegy tetején, nem keltett bennem egyértelmű örömet. Ám a lány elejtett szavai sejteni engedtek valamit. Tehát ő a vétkes, íme egy információtöredék. Versenyzett valahol, és elkövetett valamit.
1894 Az ilyenszerű konfliktust mindenesetre könnyebb elsimítani, mint a résztvevők létszámáról kialakuló vitákat, a panaszokat egy egy csapat kényelmetlen elhelyezése miatt vagy a pontozási eljárások körüli zűröket. Ez a lány szerény teremtésnek látszott és lám, bűnösnek is vallotta magát.
1895 Kollégám végül megjött és közölte, hogy a csomagomat már elküldték a szállodába. Lázas igyekezettel próbáltam a nevére emlékezni, sikertelenül. Kocsink nyílegyenes országúton futott; vendéglátóim lelkesen igyekeztek felkelteni érdeklődésemet hazájuk természeti szépsége iránt.
1896 Udvariasan lelkendeztem, így értünk a városba. A város olyan, mint a többi. Ha valakinek két keze, két lába van, a dolgok rendje módja szerint falra, tetőre, bútorra van szüksége. Hogy az építész hogy oldja, meg a dolgot – ízlés kérdése. Ehhez én nem értek. Elfáradtam, aludni szerettem volna.
1897 Hirtelen eszembe jutott, milyen hihetetlen társadalmi tabukkal találkoztam már különféle bolygókon. Sokan emlékeznek például a botrányra, ami Delacruz premboli látogatásakor tört ki, ahol ugyanis teljességgel megengedhetetlen, hogy egy férfi, ha nő jelen van, helyéről felemelkedjék.
1898 Ilyet az Afrika kávéházban lehet kapni, tőlünk két háztömbnyire. Mire nem képesek az emberek, ha valami divatba jön! A pincér őszintén sajnálta a sznobokat, akiket a divathullám ocsmány italok fogyasztására kényszerít, én viszont felélénkültem, és öt perc múlva indultam is az Afrika kávéház felé.
1899 Esteledett, a nap heve is csökkent, a medence vize is hűtötte a levegőt, itt már lélegzethez jutott az ember. A kis tó másik partján boldog szülők csecsemőt toltak babakocsiban. Talán egyéves lehetett, járni még nem tudott, de elég biztosan álldogált a kocsijában. Feje búbján szőke tincs ágaskodott.
1900 A kisgyerek a mi Jegoruskánk legkisebb unokájára emlékeztetett, és én egy pillanattá szinte otthon éreztem magam. A papa hirtelen kezébe vette a gyereket, megpuszilta a homlokát, és belehajította a vízbe. Jó messzire. Már már a vízbe vetettem magam, hogy megmentsem a gyereket.
1901 Hiszen ez lett volna a természetes. De mire bármit tehettem volna, észrevettem, hogy a szülők tovább is vidáman mosolyognak. Ez vagy azt jelenti, hogy végtelenül cinikusak, vagy azt, hogy a gyereket semmilyen veszély nem fenyegeti. Más járókelők is mosolyogva figyelték a jelenetet.
1902 Kissé megnyugodtam. De nem sokáig. Pár másodperc múlva a gyerek karja elemyedt, arcáról eltűnt a mosoly, és halk nyikkanással elsüllyedt. A víz felszínén csak a körök látszottak, amelyeket maga után hagyott. Azt teszem, amit bármelyik rendes ember tett volna a helyemben.
1903 A párkányról a vízbe ugrottam, és lebuktam a mélybe. Nagy a tó, és az ijedt szülők talán még magukhoz sem tértek. A víz zöldes színű volt, de elég tiszta. Hínár ringott benne, és halak úsztak el, sötét árnyként. A tó nem volt túl mély, két három méter ha lehetett, a gyereket nem találtam a fenekén.
1904 A nedves ruha a fenékre húzott. Rádöbbentem, hogy már elveszítettem régi formámat, és ha nem úszom a parthoz, engem kell majd kimenteni. Amikor ismét felbuktam, észrevettem, hogy a mosolygó papa éppen emeli ki a vízből nevetgélő gyerekét. Az utolsó lélegzettel sikerült kikászálódnom a vízből.
1905 Engedelmesen mentem utána, közben igyekeztem, hogy ne figyeljem a járókelőket. Mire odaértünk, kicsit már megszáradtam. Míg a szobában átöltöztem, a szokások eltérő voltán töprengtem. Esti, ünneplő öltönyömet vettem fel, amelynek felső zsebére hatalmas olimpiai jelvényt hímeztek.
1906 Ezzel sikerült megnyernie. – De azért biztosan tudja, milyen az, amikor az ember beragad a startnál. Fut, és közben átkozódik, szidja saját magát... Hiszen az első két versenyt megnyertem, így hát futottam, átkoztam magam, és igen igen szégyelltem; hogy nem szolgálom meg a belém fektetett bizalmat.
1907 A másik csapat pedig azonnal megírta a tiltakozást. Aztán a Szövetség... Teljesen igazuk van. Masa elővette a zsebkendőjét, kifújta az orrát. Nem tudni, miért, a galaktika összes nője, ha sír, a szeme helyett az orrát törölgeti. Táskájából négyrét hajtogatott papír esett az asztalra.
1908 Ekkor veszítettem el önuralmamat. Talán a kimerültség okozta vagy a váratlan fürdő és az abból származó idegeskedés. Kifakadtam Szples ellen, és beismertem, hogy a Masával folytatott beszélgetésig semmit sem tudtam a dolog lényegéről, s ezért az itt töltött első fél napom is kárba veszett.
1909 Felruházta őket nemcsak tudattal, hanem olyan képességgel is, amellyel más békés élőlények is rendelkeznek bolygónkon. Gonosz ellenségeik ellen védekezve a gyengébb lények, az áldozatok – és ezek közé tartoztak őseink is – megtanulták megváltoztatni testük alakját, éspedig a körülményektől függően.
1910 Városunkban olyan jeleneteket figyelhet meg, amelyek az ön idegen szemében érthetetlennek, sőt ijesztőnek tűnhetnek. Láthatja például, hogyan dobálnak le csöpp gyerekeket házak és víztornyok tetejéről. Ha nem fejlesztjük ki idejekorán a gyerekben a megfelelő képességet, nyomorék marad.
1911 Amit viszont én csináltam, azt ők ítélhették fantasztikus, buta eljárásnak. Nem is csoda, hogy jó szülei igyekeztek a gyereket mihamarabb szárazra húzni – nehogy ez az ostoba vénember, mármint én, valami bajt okozzon, például megsértse a kicsi uszonyát vagy kopoltyúját.
1912 Saját szemével győződhet meg róla, hogy flikkelés nélkül is nagyszerű eredmények születnek nálunk... Felálltam, követtem kedves vendéglátó gazdáimat. A szálloda előtt autóbusz állt meg. Az utasok már beszálltak, az ajtóknak is be kellett volna csukódniuk, amikor hátam mögött lábdobogást hallottam.
1913 Félrehúzódtam. De ő, amikor észrevette, hogy a busz már indul, szempillantás alatt a levegőbe emelkedett, karmában a két bőrönd, csőrében a kék jegy, s nagy madár formájában röppent az autóbusz ajtajához, ott a bőröndökkel taszigálta félre az ajtót, így tuszkolta be magát.
1914 A hely kitűnőnek ígérkezett. Magas part, feljebb öreg fák. Ahol a part leszakadt, lent a víznél simára ülepedett homoksáv húzódott, a szakadék falához közelebb pedig finoman szemcsés és száraz volt a homoktalaj. A parton ágak hevertek, amelyeket a fákról törhetett le a szél.
1915 Úgy döntött, fent veri fel sátrát, a part magaslatán; ott nem csípnek a szúnyogok. Látta, hogy odafent szél hajlítgatja a fákat. Hátára csatolta sátrát, és elindult a parton felfelé. A homokszegély laza szemcsékből és tömörebb, ám – meglepő módon – nem szilárd állagú kvarckristályokból állt.
1916 A leleteket a csónakban hagyta, de már tökéletesen ismerte anyagát, emlékezetből is. És nem is az volt számára a lényeges e pillanatban, hogy újra áttekintse őket, inkább új hipotézise foglalkoztatta, amelynek alátámasztásához, elméletté fogalmazásához eddig nem volt elég az anyaga.
1917 Odafent frissen fújt a szél, mintha a vízből merítette volna erejét. A túlpartot már eltakarta az est homálya. A szél szétkergette a szúnyogok raját. Lunyin sátrat vert, majd, hátát egy cserjének támasztva, jóleső érzéssel leült, lábát a szakadékba lógatta. Madarak hívogatták egymást a közelben.
1918 Innen a magasból a csónak kicsi volt, akár egy bogár; látni lehetett, ahogy a hullámok a parthoz lökdösik. Erezte, miként száll le rá az az érzés, amit a magány első fokozatának nevezett; ha tovább erősödik, olyanszerű már, mint a betegség. Társai nincsenek; minden, ami körülveszi: idegen.
1919 A botanikus ugyancsak egyedül éjszakázik, valahol. Felnézett. Mintha tudta volna, hogy most repül el fölötte az űrállomás, mely fényes csillagocskának látszott, semmi! többnek. Bebújhatna a sátorba, és felhívhatná az űrállomást. Megtudakolhatná például, milyen időt várhat itt, holnapra.
1920 Válaszolnak, jó éjszakát kívánnak – a diszpécser unatkozik, és alig várja, mikor kerül rá a sor, hogy ő is leereszkedhessek. Geológus vagy geofizikus, és bizonyára abban az érzésben él: ez a bolygó olyan gazdag, olyan érdekes, hogy ideje sem lesz magányoskodni. Talán neki van igaza.
1921 Bizonyára ő, Lunyin a kivétel. Talán ha ez a bolygó másmilyen lenne – hiszen lehetne...! Azért érzi ilyen nyomasztónak a magányt, mert nyomára jutott a bolygó szomorú titkának? ő volt a csoportban az egyetlen paleontológus. Eleinte együtt dolgozott a geológusokkal, de aztán elvált tőlük.
1922 Egyelőre úgysem tehet mást, mint hogy találgat. A felderítés első lépéseinél tart, másra nincs módja. Tervszerű vizsgálatokat, módszeres felfedező munkát hosszú előkészítés után végezhetnek csak; ez már mások dolga lesz. Az ő feladatát már sikerrel el is látta, mert kezére játszott a véletlen.
1923 Valójában semmi szomorúság, semmi lágyság nincs ezekben a lényekben. Legyőzhetetlen, gonosz ragadozók: az éjszaka urai. Ezért is ilyen nagy a szemük: látnak akkor is, ha majdnem teljes a sötétség. Cipője a plug mancsában maradt. Belevágta fogát, de nem sokáig élvezhette zsákmányát.
1924 Megfeledkeztek Lunyinról, de ő tudta, hogy ez nem tart sokáig, hamarosan visszatérnek hozzá. Egyelőre a cipőt szaggatták. Lunyin a sátor nyitott bejáratához ült, fdmfelvevőgépe alá, amelynek reflektora most csak egy nagy fekete méhrajként nyüzsgő szőrgomolyagot világított meg: a plugok verekedtek.
1925 Gusztáv Plugot sokan ismerték: ő volt ugyanis a Tizennégyes Föld főorvosa, nevezetes volt angyali türelmiről, ama képességéről, hogy a legegészségesebbnek látszó űrhajós rejtett betegségét is felfedezte, végül pedig szörnyű külleméről. Olyan volt, mint egy fekete gorilla szemüveggel.
1926 Gondolt arra, hogy én is elpusztíthatom ám önt... Egy pillanatra eszébe ötlött, hogy az erőtér is felmondhatja a szolgálatot. Cipő nélkül maradt lábát kissé előredugta; magnetikus falba ütközött. Arra gondolt, kénytelen lesz holnap visszarepülni az űrállomásra – mégsem tanyázhat itt mezítláb.
1927 Lunyin bizonyára emlékeztette valamire. Olyasmire, amiről már Lunyin is tudott; éppen ez volt az oka, hogy ma a plugok nem ébresztették fel benne a természetkutató megszokott, szakmai érdeklődését sem. Most már gyanakvó volt velük, és éppen ma érezte először majdnem egészen megalapozottnak gyanúját.
1928 Elképzelte, milyen felfordulást okoz bejelentése: az űrállomáson szélviharként fut végig a hír, fizikusok, csillagászok, zoológusok hagyják félbe munkájukat, jóllehet eddig a pillanatig azt hitték, az a legfontosabb; a hírt továbbítják a Földre, és a csoport, mely idelent dolgozik, megdicsőül.
1929 Jöhet, ha akar. A nap folyamán még vagy tízszer hívták az űrállomásról. Mintha nem is paleolit nyomokat talált volna, hanem legalábbis egy várost, vasútállomással. És mintha óránként újabb városokra bukkanna, így telt el a nap. Ma reggel aztán megtalálta a második települést.
1930 Szeme, mint a radar járt körül: nem lát e pattintott kovakövet, nem fedez e fel barlangnyílást vagy sötét foltot a szakadék oldalában? A megtalált telep kicsi volt, kevés hulladékkal. De egy gödörben, homok alatt, Lunyin megtalálta az első cserepeket és az első csontváz maradványait.
1931 A telep lakóinak emberszabású lényeknek kellett lenniük. Igaza volt tehát: semmi közük nem volt a plugokhoz. Csontjaikból ítélve feleakkorák lehettek, mint a plugok, soványabbak, csapott homlokúak, előreugró állkapoccsal. Sokkal közelebb álltak az emberhez, mint ezekhez a fekete gorillákhoz.
1932 Válaszolnia kellett a sokféle kérdésre is, amit társai intéztek hozzá, csónakjaikból és repülőgépeikről. Ezután mehetett csak tovább. Ekkor már megfogalmazódott benne a gyanú – de feltevését még nem tudta ellenőrizni. Eltek errefelé medvék is, farkasokhoz hasonló ragadozó állatok is.
1933 Tíznél kevesebb ragadozó aligha pusztíthatta volna el egy egy telep lakosságát. Megölni és szétszaggatni – ez csak a plugok műve lehetett. Most, fél pár cipővel lábán, szemben a majomvezérrel, dühös pofájába tekintve, Lunyin majdhogynem gyűlöletet érzett. A természet kegyetlen az értelemmel.
1934 Az ellenség – itt is, a Földön is – vérszomjasabb és kegyetlenebb, mint az értelmes lények ősei. Túljárni a kegyetlen ellenfél eszén, elrejtőzni előlük, túlélni őket... Ámbár az igaz, hogy erős ellenség nélkül az értelem sem fejlődik ki. A plug mégsem akart lemondani a zsákmányról.
1935 Lunyinnak már már úgy tűnt, hogy a plug sem egyszerűen zsákmánynak tekinti őt, hanem igazi ellenségnek, olyan lénynek, akivel nem akarja megosztani hatalmát a planétán. A vezérhez most már a többi plug is csatlakozott, miután sikerült megosztozniuk a cipőn. Lunyin végül is megelégelte a látványt.
1936 A nyomok a plugok fogazatának feleltek meg. A gyanú beigazolódott. Lunyin pedig megértette, hogy új helyzetbe került. Már nem egyszerűen kutató. Védelmezővé kell válnia. Nem sok ember maradhatott meg. A plugok veszedelmesebb ellenségnek bizonyultak, mint az emberek őseit fenyegető barlangi medvék.
1937 Erre az időre az emberek itt már megtanultak követ pattintani, tüzet gyújtani, de nem voltak felkészülve a háborúra e hatalmas majmokkal, akik vérszomjas csordákba szerveződve támadtak, és éjjel éppoly jól láttak, mint nappal, vastag bundájukat át sem ütötte az emberek kőhegyű dárdája.
1938 Elhagyott telepeik mögött mintegy másfél ezer éves múlt húzódott mindössze. Végül egy nagy, sekély vizű tó partján, égbe nyúló sziklák közt megtalálták az egyik utolsó csata mezejét; talán a legutolsót. Több mint nyolcszáz ember halhatott meg itt. Plugok csontja is előkerült erről a harctérről.
1939 Másnap Lunyin elrepült a nagy településhez, amelyet egy szakadéknál talált. A rózsaszínű homokkőből kis patakok eredtek, és futottak a partnak; a szakadék oldalából tömör fekete kőzet nyúlt ki, akár a kecskeszarv. Itt volt a barlang. Körülbelül nyolcszáz éve harc tombolt itt.
1940 Bizonyára éjszaka, mint másutt is. A plugok a tűz körül tomboltak, üvöltöztek, hátukat fordítva a nekik szegzett lándzsáknak. Elgörgették a köveket a barlang elől, így hatoltak be. Lunyin átvizsgálta a barlang összes benyílóját, az élet nyomait kereste. Csontból készített halászó horgot talált.
1941 Fölötte rajzok. Az első rajzok a planétán! Lunyin visszafojtotta lélegzetét is, mintha attól tartana, hogy a légmozgás eltüntetheti a rajzokat. Valaki ezt a falat választotta, hogy kifejezze ámulatát a világ dolgai fölött, hogy megállítsa a mozgást, elvarázsolja azt, és hatalmat nyerjen fölötte.
1942 Volt ott egy csónak is, felette nap. A homokkő és a kréta arra késztette a művészt – talán pap volt –, hogy színezze ki rajzait. A nap piros volt, az emberkék fehérek. Lunyin lassan haladt a fal mentén, a következő rajzokat nézegette. Fekete plugot látott, görnyedt, vicsorgó figurát.
1943 Ez kicsi volt, mellette nagy, piros ember állt, és lándzsával átdöfte a plugot. A rajz nem volt igaz. Alig született meg a művészet, máris csalóka ábrándokba merült. Lunyinnak rossz kedve lett. Eszébe jutott, hogy a kamerát a repülőgépen hagyta, és vissza kell mennie érte.
1944 Mintha a barlangon kívül a művész el tudott volna térni a szabályoktól, amelyek együtt születtek magával a művészettel. A rajz egy szarvast ábrázolt. Vörös szarvast, könnyedén, laza vonalakkal felrajzolva, az ugrás pillanatát megörökítve, úgy, ahogy a művész emlékezetében megmaradt.
1945 Lunyin a repülőhöz futott, a kameráért. Szíve erősebben dobogott. Már– már megszokta a gondolatot, hogy az értelem ezen a planétán abban a percben hunyt ki, amikor létrejött. Sajnálkozása e miatt és haragja a plugok ellen bizonyos fokig elvont színezetet öltött. Ami történt – megtörtént.
1946 Mintha lenne ott valaki. Egyre kivehetőbb lett a szuszogás. Vállára vette a kamerát, keze a bénítópisztoly markolatát kereste. A szuszogás nem szűnt meg: mintha kisebbfajta kazán működne. Lábujjhegyen a barlang széléhez lopózott, és kikémlelt. Legrosszabb sejtelme igazolódott.
1947 Mancsa reszketett az erőfeszítéstől. Szuszogva, nyüszítve, vicsorogva kaparászott a krétával a falon. Éppen a vörös szarvas alatt. Már meghúzott egy majdnem egyenes, vízszintes vonalat. Ebből felfelé rövid pálcikák indultak. Négy, különböző méretű. Egyik sem haladt el a vízszintes vonalig.
1948 A plug most a falat böködte a krétával, hogy Összekösse valamiképp a kisebb vonalakat a vízszintessel. Lunyin megértette, mit akar a plug. Szarvast rajzolt. De fehéret és lábával felfelé: megölt, zsákmánnyá tett állatot. A plug nem hagyta abba a munkát, holott az meghaladta erejét.
1949 Sem a mancsa sem a szeme nem volt arra való, hogy lemásolja a művészi alkotást; még kevésbé, hogy átdolgozza. A vízszintes vonal végén addig kaparászott a krétával, míg valami csillagféle keletkezett azon a ponton. Ez volt a szarvas feje. Hasonlított rá vagy sem, nem volt fontos.
1950 A plug ellépett a faltól, oldalra hajtotta busa fejét, és gyönyörködött a művében. Megszületett a hiúság. A pálcikák számára felidézték a hatalmas, még meleg hús tömegét; hogy igazán hasonlít e legyőzött ellenfelére, már nem volt érdekes. Már nem menekülhet el: le van döntve a lábáról.
1951 A plug megfeledkezett a szarvasról. Piros szemében fellobbant a gyűlölet lángja: a tettenért vadállat dühe és félelme. Erőtlen volt még a fejlődés, amely az imént váratlan előrelépésre késztette; ez a fok nem rögződhetett, és már ki is hullott emlékezetéből. Eltűnt – persze, nem örökre.
1952 A kréta lepattant a szkafanderről, csak a mellén hagyott kis fehér foltot. Lunyin egy szikla mögé ugrott. Mire ismét kinézett, már csak fekete foltot látott: a plug hátát, amint a bozóton keresztülvágott. Majd eltűnt az is. Lomb zizegett, mintha szél támadt volna, aztán ez is elcsendesült.
1953 Semmi értelme, hogy valamit eltitkoljak, annál is inkább, mert kezdettől fogva gondoltam, jobb lett volna, ha otthon maradok. De Raja olyan kedves, nem is képzelik, milyen csodálatos asszony, mindig segítőkész, soha nem tagad meg semmit, meg aztán vele mindig értelmesen telik az idő.
1954 Nem sok barátom van, és hát, tudják, ahogy mennek az évek, egyre kevesebben lesznek, de néha azt gondolom magamban, az életnek akkor van értelme, ha akadnak köztünk olyan emberek, mint Raja. A férjét már régebben is ismertem, de csak felületesen. Tudtam; hogy Rajának nem könnyű vele.
1955 Mihailéknak van egy festő ismerősük, a nevére nem emlékszem, nem is volt lényeges szerepe az egészben. Megérkeztünk, az idő nem valami fényes, esőre áll. Egy darabig üldögéltünk a festővel, ő egyedül él, később elindult vissza Moszkvába, bennünket meg ott hagyott a nyaralóban.
1956 Mihail meg csak hajtogatja, hogy ha sétálgatni akarunk az erdőben meg tollaslabdázni, akkor tegyünk úgy, ahogy akarunk, ő bizony felkel hatkor, és nagyon jól meglesz nélkülünk. Na, látom, már kezd bepörögni – az este többször próbált velünk összeveszni mindenféle apróságon, de egyszer sem sikerült.
1957 Raja mindig engedett, belőle meg nem futotta az indulat. Most sem álltunk le vele vitatkozni, lefeküdtünk aludni. Hatkor Raja felköltött, összeszedtük magunkat, reggelit készítettünk. Mihail természetesen alszik, esze ágában sincs felkelni. Kérdezzük, miért kellett nekünk hajnalok hajnalán kelni.
1958 Mihail pedig anélkül, hogy kinyitná a szemét, mondogatni kezdi, hogy rossz az idő, és itt nincs is gomba, azonkívül meg ő pihenni jött – és leadja ugyanazt a szöveget, amit mi tegnap, csak úgy, mintha egyedül neki jutott volna az eszébe. Fél tízkor léptünk ki a házból, és elindultunk az erdőbe.
1959 Azt kérdezik, hogyan találtam. Rajtam kívül senki sem találta volna meg. Felemeltem a fenyőágakat, benéztem a bokrok alá, gombát kerestem – és egy vasdarabot találtam. Vagy két centiméterre állt ki a földből, nem többre, mintha réges régen, ezer éve pottyant volna oda és fúródott volna bele.
1960 Volt nálam kés. Elkapartam körűié a tűleveleket, megmozgattam, és kijött a földből. Hogy milyen volt? Hát hiszen lerajzoltam, leírtam már. No jó, elmondom még egyszer. Hosszúsága körülbelül tizenkét centiméter volt, kristályhoz hasonlított, de oldalt kiállt belőle valami fogaskerékféle.
1961 Itt meg a bokrok között valami nyúl majd megsebzi vele magát. Ezekkel a szavakkal bemászok a bokorba, fogom a vasat, és viszem tovább. Mihail morog, de hát érdekel is az engem. Aztán, amikor már a villamoson utaztunk, Mihail megint észrevette a vasdarabot, és újra foglalkozni kezdett vele.
1962 Forgatta erre arra, valamilyen különös szimmetriatengelyt látott meg benne, és a fogaskerékben is felfedezett valamit, és szidni kezdte a konstruktőröket, akik eddig ilyen egyszerű dologra nem jöttek rá, hanem kitaláltak mindenféle mást, és vele, Mihaillal nem osztották meg gondolataikat.
1963 Mondom neki, hogy nincs szándékomban megválni a vasdarabtól, a tálalóra fogom tenni. Mihail már majdnem sírva fakadt, mégsem adtam volna oda neki, de Raja olyan esdeklő szemmel nézett rám, hogy beadtam a derekam. Mihail pedig szavát adta, hogy feltétlenül visszakapom, mihelyt megmutatta főnökeinek.
1964 Igazságtalansággal, meg nem értéssel kellett szembenéznie. Higgyék el, Mihail nagyon tehetséges konstruktőr, és talán az én hibám, hogy nem noszogattam, nem piszkáltam a hiúságát, sőt elnéző voltam vele. Mint anya, aki tudja, hogy nem szabad a gyereket kényeztetni, mégis kényezteti.
1965 Eltelik néhány nap, és elfelejti. Nem, én akkor nem vettem észre semmit. Ugyanolyan volt a súlya is, a nagysága is. Másnap nagy eső volt, Mihail kinézett az ablakon, és meglátta a vasdarabot. Nagyon elkeseredett, behozta, megtörölte, és azt mondta, én egyáltalán nem gondolok a jövőjére.
1966 A súlyos szavak után úgy járkáltam, mint egy megvert kutya, Mihail is elkomorult, újra mérni kezdte a vasdarabot, és rajzolt valamit. Aztán, amikor már megvacsoráztattam, és újra szóba állt velem, hirtelen azzal állt elő, hogy én rossz vonalzót csempésztem a keze alá. Nem értettem.
1967 Nem – mondja én minden mérését elrontottam, hol van az ő vonalzója? No, megtaláltam a vonalzót, újra lemérte a vasat, feljegyzett valamit, teljesen elkeseredett. Megsajnáltam, odamentem hozzá, először szóba sem akart állni velem, magában morgott, aztán megszánt, és elém tette a vasdarabot.
1968 Eltelt három négy nap. Nem is néztem a vasdarabra. Hogy eső volt e? Igen, azokban a napokban mindig esett. A balkonra csak negyedik nap este mentem ki, hogy megnézzem a virágokat. Már sötétedett, és amikor megbotlottam a vasdarabban, nem is értettem mindjárt, miről van szó.
1969 Akkor én is megszemléltem. Amit korábban vasdarabnak lehetett nevezni, az most egész gép volt. Az a borsónyi kerék is tenyér nagyságúra nőtt, nem egyszerűen kerék volt már, hanem három részből álló, egymásba folyó valami, és ha az ember hozzáért, forogni kezdett. Fogaskerékből nyolcat számoltam.
1970 Felhívni a rendőrséget vagy a Tudományos Akadémiát? Kérem szépen, van nálunk egy vasdarab, minden oldalán kerekek, az erdőben találtuk, az erkélyen nő, a férjem pedig úgy véli, hogy a marslakók küldték hozzánk, hogy információt gyűjtsön. Akkor este Mihail sokáig üldögélt a vasdarab mellett.
1971 Látom, hogy Mihail az asztalra borulva alszik. A gép megint nagyobb lett, már majdnem az egész asztalt elfoglalta, a virágváza mellette fekszik, a fogaskerekek döntötték le, a víz kiömlött belőle, de a padló száraz és az asztal is. És akkor az az érzésem támadt, hogy az a gép él.
1972 Reggel elmentem dolgozni, Mihail még aludt, ránéztem a gépre. Körülötte szétszórt papírok – egyszerűen szörnyűség. Mind összefirkálva számokkal, képletekkel, rajzokkal. Az egyik kis kerék külön hevert. Megnéztem, talán magától tört le. És akkor megláttam a fűrészt és a fémtörmeléket.
1973 Még vagy két órát kínlódtam a munkahelyemen, aztán elkéredzkedtem és rohantam haza. Mihail nagyon ideges, csak el ne kövessen valamit! Sajnáltam Misát is, a gépet is. Tudom én, hogy nem lehet összehasonlítani egy élő, hozzám közel álló embert egy nem tudni, honnan való vasdarabbal.
1974 Sokáig vártam a trolibuszt, aztán eszembe jutott, hogy nincs otthon semmi. Elfutottam az üzletbe, én vagyok a hibás – amikor megérkeztem, Mihail sehol, a gép apró darabokra törve... Felüvöltöttem. A lakásban fojtogató füst terjengett. Mihail még a jegyzeteket és a papírokat is elégette.
1975 Engem az az ésszerű meggondolás vezérelt, hogy ez a szerkezet egy idegen és számunkra ellenséges értelem szüleménye, és ha én nem semmisítem meg, az egész világ elpusztulhat tőle. Hogy milyen alapon állítom ezt? Tapasztalatom, mérnöki és feltalálói tapasztalatom, végtére is intuícióm alapján.
1976 Tudom, Raja elmesélte, hogy megitta az egész vizet a virágok alól. Mihail tehát gyilkosságot követett el? Olvastam egy fantasztikus regényt, abban is az volt, hogy semmiképpen sem szabad idegen civilizációk képviselőire lőni, még ha azok egyáltalán nem is hasonlítanak az emberre.
1977 Szóval, amikor megvitattuk, Tyemnyikov – pedig ő nagyon művelt és okos ember – azt mondta, hogy Mihailnak kapcsolatot kellett volna keresni ezzel a lénnyel, nem pedig pánikba esni és megsemmisíteni. Én nem ítélem el Mihailt, azaz elítélem, de nem annyira, mert én is megrémültem és elfutottam volna.
1978 Dracs utoljára leolvasta a műszerek állását, felhajtotta a védőburkolatot és a rendezőrobotokat a kabinba küldte. Aztán benézett a barlangba, ahol két hónapot töltött, és narancslevet szeretett volna inni. Annyira, hogy beleszédült. A túl sokáig tartó feszültség miatt volt ez.
1979 A súlytalanság miatt nehezen tudta koordinálni mozgásait, bár különösebb kellemetlensége a súlytalanságtól nem volt. Általában kevés dolog okozott neki kellemetlenséget. A túlterhelési időt a parancsnoki hídon töltötte, és kíváncsian szemlélte az őrségváltást az amortizációs fürdőben.
1980 A túlterhelés elég soká tartott, s közben Dracs önkéntes ellenőrnek csapott fel. Nem mindig bízott az automatákban, mert az utóbbi hónapokban nemegyszer kiderült, hogy ő maga megbízhatóbb náluk. Féltékenyen figyelte a pultot, lelke mélyén alig várta, hogy közbeléphessen, de erre nem adódott alkalom.
1981 A hajólaboratórium berendezése nem volt megfelelő ahhoz, hogy Dombi alaposan megvizsgálja páciensét. Maradt a intuíció, de az felmondta a szolgálatot, akár a Geiger számláló. És bár az intuícióra nem lehet teljesen építeni, a doktor már az első vizsgálat után hosszú beszámolót küldött a központba.
1982 Tudom. Látszólag minden rendben, de az agy nem engedelmeskedik. Polacseknek vékony muzsikusujjai voltak, és úgy játszott a vezérlőpult műszerfalán, mint a zongora billentyűin. A mobil az alacsonyan szálló felhők alatt haladt, s Dracs kinézett a városra, próbálta kivenni, mi változott meg azóta.
1983 Valaki felnevetett. Gevorkjan ráripakodott a bámészkodókra, de mindenki maradt. Az útra virágzó orgonabokrok borultak, és Dracs elképzelte, milyen lehet az illatuk. Cserebogarak reppentek, mint nehéz golyók, és a nap leszállt az öreg épület mögé, melyben az intézeti étkezde volt.
1984 Hányszor tért vissza esténként ebbe az oszlopos házba, és míg felment az emeletre, a napokat számolta... Hirtelen megállt, rájött, hogy nem akar bemenni, nem akarja újra látni a fogast az előszobában, a kicsorbult lépcsőfokokat a lépcsőházban, a karcolásokat a korláton, a lábtörlőt az ajtaja előtt.
1985 Egy másik Dracs életének a nyomait, könyveket és egyéb dolgokat, melyek a múlthoz tartoznak immár... Elindult vissza, a kutatóépület felé. Gevorkjannak igaza van, jobb lesz, ha a barokamrában alszik, maszk nélkül. Nehéz volt az űrhajóban, és még nehezebb lesz a következő hetekben.
1986 Egyenesen a bokrokon keresztül vágott át, és szétrebbentett valami párocskát. A szerelmesek az orgonabokrok közt megbújó kis pádon csókolództak, fehér köpenyük mint jelzőtűz messziről világított. Dracs észrevehette volna, de nem vette észre. Elengedte magát, anélkül hogy tudott volna róla.
1987 A laboratóriumhoz munkatermek övezte szűk folyosó vezetett. Dracs benézett az első munkaterembe, mely átlátszó fallal volt elválasztva. Sőt úgy tűnt, mintha nem is lenne fal, és a zöldes víz megmagyarázhatatlan módon nem zúdul az ellenőrzőasztalra és a mellette álló két egyformán vékony lányra.
1988 A biotranszformációnak olyannak kell lenni, mint a ruhának, a védő szkafandernek, melyet levethetünk, mihelyt szükségtelenné válik. Nem akarunk versenyt futni a szkafanderek tervezőivel. Mi, biotranszformátorok, ott vesszük fel a stafétabotot, ahol ők már nem tudnak továbbmenni.
1989 De ha képesek vagyunk arra, hogy visszahozzuk eredeti állapotába, a hozzá hasonlók közösségébe, úgy a biotranszformációnak megvan a létjogosultsága, és jó szolgálatot tehet az emberiségnek. Az első kísérletek akkor folytak a Földön és a Marson. Jelentkező több is volt a kelleténél.
1990 A cikkeket kovakővel karcolja csiszolt grafi ti emezekre. Amikor Dracs megjelent az intézetben, már ötévi űrrepülés állt mögötte, elegendő munkatapasztalat a rendezőrobotokkal és több cikk a monok epigráfiájáról, Grunyint már felkészítették a biotranszformációra, és Dracs lett a dublőije.
1991 Dracs látta Grunyint, mielőtt elrepült. Neki sokban hasonlóvá kellett válnia hozzá, sőt ő mint modell továbbfejlesztése volt annak, amit formálisan Grunyinnak neveztek, de már semmi köze nem volt ahhoz az arcképhez, mely a központi laboratórium halijában lógott a falon.
1992 Az illuminátoron keresztül, a termet betöltő enyhe ködben különös alakot fedezett fel. Valami kékes, esetlen képződmény lebegett a levegőben a terem közepén, görcsösen felszállt, eltűnt az illuminátorok látóteréből, aztán újra megjelent, egészen másfelől, mint ahonnan várni lehetett volna.
1993 Olyan kór, mely eddig nem fordult elő az orvostudománybán. És nekünk úgy kell megreparálnunk, ahogy átalakítottunk. Ugyanakkor biztosnak kell lennünk abban, hogy nem leszel torzszülött vagy kibogrom. De ez a mi gondunk. Alaposan ki kell majd vizsgálnunk, addig mehetsz, amerre kedved tartja.
1994 Nézte rövid árnyékát, és azt gondolta, ha már meg kell halni, mégiscsak jobb volna szokásos emberi külsővel. És akkor meglátta a lányt. Szembejött vele a fasoron, időnként meg megállt, és a fejét előrehajtva, tenyerét a füléhez szorította. Hosszú haja sötétlett a víztől.
1995 Sok lába volt, talán tíznél is több. Páncéljának elülső meredek hajlatán több nyílás volt, négyből csápok álltak ki. A páncél össze volt karcolva, helyenként apró mélyedések futottak rajta szét csillag alakban, mintha valaki éles kaparóvassal ütötte vagy páncéltörő golyókkal lőtte volna.
1996 Valami vulkanológusok érkeztek hozzá repülőgéppel, biztosan új bioformát fognak készíteni. Dracs bement a főépületbe. A Gevorkjan szobája előtti vetkőzőhelyiségben nem volt senki. Dracs hátsó lábaira állt, és levett egy darab tiszta papírt meg egy ceruzát Marina Antonovna asztaláról.
1997 A ponyvatető alatt, mely védelmet nyújtott a szemerkélő piszkos eső ellen, de nem védett a széltől és a hidegtől, az alacsony asztalkán kövekkel lenyomtatott rajzok és diagramok hevertek. Dracs a felső diagramot nézegette. A láva nem tudott áttömi az öreg, millió éve eltömődött csatornán.
1998 Csak a gázok törtek fel a bazaltdugó repedésein. Ezért szinte percenként újabb repedések keletkeztek a gyenge nyugati lejtőn. A szondák radiogramjának adatait egy fehér sisakos, tűzvédő szkafanderbe öltözött férfi jegyezte. A másik vulkanológus a megfigyelők közléseit vette.
1999 A vulkanológus nehezen tudott úgy beszélni az ólom teknősbékával, mint egy emberrel. Annyiszor volt már dolga autoszondákkal, rendezőrobotokkal és egyéb gépekkel, melyek valahogy mind hasonlítottak ehhez a teknősbékához, hogy minduntalan mondogatnia kellett magának, ez itt egy ember, egy bioforma.
2000 Legurult a meredek lejtőn a kráterbe, és égy másodpercre megállt a repedésnél. Felülről apró kövek hullottak. Mellette, egészen a kráter szélén két mobil lebegett. Az egyikben a vulkanológusok, a másikban Gevorkjan Gyimovval. A rés valahogy szélesebbnek tűnt, mint várta.
2001 Aztán a lejtő meredekebb lett, és uracsnak cikcakkban kellett haladnia, időnként két csápon függeszkedve. Másik két csápjával a robbanótölteteket szorította páncéljához. A hegy fújt egyet, s Dracs egészen a falhoz lapult, hogy ne repítsék fel a kitörő gázok. Sietni kellett.
2002 Érezte, hogy nyílnak szét a repedések a nyugati lejtőn. A leereszkedés egyre nehezebb lett. A falak csaknem összezárultak, és Dracsnak eleven, mozgó kövek között kellett keresztülvergődnie. Már túl volt a hetven méteren. A gázok hőmérséklete elérte a négyszáz fokot. Emlékezett a diagramra.
2003 Még vagy öt métert kell ereszkednie, hogy a dugó biztosan szétrobbanjon. Az utasítások szerint itt is hagyhatná persze a robbanótölteteket, de még öt méter jó volna. Az utat csak a kitörő pára jelezte. A hőmérséklet hirtelen száz fokkal emelkedett. Már érezte a meleget.
2004 A tűzhányó megremegett, mintha köhögési roham rázta volna. Dracs felnézett. Még van visszaút. Dracs bemászott a forró hasadékba. A hasadék kiszélesedett, zsák alakúvá vált, alja pedig olyan volt, mint a rosta. Ilyen forróságot Dracs csak egyszer érzett, a második bolygón.
2005 A tölteteket a legbiztonságosabb kőlapra helyezte. De az is remegett. A nyugati lejtő meglehet, hogy már át is szakadt, mint a rongy. Dracs egyik csápjával a kőzsák felső nyílásához húzódott. A feltörő gázok égették, a hegy megrándult, és csápja úgy szakadt le, mint a kötél.
2006 Elkeseredetten és dühödten nekirugaszkodott, mert Krisztina holnap ott lesz a padnál, és mert Gevorkjannak, aki fent várja, gyenge a szíve. Kikecmergett a kőzsákból, de kiderült, hogy a repedést már elzárták a bazalttörmelékek. Megpróbálta elmozdítani a torlaszt, de rájött, hogy ehhez nincs ereje.
2007 A dolga most az, hogy megtalálja a torlasz leggyengébb pontját, megkeresse azt a bazaltdarabot, amelyik a legkönnyebben elmozdítható, aztán eltolja úgy, hogy ne omoljon rá az egész dugó. És miközben csápjával fáradtan és lassan vizsgálgatta a bazaltdarabokat, egy gondolat villant belé.
2008 Először csak a periférián motoszkált, aztán visszatérve úgy harsant, mint a rádió. Ráeszmélt, hogy az egész vállalkozás meghiúsulhat. Amíg ő nem jön ki, nem kezdik a robbantást. Várni fogják, reménykednek a csodában. A levegőből sem kezdik bombázni a dugót. Várni fognak.
2009 Megpróbálják kimenteni, bár ez lehetetlen, és ettől elpusztulhatnak az emberek, és elpusztulhat minden, ami a nyugati lejtőn van és azon túl, a síkságon óvatosan és körültekintően cselekedett, csak azon igyekezett, hogy ne veszítse el az öntudatát, öntudatnál maradni – ez a legfontosabb.
2010 Visszatért a hasadékhoz, ahonnan olyan nehezen vergődött ki, leugrott, és ott találta magát a kőlap mellett, ahol a robbanótölteteket hagyta. A kőlap úgy mozgott, mintha táncra perdült volna. Dracs arra gondolt, milyen jó, hogy kívül nincsenek idegvégződései, különben meghalna a fájdalomtól.
2011 Eltelt másfél perc, amíg sikerült szétcsavaroznia az egyik töltetet, hogy gyújtószerkezetté alakítsa át. Remekül ismerte ezt a rendszert. Ilyen töltetek voltak nála a bolygón is. A töltet csak jelzésre kapcsolódott be, de ha az ember ismeri a rendszert, a láncot maga is bekapcsolhatja.
2012 A tűzhányó megremegett és félmoraj lőtt. A vulkanológus a kövekhez lapult. A kráter fölött köröző két mobil úgy repült fel, mint száraz falevél, a pilótáknak alig sikerült ellenőrzésük alá venni a gépeket. A narancsszínű láva a régi torokba zúdult, és narancslével kezdte megtölteni a krátert.
2013 Vagy itt vannak a lakásuk falai mögé bújt emberek, az utcák járókelői, metrók, repülőgépek, tengeralattjárók utasai, szövőgépek, atomerőművek, szójamalmok vagy számítógépek kezelői, arcukon két szemmel, egy szájjal és egy orral, agyukban és lelkűkben pedig felderíthetetlen titkokkal.
2014 Azt akarnánk ezzel mondani, hogy a körülöttünk levő világ szőröstül– bőröstül, mindenestül fantasztikus? Ezt talán nem. De azt mindenképpen, hogy át van itatva a fantasztikum lehetőségeivel és nemcsak akkor, ha a szavakkal játszunk, ha képzeletünket nekieresztjük, hanem valóságosan is.
2015 Bulicsov nehéznek, fárasztónak tartja, de nem lehetetlennek a különböző értelmes élőlények – magyarán szólva az emberek – közti megértést. Néha azt érezzük, hogy azért távolítja el irtózatos messzeségre egymástól ezeket az élőlényeket, hogy még erőteljesebben demonstrálhassa alaptételét.
2016 Az író ezekben a különleges formákban, a hótündérben, a majmocskában, a tengeri uborkákban, az ólomszürke teknősbékában emberi gondolatokat és érzelmeket magasztosít fel, utalva arra, hogy a hasonlóság nem a külsőben, hanem a tettekben és a tetteket elindító lelki szellemi motívumokban található.
2017 Nagyon keveset tudunk róla. Az bizonyos, hogy tekintélyes és termékeny tudós, akinek munkássága egyébként meglehetősen távol áll a tudományosfantasztikus irodalomtól, és aki – talán éppen ezért – lemond a személyes és látványos sikerekről, és szigorúan őrzi inkognitóját.
2018 Nos, a legtöbbjük számára még most sem vagyok itthon. Kérem, csukja be az első szoba ablakát! Belépett a szobába, levetette régi, elnyűtt katonai esőköpönyegét és leült íróasztala mellé. Zsebkendőt halászott ki a zsebéből, megtörölte az arcát, majd végigsimította ritkuló, puha, világosbarna haját.
2019 Eddig céltalan sétája határozott irányt kapott. Az egyik magas szekrényhez ment és nagy erővel felrántotta súlyos tölgyfaajtaját. Mérőónok ezüstösen fehérlő sávjai villantak elő a szekrény sötét mélyéből. Az egyik mérőónon sárgaszínű, csontkeménységű kartonból készült kocka állt.
2020 Az elhasznált gyufaszálak, a levert hamu és az elnyomott cigarettavégek tekintélyes halommá nőttek a hamutálcában és a dolgozószoba levegője átködösödött a kékesszürkén gomolygó dohányfüsttől. De azért a füstködön át is fénylett a sűrű, bozontos szemöldök alatti gödrökben szokatlanul világos szeme.
2021 Magas homlokának, szögletes állkapcsának, szabályos orrának a sötét háttérre kirajzolódó vonalai sejttették, hogy mögöttük nem közönséges agy lakozik, de elárulták azt a hatalmas, a fanatizmus határán járó akaraterőt is, ami a professzort jellemezte. A tudós összehajtotta a füzetet és félretolta.
2022 Mint amatőr festőművész, máskor mindig nyugalmat talált a rajzolásban. Most azonban még a legérdekesebb, alaposan átgondolt kompozíciók sem tudták megnyugtatni felborzolt idegeit. Satrov becsapta az albumot, felállt az íróasztal mellől és egy állványról agyonhasznált, szakadozott kottákat emelt le.
2023 Ez a füzet eléggé kalandos úton került Satrov birtokába. Egyik tanítványa, aki később csillagász lett, eredeti elméletet dolgozott ki a naprendszernek a világűrben való mozgásáról. A professzor és Viktor között (így hívták egykori tanítványát) őszinte baráti kapcsolat alakult ki.
2024 Előtte napfényben fürdő rét terült el. A sűrű, magas fű mozdulatlanná dermedt a szélcsendben. A harmat igazgyöngyhöz hasonló cseppjei meg megcsillantak a fűszálakon, a fehér, pehelyszerű, édeskés illatot árasztó harangvirágok kelyhein és a hajbókoló szomorúfűz ezüstös levelein, kékes barkáin.
2025 Távolabb erdő haragoszöldje sötétlett a három év előtti csata lövedékeitől megtépázottan, de szeszélyesen előrenyúló árnyékfoltjai már a háború okozta sebek lassú gyógyulására emlékeztettek. Amerre csak a szem ellátott, a mezőn mindenütt a természet új életet fakasztó, alkotó ereje uralkodott.
2026 Sötéten görnyedő testüket már majdnem belepte a gaz, csak itt ott virítottak elő a páncélzatukon terpeszkedő vörös rozsdafoltok. Az elnémult ágyúk részben az égnek meredtek, részben a földre szegeződtek. Jobbra, egy mélyedésben három kiégett gépkocsi csupasz váza hevert.
2027 A hajdan oly félelmetes harckocsik most tehetetlenül engedték át acéltestüket az enyészetnek, magányosak, elhagyatottak voltak. Egyetlen hang sem hallatszott felőlük és köröskörül a végtelennek tűnő tarkavirágos mezőn, egyetlen emberi vagy állati nyom sem vezetett feléjük.
2028 Csend, néma csend ölelte körül a térséget, mint puha bársonyos lepel. Csak egy magasban keringő vércse vijjogott néha és valahonnan, nagyon messziről, hallatszott időnként egy traktor tompa bugása. Az őrnagy felállt az egyik fatörzsre és sokáig mozdulatlanul vizsgálta a terepet.
2029 Várja csak meg, amíg mi a szakaszvezetővel mindent átnézünk. Ha nem találjuk meg, még mindig ellenőrizhet bennünket. Az ügyes szakaszvezető könnyen bejutott a tank belsejébe és maga után segítette az őrnagyot is. A tank belsejében fülledt, meleg volt a levegő és gyenge gépolajszag terjengett.
2030 Az őrnagy biztonság kedvéért felkattintotta zseblámpáját és körülfuttatta fénycsóváját. A szakaszvezető a motorhoz kúszott és ott forgolódott és motozott, míg az őrnagy görnyedten botorkált a fémrepeszek és szilánkok halmazában. Igyekezett beleélni magát a páncélos parancsnokának helyzetébe.
2031 Talpai alatt csikorgott a homok, ami különös, bántó hangként hatolt be a tank belsejébe. Az őrnagy már belefáradt az eredménytelen kutatásba. Lihegve, verejtékezve huppant le az ülésre. Hát ez meg micsoda? Mintha az ülőke támlájának foszladozó párnája alatt ropogott volna valami.
2032 Villámgyors mozdulattal szakította fel a párna huzatát. A párnából egy bőrkeretes celluloidtáska került elő. A bőrt már teljesen ellepte a zöldesfehér penész, de a celluloid fedőlap még teljesen ép volt és alatta tisztán látszott a színes térkép. Az őrnagy némi csalódást érzett.
2033 A megszokott, mindennapos, azonos síkon mozgó elfoglaltság pókhálója olyan szorosan szövődött agya köré, hogy megbénította a gondolat szárnyait és nem röppenhetett mind magasabbra és magasabbra. Mint a súlyos terhet húzó lovak, olyan lassúvá, kényelmessé, biztossá, csüggedtté váltak gondolatai.
2034 Nem vitás, hogy az elzárkózottság lehetővé tette számára, hogy gondolatait nagy mértékben összpontosíthassa, ugyanakkor azonban bezárta egy valóságos elefántcsonttoronyba, elkülönítve a sokoldalú és széles világtól. Itt az ideje tehát, hogy széttörje a megszokás ezen rabságbantartó korlátait.
2035 Satrov elutazott a pulkovói csillagvizsgálóba, amelyet a németek barbár módon leromboltak és csak nemrégiben épült újjá. A csillagvizsgálóban nagy szívélyességgel, őszinte szeretettel fogadták. Maga az igazgató, Belszkij akadémikus látta vendégül kis házának egyik szobájában.
2036 Éjtszakai vizsgálódásuk eredményeit csak másnap, a késő délelőtti órákban kezdték feldolgozni. Megérkezését követő harmadik napon végre lehetőség nyílt a vizsgálódásra, mert az egyik legnagyobb teleszkóp szabad volt és az éjtszaka is alkalmasnak bizonyult a megfigyelésre.
2037 Satrov professzor Belszkijt kérte meg, hogy kísérje fel a toronyba és keresse ki számára az égboltozatnak azt a területét, amelyet Viktor kéziratában megemlít. A helyiség, amelyben az óriási teleszkóp állott, inkább valami hatalmas gyárra emlékeztetett, mint tudományos laboratóriumra.
2038 A karosszék mellett asztal állt, különleges műszerekkel. Beültek a karosszékbe és Belszkij hátra, maga felé húzta a fémkormányrudat, amely egyszerre két távcsövet irányított. A távcsövek erősen hasonlítottak azokhoz, amelyeket Satrov a laboratóriumában rendszeresen használt.
2039 Volt azonban valami, ami mégis csak nagy meglepetésként hatott Satrovra. Eddig ugyanis mindig úgy képzelte el a csillagvizsgálót, hogy az egy sötét torony, ahol a csillagász az éjtszaka csendjében a teleszkóp alatt görbedve, félszemét behunyva, a másik szemével a csillagokra mered.
2040 Azonkívül nem a távcső alatt ül, hanem felette, kényelmes karosszékben, asztal mellett és olyan műszer van előtte, amelyet már jól ismert a laboratóriumi asztalokról. Valósággal úgy érezhette magát, mintha saját dolgozószobájában lenne, nem pedig egy csillagvizsgálótorony teleszkópja mellett.
2041 Satrov először meglepődött, de azután nyomban megértette, hogy a teleszkóp egyáltalán nem nagyítja meg a csillagokat, a bolygókat és a holdat, mert a végtelenül nagy távolság miatt, ami elválasztja őket a földtől, a teleszkóp lencséinek erőssége elégtelen a nagyításhoz.
2042 E körül keringenek világegyetemünk csillagai. Körülötte száguld a Nap is, másodpercenként majdnem 3000 kilométeres sebességgel. Ha nem lennének azok a sötét mezők, a Tejút összehasonlíthatatlanul világosabb lenne és az égbolt éjtszakánként nem feketének, hanem hamuszürkének tűnne.
2043 Magános csillagok milliárdjaiból áll, különböző nagyságú és fényű csillagokból. És ugyanolyan sötét anyagból lévő felhőjük van, ugyanolyan sávokkal, amelyek az egyenlítő körül helyezkednek el és ugyanúgy csillagvilág övezi őket. Ezt a ködszerűséget Andromeda csillagcsoportnak nevezzük.
2044 Kissé félrehajlik tőlünk és ez az oka, hogy egyes részeit oldalról, másokat szemtől szembe látjuk. Satrov halványan fénylő, hosszan elnyúlt, oválisalakú felhőt látott. Amikor alaposabban szemügyre vette, egymástól fekete térközökkel elválasztott, spirálisan vonuló fénylő sávokat figyelt meg rajta.
2045 Ha most átfordítjuk a teleszkópot az ellenkező oldalra, a Nagy Medvéhez és a Vadászkutyához, akkor két nagyon gyengén észlelhető és nagyon távoli csillagcsoportot láthatunk, amelyeknek elhelyezkedése pontosan megfelel az Andromeda és az M 33 csillagcsoportok helyzetének.
2046 Néha a csillagok közelednek a földhöz, majd ismét eltávolodnak milliárd évekre, pályájuknak megfelelően. És még hatalmasabb térségben, még nagyobb pályán mozognak, egymás felé küldve fénylő sugaraikat a végtelenség tengerének elképzelhetetlenül hideg sötétségen keresztül.
2047 Satrovban a borzalom érzése akkor érte el a tetőfokát, amikor világosan, szinte valóságszerűen látta maga előtt a világegyetemet, rettentő, halálosan hideg térségeivel, amelyekben hasonlóan szörnyűséges halált hordozó anyagtömegek minden emberi képzeleterőt meghaladó hőfokon izzanak.
2048 Satrov megpróbálta elképzelni azt a semmiféle erővel el nem érhető távolságot, azt a meghatározhatatlan időtartamát a végbemenő folyamatoknak, amelyekben még az olyan hatalmas test is, mint a mi Földünk, annyira jelentéktelen, mint valami porszem. Ez a kísérlete azonban csődöt mondott.
2049 Világoszöldből haragoszölddé mélyült, hogy azután valami különös kékségbe enyhüljön. Ott pedig, ahova a déli parton vonuló hegylánc vetett majdnem egyenesvonalú árnyékot, sötétviola színben csillogott. A másodkapitányt kemény, határozott léptek kopogása riasztotta fel merengéséből.
2050 Valahol a parton intézi az ügyeket. Egyébként készen állunk az indulásra. Ha a kapitány visszatér a hajóra, azonnal felszedjük a horgonyt. Irány egyenesen hazafelé! A professzor megköszönte a felvilágosítást, cigarettával kínálta meg a másodkapitányt, maga is rágyújtott és mellékönyökölt a korlátra.
2051 Szótlanul szívták cigarettáikat és a tájat szemlélték. Davidov valósággal élvezte a pihenést. Ritkán fordul elő egy igazi tudós életében, hogy komoly munka nélkül tölthet el néhány napot. Most San Franciscóból tért haza, ahol mint kiküldött, a geológusok és paleontológusok kongresszusán vett részt.
2052 Davidov kellemesen töltötte el idejét a Csendes óceán végtelen víztükrétől övezett szigeten. Megismerkedett természetrajzával, életkörülményeivel. De azért most, amikor tekintetével búcsúzott tőle, mégis boldog megnyugvás töltötte el, hogy nemsokára hazaérkezik szülőföldjére.
2053 A megoldás viszont rengeteg munkát – az adatok ellenőrzését, az ellentétes állítások megcáfolását, mindez pedig végeredményben további fejlődést jelentett. A gőzös kabinja azonban nem alkalmas munkahely, hiszen nincsenek kéznél a feljegyzések, a könyvek, a gyűjtemények.
2054 Davidov legyintett kezével, ami nála az eléje tornyosuló nehézség miatti bosszúság jele volt. Csak egyetlen pillanatig tartott bosszúsága, aztán újra mohón nyelte szemével a sziget buja szépségét. Már közvetlenül a kikötő kiemelkedő betonlépcsőjénél kezdődtek a pálmákkal szegélyezett fasorok.
2055 Valamivel távolabb, a parton vonuló erdő fái szinte súrolták a tenger vizét. A part közelében, a majdnem mozdulatlan víz tükrén lágyan ringott egy kék fekete sávokkal tarkított csónak, amelyben fiatal fiúk és leányok sültették napbarnította testüket a tűző napsugarakkal.
2056 De mennyiben fontos ez? – jegyezte meg nem minden él nélkül. – Maga inkább... Valahonnan balról szirénabúgás hallatszott és a csendes víz tükréről felerősödve visszaverődő hang elnyomta a professzor szavait. De a szavaiknál is többet mondott az a pillantás, amellyel a professzor végigmérte.
2057 És a másodkapitány egyszeriben előzékenyebb lett. Csendes, derűs nyugalmat árasztó reggeli hangulat telepedett a szigetre, az öbölre és ugyanez a hangulat áradt szét az óceán kék végtelenségében is. A hajó faránál nyúlánk – a látszat szerint bennszülött – leányka állt piros fürdőruhában.
2058 Könnyű motorcsónak tompa zúgással húzott el a hajó mellett a kikötő felé. Néhány perccel később autó fékezett le éles csikorgással a móló előtt. A Vitim kapitánya lépett ki belőle és futólépésben igyekezett hajója felé. A hajó jelzőárbocára felröppent a kapitányi zászló.
2059 A Vitim törzse elvált a mólótól, csavarjai kavarni kezdték a vizet és a hajó lassan megfordult. Mély hullámok hömpölyögtek a hajótest mellett, amikor a hajó irama gyorsulni kezdett. Az izgatott futkosás az indulás után sem szűnt meg a hajón. Davidovot határozottan idegesítette a nagy felfordulás.
2060 Az égen egyetlen felhő sem úszott és kéksége töretlenül tükröződött vissza a tenger vizében. A Vitim végre helyes irányt vett és orra teljes sebességgel fúrta bele magát a habokba. A kapitány nyugalma visszatért. Önkéntelen mozdulattal húzta elő zsebkendőjét, hogy megtörölje verejtékező arcát.
2061 Vajjon sikerül e eléggé eltávolodniuk, hogy a rájuk zúduló víztömeg irtózatos ereje vissza ne sodorja őket? A másodkapitány, aki időközben elhagyta a parancsnoki hidat, most gyorsan kapaszkodott felfelé és karjával izgatottan integetett a hajó orra felé. Davidov a jelzett irányba fordult.
2062 A hatezer lóerőt kifejtő gépekkel hajtott propellerek előrelökték, a szembezúduló hullámok viszont visszavetették. Az első lökés mindenkit a korláthoz szorított. A fülsiketítően, kábítón harsogó víztömeg átcsapott a parancsnoki hídon. A professzor nagy erővel kapaszkodott bele a korlátba.
2063 Aztán lassan, szinte könnyedén emelkedni kezdett, hogy a következő pillanatban valósággal felrepüljön a hullámhegy tetejére és megpillantsa a felette kéklő, tiszta eget. A tomboló harsogás olyan drámai váratlansággal szűnt meg, hogy a hirtelen beállott csend félelmetesnek tűnt.
2064 Ezek azonban már megközelítően sem látszottak olyan borzalmasoknak, mint amilyeneken már sikerült átvergődniük. A kapitány arcára elégedett mosoly telepedett. Davidov csuromvizesen törölgette szeméből a csípős, sós vizet. Amikor kitisztult látása, megpillantotta a tőlük jobbra úszó angol gőzöst.
2065 Valóban, a második gigantikus hullám olyan szédületes gyorsasággal termett a gőzös előtt, hogy úgy tűnt, mintha az óceán fenekéről emelkedett volna fel. Mintha minden felgyülemlett dühét egyszerre szabadjára engedte volna, olyan velőkigható üvöltéssel szökkent a magasba a kavargó víztömeg.
2066 A hajó minden porcikája recsegett, ropogott, nyikorgott a kétségbeesett erőfeszítéstől, amellyel létéért küzdött. A hajó orra átfúrta magát a hullámfalon. A hullám elérte a hajó tatját, magasba emelte, majd leejtette. Még néhány kisebb utóhullám következett és a Vitim túljutott ezen a veszélyen is.
2067 Sajnálatraméltó emberi figurák kotorásztak a romok között, keresték eltűnt hozzátartozóikat, mentették vagyonkáik maradványait. A megilletődött szovjet tengerészek némán álltak a fedélzeten és őszinte szánakozással nézték a feldúlt partot. Még annak sem tudtak örülni, hogy ők maguk megmenekültek.
2068 És amikor a Vitim odasiklott az épenmaradt betonkikötőhöz, a kapitány felszólította a legénységet, hogy siessen a lakosság segítségére. Néhány percen belül a hajón az őrségen kívül nem maradt ember. Davidov a legénységgel együtt csak a késő éjszakai órákban tért vissza a hajóra.
2069 Fellépett a vitorlavászonnal bevont csigára, ami ezúttal előadói emelvényül szolgált. Miközben a hajó hazatérőben vígan szelte a tenger habjait, a professzor a Cendes óceánról beszélt a tengerészeknek, azokról a föld felületén található bemélyedésekről, amelyeket mérhetetlen mennyiségű víz tölt ki.
2070 Az elmondottakból az is következik, hogy a hullám jelleme és formája határozza meg és alakítja ki a vízalatti partot. A tegnapihoz hasonló tengerrengések egyáltalán nem ritka jelenségek a Csendes óceánon, miután itt folynak le a földgolyó jelenlegi gyűrődési alakulásának folyamatai.
2071 Davidov előadásai nagy érdeklődéssel hallgatták és befejezése után a kíváncsi tengerészek sok kérdést intéztek hozzá. A beszélgetés bizonyára jó sokáig elhúzódott volna, ha a váltás miatt nem fejeződött volna be az összejövetel. A professzort még sokáig foglalkoztatta előadásának anyaga.
2072 Egy egészen jelentéktelen molekula átcsoportosulása, az alaktalan tömeg terjedelmének egészen jelentéktelen megnövekedése elegendő, hogy az általunk ismert földtakaró vékony rétegén óriási eltolódások keletkezzenek, hogy a felszakadozott kéreg többezer méternyi magasságba torlódjon fel.
2073 Igaz, nagyon is jól tudjuk, hogy mindez csak feltételezés, mert a földgolyó belsejében lévő anyag mozdulatlan, nyugalmi állapotban van. Csak nagyon nagy időközökben, millióéves szünetekkel változnak a föld bizonyos övezeteiben a gyűrődések és ilyenkor vulkánikus kitörések formájában ömlenek szét.
2074 A legcsodálatosabb az, hogy a tűzhányók és a gyűrődések rétegei aránylag nem fekszenek mélyen, mindössze néhány ezer méterre a föld felszínétől, ugyanakkor, amikor a földgolyó magvát képező anyagot háromezer kilométer vastagságú takaró fedi be és ez a mag látszólag teljes nyugalmi állapotban van.
2075 Ezek az elemek itt a földön állandóak és változatlanok. Más a helyzet a csillagokon, ahol az elemek nem tartós formából tartós formába való átalakulásának folyamata megy végbe és az atomreakció láncolata irtózatos mennyiségű energiát – hőt, fényt és egyéb nem kevésbbé sugárzó anyagot – termel ki.
2076 És a tudós csalhatatlan ösztönével már akkor megérezte találgatásának rendkívüli fontosságát. Töprengései közben észrevétlenül röppent el az idő. Csak amikor véletlenül karórájára tévedt tekintete, döbbent rá, hogy az ebéd ideje már régen elmúlt. Nem tudott elfojtani egy bosszús felkiáltást.
2077 Míg Davidov arca szabálytalan vonalú orrával, kidudorodó homlokával, a sapka alól kicsüngő, dús hajával jó kedélyt árult el, addig Satrov markáns, élesvonalú arca inkább mogorvának tűnt. Csupán a szemeik hasonlítottak egymásra. Világosak, tiszták voltak és jóindulat sugárzott belőlük.
2078 Mindketten rágyújtották. Rövidesen élénk eszmecserét folytattak. Megvitatták időközben szerzett tapasztalataikat, közölték egymással azokat a benyomásaikat, amelyekről nem tettek említést leveleikben. Egyszerre Davidov homlokára ütött, mint aki megfeledkezett valamiről.
2079 Satrov arca ugyanolyan pajkos mosolyra húzódott, mint akkor, amikor belépett a dolgozószobába. Azután kimért mozdulatokkal kibontotta csomagját és egy sárga kartonból készült, kockaalakú dobozt emelt ki belőle, amelyet kínai írásjelek tarkítottak és postabélyegzők sötétlettek rajta.
2080 Milyen érdekes dologról van szó? Satrov benyúlt a dobozba és egy többszörösen finom hártyapapírba csomagolt tárgyat húzott ki. Óvatosan hántotta le a finom papírt és végül egy kemény, megkövesedett, az első pillanatban formátlannak tűnő csontdarabot nyújtott át Davidovnak.
2081 A csontdarabkát az asztalra helyezte és egy barnára politúrozott ládából nagyítólencsét vett elő és pontosan beállította. A professzor széles válla előregörnyedt, szemeit a kettős nagyítóüveghez szorította és lassan forgatni kezdte a dynosaurus csontdarabkáját. Satrov rágyújtott és úgy figyelte.
2082 A koponya a legvastagabb csontrésznél szakadt át és a nyílás annyira szűk, hogy nem származhat valamilyen élőlény szarvától vagy fogától. Ha pedig valamilyen betegség következménye lenne – csontszúnak vagy más nyavalyának – akkor a nyílás környékén láthatók lennének a betegség jelei.
2083 Nos, fogja csak ezt a csontdarabot! Pontosan ugyanazok a tünetek. Talán ez a második bizonyíték arra kényszeríti, hogy lemondjon a kételyekről. És az asztalon, Davidov előtt ott feküdt egy másik, csontdarabka, egyenetlen töredezett széllel. Davidov valósággal belevörösödött a látványba.
2084 Alatta porhanyós homokréteg húzódik, amelyben nagyon sok ősgyík csont található. A csontok között olyanokat is felfedeztem, amelyeken sérülések jelei láthatók. Két ilyen sérült csontot elküldtem magának, mert biztos vagyok felfedezésemben és rendületlenül hiszem, hogy nem tévedek.
2085 A hely pontos adatait megjelölő feliratok a leleteken vannak. Igyekszem minél gyorsabban eljuttatni magához ezt a csomagot és így nincs időm, hogy részletes levelet írjak. A levelet majd akkor írom meg és küldöm el, ha nyugalmasabb körülmények között leszek Szicsuaniban.
2086 Ugyancsak szabadjára kell engednie fantáziáját. Hiszen meg kell döntenie mindazt, amit eddig állítanak. Látja, én munkámban megközelítően sem vagyok olyan bátor, mint maga, korántsincs bennem annyi kezdeményező erő, mint magában, de ebben az esetben még maga is bizonytalankodik.
2087 De vágjunk csak neki bátran! Hála Istennek magunk között vagyunk és senki sem gondol arra, hogy két paleontológus így együtt üldögélve és könnyedén elmélkedve min töri a fejét. Tehát kezdjük csak el! A jelek arra mutatnak, hogy ezeket a ragadozó dynosaurusokat valamilyen óriási fegyverrel ölték meg.
2088 Ezt megelőzően ember nem létezhetett a földön, még kevésbbé a technika birtokában lévő ember. Ez teljesen lehetetlen dolog. Ha mindezt figyelembe vesszük, akkor a magyarázat csak egyféle lehet: akik az ősgyíkokat megölték, nem a földön születtek, hanem más világrészből jöttek.
2089 A csillagászat tudományának és a csillagfizikának legutóbbi eredményei megdöntötték a régi elképzeléseket. Sok regényt is írtak a más világokból érkezőkről. Igaz, hogy a tudósok túlnyomó részének manapság kialakult, legutóbbi állítása is az, hogy a mi naprendszerünk kizárólagos jelenség.
2090 Azt is bátran erősíthetjük, hogy az élet mindenütt az evolúciós fejlődés útján halad és így teljes lehetősége van a gondolkodó lény megjelenésének. Ez így logikusnak látszik. De ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a távolság a legközelebbi csillagokig a világegyetemben túlságosan nagy.
2091 Élet aligha fejlődhetett ki rajta és teljesen elképzelhetetlen, hogy ott valami gondolkoznitudó lény legyen, magas kultúrával. A Marson hasonló a helyzet. Atmoszférája túl keskeny és szakadozott, a meleg kevés és ha van is élet rajta, az csak valamilyen szegényes, sanyarú formában lehetséges.
2092 Ilyen vastagságú atmoszférán a napsugarak nem hatolhatnak át és áthatolhatatlan a tömérdek mérgesgáz, – az ammóniák és metán számára is. Egyszóval ilyen légkörben örök sötétség, százötven fokot meghaladó fagy és rettenetes atmoszféra nyomása uralkodik... Nehéz tehát életet elképzelni rajta.
2093 A mi csillagrendszerünkön belül is változtatják a helyüket, maga a csillagrendszer is forog, sőt ráadásul még az egész is bizonyos irányban mozog, ugyanúgy, mint a többi nagy csillagrendszerek sokasága. Millió évek folyamán a csillagok közeledése és távolodása is fennállhatott.
2094 Mindjárt előszedem térképeimet. Volt tanítványaim egyike, aki a matematikai tudományok harmadik évfolyamáról átpártolt a csillagászathoz, naprendszerünk mozgásának kérdéseivel, a csillagrendszerek felosztásával foglalkozott és jól megalapozott, érdekes elméletet alkotott meg.
2095 Ilyenkor a Nap a központi területek összesűrített csillagaihoz közeledik, mondjuk a Nyilas csillagcsoporthoz tartozókhoz. Ebben az esetben már valószínűvé válik, hogy naprendszerünk egy másik ismeretlen rendszerhez közeledik és a közeledése olyan nagymérvű, hogy az átrepülés elképzelhető.
2096 Én igenis azt állítom, hogy jogosan feltételezhetjük: a krétakorban bolygórendszerünk egy olyan másik bolygórendszerhez közeledett, amelyen gondolkodó lények léteztek, emberek, akik átszálltak az ő bolygórendszerükről a miénkre, mint ahogyan tengeren hajóról hajóra átszállni szokás.
2097 És ők tudták, egyedül csak ők, legyőzni a csillagok közti távolságot, hetvenmillió évvel ezelőtt. Van valami ellenvetése? Davidov felállt és nyugtalanul vándorolt a dolgozószoba egyik sarkától a másikig. Szája körül rángatózó apró izmai elárulták, hogy hangtalan, de heves vitát folytat önmagával.
2098 Még nem minden világos ugyan előttem. Így például nem látom tisztán, hogy miért éppen ide, a Földre kerültek, a sok csillag és bolygó közül talán a legjelentéktelenebbre. Ezen túl is akadnak még homályos pontok, de az alap szerintem elég szilárd. Eredeti, fantasztikus, de komolyan valószerű.
2099 Bizonyára maga is tud arról, Alekszej Petrovics, hogy ott a harmadkor végén egyidejűleg léteztek a krétakori növényeknek régi és új formái. Sajátos keveréke annak, ami a föld más részein már tíz évmillióval előbb kihalt, nemsokkal azután, hogy keletkezett. És maga az a hely! – élénkült fel Davidov.
2100 Képzelje csak el, egyik falutól a másikig mondjuk alig két kilométer a távolság, de közöttük egy hihetetlenül mély szakadék húzódik és az egyik falu lakossága sohasem találkozik a másikéval, jóllehet a távolból látják egymást. Sokféle, a tudomány előtt még ismeretlen vadállat él a sűrű erdőkben.
2101 Hogyan is pillanthatna be a tudomány valamibe, ott, ahol az ellenséges diplomácia az úr és politikai szempontok a mérvadók!... – Davidov elővette hatalmas, régidivatú óráját és egy pillantást vetett rá. – Még két óra sincs és a nagy izgalomban mégis olybá tűnt, mintha egy egész nap múlt volna el.
2102 Miért ne kereshetnénk nyomaikat nálunk a krétakori maradványokban? Az eddigi tapasztalatok arra mutatnak, hogy ha vannak hasonló maradványok, akkor azokat csak a magas és fiatal hegygerincek rendszerében találhatjuk meg. A kami lelet nem véletlen. Miért? A felelet kézenfekvő.
2103 Ez tehát az első feladat. A második pedig annak a megállapítása, hogy mit csináltak a földön. Az első feladat megoldása tudtunkra adja, hogy milyen maradványokkal találkozhatunk az ásatások esetén, a második pedig azt, hogy hol akadunk legkönnyebben ezekre a maradványokra, ha egyáltalában léteznek.
2104 Ez azonban semmiesetre sem jelenti azt, hogy meghátrálunk a feladat elől. Inkább osszuk fel egymás között a munkát, mint a múltban. Maga vállalja az első feladatot, azaz kutassa a biológiai részt. Én vállalom a másodikat, általában az egész földrajzi részt és a kutatott dolgok fejlődését.
2105 Csak az ész erejével törhetjük át ezt a tömör falat. De ha a maga szellemi képessége kevésnek bizonyul, vajjon kié lenne elegendő? Ami pedig a különböző életformákat illeti – tekintet nélkül azok kő vagy fém jellegére – azokat csak bízza nyugodtan az írók fantáziájára és mi ne pepecseljünk velük.
2106 Nem akarom magát hosszúra nyújtott fejtegetésekkel feltartani, mert a nélkül is könnyen megérti, amit mondani szeretnék. Nos, a hőmérséklet ezen határait még pontosabban meg lehet határozni. Élet csak olyan hőmérsékleti határok között lehetséges, amelyeken belül cseppfolyós állapotú víz található.
2107 Az az erőteljes és gyors mozgás, ami az állatvilágot jellemzi, a legtöbb növénynél nincs meg. Egyszóval és röviden: más a felépítésük, más a berendezésük. Ebből következik, hogy az élet abban az általános formában, ahogy a Földön ismeretes, nem véletlen, hanem törvényszerű.
2108 Jelentkezett a szedő is, hogy nézze át a korrektúrát és adjon utasítást a munka további menetére vonatkozóan. Egyidejűleg még néhány levelet is meg kellett írnia Satrov professzorral kapcsolatos ügyének megvalósítása érdekében. Szóval akadt munka annyi, hogy azt sem tudta, melyikhez nyúljon.
2109 Tolla gyorsan futott végig a sorokon és hangosan sercegett egy egy javításnál, miközben haragos szemrehányásokat küldözgetett a szedők címére. Végül már összefutottak szeme előtt a sorok és egymásután két hibát is elnézett. Úgy érezte, hogy képtelen tovább dolgozni, némi szünetet kell tartania.
2110 Úgy vélem, érdekelni fogja magát... A háztetők felett, az égboltozaton, már ott pompáztak a hajnal csodálatos színei. A felkelő nap első sugarai beszöktek a nyitott ablakon és elnyomták az asztalilámpa sárga fényét. Davidov nagyon nyújtózott. Fáradt csontjai megropogtak.
2111 Csak azt érezte, hogy füstje elvesztette zamatát és a nikotin kesernyés íze valósággal beleette magát ínyébe. De az előirányzott programmját maradéktalanul teljesítette. A tizenegy levél, amelyeket Közép Ázsia geológusaihoz írt, ott feküdtek előtte az íróasztalon a csatolandó iratokkal együtt.
2112 Erre az éjtszakára még szükségem volt, hogy beérjem magamat munkámban. Menj, szívem, és aludj tovább! Én is mindjárt lefekszem... Davidov leragasztotta az utolsó borítékot is. Fáradt mozdulattal leoltotta a lámpát. A nyári reggel beözönlő fényei most már teljesen birtokba vették a szobát.
2113 Gondolatvilágát teljesen lefoglalták a másik csillagról jött jövevények, akiknek nyomait Közép Ázsia hegyeiben kellett felkutatni. A végrehajtandó feladat csak most kezdett kibontakozni előtte teljes nagyságában. Végigsimított homlokán, mintha akadályt akart volna elseperni gondolatai útjából.
2114 Igaz, valóban gyakran akadnak ősrégi élőlények maradványaira. De csak azért, mert ezek az őslények milliószámra éltek a földön és maradványaik gyakran kerültek olyan körülmények közé, amelyekben megrögződtek, megkövesedtek. Igen ám, de az idegen világból jöttek száma nem lehetett nagy.
2115 Most már elismerte magában, hogy Satrovnak volt igaza, amikor világosan és tisztán, reálisan és logikusan gondolkodó koponyájával helyesen értékelte ki a rendelkezésre álló lehetőségek elégtelen voltát, ami már eleve magában hordja a sikertelenség csíráját, mert a valószínűség egyenlő a nullával.
2116 Még fel sem bontottam! Elővette aktatáskájából a kazah tudományegyetemen működő ismertnevű geológus levelét. Óvatosan felbontotta és olvasni kezdte a tartalmát. A levélben tudóstársa arról értesítette az intézetet, hogy még ebben az esztendőben nagyarányú munkálatok indulnak meg.
2117 Tjan Sanja környékén a hegyvidék völgykatlanjaiban egész sor csatorna és villanyerőmű épül a nép segítségével. Az építkezések közül különösen kettőre hívja fel a figyelmet. A kettes számúra, amely a Csu alsó folyásánál és az ötös számúra, amely a karkarini völgyben indul meg.
2118 A két építkezés egyrészt a legnagyobb az összes építkezések közül, másrészt ezeken a helyeken gyakran tárnak fel krétakorbeli maradványokat, köztük tömegesen dynosaurus csontmaradványokat. Ezért rendkívül fontosnak tartaná, hogy a földmunkák tartamára paleontológus szakértőket küldjenek ki.
2119 Haladéktalanul vegyék tehát fel a kapcsolatot az Állami Tervhivatallal, azután egyeztessék össze munkatervüket az építkezések vezetőségével... Amire Davidov a levél végére ért, kisimultak a ráncok homlokán. Mintha valami üdítő szellő fújta volna le lelkéről a reménytelenség porát.
2120 A véletlen pompás alkalmat teremtett Tao Li hihetetlen felfedezéseinek ellenőrzésére és ha azok helytállóknak bizonyulnak, beigazolódik, hogy nem az ember az egyedüli gondolkodó élőlény a világegyetemben. A nap már a horizont fölé emelkedett és sugarai meg megvillantották a házak ablakszemeit.
2121 Az új felfedezések útja mindig nehéz és göröngyös. De a magasan szárnyaló gondolatok meseszerű könnyedséggel siklanak át az otromba tévedések felett. Az egész idő alatt az ember ott bolyong a feltevések kusza labirintusában, de a tények ránehezedő súlya visszatartja, visszahúzza.
2122 Tudnunk kell, ki járt itt hetvenmillió évvel ezelőtt? A rendíthetetlen akarat és az emberi ész nem riadt vissza még a csillagokközti végtelen térségektől sem. Azok az ismeretlenek át tudtak jutni az egyik csillagszigetről a másikra, akkor, amikor azok óriási sebességgel távolodtak el egymástól.
2123 És amikor feladatukat végrehajtották, visszatértek rá. Igen, bizonyosan visszatértek, mert különben azok az óriási változások, amelyeken ember a természetben véghezvisz, nem tűntek volna el nyomtalanul előlünk, akik most, hetvenmillió év elteltével, fürkésszük világegyetemünk titkait.
2124 A fényeket rövid időközökben tompa dörgés követte, amely áttört a motor állandó búgásán. Félóra múlva Davidov a munkavezető és az építkezéshez kijelölt munkatársa kíséretében megérkezett az építkezések északi részéhez, ahol minden emberi képzelőerőt felülmúló, hatalmasarányú munkák folytak.
2125 Vastag kavicsréteg, amely hajdan valóságos kő lavinaként zúdult alá, váltakozott sárga homlokkal, csillogó gipsszel, kristályos csilláimmal. Az éjtszaka, amely fekete palástként borította be a környező sztyeppét, itt mintha megszakadt volna, mint ahogy megszakadt maga a sztyeppe is.
2126 A porral belepett, lebarnult emberek ügyet sem vetettek Davidovra, amikor elhaladt mellettük. Zúzó kalapácsok zuhogtak hozzáértő kezekben, hogy játszi könnyedséggel zúzzák szét a kőkemény sziklát. A roppant mozgódaruk mint félelmetes vascsontvázak hajlongtak és forgolódtak nehézkesen a porban.
2127 Megszámlálhatatlan tömegben. Végig a csatorna egész hosszában, sőt valószínűleg még azon túl is láthatók voltak a megkövesedett csontok. Rendetlen összevisszaságban, egymás hegyén hátán ékelődtek bele a lerakodott rétegekbe némi törmelékkővel keverten, mintegy nyolc méter mélységben.
2128 Szerezzen segítséget a csontok szétválogatásához. Talán akad valami a törmelékek tömkelegében, ami magyarázatul szolgál. Bár ha tovább folytatódnak a kőtömegek és a konglomerátok, nem valószínű, hogy megváltozik a kép. Én már nem fűzök különösebb reményt ehhez az építkezéshez.
2129 Homok, homokcsomók, homokkövek, majdnem teljesen kőmentesen. Lassú, nyugalmas lefolyású, sőt gyakran szél által odasodort rétegek. És Sztarozsilev féléves munkája alatt mégsem jelentett onnan érdekeset. Szegényke ott üldögél eredmény nélkül, mint aki végleg tehetetlen..
2130 Az ajtó felől határozott kopogtatás hallatszott. Mihail azonnal leugrott az asztalról, amelyen ült. Zsenya akaratlan mozdulattal igazgatta meg a haját. Davidov lépett be. Barátságosan mosolygott, kedves közvetlenséggel köszöntötte tanítványait, aztán néhány szóval elmondotta utazása történetét.
2131 A kérdés komoly! Én jól megértem magát. A technika óriási változásainak korszakában azok a tudományok, amelyek – hogy úgy mondjam – nem állnak az érdeklődés homlokterében, valóban nem tűnhetnek fontosnak. Érthető, hogy az ifjúság állandóan ingadozik a már elsajátított hivatását illetően.
2132 A tudományos pálya kiválasztásánál, véleményem szerint, az egyéni hajlam, a tehetség, a rátermettség a döntő szempont. Csak akkor, ha az agyatok követelni fogja a tudást, ha úgy kapkod utána, mint fuldokló a szalmaszál után, csakis akkor lesztek a tudomány igazi alkotói.
2133 Ha nem ismertek akadályt az előrehaladásban, ha egyéniségtek összeolvad a tudománnyal. Kezdetben én is ingadoztam. Diplomáim szerint mérnök vagyok, szeretem a technikát és alaphajlamom mégis a történelem felé vonz. És íme, én a föld régi történetével és életével foglalkozom.
2134 Nagy kár, hogy nem vagyok fizikus és nem alkotok a jelen számára semmi fontosat, de itt a lényeg az érdeklődési köröm és képességeim kombinációjában van, amelyek jóval nagyobb eredményt hoznak, ha harmonizálnak a választott úttal. Ti meg nagyon féltek a képzelgésektől, a nem teljesértékűségtől.
2135 Még a pénz is értéknek számít előttetek! Nem, nem kell tudományunk jelentőségét lekicsinyelni! A mi tudományunk holnapja távolabb van, mint a tudomány más ágaié. Sokkal később hoz eredményeket, mint a többi tudományok és csak abban az esetben, ha szorosan kapcsolatban állunk magával az emberrel.
2136 Pedig teljes egészében ennek megértése biztosítja a jövőt, és egyúttal az embernek, mint fajtának megőrzését és még sok minden mást. Most még e kérdések nagy távolságban lebegnek tőlünk, de naponként közelebb kerülnek hozzánk. És mi a számukra készítjük a tudás pontos, megbízható, szilárd alapjait.
2137 Már csak azért sem hagyhatjuk abba munkánkat, mert azoknak, akik a jövőt építik, elengedhetetlenül szükségük van kultúrára, tudásra, és a látókör általános kiszélesítésére. A tudomány fejlődésének megvannak a saját törvényei, amelyek nem mindig esnek egybe a jelen gyakorlati követelményeivel.
2138 De hisz ezt már Nagy Péter is jól tudta. Emlékezzetek csak arra az utasítására, amit a kiásott csontok rendszeres gyűjtésére adott ki, mégpedig akkoriban, azokban a nehéz időkben, egy szegény, kultúrálatlan országban! Davidov eloltotta cigarettáját és hanyagul a padlóra dobta.
2139 Azonkívül a kultúra ott most erősen elmarad a technika mögött. Az emberek egyre nagyobb hatalmat nyernek a természet felett, miközben elfeledkeznek magának az embernek neveléséről és átalakításáról, és gyakran alig jutottak túl elődjeik öntudatának társadalmi színvonalán.
2140 Ti, szovjet ifjúság, a kultúráért, az emberiség boldog jövőjéért akartok harcolni. Nos, akkor higgyetek országunk hatalmában, és ingadozás nélkül haladjatok a kiválasztott úton! Lehet, hogy – sajnos, elég hamarosan – új óriási háború tör ki, amely eldönti az új és régi között fennálló ellentéteket.
2141 Amikor mi hivatásunkat teljesítjük, kultúránkért fogunk harcolni, amelynek megmentése a technikát teljes egészében birtokló barbárságtól – hálás feladat! Aztán el tudjátok e képzelni, mit is jelent jelenleg az atomenergia? A kilencvenkét elem nagyrésze alig alig rendelkezik tartós maggal.
2142 Ahhoz, hogy szétromboljuk őket, túlságosan nagy energiát kell mozgósítanunk, nagyobbat, mint amekkorát bomlásukkor kapunk. És ez nem véletlen. Bolygónk anyaga – kialakulásának milliárd évei alatt – mint ahogy a többi bolygóké is, a csillaganyagok változási folyamataiban mintegy kiválasztódott.
2143 Egyelőre még nem tudjuk felhasználni őket, és szerintem egyhamar nem is fogjuk tudni, csak abban az esetben, ha a reakcióláncolatuk részére elegendő mennyiségi feltételek állnak elő. Jelenleg eljutottunk a Mendelejev táblázat legnagyobb atomsúlyú elemei reakcióláncolatának felhasználásáig.
2144 Ez se véletlen. A legnehezebb elemek nagyon gazdagok neutronban és könnyen szétbomlanak, miközben neutron reakció láncolatot hoznak létre, – azt az egyedüli reakció láncolatot, amely jelen pillanatban technikailag hasznosítható. És ez a bomlás korántsem fogható fel az atom teljes felbomlásának.
2145 Éppen ezért ennek a rendkívül értékes anyagnak hatalmasabb tartalékjait nekünk kell a jövőben megkeresnünk. És mi... A professzor hirtelen elhallgatott. Végigsimította homlokát és merev tekintete elnézett hallgatóinak feje fölött, mintha túl a falakon, túl a házakon, a végtelent fürkészte volna.
2146 Odaért a telefonkészülékhez. Keze gépiesen nyúlt a kagyló után és emelte füléhez. De a kagylóból nem hallatszott hang, csak halk sercegés. De azért továbbra is füléhez szorította, miközben gondolatai foglalkoztatták. Húsz éve kereste a magyarázatát az ősgyíkok középázsiai halálmezeje rejtélyének.
2147 Hogyan halmozódtak ott föl és kövesedtek meg a legkülönbözőbb életkorú és nagyságú csontmaradványok? És az is bizonyos, hogy régebben még sokkal több volt belőlük, mert hiszen csak lelőhelyeiknek egy részét ismerik, azokat, amelyek a harmadkorban a további hegyképződések következtében fennmaradtak.
2148 A kisebbméretű maradványok nem maradhattak meg a szétporlódási folyamatokban, csak a tartós, hatalmas csontok, az ősgyíkok csontjai, amelyek felmérhetetlen tömegekben gyűltek össze egy egy körzetben és amelyek ma is bámulatba ejtenek bennünket. Az ilyen események összeesése nem véletlen!.
2149 És mi van akkor, ha nem véletlen a másik összeesés sem? Miért találtunk rá a csillagi jövevények nyomaira éppen az ugyanazon időben kiemelkedő hegyek területein? Jogos az a feltevés, hogy azt a hatalmas kilövelést, amely az ősgyíkok tömegpusztulását okozta, valamilyen készülékkel idézték elő.
2150 Davidov megrázkódott. A telefonkagylóból kihallatszó hang mintha megszakított gondolatainak hatásos csattanója lett volna. Alma Atából csak a csatornaépítkezésekkel kapcsolatban jelenthettek fontos újságokat. Az óriási távolságból ismert hang szólította a nevén. Davidov felismerte a hangot.
2151 Reggel Sztarozsilov telefonált az ötösszámú építkezés színhelyéről. Az ősgyíkok egész csontvázait fedezték ott fel. Némelyekben kárt okoztak, némelyekben nem. A telefonon rosszul hallottam, nem tudtam megállapítani. Sztarozsilov megkért, hogy lépjek azonnal érintkezésbe magával.
2152 Körülötte sűrű felhő gomolygott, lágyan simogatva a hegy csúcsát és a gerinc porhavát. Az út átszelt egy kanyargós szakadékot és egyre emelkedett felfelé, hol nyílegyenesen, hol szeszélyesen kanyarogva. Az autó hörögve, zihálva, nagyokat zökkenve nyelte a kilométereket.
2153 Ahogy egyre lejjebb jutottak, csodálatos alakú, fantasztikusan csipkézett, vízmosásoktól kivájt keskeny tornyokat és kupolákat láttak a homok és agyagrétegekben. A lejtő második lépcsőzetét hegyifenyők borították, amelyek majdnem feketén meredeztek a sziklák szürkés, itt ott ibolyaszínű felületén.
2154 Lent már tisztán látszottak a sztyeppe egyenletesen húzódó barázdái, a mély katlanok fekete gödrei, a lakóházak szabályos kockái, és az egymás mellett sorakozó sátrak világos foltjai. Davidov már megszokta a hatalmas méretű építkezések fenséges látványát, amely kezdetben valósággal lenyűgözte.
2155 És most mégis megújult csodálkozással szemlélte a roppant betonépítmények vázait. Minden jel arra mutatott, hogy itt épül a villanyerőmű központi telepe. A katlanok egyikében bukkantak rá az ősgyíkok temetőjére, amely még akkor keletkezett, amikor a környező hatalmas sziklák nem álltak itt.
2156 Vagy talán aludt az úton? Davidov barátságosan felelgetett a soffőrnek, aztán kiszállt az autóból és körülnézett. Az első, akit megpillantott, a feléje siető Sztarozsilov volt. Kiálló pofacsontú, vastag szemöldökű, sűrű szakállal benőtt arcából vidáman, de sokatmondóan csillogott elő kék szeme.
2157 A soffőr tekintete rosszallóan siklott hol Sztarozsilov kétes tisztaságú munkaruhájára, hol az autóülés világos huzatára. Sztarozsilov azonban nem volt hajlandó tudomásul venni a soffőr rosszallását. Kényelmesen elhelyezkedett az ülésen és azonnal magyarázni kezdte a mellételepedő professzornak.
2158 Mellcsontok voltak, egymáshoz tartozók. Érzésem szerint egy egész sereg csontváz hever ott, mégpedig ragadozóké és áldozatoké együttesen. Az egyik csontról megállapítottam, hogy egy karnozaurus óriási hátsó mancsa és egy másikról, amelyre ugyancsak ott akadtam rá, hogy ceratopus csontmaradványa.
2159 A professzor a bal szem alatt rövidesen felfedezte azt az oválisalakú nyílást, amelyet már ismert a Tao Li által Szikán ból küldött csontokról. Megvizsgálta a koponya mindkét oldalát. A másik oldalon a nyílás a jobb pofacsonton volt, amely még be volt ágyazva a kőzetbe.
2160 Az elhatározás, hogy a Szovjetunió egyes területein keressék nyomaikat, helyes volt. De vájjon maradtak e más nyomok is a jövevények után? Davidov mégegyszer végigtekintett a katlan falába belekövesedett hatalmas csontvázon, azután azokat a csontokat vizsgálta át, amelyeket már kiástak.
2161 Ezeken azonban nem volt felfedezhető a sérülés jele. A törésekről, amelyekről Sztarozsilov beszélt, kétségtelenül megállapította, hogy csak jóval később – amikor már a csontok a homokba kerültek –, a kőzetek és földrétegek lerakodása következtében keletkeztek, mint ahogyan az gyakran előfordul.
2162 És Davidovban e pillanatban bizonyossággá érlelődött a meggyőződés, hogy kutatásai sikerrel járnak. Az a sokezer tonna föld, amely titkokat rejt el a tudomány elől, már korántsem tűnt oly borzalmasnak. Olyan erősnek érezte magát, hogy nemcsak a földet, de az eget is megmozgatta volna, ha kell.
2163 A professzor felsietett a katlan legmagasabb pontjára és hosszasan tanulmányozta a terepet. Tervezett, számításokat végzett és a gondolat erejével szinte röntgenszemmel világította át az eddig még fel nem tárt füves talaj mélyét, amely egykoron engedett a hegyek előnyomulásának.
2164 A napsugarak szinte égettek, a homok valósággal áttüzesedett. Az emberek mégis lankadatlan szorgalommal dolgoztak és a munka üteme egyetlen pillanatra sem csökkent. Davidov leereszkedett a kiásott mélyedésbe és megállt a nagy halom csont mellett, amelyre még a katlanban bukkantak rá.
2165 Nem kevesebb, mint hat dynosaurus teljes csontvázának egymásrahányt, összekeveredett darabjai fehérlettek a tűző napfényben. Mintegy hatvan méterrel távolabb, keleti irányban, nem messze a folyó által sodort homok vonalától egy óriási ragadozó ősgyik magános csontvázát tárták fel.
2166 Néhány lépésnyire tőle három újabb, az előbbinél lényegesen kisebb, körülbelül kutyanagyságú ragadozó csontváza került felszínre. Evvel azután vége is szakadt a leleteknek a kiásott területen. Davidov korábbi bizakodása alaposan lelohadt. Majdnem kővédermedten bámult a kiásott részre.
2167 Zsenya két nap óta Mihaillal együtt jóformán állandóan a térdén csuszkált abban a keskeny árokban, amelyet a ragadozó dynosaurus csontváza köré vontak. Az ősgyík hatalmas fejét ásták ki és tisztogatták meg. A földréteget már eltüntették róla és előbukkantak befelégörbült, borzalmas fogai.
2168 Nem csoda tehát, hogy bele belenyilalt a fájdalom térdeibe. A fájdalom csillapodott és Zsenya már újra mosolygott. Határozottan kellemes jelenség volt. A fejére kötött fehér kendő pompásan emelte ki csinos arcának barnárasült bőrét. Még a sűrűn gyöngyöző verejtékcseppek sem rontották el a hatást.
2169 Davidov nagynehezen belepréselte terebélyes alakját a szűk árokba és mereven nézte a ragadozó dynosaurus koponyája alatt a nedves és éppen ezért sokkal sötétebb rétegből kiemelkedő, körülbelül 20 centiméter átmérőjű kis kupolát. A kupola felszínét radiálisán szertefutó barázdák díszítették.
2170 A professzor és munkatársai körülményesen, nagy óvatossággal és végtelen türelemmel fogtak hozzá a sötét ibolyaszínű kupolát övező kőzet eltávolításához. A több darabból álló alsó része nem ült túlságosan mélyen a talajban és a csontrészek szabálytalan félgömböt alkotva rögződtek egymáshoz.
2171 Olyan szórakozott volt, hogy még régi, ismerős munkatársak köszönését sem vette észre. Végre ott állott az ajtó előtt, amelyen két és fél évvel ezelőtt Tao Li dobozával lépett be. Most azonban nem mosolyodott el a gondolatra, hogy mennyire meglepi barátját váratlan látogatása.
2172 Mindenről csak utólag tudósított! Megkövetelte tőlem, hogy teljesítsem a vállalt feladatomat és kutassam ki az égi jövevények feltételezett külsejét és ha megállapítottam, azonnal értesítsem, ugyanakkor maga megtalálta, amit keresett és mélyen hallgatott róla az ásatások befejezéséig.
2173 Ha ez a Nap nagyobb és melegebb, mint a mienk, akkor a bolygónak távolabb kell lennie tőle, ha pedig kisebb és hidegebb, akkor a földéhez hasonló hőfok körülmények csak akkor lehetségesek, ha közelebb van hozzá. Igaz viszont, hogy a csillagok legnagyobb része éppen a mi Napunkhoz hasonló.
2174 Ha a forgás nagyon lassú, minden életet elpusztító gyilkos hőség jön létre az egyik oldalán, erős kihűlés a másikon, ha viszont túlgyorsan forog, olyan mértékben bomlanak meg a bolygó egyensúlyának feltételei, hogy elveszti atmoszféráját, meginog és végül lezuhan a világűrbe.
2175 Azt talán felesleges kihangsúlyoznom, hogy a fejnek a test elülső részén kell elhelyezkednie, mert legelsősorban az jut érintkezésbe a környezettel. A fejnek kell magába foglalnia az érzékszervek többségét is, hogy közelebb legyenek az agyvelőhöz, amely elraktározza a felfogott benyomásokat.
2176 A gondolkozó lénynek feltétlenül jól és könnyen kell mozognia és olyan bonyolult végtagokkal kell rendelkeznie, amelyek alkalmasak munka végzésére, mert csak a munkán, a munkakészségen keresztül tökéletesíthető a környező világ és jöhet létre az állatnak emberré való átalakulása.
2177 A gondolkodó lény testi méretei nem lehetnek kicsinyek, mert a kis szervezetben nincs meg a hatalmas agyvelő kifejlődésének lehetősége, nincs meg a szükséges energiatartalék. De mindezeken túl a kis állat túlságosan függ a bolygó felszínén uralkodó időjárási viszonyoktól.
2178 Ahhoz, hogy a világ tökéletesedjék, megfelelő mértékben függetlennek kell lennie a természet erejétől. E függetlenség kivívásához a gondolkozó lénynek kellőmérvű és erejű mozgási képességre van szüksége, ami viszont csak akkor képezhető el, ha a miénkhez hasonló belső csontvázzal rendelkezik.
2179 Gondolkodó lénynél semmiképpen sem tételezhető fel túlságosan nagy testi terjedelem, ami sértené az ellenállóképesség kedvező körülményeit és a szervezet harmonikus voltát, már pedig az elengedhetetlen az olyan jelentékeny súlytöbblet hordájához, mint amilyent az agyvelő jelent.
2180 Az ember főbb külső és belső jellegzetességeit nem a véletlenek következtében kapta. Így például az agyvelő csak abban az esetben fejlődhet, ha a fej nem szolgál fegyverül is, ha nincs rajta szarv és hatalmas agyarak, ha nem azzal vájja a földet, nem azzal szerzi meg zsákmányát.
2181 Könnyen, gyorsan és szabadon kell tudnia mozgatni őket, alkalmasoknak kell lenniük a fegyver tartására és használatára. Fegyver nélkül nincs és nem is lehet el az ember. Mindebből a következő végkövetkeztetés vonható le: a végtagok formája rendeltetésük szerint különböző.
2182 Satrov mohón nyúlt utána és leemelte a tetejét. Valami különös, sötét ibolyaszínű koponyát látott a doboz fenekén. A koponya felületét a csontba mélyed ő barázdák rovátkássá tették. A jókora csontkupola – az agyvelő lakóhelye – mindenben az emberi koponyához hasonlított.
2183 A barázdák mintázata a koponya egész felületén arról tanúskodik, hogy a bőr szorosan ráfeszült a csontokra és így nem valószínű, hogy alatta izomrostok lettek volna. Az ilyen bőrön aligha nőtt szőrzet. Ami pedig a koponya egyes részeit illeti... előbb természetesen el kell igazodni rajtuk.
2184 Ez gráfium. Ritka fém, amely olyan tulajdonságokkal rendelkezik, mint a réz, csak sokkal súlyosabb és nehezebben önthető. És még egy érdekes sajátossága van: magas hőfokon elektronokat sugároz ki. Ennek jelentősege rendkívüli, különösen, ha megnézi ezt a különleges tükröt is.
2185 Az átlátszó réteget kemény, szürkéskék fémgyűrű fogta körül. Tulajdonképpen ebből a szürkéskék fémből készült az egész fémkorong. A másik oldalán, pontosan a középen a túlsó oldal homorulatának megfelelő ugyanolyan átlátszó, de elhomályosodott réteggel fedett domborulat emelkedett.
2186 A domború kör mentén minden különösebb rendszer nélkül elhelyezett kivésett vagy kiütött csillagocskák voltak láthatók, különféle ágazattal. Volt köztük három, de volt tizenötágú is. E csillagocskákat két spirális vonal határolta, amelyeknek mindegyike a másikból indult ki.
2187 Véleményem szerint mi ott egy szerencsétlenség színhelyére bukkantunk, mely szerencsétlenség hetvenmillió évvel ezelőtt történt. De ha nem történt volna meg ez a szerencsétlenség, sohasem találtuk volna meg ezt a koponyát, sem egyéb maradványt a megölt dynosaurusok csontjain kívül.
2188 Úgylátszik, hogy az ősgyíkok valamilyen okból zavarták őket. Egy alkalommal e koponya hajdani gazdája nagyon belemerülhetett valamilyen dologba, amikor egy dynosaurus rátámadt. Későn nyúlt e fegyverhez vagy a fegyver mondott e csütörtököt, azt ennyi idő után már nem lehet megállapítani.
2189 Ennek következtében fegyvere összetört vagy elromlott. A szerkezet összetörése felszabadította a benne összegyűjtött energia magvát és ez aránylag nem nagy térségben halálos kisugárzást okozott. A kisugárzás hatókörében véletlenül ott tartózkodó dynosaurusok elpusztultak.
2190 A fémek nem csontok, nem alkalmasak arra, hogy megkövesedjenek vagy ásványi anyagokkal egyesülve, megkövesítsék maguk körül a talajt. Azonkívül a különböző eszközök elpusztulhattak akkor is, amikor a fegyver felrobbant, nem beszélve arról, hogy a robbanás messze szétszórta a fémtárgyakat.
2191 Az ásatásokról szóló geológiai beszámoló és a következtetések a szerencsétlenség lefolyásáról készen vannak. Megemlítem benne munkatársaimat, különösen azt, aki a koponyát felfedezte. Ezt a részt az én nevem alatt hozza nyilvánosságra, a koponya leírását pedig a maga neve alatt.
2192 Emlékszik rá, hogy maga egyszer nagyon találóan azt mondta, hogy egy teljesen valószínűtlen láncolat hirtelen reálissá válhat? A realitás a maga szemében az égi bestia koponyája. De ez a realitás maga után von egy újabb valószínűtlenségét és a láncolat folytatódik tovább.
2193 Hát nem együttesen beszéltük át munkánk fontosabb részeinek anyagát? Nem kívánok magamnak tulajdonítani minden eredményt, mert nincs is miért! Aztán nézze csak, Alekszej Petrovics, mi mindketten a tudományt szolgáljuk, nekünk nem az érvényesülés, hanem a tudomány fejlődése a fontosabb.
2194 Maga is érezte, hogy mondani kellene valamit, de valahogy nem talált szavakat érzéseinek kifejezésére. Ahogy ott állt barátjának felmagasodó alakja előtt, valami különös, megmagyarázhatatlan vidámság kerítette hatalmába. És amikor felnézett Davidovra, szemében ez a vidámság bujkált.
2195 Ha szem előtt tartjuk a tudományos terminológiát, nem nevezhetjük embernek, noha gondolkodást, a technikai tudást és társadalmi vonatkozásait illetően – ember. Csak éppen más anatómiai alapon épült fel. Szervezete szemmelláthatóan nem rokon a mienkkel. Mondjuk úgy, más állatfajta.
2196 És vajjon mi a maga feladata? Az élet evolúciója és a gondolatvilág kibővítése nemcsak Földünk határain belül, hanem azon túl is, az egész világegyetemben. Kimutatni a fejlődés folyamatait, az emberek kezébe adni a nagy lehetőségek térképét, azon lehetőségekét, amelyek még előttünk állanak.
2197 Én bizony elfáradtam... A két tudós leült. Olyan egyszerre gyújtottak rá cigarettára, mintha parancsszóra történt volna. Aztán gondolataikba mélyedve bámultak a koponyára. És az ősrégi lény e földi maradványának üres szemgödreiből semmitmondó tekintet nézett vissza rájuk.
2198 Türelmetlen, ideges természete nem bírta a huzamosabb ideig tartó tétlenséget. Látta, hogy Davidovot teljesen lefoglalják gondolatai. Nem akarta megzavarni. Óvatosan leemelte az asztalról a súlyos kis fémkorongot és a tudós kielégíthetetlen kutatóéhségével vizsgálgatta.
2199 Aztán a különleges mikroszkopikus lámpa fénykörébe helyezte és lassan forgatta, hátha sikerül rajta felfedezni valamit, ami eddig elkerülte a figyelmüket. És ekkor a fémkorongnak az oldalán, ahol a köralakú domborulatot borító áttetsző réteg homályosnak látszott, észrevett valamit.
2200 Nem tévedett! A homályos fátyolon át, amelyet az idő szőtt a kör átlátszó anyagára, egy szempár bámult az arcába. Olyan intenzíven érezte magán a szempár tekintetét, hogy szinte égette a bőrét. Hangosan felkiáltott, a fémkorong kihullott a kezéből és éles csattanással ütődött az asztal lapjához.
2201 Gyors léptekkel indult kifelé. Útközben lába beleakadt a szőnyegbe és majdnem orrabukott. Dühös mozdulattal szabadította ki cipőjét a szőnyegből és eltűnt az ajtó mögött. Satrov újra a kezébe vette a korongot és nagy óvatossággal kapargálta körmével a kis kör kidomborodó felületét.
2202 Hogy miért helyeztek arcképet ebbe a különös eszközbe, azt természetesen nem tudjuk. Talán ilyen szokás dívott náluk. De ez nem is fontos. A lényeg mellett minden más eltörpül. A lényeg pedig az, hogy sikerült megtalálnunk az arcképét! Nézze csak meg ennek a domborulatnak a formáját.
2203 Ez optikai lencse! Jól lehet csiszolni, fényesíteni! Davidov áthajolt Satrov vállán és türelmetlen várakozással nézte a fémkorong közepén emelkedő domborulatot, amelynek most egyre nagyobb felülete fénylett tiszta, üvegszerű ragyogással. Satrov végre elégedetten felsóhajtott.
2204 Az átlátszó réteg mélyéből a domború optikai lencse által természetes nagyságúra felnagyított, szokatlan, az emberi képzelőerőt meghaladó arc tűnt elő. Az arckép valamilyen ismeretlen módszerrel domborműszerűen készült és ami a legmeglepőbb volt, csodálatos élethűséggel.
2205 Satrov és Davidov megbűvölten meredtek bele a nagy, kiduzzadó szemekbe. Olyanok voltak ezek a szemek, mint a világegyetem örök titkainak forrásai, amelyekből két, ésszel és törhetetlen akarattal telített sugár tör át az üvegfalon, hogy elhatoljanak a világegyetem végtelen távlatába.
2206 Ezekben a szemekben a felmérhetetlen emberi gondolat fénye ragyogott, megvilágítva a világegyetem könyörtelen törvényeit, amelyek hol gyötrő kínokban, hol a megismerés örömében jelentkeznek. A két tudós már túljutott az első izgalmon, leküzdötte magában az első megdöbbenés okozta kábulatot.
2207 Nem, magának az életnek létezése a bizonyítéka a gondolat végső győzelmének a világegyetem felett, annak a bizonyítéka, hogy a világegyetem különböző pontjain hatalmas evolúciós folyamat – az anyagok magasabb formáinak kialakulása és a megismerés alkotó munkája – zajlik.
2208 Alacsony, és szinte szilárd, a tér végtelenségét és a lakott világok sokaságát sugalló légies áttetszőség nélkül; valódi bibliai firmamentum volt, sima és tömör. Ez az égboltozat kétségtelenül egy helyi Atlasz hatalmas vállain nyugodott. Az egész állandó, foszforeszkáló fényben izzott.
2209 A zsilipajtót szélesre tárva leugrott a magas, száraz fűbe. A sűrű, forró levegő por, rozsdás vas, letaposott növényzet, élet szagát hordozta. És halálét, régről, felfoghatatlanul. A fű derékig ért. A közelben sűrű bokrok derengtek sötéten, és néhány bús, göcsörtös fa törte meg a táj egyhangúságát.
2210 Itt minden szürke, poros, és lapos volt. A hajó egy hatalmas, lejtős oldalú mélyedés fenekén pihent. A környező terep meredeken emelkedett az elmosódó horizont felé; az egész tájkép valószínűtlennek tetszett, mert a közelben egy széles, nyugodt folyó hömpölygött nyugatnak, látszólag hegynek felfelé.
2211 Egyhangú rutin. A Független Felderítő Egységnél a váratlan mindig várható. Balesetek a leszállásnál, meteorit találat, sugársérülés – kalandok a testnek, pusztán fizikai dolgok. A magas, törékeny fű zizegett és ropogott a lába alatt, tüskés termések ragadtak a sortjához.
2212 Göcsörtös fák körvonalai rajzolódtak ki az ég háttere előtt, és egy kis fénykör vetült ki a nyitott zsilipajtón. Minden rendben levőnek látszott. – Jó, rendben – mormogta magában. – Fogadd el a dolgot úgy, ahogy van. Nagyszerű volna, ha találnék egy hatalmas, ősi, bölcs kultúrájú civilizációt.
2213 Nagy mennyiségű vas jelenlétét érzékelte. És még valami mást is, valami kellemetlent és fojtogatót. Kimerített egy tenyérnyi vizet, és azonnal észlelte, hogy veszélyesen radioaktív. A folyó radioaktív anyagokat hozott magával keletről. Ez nyilván nem az a fajta civilizáció, amire számított.
2214 Otthon a Földön aztán átpasszolhatná az anyagot a Galaktikus Biztonsági Szolgálat szakértőinek, és villámgyorsan kitörölhetné az emlékezetéből az egész epizódot. Finnyásan megrázta az ujjait, megtörölte őket a homokban, és lekuporodott. Megpróbálta elképzelni ennek a boldogtalan bolygónak a lakóit.
2215 Valószínűleg vastagon öltözöttek, nehéz, durva anyagokba burkolózva, magas, fehér, nyakukba vágó gallérokkal. Hirtelen lábnyomokat vett észre a homokban. Mezítlábas nyomokat. Valaki lemászott a meredek parton a folyóhoz, képzeletben látta is maga előtt: nagydarab, csámpás, esetlen valaki.
2216 Lemászott a partoldalon, átbotorkált a fövenyen, belemerült a radioaktív vízbe, és átúszott a túlsó partra, a nádasba. Mint egy villámcsapás, ragyogó kék villanás világított meg hirtelen mindent körülötte. A partfal fölül mennydörgésszerű robaj hallatszott, amit sistergés és ropogás követett.
2217 A sztratoszférában kétszer eltalálta a hajót a kavicsaival, aztán idejött, hogy befejezze a munkát. Hihetetlen! Lefogadom, ilyesmi még sosem történt ezelőtt. És most mi legyen? Természetesen nemsokára keresni fognak, de arra senki sem fog gondolni, hogy a hajó megsemmisült, de a pilóta túlélte.
2218 A fenébe! Elfordult a tűztől, és sebesen elindult a folyó mentén. Az egész környék vörös fényben izzott. Árnyéka, váltakozva hol rövidülve, hol meghosszabbodva, rohant előtte a füvön. Jobb felől ritkás, rothadástól bűzlő erdő kezdődött, a fű lágyabbá és nedvesebbé vált.
2219 Megfordult a fejében hogy a tűz esetleg utolérheti, és akkor kénytelen lesz úszva menekülni – ez tényleg kellemetlen lenne – de amint a vörös izzás halványodni kezdett, rájött, hogy a hajó tűzoltó rendszere, nem úgy, mint ő, megértette a problémát, és kitűnően végezte a dolgát.
2220 Nincs hajó, így lehetetlen, hogy megtaláljanak. Anyának nem fognak szólni, amíg nem lesznek abszolút biztosak a halálomban. Addig meg csak kitalálok valamit. Átkelt egy kicsi, hűvös mocsáron, átverekedte magát valami bozóton, aztán kiért egy repedezett betonútra, ami a fák közé vezetett.
2221 A folyó túlpartján az út folytatódott, alig láthatóan a foszforeszkáló ég alatt. Úgy tűnt, valamikor régen egy híd ívelt át a folyó felett, de valószínűleg ez nem illett bele valakinek a terveibe, ezért beledöntötték a vízbe, csak ez a ronda összevisszaság maradt belőle.
2222 Ennyi. Meglehetősen jó formában vagyok. Ami igazán kell, az egy apró, primitív, spirálmenetes tekercs antenna. – Lelki szemeivel tisztán látta a pozitron adó kapcsolási rajzát. Ha meglennének hozzá az alkatrészek, akár vakon is össze tudná szerelni. Összerakta néhányszor gondolatban.
2223 Másrészt viszont, a szigetem lakott. És ha lakott, megvan rá a remény, hogy tudok szerezni egy primitív tekercs antennát. – Erősen próbálta maga elé képzelni a tekercs antennát, de nem volt szerencséje. Helyette anyját látta, az arckifejezését, amikor megmondják neki, hogy a fia nyomtalanul eltűnt.
2224 Bármire, de rájuk ne. Különben véged. Hagyd abba, és foglalkozz saját magaddal. – Felállt, és elindult előre az úton. Az erdő, eleinte félénk és ritkás, fokozatosan felbátorodott, és egyre közelebbről szegélyezte az utat. Néhány szemtelen fiatal fa áttört a betonon, és keresztülnőtt az úttesten.
2225 Az út nyilvánvalóan legalább húsz vagy harminc éves volt. A széle mentén a fák magasabbak, sűrűbbek, és elvadultabbak voltak; az ágak helyenként összeértek az ember feje felett. Lassan besötétedett, és hangos, torokhangú kiáltások hallatszottak az erdő mélye felől. Valami mozdult, zizzent, dobbant.
2226 Habár a hús nem különösebben étvágygerjesztő, maga a vadászat érdekes lehet. Őz? Talán igen, talán nem. De a helyi vadhús kétségkívül ehető. Megállt, és a szúnyogok rögtön vadul falni kezdték. Azt mindenki tudja, ha van ennivaló egy idegen bolygón, az ember nem halhat éhen.
2227 Együtt vadásznának. Végül valószínűleg beleunna. Mindamellett nem tűnt túl vonzónak a kilátás hogy keresztülbotorkáljon az erdőn, a körös körül heverő vashulladék és a szennyezett levegő miatt. Mindenesetre a legfontosabb feladat összerakni egy tekercs antennát. Megállt, és figyelt.
2228 Egy perc múlva felbukkant a zaj okozója. Egy forró, bűzölgő, szegecselt fém szörnyeteg dübörgött az úton hatalmas, sárral borított lánctalpain. Lassan cammogva, púposan és kopottan csörtetett keresztül az erdőt elborító vashulladékon. Tömve volt nyers plutónium és lantanidák keverékével.
2229 Meg volt döbbenve: egész életében nem látott semmi ehhez foghatóan nevetségest és szánalomra méltót. – Rendben, – gondolta, – errefelé nem fogok találni semmiféle pozitron adót. – Figyelte a szörnyet, amíg el nem tűnt, aztán hirtelen rájött, hogy a keresztút csupán egy keskeny átjáró a fák között.
2230 Recsegés és csörömpölés töltötte be az erdőt. A szörnyeteg egyre mélyebbre fúrta magát az erdőbe, mint egy víziló a mocsárba. Aztán a motor morajlása megint közeledni kezdett. Csörömpölve és bömbölve újra átküzdötte magát a kereszteződésen, és visszaindult arra, ahonnan az előbb érkezett.
2231 Miután egy ideig gyors iramban lépkedett, mélyeket lélegezve, hogy kiszellőztesse tüdejéből a vasszörny kigőzölgését, lelassított. Elgondolkodott mindazon, amivel ittlétének két órája alatt találkozott ezen a lakott szigeten, és megpróbált bizarr tapasztalataiból egy logikus képet összeállítani.
2232 A távolból meteoritokkal bombázták a hajóját, aztán, mivel nem tudták visszafordítani, felgyújtották a hajót, őt csapdába ejtették, és egy vassárkányt küldtek utána. A sárkány öreg volt és buta, de ők azóta bizonyára rájöttek a tévedésükre, és előkészítettek számára valami sokkal korszerűbbet.
2233 Habár senkit sem látott a környéken, érzékelte, hogy nemrég emberek voltak itt, akik hamarosan visszatérnek. Lefordult az útról, átugrott egy vízelvezető árkot, és a rothadó avarba bokáig süppedve közeledett a tűzhöz. A tűz üdvözölte primitív melegével. Itt minden nagyon egyszerűen megy.
2234 Köszöntés, formaságok nélkül az ember lekuporodhat, melengeti a kezét a tűznél, és csendben vár, amíg a vendéglátó, ugyanolyan csendben, megkínálja meleg étellel és itallal. Igaz, a vendéglátó most nem volt a közelben, de egy megfeketedett bográcsban erősen illatozó leves főtt a tűzön.
2235 Ház? Az eredeti épületből csak a kőfalak maradtak. Feje felett a hajnali ég fénylett a törött gerendák között, a padlódeszkák elrothadtak, és karmazsinszínű gombák csoportjai nőttek a sarkokban – nyersen mérgezőek, de jól átsütve meg lehet enni őket. De hirtelen elment az étvágya.
2236 A leves forrt benne. Talált valami kanálfélét, megszagolta, megtörölte a fűben, és újra megszagolta. Aztán gondosan lefölözte a szürkés habot, és kilöttyintette az üst pereme felett. Megkeverte a levest, merített egy keveset a széléből, megfújta, és ajkával csücsörítve megkóstolta.
2237 Mire észrevette volna, a harmadrésze már el is tűnt a bográcsból. Sajnálkozva odébb vonult, pihent egy kicsit, aztán eltörölte a kanalat. De nem tudta türtőztetni magát: merített még a legaljáról azokból az ízletes barna húsdarabokból, amik szinte elolvadtak a szájában.
2238 Óvatosan lépkedve a korhadt padlón és próbálva nem rápillantani az árnyékban heverő maradványokra, szedett néhány gombát, kiválogatva a legkeményebbeket, és karmazsinszínű kalapjukat felfűzte egy ágra. – Jó lenne rátok némi só, egy kis bors, de nem számít. Bemutatkozáshoz megteszitek.
2239 A káplár feje félrebillent, szemei tágra nyitva. Bal kezével tartotta a vörös szegélyű űrlapot, amíg lassan kirajzolta a szépen kalligrafált szöveget. – Micsoda kézírás – gondolta Gaj némi irigységgel. – Tintafoltos vén bolond: húsz éve van a Légiónál, és még mindig csak egy vacak irodista.
2240 És a munka amit csinálunk, az hasznos és fontos. – Gaj szipogott, és kinézett az ablakon. Odakint a szél fehér port sodort végig a hatszögletű lapokkal burkolt, járda nélküli utcán. Az adminisztratív és műszaki személyzetnek otthont adó egyen épületek hosszú falai fehéren csillogtak.
2241 Szép kis káplár. Két csíkja van, de még lőni sem tud rendesen, ezt mindenki tudja. Az ajtó kivágódott, és Toot kapitány, karján az ügyeletes tiszti arany szalaggal, robogott be a szobába. Gaj talpra ugrott, és összecsapta a bokáját. A káplár kissé felemelkedett, de folytatta az írást.
2242 Igaz, veszélyes volt itt, és az éghajlat egészségtelen, az élelmezés is egyhangú – konzerv – de itt legalább tudja az ember, hogy szükség van rá, hogy nem tudnának meglenni nélküle. Itt az ember a saját vállán érzi az erdő vészjósló nyomását. Uram Isten, hány bajtársunkat temettük el itt.
2243 Másrészt – ott van a főváros. Oda nem küldenek akárkit. Ha az ember egyszer odakerült, akkor állandóan mozgásban volt. Azt mondták, a főváros összes alakulótere látható a Teremtők főhadiszállásáról, így minden alakulatot szemmel tart valaki a Teremtők közül. Persze valójában nem mindegyiket.
2244 Szúrópróbaszerűen ellenőriztek. Hirtelen maga előtt látta, amint kiszólítják az alakzatból, és ő bepánikol. Lép kettőt, aztán elcsúszik, hasra esik a parancsnok előtt, és gépfegyvere csörömpöl a kövezeten. A fenébe, micsoda ügyetlen barom. A barettje elszáll, Isten tudja merre.
2245 Mikor újra kinézett az ablakon, leesett az álla. Két férfi jött az utcán a parancsnok irodája felé. Az egyiket ismerte – a vörös szakállú Zef, törzsőrmester a 114 es utász különítménynél, elítélt, aki kiérdemelte az életben maradás jogát azzal, hogy az erdőn keresztül vezető utakat tisztított meg.
2246 Történt már ilyen azelőtt is. A fenébe, micsoda izmok! Figyelte az őrszem felé közeledő párost. Zef az arcát törölgette, miközben magyarázni próbált valamit, de az őr, az újonc, nem ismerte Zefet, és fegyvert nyomott a bordái közé, utasítva hogy húzódjon vissza a szabályzatban előírt távolságra.
2247 Kapitány úr, ez minden jel szerint elmebeteg. Mérges gombát eszik, nem ért egy szót sem, érthetetlenül beszél, és, amint ön is látja, majdnem meztelenül mászkál. Amíg Zef jelentett, a fogoly szemügyre vette a környezetét, és különös mosolyát rávillantotta minden egyes jelenlévőre.
2248 De mielőtt megette volna, elkiáltotta magát az erdő felé, valószínűleg sejtette, hogy a közelben vagyunk. Aztán: gombával akart megkínálni minket. A gomba mérges volt, nem ettük volna meg, és neki sem hagytuk volna. De ő meg akarta etetni velünk – gondolom a háláját akarta kimutatni.
2249 Ez idefelé jövet őrült tempót tartott, úgy ment át kidőlt fatörzseken, mintha sima talajon járna, és árkokat ugrott át, aztán megvárt a túlsó oldalon. És valami okból – talán dicsekvésből – egyszerűen felkapott, és futott velem kétszáz lépést. A kapitány figyelmesen hallgatta Zefet.
2250 A doktor csillapította szomját, és visszatért a vizsgálathoz. Megtapogatta a foglyot, megnézte a fogait, kétszer belebokszolt a hasába; aztán elővett egy lapos dobozt a zsebéből, becsatlakoztatta egy konnektorba, és a dobozt a vadember különböző testrészeihez érintette.
2251 Egy pillanatnyi habozás után Mak Szim elvette a tollat, és rajzolni kezdett. A doktor macskája mellé felskiccelt egy különös, nagyon szőrös és ellenséges kinézetű állatot. Habár az állat nem volt ismerős Gajnak, azt látta, hogy ez nem gyermekrajz. Szép rajz volt – ami azt illeti, meglepően jó.
2252 Csak támaszkodik a pulton, és ingatja azt a hülye barna fejét. Szeme ide oda jár, és nem hagyja abba a vigyorgást. Kin vigyorogsz, te szemét? Ó, hogy szeretném vasöklömmel szétverni azt a csupa fog vigyorodat. De nem, nem tehetem: az ilyen viselkedés nem illik egy légióshoz.
2253 Vak, értéktelen félember. És az a vörös hajú bandita a sarokban, vonaglik az elviselhetetlen fájdalomtól. Te nyavalyás bűnöző, szétrúgom a seggedet. Talpra, szemét! Állj vigyázzban, mikor a legionáriusok az indulójukat éneklik. Ezt az üres fejedért, meg a piszkos képedért, a pimasz szemedért kapod.
2254 Varibobu káplár, elkékülve az erőfeszítéstől, köhögött és a mellkasát fogta. A doktor, izzadtan és kipirulva, mohón ivott, egyenesen a kancsóból, aztán a zsebéből egy zsebkendőt húzott elő. A kapitány üres tekintettel a homlokát ráncolta, mintha emlékezni próbálna valamire.
2255 Nem is lett volna értelme kinyitni itt, a város közelében. Egészségtelen gőzök szürkésbarna sapkája látszott a város felett. A szél erre hozta, és sem a távolság, sem az ötödik emeleten, magasan az utca felett levő szobája, sem az alatta levő park nem nyújtott enyhülést.
2256 Aztán felmásznék a síkos sziklákra. – Felugrott, kinyitotta az ablakot, kidugta a fejét a szemerkélő esőbe, beszívta a párás levegőt, és köhögött – a levegő tele volt ipari szennyező anyagokkal, és az esőcseppek fémes ízt hagytak a nyelvén. Kocsik zúgtak a közeli autópályán.
2257 Lent, az ablak alatt, nedves lomb sárgállott, és valami csillogott a magas kőfalon. A város szélén, szokás szerint, a mérgező füst vastag oszlopai gomolyogtak elő lustán két távoli kéményből, és konyultak le a föld felé. Fojtogató világ. Nyomorult, beteg világ. Kietlen és szomorú.
2258 Mint az a kormányhivatal, ahol az emberek hirtelen, minden ok és értelem nélkül, elkezdik rekedtre énekelni és ordítani magukat. Aztán Gaj, a tiszta, jóképű fiatalember, teljesen váratlanul laposra veri a vörös szakállú Zefet. És az áldozat még csak ellenállást sem tanúsít.
2259 Az az esetlen, két sor üléses, kerekeken mozgó, szennyet okádó fémdoboz, és ápolatlan utasai. És az a barbár incidens a kerekes fémdobozban, mikor faragatlan emberek harsány röhögéssel és taglejtésekkel könnyekre fakasztottak egy idősebb asszonyt, és senki sem avatkozott közbe.
2260 A szomszéd ideges acsarkodással válaszolt. És a többi utas semmit sem tett, hogy észre térítse őket. Ahelyett, hogy lecsendesítették volna a civakodókat, inkább ők is bekapcsolódtak a vitába. Aztán a ricsaj csak fokozódott, amíg már mindenki ordítozott, fenyegetőzött, lökdösődött.
2261 Erejét összeszedve, hogy határozott cselekvéssel felülkerekedjen leromlott fizikai és mentális állapotán, tornászni kezdett. Egy terjedelmes fa széket használt súlyzónak. – Így biztosan tönkre fogok menni – gondolta. – Szerintem egy két napig bírom még. Akkor aztán ki kell jutnom innen.
2262 Akárhogy is van, jobb, ha most megfeledkezem róluk. Tíz napja vagyok itt, és még semmi eredményt nem értem el. Bepréselődött a zuhanyfülkébe, és néhány percig dörzsölte magát a sűrű mesterséges esőben, ami ugyanolyan undorító volt, mint az igazi esőjük. Igaz, kissé hidegebb volt, de kemény, és maró.
2263 Megtörölközött egy steril törölközővel. Minden bosszantotta – a reggeli kialvatlanság, ez a fojtogató világ, a hülye helyzet, amibe került, a pocsék, zsíros reggeli, amit hamarosan enni fog – visszatért a szobájába, hogy bevesse az ágyát. Várta a reggeli, ott gőzölgött és bűzlött az asztalon.
2264 Így hát rajzolt állatokat és embereket, táblázatokat és diagrammokat, és anatómiai ábrákat. Lerajzolta Megu professzort vízilóként, és egy vízilovat Megu professzorként. Megszerkesztette a linkoz encilopédikus táblázatát, gépezetek vázlatát, és a történeti kronológia diagrammjait.
2265 Ráadásul Víziló mentoszkópja nagyon érzékeny műszer volt. Meglehetősen mély behatolást tett lehetővé a memóriába, és rendkívül jó felbontó kapacitással rendelkezett. Egy ilyen berendezéssel nyelvtudás nélkül is boldogultak volna. De Víziló meglehetősen különös módon használta a mentoszkópot.
2266 Víziló karosszékében, Víziló asztala mögött egy szögletes, hámló arcú, és dülledt, véreres szemű idegen ült. Víziló csípőre tett kézzel előtte állt, és rikácsolt. Nyaki erei kidagadtak, kopasz feje búbja tüzes naplemente vörösre váltott, és szájából nyál fröcskölt minden irányba.
2267 Végül Víziló dühösen lecsapta a kagylót, rábődült az idegenre, és miután szitkok özönét zúdította rá, kimasírozott, és becsapta maga után az ajtót. Aztán az idegen felkelt a székéből, kinyitotta az ablakpárkányon fekvő hosszú, lapos dobozt, és kivett belőle egy sötét ruhát.
2268 Most, mint akkor is, várniuk kellett, amíg elkészítettek néhány dokumentumot, míg a képtelen fejfedőt viselő mókás kis ember firkantott valamit a rózsaszín kártyákra, az idegen firkantott valamit a zöldekre, és az optikai erősítőt viselő lány rovátkákat préselt beléjük.
2269 A kocsi felmordult, óvatosan elindult a járda mellől, átmanőverezett az egy helyben álló kocsik seregén, végiggurult az épület előtti aszfaltnégyszögön, elment egy nagy, fonnyadt virágágyás, aztán egy sárga fal mellett, rágördült az autópálya felhajtójára, aztán hirtelen fékezett.
2270 Egyforma teherautók végtelen sora húzódott végig az autópályán. Egy sor mozdulatlan, nedvesen csillogó fémből készült kerek tárgy nyúlt ki belőlük az oldalpallók fölött. A teherautók lassan haladtak, megtartva a szükséges követési távolságot, motorjuk ritmikusan morajlott.
2271 Most jött rá, mik voltak azok a rudacskák: mikor Gajjal utaztak, szinte minden férfi ugyanazzal a fajta füsttel mérgezte a levegőt, de a fehér rudacskák helyett ők rövid és hosszú fatárgyakat tettek a szájukba, amik úgy néztek ki, mint a kis fasípok, amiket a gyerekek használtak az ősi időkben.
2272 Úgy látszott, nagyon siet. Mindenesetre bársonyos zúgásig gyorsította a motort; bekapcsolt valami fülsértő hangú szerkezetet, és minden biztonsági szabályt figyelmen kívül hagyva, előzni kezdte a teherautók sorát, éppen csak elkerülve a feléje száguldó kocsikat. Megelőzték a teherautó menetoszlopot.
2273 Hamarosan az utat házak kezdték szegélyezni. A kocsi bevágtatott a városba, és Fanknak hirtelen csökkentenie kellett a sebességét. Az utcák aránytalanul keskenyek voltak, zsúfolásig tele járművekkel. Mindkét oldalról minden elképzelhető fajta járművekkel körülvéve Frank kocsija nehezen haladt előre.
2274 Több fakó, nyúzott arc volt közöttük, olyan, mint Halacskáé. Szinte mindenki csúf volt, fájdalmasan vékony, túlságosan sápadt, esetlen, és szögletes. Mégis elégedettnek tűntek: gyakran nevettek, és nyugodtnak látszottak, szemük csillogott, és életteli hangok töltötték be a levegőt.
2275 Az utcákat tisztára mosták. Szinte mindenki szépen, ízlésesen volt öltözve. De mégis, habár ez a világ a felszínen jómódúnak, virágzónak tűnt, valami nem volt rendben vele: túl sok volt a beesett arc. Hirtelen és váratlanul megváltozott a hangulat. Izgatott kiáltások hasítottak a levegőbe.
2276 Szabad kezével integetett, míg a másikkal kapaszkodott. Énekszó hangzott fel a járdáról. A járókelők megálltak, kalapjaikat a levegőbe hajigálták, énekeltek, és rekedtre ordították magukat. Nyúzott arcukat az utcán keresztben villogó hatalmas, színes felirat felé fordították.
2277 Egész nap talpon volt, sok mindent látott, de szinte semmit nem értett. A beszélgetéseket hallgatva összeszedett néhány új szót, és most már felismert néhány betűt a feliratokon és plakátokon, de ez volt minden. A Fankkal történt baleset összezavarta, de mostanra már visszanyerte az önuralmát.
2278 Igaz, az udvariasság a házigazdánk felé fontos dolog, de az információszerzés lehetősége szintén megfontolandó. Igen, az átkozottul fontos, hogy kommunikálni tudjon ezekkel az emberekkel, de talán sosem lesz rá még egy ilyen lehetősége, hogy első kézből szerezzen információkat.
2279 Tehát a kommunikáció még várhat. A város ámulatba ejtette. Szinte odatapadt a földhöz. Minden mozgás vagy a felszínen, vagy alatta történt. Az épületek és az ég közötti határtalan teret csak füst, eső, és köd töltötte ki. A város szürke, füstös, színtelen volt. Mindenütt ugyanaz az egyhangúság.
2280 Egy gigantikus óraműre hasonlított, amiben minden alkatrész különbözik, sőt minden mozog, forog, a fogaskerekek fogai összekapcsolódnak és szétválnak egyetlen, végtelen ritmusban; ahol a ritmus megváltozása csak egyet jelenthet – a szerkezet hibáját, lerobbanást, megállást.
2281 Úgy döntött, erre a napra már elege volt a városból, és megállt. Három ragyogó aranygömböt vett észre, egy fénycsövekből kirakott villogó kék feliratot, és egy pincehelyiségbe vezető ajtót. Azt már megtanulta, hogy a három gömb olyan helyet jelent, ahol élelmet lehet szerezni.
2282 Lement néhány kicsorbult lépcsőfokon, és egy kicsi, alacsony mennyezetű helyiséget pillantott meg tucatnyi asztallal. A padlót tiszta fűrészpor borította vastag rétegben, és üvegpolcokon színjátszó folyadékokat tartalmazó palackok sorakoztak. A helyiség majdnem üres volt.
2283 Felvette a kétágú villát, enni kezdett, és próbált megfogalmazni egy mondatot a harminc szóból, amit ismert. Egy mondatot, amivel kifejezhetné a barátságát, és vágyát a kommunikációra. Ahogy karját a mellén keresztbe fonva a pultnak dőlt, Rada időről időre vetett rá egy egy pillantást.
2284 Vegyes érzések kerítették hatalmukba. Élvezte, ha Radára nézett, de örömét elrontotta valami növekvő nyugtalanság. Örült, hogy az ételről kiderült, meglepően ízletes és tápláló, de ugyanakkor érezte a férfi nyomasztó oldalpillantásait, és a helytelenítést az idős nő tekintetében.
2285 A férfi felvette a sétabotját, a kést visszadugta a rejtekhelyére, és csendben a kijárat felé sétált. Az ajtóban megfordult, mormogott valamit, aztán eltűnt. Rada sápadtan és remegve felemelte a felborult széket, feltörölte a barna tócsát az asztalról, és eltakarította a piszkos edényeket.
2286 Nem tudtak rögtön elindulni. Az idős asszony megint kiabálni kezdett. Dühös volt valami miatt, követelőzött. Egy tollat és egy papírlapot lobogtatott a levegőben. Rada vitatkozott vele egy darabig, de a másik lány is odajött, és az asszony pártjára állt. Rada végül engedett.
2287 Ez segített egy kis ideig – amíg el nem értek a kerítés végéhez. Itt újra házak voltak, hosszúak, alacsonyak, sötét ablakokkal. A néhány utcai lámpa halványan világított, és a távolban, egy magányos boltozat alatt, egy csoport esőáztatta, didergő, összebújó figura álldogált.
2288 Meglepődött, mert egyáltalán nem tűntek veszélyesnek; átlagos bennszülöttek voltak, összehúzták magukat az esőben, és dideregtek a nedvességtől. Először ketten voltak; aztán egy harmadik és negyedik bukkant fel, ajkukról azok a parázsló narkotikumos rudacskák fityegtek.
2289 A férfi karjával átfogta a vállát. Hirtelen úgy tűnt neki, hogy tévedett, és Rada biztosan a hidegtől reszket, nem a félelemtől. Kétségtelenül semmi félelmetes nem volt azokban az esőáztatta alakokban. Elsétált mellettük. Kezük a zsebükbe mélyedt, és topogtak, hogy felmelegítsék magukat.
2290 Harcolnia kell az életéért. És ő harcolt, ahogy egykor harcolt, ott, a Pandorán. Az idő engedelmesen lelassult. A másodpercek órákká váltak, és ő egyetlen másodpercnyi idő alatt több mozdulatot tudott végrehajtani, több ütést tudott bevinni, és egyszerre tudta minden ellenfelét szemmel tartani.
2291 Azonnal a következő felé fordult, megragadta, megrántotta, megütötte a bűzös ragadozó leheletek felhőjében, a barlang visszhangzó csendjében, a sárga, csöpögős félhomályban. Piszkos, görbe karmok téptek a nyakába és csúsztak le róla; sárga agyarak mélyedtek a vállába, és fordultak ki belőle.
2292 Hat, beszámítva a vezért is; kettőnek, gondolta, sikerült elmenekülni. Rada érintése leírhatatlan örömmel töltötte el, tudta, hogy helyesen cselekedett; megtette, amit tennie kellett. Nem többet, nem kevesebbet. Nem törődött a menekülők üldözésével, habár könnyen utolérhette volna őket.
2293 Azok, akiknek nem sikerült elmenekülniük, a földön feküdtek; néhányan halálukon voltak, néhányan már meghaltak. Ezek, jött rá, szintén emberek voltak, nem majmok vagy páncélos farkasok, habár leheletük áporodott volt, kezük piszkos, gondolataik visszataszítóak és vérgőzösek.
2294 Az emberek még mindig emlegetik fantasztikus párviadalát egy fehér tengeralattjáróval: a tankját telibe találták és az kigyulladt, de ő tovább tüzelt, amíg el nem veszítette az eszméletét súlyos égési sérülései miatt. Azt beszélték, hogy egész testét átültetett bőr borítja.
2295 Értsd meg, nem mehetek oda a brigadéroshoz két nyilatkozattal. Csak vagy az egyikkel, vagy a másikkal: igen, vagy nem. Ez itt a Légió, káplár, nem a filozófia tanszék. Van két perced, hogy átgondold a dolgot. A kapitány kivett az iratszekrényből egy vastag dossziét, és undorodva az asztalra dobta.
2296 Rövid úton elintézte a Patkány bandáját, puszta kézzel. Együttérző, jó természetű, tökéletesen önzetlen. És rendkívül tehetséges. Mi szól ellene: Egyáltalán semmiféle elképzelésünk sincs arról, hogy kicsoda ő, és honnan jött; vagy semmire nem emlékszik a múltjából, vagy nem hajlandó beszélni róla.
2297 De miért kéne ezen fennakadnunk? Elvégre a kormányzat jelenleg csak a határokat, és a központi régiót ellenőrzi. Országunk kétharmadát még anarchia szaggatja, járványok, és éhínség sújtja. Az emberek menekülnek ezekről a területekről, és egyiküknek sincsenek igazolványai.
2298 A valódi családnevébe beletörne a nyelve. Vagy önkívületi állapotában találta ki, vagy tényleg rokonságban áll azokkal a hegyi emberekkel. Hmmm, mi is volt a neve annak a régi királyuknak? Zaremcsicsakcsubesmusszaradzsi... Gaj átsétált az alakulótérre, szemével végigpásztázta, a szakaszát keresve.
2299 A potenciális ellenség ügynökeit fogjuk semlegesíteni. A műveletet a harminchármas séma szerint fogják levezetni. Tudom, hogy ti, tényleges állományúak, tudjátok a szerepeteket, de azt hiszem, jó lesz felfrissíteni azoknak a jelölteknek a memóriáját, akik még a gombjukat sem tudják begombolni.
2300 A három jelöltből álló külső tartalék raj, amit a szakaszparancsnok vezet – a jelen esetben én, – az épület bejárata előtt marad, felkészülve arra, hogy azonnali segítséget nyújtson bármelyik belső rajnak, amelyik azt igényli. A belső rajok és a tartalék összeállítását ismeritek.
2301 Az ellenség alattomos. Gyáva, de megátalkodott. A Mindenható Teremtők megparancsolták nekünk, hogy zúzzuk szét ezt a hitszegő ellenállást, tépjük ki gyökerestül azokat az erőket, amik lehúznak minket a káoszba, az anarchia fertőjébe. Ez a kötelességünk, és mi ezt boldogan teljesítjük.
2302 Mi az ördögöt kezdjen vele? Teljes képtelenség elhallgattatni ezt a jólelkű óriást, aki mindennek tetejében a nővére megmentője is, és mindenben sokkal különb nála, leszámítva a katonai fegyelmet. Gaj körbepillantott, és mentegetőzni próbált: – Nézd, Mak, átkozottul kellemetlen helyzetbe hozol.
2303 De nem ez a lényeg. Ma tartottál nekünk egy beszédet. A megfelelő szavakat használtad, jó szavakat. De otthon, mikor a Légióról beszéltél, a feladatról, amit el kell végeznie, és az országotok helyzetéről, az nagyon érdekes volt. A szívedből jött, azok tényleg a te szavaid voltak.
2304 És nagyon unalmas. Nem sértődtél meg, ugye? Nem, Gaj természetesen nem sértődött meg, de egy apró, jeges tű csak beleszúrt az egójába: mostanáig azt hitte, ő mindig ugyanolyan gördülékenyen és meggyőzően vezeti elő a dolgokat az embereinek, mint azt Szerembes káplár tette.
2305 Akkor mi van? Gaj sosem vezetett még szakaszt harci körülmények között. Hirtelen eszébe jutott, mikor Bahtu káplár harcfelderítés közben rosszul olvasta le a térképet. Az egész szakaszt egy szomszédos egység tűzvonalába vezette. Ő maga hátramaradt, és a szakasz felét a halálba küldte.
2306 Hányszor végigvettük már! Fogja a legnyilvánvalóbb tényeket, fejtetőre állítja őket, aztán képtelenség meggyőzni róla, hogy nincs igaza. Helyette pont az ellenkezője történik: az ember saját magában kezd kételkedni. Beleszédül, és mielőtt észrevenné, máris teljesen összezavarodott.
2307 Pedig ő biztosan nem buta ember. Egy hónap alatt megtanulta a nyelvünket, és két nap alatt tanult meg olvasni és írni. Aztán további két nap alatt elolvasott mindent, amim csak volt. A matematikához és mechanikához jobban ért, mint a szakértők. Vagy vegyük például az eszmecseréit Kaan bácsival.
2308 És az micsoda munka volt, míg meggyőztem, hogy lépjen be a Légióba! Mindent megértett, mindennel egyetértett, akart is belépni, de azt mondta, akkor lőnie kellene. Emberekre. Ezért hát azt mondtam neki: nem emberekre, hanem degenekre, mindenféle gyülevész népségre, akik rosszabbak a banditáknál is.
2309 Csak arra emlékszik, hogy egy másik világból jött. A bácsi azt mondja, hogy ilyen völgy nem létezik, hogy ez csak szófia beszéd, hogy van egy Zartak hegység, de azt olyan alaposan megszórták szuperbombákkal a háború alatt, hogy a hegyi emberek maradandó emlékezetkiesést szenvedtek.
2310 Sötétedett, keresőfények pásztázták az alakulóteret. Teherautók motorja duruzsolt lágyan az alakzat mögött. A brigadéros Csacsu kapitány társaságában csendben megszemlélte a századot, szemügyre vett minden egyes légióst, ez volt a szokásos eljárás minden bevetés kezdete előtt.
2311 Nyugodt volt; szemei összeszűkültek, szája sarka meglehetős jóindulattal görbült felfelé. Aztán egyetlen szó nélkül bólintott a kapitány felé, és távozott. Kacsázva, nyomorék kezét lóbálva a kapitány az alakzat elé lépett, napbarnította arcát a légiósok felé fordította.
2312 Szim jelölt féltő gonddal az övénél fogva tartotta Gajt, mert arra a következtetésre jutott, hogy egy káplárhoz méltatlan lenne, és a tekintélyének sem használna, ha teljes hosszában elterülne a kocsi platóján. Gajnak vagy nem volt kifogása ellene, vagy nem figyelt fel alárendeltje óvatosságára.
2313 Mostanra egész jól megismerte a várost, több kerületében tett már látogatásokat. Igen sokat tanult az alatt a negyven egynéhány nap alatt, és végül megértette, milyen nehéz helyzetben van. A helyzete jóval nyugtalanítóbbnak és jóval hihetetlenebbnek bizonyult, mint amire számított.
2314 A képernyőn a Pandora látszott. Egy morózus tahorg vonszolta magát keresztül a dzsungelen, fákat gyűrve maga alá. Hirtelen Peter tűnt fel, kezében egy csalikacsával. Nagyon elmélyülten és komoly képpel lépkedett hátrafelé, elbotlott egy földből kiálló fadarabban, és háttal a mocsárba zuhant.
2315 Helyzetének reménytelensége csüggesztő volt, de ő erőt vett magán, és kényszerítette magát, hogy racionálisan gondolkodjon. Édesanyja fájdalmas időknek néz elébe. Rettenetesen nehéz lesz neki, és ez a gondolat egymagában elfojtott benne minden vágyat a racionális gondolkodásra.
2316 Bármit inkább, csak befejezni ezt a búslakodást. – Ejtette a beszélgetést Gajjal a világmindenség szerkezetéről, és egészen új témát nyitott: faggatni kezdte a lakott sziget történelméről, és társadalmi rendszeréről. Diskurzusuk a történelemről nem volt különösebben eredményes.
2317 A háború az egész világot elborította; milliók és milliók pusztultak el; városok ezreit rombolták le; kisebb nagyobb nemzetek tucatjait törölték el a bolygó színéről; káosz uralkodott el világszerte. Éhínség és járványok következtek. Népfelkeléseket vertek le nukleáris fegyverekkel.
2318 Habár senki sem tudott semmit a belügyeikről, köztudomású volt, hogy ezek az országok a legagresszívabb terveket dédelgetik ellenük. Szabotőröket és kémeket küldtek az országba, határincidenseket provokáltak, és készültek a háborúra. Egy efféle háború célja nem volt világos Gaj számára.
2319 Többet nem is kellett tudnia róluk. Délen, a határvidéki erdőségeken túl sivatag feküdt, egy föld, aminek növényzetét teljesen elpusztították a nukleáris robbanások. A sivatag országok egész csoportjának területét borította, egykor ezek voltak a legaktívabbak katonailag.
2320 Láthatóan senki nem tudta, és nem is érdekelt senkit, mi történik ezen a sok millió négyzetmérföldnyi területen. A déli határvidék állandó támadások célpontja volt a félvad degenek részéről, akik elárasztották a Kék Kígyó folyón túli erdőséget. A déli határvidék problémája rendkívül válságos volt.
2321 Lehetséges volt, hogy léteznek még más országok is messze délen, túl a sivatagon, a bolygó egyetlen kontinensének másik végén, de ezek jól megőrizték az elszigeteltségüket. Másrészt a Sziget Birodalom, a sarki zóna három hatalmas szigetvilágáról, folyamatosan érzékeltette fenyegető jelenlétét.
2322 Egy pillanatra émelygést érzett a gondolattól, hogy emberekre kell lőnie. Aztán eszébe jutott, hogy ezek nem emberek, csak állatok, és megkönnyebbült. A visszataszító mocsok a lába alatt, a beteges fény, a teleköpködött fal, mindez csak megerősítette az elhatározását. Második szint.
2323 Jelentsék, hogy mit végeztek. – Zojza összeütötte a bokáját, és az ajtó felé iramodott. – És mondd meg Gaalnak, hogy jöjjön fel ide... Hagyd abba az ordítozást, te mocsok! – kiáltott rá a padlón nyöszörgő emberre, és könnyedén oldalba rúgta csizmája orrával. – Nincs semmi értelme.
2324 Ő csak egy idegen ebben az országban; még meg kell tanulnia, nekik mi a kedves, és mi a gyűlöletes. Felemelte a nőt, és letette a padlóra a zömök férfi mellé, aki az előszobában lövöldözött. Pandi és egy másik légiós kiforgatta a foglyok zsebeit. Mind az öt eszméletlen volt.
2325 A lakók, mint mindig, aktív segítséget nyújtottak. A kapitány megparancsolta, hogy végezzenek gyorsan, és ha elkészültek a feladatukkal, rádión adják le a 'Tamba' kódot a főhadiszállásnak. Mikor a szakaszparancsnokok távoztak, újabb cigarettára gyújtott, és egy darabig csendben maradt.
2326 A foglyok magukhoz tértek, uram. A kapitány ránézett, és ironikusan elmosolyodott. – Ne aggódj, káplár. A cimborád ma bebizonyította, hogy igazi légiós. Ha ő nincs, most Csacsu kapitány lenne itt kiterítve, golyóval a fejében. – Felnézett a plafonra, és kifújt egy jókora füstfelhőt.
2327 Most azonnal elő kéne léptetnem ezt a csibészt tényleges közlegénnyé; masszaraks, még tisztet is csinálnék belőle! Megvannak a képességei, hogy brigadéros lehessen: szeret a tiszteknek kérdéseket feltenni. De most már értem, káplár. Jó okod volt rá, hogy megírd azt a jelentést.
2328 A légiósok rúgásokkal és lökésekkel talpra állították a foglyokat, és az ajtóhoz vezették őket. Azok nem tanúsítottak ellenállást, de úgy imbolyogtak és hajladoztak, mint egy darab kocsonya. A zömök férfi, aki az előszobában lövöldözött, hangosan nyögött, és félhangon átkozódott.
2329 Felvette a batyukat és elindult az ajtó felé, aztán eszébe jutott a fegyvere, és visszament érte. Az asztalon, üveglap alatt, két fénykép feküdt. Az egyiken egy sápadt asszony négy év körüli fiút lovagoltat a térdén. A másikon gyönyörű hegyi táj látszott, régi, leomlott toronnyal.
2330 Istenem, micsoda idióta szöveg. Alighanem valami káplár költötte. Az embernek rettenetesen szeretnie kell a munkáját ahhoz, hogy ezekkel a szavakkal menjen a csatába. Kinyitotta a szemét, és egy csapat megriadt fekete madarat látott csendben átrepülni az alakulótér fölött.
2331 Szedd össze magad, Mak. Nem tudok eligazodni a kapitányon. Vagy megpróbál gyorsan előrelökni téged – sokat beszélt rólad a tegnapi akció kiértékelőjén a szakaszparancsnokoknak, és egy parancsban is megemlített – vagy le akar káderezni. Hogy miért, azt nem tudom. Talán az én hibám.
2332 Okvetlenül olvasd el, különben soha nem érsz el semmit. Csak bátorsággal nem jutsz messzire. – Szünetet tartott. – Nézd, mi, normális emberek, izgatottak leszünk, dühösek, vagy megijedünk, és nem történik semmi. Esetleg izzadunk, vagy remegünk. De az ő testük rendellenes.
2333 Ha ők felbosszantják magukat valamivel, rájuk jön a cidri, vagy valami ilyesmi, hirtelen rettenetes fejfájás kapja el őket, és fájdalom az egész testükben. Őrjítő fájdalom. Érted? Így tudjuk azonosítani őket. És, természetesen, letartóztatjuk őket. Fogjuk rá, ezek a kesztyűk jók lesznek.
2334 Bárkinek lehet dührohama. És őt talán csak a baleset miatt tartóztatták le. Vajon ki ő, és kinek beszélt rólam? Meg kell találnom Fankot. Kifényesítette a csizmáját, kipucoválta magát egy nagy tükör előtt, nyakába akasztotta a fegyverét, és újra megszemlélte magát a tükörben.
2335 A szárnysegéd, még állva, kinyitotta a mappát, átválogatta a papírokat, és néhányat átadott a brigadérosnak. Miután néhány pillanatig látható határozatlansággal álldogált, Pandi visszatért az eredeti helyére, ugyanazzal a katonás járással. Az emberek az asztalnál halkan beszélgettek.
2336 Sem a haláltól, sem a becsület elvesztésétől. Ő már elviselt mindent, amit el kellett viselnie, és elszánta magát a halálra. A brigadéros megvonta a vállát, és kihirdette, hogy Gel Ketsef, kora ötven, nős, fogorvos, halálra ítéltetett, a közegészségügy védelméről szóló törvény értelmében.
2337 Meg kell tanulnia, hogy megfontoltan, hivatalosan végezze a munkáját... a pénzéért. Annak óriási hatása lesz a vallatása áldozataira. Micsoda ijesztő helyzet, mikor az ember azon kapja magát, hogy nem egy ellenség, hanem egy bürokrata kezdi vallatni. Vessen egy pillantást a bal karomra.
2338 Ő Császári Felsége szakemberei fűrészelték le, három menetben; és minden aktust hosszadalmas hivatali levélváltás kísért. Azok a mészárosok csak egy kellemetlen, unalmas, haszontalan munkát végeztek. Miközben fűrészelték a karomat, nyomorúságosan alacsony fizetésük miatt átkozódtak.
2339 Úúúgy. A brigadéros rövid szünetet tartott, aztán felállt, és kimondta a szentenciát: – A hét három egy hármas rab halálra ítéltetett. A kivégzés időpontja nem meghatározott, előtte a foglyot átnevelő táborba küldjük. – Csacsu kapitány arcán gúnyos értetlenség látszott.
2340 Habár nagyon rémült volt, kihívóan viselkedett. Amint feltűnt az ajtóban, azt kiabálta, hogy nem fog válaszolni a kérdésekre, és nem kér kegyelmet. És tényleg csendben maradt, nem válaszolt egyetlen kérdésre sem, még a civilére sem, aki megkérdezte, nem bántak e vele rosszul a letartóztatása alatt.
2341 Először is, halálosan félt attól, hogy elkap valamit a degenektől. Másodszor, néhányan közülük, mint az a félkarú fickó, olyan tiszteletlenül viselkedtek, hogy alig tudta türtőztetni magát. Egyszer tűrte, ameddig tudta, aztán állon vágta az egyiket. Majdnem lefokozták jelöltté.
2342 Nos, nekünk az a dolgunk, hogy elbánjunk a városi degenekkel, és a vadakkal, az erdőben. A hadsereg embereit arra képezik ki, hogy elbánjanak bárkivel, akivel összefutnak, Hontiban, vagy bárhol másutt. Neked csak annyit kell tudnod, hogy a hontiak a mi legnagyobb ellenségeink.
2343 A segédtiszt félig lehunyt szemmel fejből hadart el valamiféle receptet. A többiek elcsendesedtek, és szemükben különös gyöngédséggel hallgatták. A segédtiszt hangja elfulladt a felindultságtól, és megköszörülte a torkát. A brigadéros felsóhajtott, és azt mondta: – Igen.
2344 Nem tette; meg volt bilincselve. Csak nyugodtan és tisztán megmondta neki, hogy vegye le róla a piszkos kezét, aztán kikerülte, és leült. A brigadéros feltette neki a szokásos kérdéseket. A nő nem válaszolt. A civil emlékeztette a gyermekére és a férjére, de ő még mindig nem válaszolt.
2345 Kegyetlen halálod lesz. Sajnos nem az én kezemtől, de nagyon, nagyon kegyetlen halálod lesz. És ti, ti vérszomjas állatok, én saját kezemmel intéztem el kettőt a fajtátokból. Ha ez a két idióta nem állna mögöttem, ebben a pillanatban megölnélek titeket. – Elakadt a hangja.
2346 Gel elhibázott, de ismerek embereket, akik majd nem fognak. Nem szakították félbe, inkább figyelmesen hallgatták. Úgy tűnt, órákig készek lettek volna hallgatni, mikor a nő hirtelen felállt, és az asztal felé lépett. Pandi elkapta a vállánál fogva, és visszalökte a székre.
2347 Akkor teljes erejéből kiköpött, de nem találta el az asztalt. Hirtelen elernyedt, és sírni kezdett. Egy ideig nézték, ahogy sír. Aztán a brigadéros felállt, és halálra ítélte, az ítélet negyvennyolc órán belül végrehajtandó. Pandi megfogta a karjánál fogva, és kitolta az ajtón.
2348 A segédtiszt Memo Gramenut hivatta, és átugrotta a szokásos formalitásokat, mert ez kristálytiszta eset volt. Fegyveres ellenállást tanúsított, mikor letartóztatták. Amíg a brigadéros a halálos ítéletet olvasta fel, ő a plafont nézte egykedvűen, sebesült jobb kezét baljával átkarolva.
2349 Ezek hétköznapi emberek... mint bárki más. Egyesek egy kicsit jobbak, mások egy kicsit rosszabbak. Egyesek bátrak, mások gyávák. De bizonyosan nem azok az állatok, akikre számítottam. Vagy akiknek ti gondoljátok őket. Várj, ne szakíts félbe. Azt nem tudom, hogy veszélyesek e.
2350 Makra nézett, és látta, hogy habozik, és össze van zavarodva. Igazán jószívű, de annyira naiv; nem értette meg, hogy a kegyetlenség az ellenséggel szemben elkerülhetetlen. Bele kéne verni a fejébe, megmondani neki, hogy ne beszéljen ostobaságokat, fogja be a száját, és hallgasson a feljebbvalóira.
2351 Te többet tudsz erről, mint én. De nőket lelőni... nőket megkínozni.. – Felkapta a csizmáját, és kiment a szobából. Gaj felmordult, dühösen megvakarta a fejét, aztán kezdte szétrakni a tányérokat. A beszélgetésük kellemetlen utóízt, és ellentmondásos érzéseket hagyott benne.
2352 Gajnak el kellett ismernie, ha ez a beszélgetés nem lett volna, bajosan jutott volna ilyen alapvetően egyszerű következtetésre, nevezetesen: hogy a fő ellenvetés a degenek ellen az, hogy ők degenek. Ezt leszámítva az összes ellenük felhozott vádról kiderült, hogy képtelenség.
2353 Mielőtt Gaj befejezte volna, Mak már lehiggadt. Odasétált hozzá, és Gaj egyszer csak azt érezte, hogy erős karok ragadják meg, a szoba forogni kezd vele, és a plafon feléje lódul. Fojtott kiáltás hagyta el a száját, aztán Mak, óvatosan a feje fölé emelve, odament vele az ablakhoz.
2354 Gaj szintén lehiggadt; inkább a degenekre tartogatta a dühét. Megterítették az asztalt. Rada jött be, egy tál levessel. Mögötte Kaan bácsi, nagy becsben tartott flaskájával. Fűnek fának bizonygatta, hogy egyedül az védi meg a megfázástól, és az aggkori nyavalyák egész ármádiájától.
2355 Leültek, és nekiláttak a levesnek. A bácsi felhajtott egy pohár bort, és régi ellenfeléről kezdett mesélni. Sapszu, mondta, írt egy cikket valami ősi gyík bizonyos csontjainak funkciójáról, és az egész cikk hülyeségen alapult, csak hülyeség volt benne, semmi más, és hülyéknek íródott.
2356 A bácsi kijelentette, hogy ez az irodalom tiszta hülyék számára készült; hogy az a népség a Művelődési Minisztériumban azt hiszi, mindenki olyan tudatlan, mint ők maguk; és hogy a degen kérdés semmi esetre sem olyan egyszerű, mint amilyennek a szakirodalom szántszándékkal lefesti.
2357 Gaj, te vak vagy. És a parancsnokaid is. Nektek azért kell harcolnotok, hogy az egész civilizációt megvédjétek, nem csak egy embert, nem egyszerűen csak anyáinkat és gyermekeinket, de az egész emberiséget! Gaj mérges lett. Őt nemigen érdekli, mondta, az emberiség sorsa.
2358 A bácsi vaknak és bolondnak nevezte őt. Ő erre azt mondja, a Mindenható Teremtők igazi mártírok, és tényleg egyenlőtlen küzdelembe bocsátkoztak, ha csupa ilyen nyomorult, vak segítő tartozik a parancsnokságuk alá. Gaj úgy döntött, nem vitatkozik vele, mert a bácsi semmit nem ért a politikához.
2359 De a fantáziája beindult, és mivel semmi értelmes nem volt a tévében, Gaj elkezdett történeteket mesélni a vad degenekről. Tud róluk egy két dolgot, mivel három évig harcolt ellenük, nem csak ült a fenekén, mint valami filozófus... Rada megsajnálta az öreget, és hencegőnek nevezte az öccsét.
2360 Nem lehetnek kivételek! A gyomot gyökerestül ki kell tépni, irgalom nélkül. Ezzel a vacsora véget ért. Rada eltakarította tányérokat az asztalról. A bácsi, anélkül, hogy megvárta volna hallgatósága reakcióit, diadalittasan bedugaszolta a flaskáját, és a szobájába indult.
2361 Gaj követte a szemével az öreget, viseltes zakójában, foltozott nadrágban, stoppolt zokniban, elnyűtt cipőben. Átkozott háború! A háború előtt az egész lakás a bácsié volt. Cselédje volt, felesége, fia, különleges porcelánjai, egy csomó pénze, még egy vidéki háza is valamerre.
2362 Szomorú állapot. Gaj közelebb tolta a karosszéket a tévéhez, elnyújtózott benne, és álmosan figyelni kezdte a képernyőt. Mak egy darabig ott ült mellette, aztán csendben felkelt, és eltűnt a másik sarokban. Átböngészte Gaj kis könyvgyűjteményét, kiválasztott egy tankönyvet, és elkezdte átlapozni.
2363 Egyszerűen csak szeret ölni. – Gaj kétségek közt vergődött, aztán megérezte, hogy minden kezd kristálytisztává válni. Csak még egy pillanat, és minden kétsége elenyészne. Ez a különös helyzet annyira kínos volt számára, hogy szívverése kihagyott néhány ütemet, és hirtelen felébredt.
2364 Felbukkanhatnak vajon az ébrenlét idején is? Egy kis ideig megpróbálta felidézni álma apró részleteit, de azok elsiklottak előle, mint egy darab nedves szappan. Gaj megkönnyebbülten félresöpörte a képtelen gondolatokat. A tévéműsor unalmas volt, ezért Gaj azt javasolta, igyanak meg néhány sört.
2365 Azt bizonygatta, hogy valaki képes lehet fél óra alatt átfutni egy könyvet, de semmi esetre sem elolvasni, és megtanulni. Ez lehetetlen! Mak próbát követelt, és fogadtak: a vesztes megmondja Kaan bácsinak, egyenesen a képébe, hogy Sapszu kollégája rendkívüli elme, és briliáns tudós.
2366 Mak megadta a számokat, megadta a mérési pontatlanságot, és nem mulasztotta el hozzátenni, hogy a populációs nyomás fogalma számára zavaros. Nem tudja megérteni, egyáltalán miért vezették be. Gaj fejtegetni kezdte, hogy a populációs nyomás az agresszivitás mértéke, de Rada félbeszakította.
2367 Megrettenve a kilátástól, hogy szembe kell szállnia Kaan bácsival, hogy időt nyerjen, Gaj vitatkozni kezdett. Mak egy darabig hallgatta. Aztán, mint derült égből a villámcsapás, kijelentette, hogy Radának nem szabadna elfogadnia a pincérnői állást, hanem vissza kellene térnie az iskolába.
2368 Ahogy a táncukat figyelte, arra gondolt, micsoda pompás pár lennének. De képtelenség lakást találni. Ha összeházasodnak, neki a kaszárnyába kéne költöznie. Jó, persze az sem volna olyan rossz. A káplárok közül többen a kaszárnyában laknak. Másrészt, Mak nem úgy viselkedik, mintha nősülést tervezne.
2369 De még ő sem tagadja, hogy Mak rendkívüli fickó. A pár egyre csak táncolt, míg csaknem összeestek a kimerültségtől. Akkor Mak átvette a gitárt Gajtol, visszahangolta az ő különös stílusára, és énekelni kezdte hegyvidéki dalait. Tucatnyi volt belőlük, de egyik sem ismerős dallam.
2370 Felszálltak a kocsira, és elindultak a parancsnokság felé. Nyilván valami vészhelyzet miatt rendelték be őket. A sofőr a szirénát teljes gőzre kapcsolva száguldott velük úti céljuk felé. Gaj némi sajnálkozással gondolt a félbeszakadt kellemes estére. De ilyen a légiósok élete.
2371 Egyik pillanatról a másikra az ember megkapja a parancsot, fogja a fegyverét, és megy lövöldözni. Rögtön egy kellemes este után: sör, meleg házikabát, nótázás gitárkísérettel. Ó igen, ilyen a légiós élete, az elképzelhető legjobb élet. Feleség, barátnő? Nincs szükség rájuk.
2372 Csacsu kapitány tányérsapkát és gyapjúköpenyt viselt, az íróasztala mögött ült, dohányzott, és kávét ivott. Előtte egy lőszeres láda volt, tele töltényekkel. Két gépfegyver hevert oldalt az asztalon. A kapitány lassan felállt, mindkét kezével erősen az asztalra támaszkodott.
2373 Mak átvette a parancsot, és átfutotta. Gaj szívverése megint elakadt – nem az örömtől, hanem valami homályos, baljós előérzettől. Mak arca mozdulatlan maradt, és minden szabályszerűen történt, kivéve, hogy szinte alig észrevehetően tétovázott, mielőtt felvette a tollat, és aláírta a dokumentumot.
2374 Felvett egy géppel címzett borítékot az asztaláról. – Gaal káplár, menj az őrszobára, és hozd ide az elítélt foglyokat. Vigyél fegyvert... nem, itt, ezt vigyed. Gaj átvette a borítékot, vállára vetette a fegyvert, végrehajtott egy hátraarcot, és az ajtó felé masírozott.
2375 Gaj futólépésben indult a téren át az őrszoba felé. Átadta a borítékot az őrparancsnoknak, aláírta a megjelölt helyen, és sorban megkapta a szükséges elismervényeket. Átadták neki az elítélt foglyokat. A múltkori összeesküvők voltak: a zömök férfi, akinek az ujjait Mak kificamította, és a nő.
2376 Kivezette a foglyokat a térre, és a laktanyaépület felé lökdöste őket. A férfi éppen csak vonszolta magát, sérült kezét babusgatta, de a nő szálegyenesen lépkedett, kezeit mélyen dzsekije zsebébe süllyesztve. Úgy tűnt, mintha teljesen megfeledkezett volna arról, mi történik körülötte.
2377 De nem, a nőt nézte, aki térdeit átölelve kuporgott a padlón. Anélkül, hogy hátrafordult volna, a kapitány megkérdezte, készen vannak e. A teherautó elindult velük. Csendben utaztak. A kapitány teljes sebességgel hajtott, láthatóan türelmetlen volt, szerette volna minél előbb letudni ezt a munkát.
2378 Az elítéltek egymásba kapaszkodtak, és fészkelődtek a padlón. A férfi beszélgetni kezdett az asszonnyal, de Gaj rákiáltott. A kocsi a városon kívül száguldott, elhagyták a déli kaput, és befordultak egy ismerős – nagyon is ismerős – elhagyatott faluba. Az út a Rózsaszín Barlangokhoz vezetett.
2379 A kapitány megint befordult a kocsival, hirtelen fékezett, és megállt egy kőfejtőben. Leállította a motort, és mindenkit leparancsolt a kocsiról. Már majdnem hajnal volt, gyér köd terjengett a kőfejtőben. Széljárta kőfalai halvány rózsaszínben izzottak. Régen márványt bányásztak itt.
2380 Mak továbbra is úgy viselkedett, mint egy mintakatona. Nem tett egyetlen felesleges mozdulatot sem. Arca kifejezéstelen volt, szemét a kapitányra szegezte, parancsra várva. A zömök férfi jól viselkedett, méltósággal tűrte a sorsát. Nem, ő semmi problémát nem fog okozni.
2381 Gaj számított némi hisztériára, de nem úgy nézett ki, mintha majd nekik kellene odavonszolniuk őket a kivégzés helyére. A kapitány rágyújtott egy cigarettára, felnézett az égre, és odaszólt Maknak: – Vidd el őket ezen az ösvényen. Egy barlanghoz fogtok érni. Látni fogod, hova állítsad őket.
2382 Nem attól, amit a kapitány mondott, hanem attól, ahogyan mondta. A kapitány el volt ragadtatva. Olyan volt, mintha éppen akkor nyert volna meg egy nagy összegű fogadást. Gaj gépiesen a kőfejtő felé nézett, és hirtelen meglátta Makot. Egyedül jött visszafelé, fegyverét szíjánál fogva hozta.
2383 Gaj felé fordult, és miközben az övét kicsatolta, azt mondta neki: – Gaj, ez piszkos munka. Ezek hazudtak nekünk. Lehúzta a csizmáit és a kezeslábasát, az egészet csomóba kötötte, és ott ált majdnem meztelenül, ezüst rövidnadrágban, mezítláb, éppen úgy, ahogy Gaj először látta a déli határvidéken.
2384 Kiderítek mindent, és meg foglak keresni. Te nem tartozol közéjük. Mondd meg Radának, hogy szeretem. Megfordult, és elindult, olyan könnyedén lépett át a kődarabokon, mintha csizma lett volna a lábán. Gaj némán nézte rombusz alakú hátát, várta a lövést, és a fekete lyukat a bal lapockája alatt.
2385 Folyamatosan közeledett a kapitány felé, kezét kinyújtva a fegyverért. Vér lövellt ki a vállából. A kapitány furcsa, bizonytalan kiáltással meghátrált, és gyors egymásutánban három lövést adott le a széles, napbarnított mellkasra. Mak hanyatt esett, felkelt, aztán megint elesett.
2386 A kapitány még háromszor tüzelt. Mak előre bukott, és elcsendesedett. Gaj szédült, a lábai rogyadoztak. Összecsuklott, leült a teherautó deszkahágcsójára. A golyók visszataszító, recsegő hangja, ahogy behatoltak legközelebbi barátja testébe, még a fejében visszhangzott.
2387 Egy mókusszerű állat rohant át a bokrokon, felugrott egy fára, lenézett, megriadt, és eltűnt. Csend volt, leszámítva egy a tavon gyékényt vágó gép távoli, szabálytalan csattogását. Az ember a bozótban nem tágított. Az érzés, hogy figyelik, kellemetlen volt, de hozzá kellett szoknia.
2388 Én túl hiszékeny vagyok ennek a világnak a lakóihoz képest. Ámbár, el kell hogy ismerjem, már nem annyira, mint azelőtt voltam. Vegyük például ezt a Memo cimborát. Nem kedvelem a fickót. Valójában a saját árnyékától is megijed. Itt ül a bajtársai között, térdén egy gépfegyverrel.
2389 Nos, lehet, hogy igaza van. Az ördögbe, senkinek sem fogom megengedni még egyszer, hogy rám lőjön. – Visszaemlékezett arra a fagyos éjszakára a kőfejtőben, a foszforeszkáló, élettelen égre, és a hideg, ragacsos pocsolyára, amiben feküdt. – Nem, ebből elég volt. Mostantól én fogok lőni.
2390 Nincs egységes politikai programunk – ez nem is lehetséges. Mi megöljük őket, mert ők megölnek minket. Ezt meg kell értenie. Mi mindnyájan elítélt emberek vagyunk, kevés a reményünk a túlélésre. Számunkra a biológia háttérbe szorítja a politikát. Fő célunk az életben maradás.
2391 Kitaláltak egy sugárzást, amit arra használnak, hogy 'degeneráltakat' állítsanak elő vele. A legtöbb ember, mint például maga is, teljesen immúnis erre a sugárzásra, de bizonyos fiziológiai sajátosságaik folytán egy szerencsétlen kisebbség kínzó fájdalmat érzékel a hatására.
2392 Amíg mi az utcákon fekszünk, tehetetlenül a fájdalomtól, ők elkapnak minket, és letartóztatnak. A járőrkocsikon rövid hatótávolságú sugárzók is vannak. Ráadásul léteznek önmaguktól bekapcsolódó berendezések, és véletlenszerű éjszakai sugárcsapások. Nincs olyan hely, ahol elrejtőzhetnénk előle.
2393 Ezt már mondtam, és talán nem is olyan lényeges, mert csak rám tartozik. De ez az ember olyan képességekkel rendelkezik, ami mindannyiunk számára hasznos lehet. Meg tudja gyógyítani nem csak a saját, de mások sebeit is. Nem akarom megbántani, doktor, de sokkal jobban, mint maga.
2394 Megmasszírozza az ember halántékát, suttog valamit, és a fájdalom elmúlik. Nekem kétszer volt sugárzási rohamom anyám házában, és ő mindkétszer segített rajtam. Először nem túl sokat, de nem vesztettem el az eszméletemet, mint máskor szoktam. És másodszorra egyáltalán semmi fájdalmat nem éreztem.
2395 Most a bírák eltűntek, és a helyükön elkínzott, halálra szánt emberek ültek, akik hirtelen egy halvány reménysugarat pillantottak meg. Reménykedve nézték, mintha ő itt és most el tudná űzni azt a lidércnyomást, ami éjjel nappal, a nap minden percben gyötörte őket, évek óta folyamatosan.
2396 Ez egy a háború alatt lerombolt régi múzeum maradványa volt a városon kívül. Repkénnyel és fűvel benőtt, elvadult, magányos hely. A városlakók sosem látogatták a közeli maláriás mocsár miatt, és mert a helyi lakosság körében az a hír járta, hogy banditák és tolvajok búvóhelye.
2397 A többit majd Mak elintézi. Csend támadt. Gondolkoztak. Erdész, akinek egy kicsit lassú volt a felfogása, a fejét vakarta. Az ötlet lassan gyökeret eresztett benne. Abbahagyta a vakarózást, arcán a hirtelen megvilágosodás kifejezésével körülnézett, szeme felcsillant, és a térdére csapott.
2398 Sok kemény ütést kapott az élettől, de még mindig nem értette, mire megy ki ez az egész. Nem akart ő semmi mást, csak hogy békén hagyják, és visszatérhessen a családjához. Az egész háborút a lövészárokban töltötte, ahol jobban félt a káplárjától, mint az atomfegyverektől.
2399 Másodszor, az első terv elég régen készült, és fennáll a veszélye, hogy az ellenség értesült róla. Ezúttal mi fogunk először ütni. Ez növeli a siker esélyét. Zöldség egyetértően bólogatott, arcán gúnyos mosollyal. Olyan ember volt, aki élvezte a kockázatot; szerette a váratlan dolgokat.
2400 Múltja sötét volt: tolvaj volt, és csaló; hosszú időt töltött börtönben, végrehajtott egy merész szökést, megpróbált visszatérni alvilági cimboráihoz, de az idők megváltoztak. Azok nem tűrtek meg degent maguk között, fel akarták jelenteni. De ő elbánt velük, és megint megszökött.
2401 A rendőrség kezére került, és valahogy túlélte. A kínvallatás megnyomorította, de a cellatársai magukkal vonszolták, mikor sikerült megszervezniük a szökésüket. Ezt követően, betartva a földalatti mozgalom szokásait, eltávolították a pozíciójából, habár kétségtelenül minden gyanún felül állt.
2402 Patás továbbra is minden gyanún felül állt, de nyugtalanította a gondolat, hogy a bajtársai talán kényelmetlenül érzik magukat a társaságában. Habár félelme nem nyert igazolást, akár igaz is lehetett volna. A földalatti mozgalomban nem kedvelték különösebben a túl szerencsés fickókat.
2403 Úgy gondolta, semmi másról nincs értelme beszélgetni, kivéve a földalatti mozgalom dolgairól: minden energiáját a csoportnak szentelte. Gondoskodott róla, hogy tökéletesen el legyenek látva fegyverrel, élelemmel, pénzzel, és biztonságos találkahelyekkel. Még egy motorbiciklit is szerzett.
2404 Vagy százszor ki akarták próbálni, de mindig elvetették, mert szinte biztos halált jelent. Amíg nincs sugárzás, még lenne esélyünk a menekülésre kudarc esetén, és életben maradnánk, hogy valahol máshol csaphassunk le. De ezzel a tervvel a legelső hiba azt jelentené, hogy mindannyiunkat megölnek.
2405 Közönyösen cigarettázott, a mocsár mélyébe bámulva. Hűvös volt és nyugodt, felkészült mindenre. Az embereket elbátortalanította, hogy úgy tekintett rájuk, mint többé kevésbé hasznos pusztító gépezetekre. Múltjában és jelenében nem volt semmi homályos, vagy megkérdőjelezhető.
2406 Apja meghalt a háborúban; anyja még dolgozott, tanár volt Kacsafalván. Ordi szintén tanárként dolgozott, amíg ki nem rúgták, mert degen volt. Bujkált, megpróbált átszökni Hontiba, végül találkozott Gellel, aki fegyvereket csempészett. A férfi csinált belőle terroristát.
2407 Soha többé nem hallott a gyermekéről, halottnak tekintette, habár a lelke legmélyén ezt nem hitte el. Az utóbbi hét évben elsősorban az ellenség gyűlölete vezette. Álmai az igazságos társadalomról távoli ideákká halványodtak. Habár szívből szerette, meglepő nyugalommal fogadta férje elvesztését.
2408 Régi terv, új terv – mi a különbség? Mindegyik rizikós. Mire számítottál? Nem tudjuk elvégezni a melót anélkül, hogy valami rizikót vállalnánk, ez a pirula csak csökkenti azt. Mikor tíz órakor rajtuk ütünk, azok a srácok a torony alatt azt sem fogják tudni, mi történik velük.
2409 Zöldségnek igaza van: azt sem fogják tudni, honnan kapják az áldást. Ráadásul azok a pirulák adnak nekünk plusz öt percet. És mire észrevennétek, Mak már le is dönti azt a tornyot, és minden jóra fordul majd. Ó, a fenébe, de még milyen jóra! – mondta hirtelen, mintha új ötlete támadt volna.
2410 Mindenesetre régóta sikertelenül üldözte Csacsut. Habár a földalatti mozgalom vezetőségéhez tartozott, gyakran vett részt fegyveres akciókban, jó katona volt, és hozzáértő parancsnok. Szívesen dolgozott az ellenállásban, de azt nehezen tudta elképzelni, mi lesz majd a győzelem után.
2411 Minden alkalommal ugyanazt ismételgette: a parancsok nem arra valók, hogy megvitassák őket; a tornyok elleni minden támadás egy csapás az ellenségre; és hogy az embereket nem szabad megakadályozni abban, hogy visszavágjanak, különben a gyűlölet elemészti őket, és nem lesz semmi, amiért élhetnének.
2412 Velük együttműködni butaság volt, de cserbenhagyni őket lelkiismeretlenség lett volna. Az előbbi lehetőséget kellett választania. Talán itt ez a módja, így kell tenni, ha az ember el akar érni valamit. El kell tűrni a butaságot, az értelmetlen vérontást, még az árulást is.
2413 Fejét kissé felemelve észrevett egy zömök, háromszögletű épületet a torony aljánál. Az őrház. Három légiós ült benne egy géppuskával. Felismerhetetlen hangok sodródtak feléjük az eső kopogásán át; aztán fellángolt egy gyufa, és halvány, sárgás fény világította meg a keskeny lőrést.
2414 Zöldség négykézláb kissé felemelkedett, és egyfolytában suttogott valamit: vagy imádkozott, vagy szitkozódott. – Jól van, rohadékok! – kiáltotta hirtelen, és jobb kezével gyors mozdulatot tett. A gyutacs csattanását szisszenő hang követte, és nem messze előttük vörös lángfüggöny tört fel a földből.
2415 Szétfeszítette Zöldség száját, és kényszerítette, hogy nyelje le. Aztán megragadta Zöldség gépfegyverét, és megfordult, kereste a vakító fény forrását. Még mindig nem lőttek, és a magányos alakok futottak tovább. Egyikük már egészen közel volt az őrházhoz, a másik nem messze mögötte.
2416 Mögötte szaporán ropogtak a fegyverek. Aztán, végre, egy gránát robbant, egy másik is, aztán kettő egyszerre, és a géppuska elhallgatott. Csak egy géppisztoly kerepelt tovább. Újabb robbanások morajlottak. Egy nem emberi sikoly hasított a levegőbe, aztán elcsendesedett.
2417 Füstoszlop emelkedett az őrház felett. Lőporszag érződött. A környék világos volt és kihalt, leszámítva egy sötét, görnyedt alakot, aki az őrház fala mellett vánszorgott, karjával a falnak támaszkodva. Elérte a lőrést, bedobott rajta valamit, és a földre rogyott. A lőrésből vörös fény izzott.
2418 Mikor elérte a torony egyik óriási vas tappancsát, letette a zsákját a mágneses aknákkal. Ó, de szívesen tapasztotta volna rá valamelyiket arra a nedves acélra! De neki még az őrház miatt kellett aggódnia. Az acélajtó kissé nyitva volt, és lusta lángnyelvek nyújtózkodtak mögüle.
2419 Kit hagyhatna ott Tábornokkal? A halálesetektől döbbenten körüljárta a területet. Csupán néhány perccel azelőtt még úgy gondolta, felkészült rá, hogy szembenézzen ezzel a lehetőséggel. Most már nem vágyott rá, hogy visszatérjen, felrobbantsa a tornyot, befejezze a munkát, amit elkezdtek.
2420 Érezte, hogy elfelejtett valamit, megállt, körülnézett, aztán eszébe jutott. Ordi. Visszament hozzá, könnyű testét a vállára emelte, aztán újra futásnak eredt a szögesdrót felé. Az északi rés felé fordult, ahol Tábornok és Memo feküdt. Megállt mellettük, és megfordult, hogy megnézze a tornyot.
2421 Nyomukban letört ágak hevernek, vérfoltos a csapás. Biztos volt benne, hogy az utat mostanra már lezárták, a vérebek már a pórázt rángatják, és Csacsu kapitány, pisztollyal a kezében, parancsokat ordítva, lúdtalpasan rohan az út mellett. Csacsu lesz az első, aki beveti magát az erdőbe.
2422 Mögöttük hever az a hülye torony, ledöntve. És az összeégett légiósok. És három halott bajtárs. Vele most két félholt sebesült volt, kicsi az esély, hogy élve megússzák. Mindez egy torony kedvéért, egy hülye, értelmetlen, mocskos, rozsdás toronyért. Egyért az ezer hasonló közül.
2423 Ennyi vért egy rakás haszontalan, rozsdás vasért; egy fiatal, bolond életet áldoztak fel rozsdás vasért, és egy öreg, bolond életet, néhány napnyi normális emberi élet reményéért. És egy szerelemnek golyókkal vetettek véget. Meg fogom mondani nekik, maguk, emberek, állandóan a túlélésről beszélnek.
2424 Csak ezután folytatta útját az erdőn át, próbálva állandó tempót tartani a következő tíz tizenöt kilométeren. Futás közben arra koncentrált, hogy tartsa a délnyugati irányt, és kikerülje az akadályokat. Kétszer keresztezett utakat: először egy elhagyatottat, aztán a szintén néptelen 11 es főutat.
2425 Fél órával később a város teherpályaudvarán találta magát, raktárépületek között kocogva. Fények izzottak, mozdonyok fütyültek, emberek rohangáltak. Az incidens híre valószínűleg még nem ért el ide, de jobbnak látta abbahagyni a futást, mielőtt még tolvajnak nézték volna.
2426 Lelassított sétatempóra, és mikor egy nehéz tehervonat húzott el mellette a város irányába, felugrott az első homokkal töltött kocsira, amit észrevett; ott feküdt rajta, amíg egy cementgyárhoz nem ért. Akkor aztán leugrott, lerázta magáról a homokot, és átgondolta, merre menjen tovább.
2427 Amellett elrettentette a gondolat, hogy hirtelen betoppan az öreg Illi otthonába, és szembesíti őt a lánya halálhírével. Hová mehetne máshová? Bement egy munkások által látogatott ócska kis vendéglőbe, evett valami kolbászfélét, ivott egy kis sört, és a falnak dőlve elszundikált.
2428 Éppen az imént robbantottam fel egy tornyot. Nem lepte meg, hogy rögtön megértették, tudták, hogy miféle toronyról beszél, és nem kérdezősködtek róla. Rada csak összeszorította az ökleit, a szemét nem tudta levenni róla. Gaj felmordult, ismerős mozdulattal, ujjaival hajába szántott, és elfordult.
2429 Gaj a szokott helyén ült, elgyötört arcát ökleivel kétfelől megtámasztva. Nem kérdezett semmit – nyilván mert attól félt, valami szörnyűséget fog hallani, valamit, ami átüti védelmének utolsó vonalát, és szétszakítja az őt Makhoz fűző utolsó köteléket is. Rada sem kérdezett.
2430 Részletesen elmesélte, mi történt az éjszaka során, hogyan támadták meg az emberek a géppuskát, és haltak meg, egyik a másik után, hogyan omlott össze a hatalmas acélépítmény, és ő hogyan vitte a vállán a halott nőt, akinek elvették a gyermekét, és kivégezték a férjét. Rada mohón hallgatta.
2431 De a honti pénznek ehhez semmi köze. Figyelj, Gaj, én magam láttam, hogyan szűnt meg a fájdalmuk, mikor a torony összeomlott. Ami pedig az anti ballisztikus rakétákat illeti – nézd, Gaj, nektek a légvédelemhez túl sok tornyotok van. A légtereteket kevesebb toronnyal is meg lehetne védeni.
2432 És a szomszédok? Rada lassan felélénkült, és kezdett kötetlenül beszélgetni. Aztán hirtelen abbahagyta, felállt, összeszedte a tányérokat, és kiment a konyhába. Gaj ujjaival a hajába túrt, homlokát ráncolva nézte a sötét ablakot, végül összeszedte a bátorságát, hogy komolyan beszéljen Makkal.
2433 Rada is kedvel téged, annak ellenére, hogy egy csomó zűrt okoztál, és rosszul alakultak a dolgaink miattad. Rada nem csak kedvel téged, hanem – nos, szerelmes beléd. Folyton sírt, miután eltűntél; az első héten gyakorlatilag belebetegedett. Ő egy vonzó, ügyes lány, több udvarlója is van.
2434 Nem tudom, te hogy érzel iránta, de hadd adjak neked egy jó tanácsot. Felejtsd el ezt az egész képtelenséget. Ez nem a te dolgod; tönkre fogsz menni bele, bele fogsz pusztulni, és tönkre fogod tenni sok ártatlan ember életét. És mindezt semmiért. Menj vissza a hegyeidbe, keresd meg a népedet.
2435 Ha a fejed nem is emlékszik rá, a szíved meg fogja mondani neked, hol az otthonod. Ott senki sem fog keresni téged. Ott majd letelepszel, és éled a rendes életedet. Aztán visszajössz Radáért, és mindketten nagyon boldogok lesztek. Talán akkora majd végzünk a hontiakkal.
2436 Együtt mentek le a lépcsőn, együtt másztak fel a teherautóra, a kapitány pisztolya folyamatosan Rada hátába nyomódott. Gajt megbilincselve belökték a kocsi hátuljába. A hajnal még messze volt, még mindig szemerkélt az eső. A légiósok lehuppantak a padokra a kocsi hátuljában.
2437 Az Igazságügyi Minisztérium kihalt volt, leszámítva a referensét, aki csendesen üldögélt a fogadószobában, idegesen várva a parancsait. A főügyész lassan kinyitotta a szemét. A szemei előtt lebegő színes foltokon át a rendelésre készült, látogatóknak fenntartott székre pillantott.
2438 Csinos kis fészket rendeztem be itt magamnak. De miért kéne elmennem? Milyen különös az emberi természet: ha egy létrával kerül szembe, kényszerítve érzi magát, hogy felmásszon a legfelső fokáig. Ott fent hideg van, nagy a huzat – káros az egészségre – és leesni végzetes lenne.
2439 Várj meg. A főügyész letette a kagylót, és egy ideig mozdulatlanul ült, alsó ajkát harapdálva. – Tehát előkerültél megint, barátom, váratlanul, mint mindig. Masszaraks, mennyi pénzt költöttem erre az emberre, többet, mint az összes többire együttvéve, és nem tudok többet róla, mint bárki más.
2440 Sajnos. Az ennek a fickónak a felbukkanását körülvevő tények nem tűnnek különösebben szokatlannak, annak fényében, amit arról a régióról tudunk. Habár, természetesen... nos, lássuk csak A főügyész félretette az első köteget, kiválogatott két szárított bogyós gyümölcsöt, és a következő lapra nézett.
2441 Két golyó a májba – ez túl sok egy normális embernek. Pénzérméket hajlít karikába, futni tud két emberrel a vállán. Aha, ezt már láttam. Emlékszem, mikor elolvastam, arra gondoltam, ez a fickó abnormálisan erős, és az effélék rendszerint ostobák. Nem is olvastam tovább.
2442 Emlékszem... a stúdió annak a szarházi Svindlernek az elmeszüleménye volt, aki maga is bolond volt egy kicsit. Svindler már rég a múlté, de az őrült ötlete tovább él. Az igazgató vallomása azt jelzi, hogy Szim ideális alany volt, és igencsak kívánatos lenne, hogy visszakapják.
2443 Minden jelentést, bizonyítékot, és tanúvallomást, ami bármi módon kapcsolódott Mak Szim származásához, itt összegeztek, és vitattak meg: antropológiai, etnográfiai, és lingvisztikai adatokat, a hangfelvételeket, mentogrammokat, és az alany saját rajzait; és ezen adatok analízisének eredményeit.
2444 Az általa hallott történetek szerint a Madarászok szokatlanul magasak, rendkívüli fizikai erővel és kitartással rendelkeznek, és aranybarna bőrük van. Mindeme tények egybevágnak az alany fizikai jellemzőivel. A főügyész a ceruzájával játszadozott Porru professzor beszámolója fölött.
2445 Az az idióta ügyész sikertelenül próbálta őt belekeverni a földalatti mozgalomba. De Mak, fiacskám, az embernek az a benyomása támad, hogy ha ezt a lányt a puskacső elé állítja, azzal rákényszeríthet téged bármire, amire csak akar. Ez nekünk nagyon hasznos, de neked igencsak kellemetlen.
2446 Nos, lássuk csak. Friss és egészséges, derűs, tiszta szemű, ellazult. Hol tanultad ezt, ezt a testtartást? A vádlottak padja nem kényelmesebb, mint a látogatók széke az irodámban; lehetetlen ellazulni rajta. De mindez lényegtelen. Kell itt lenni valami nagyobb dolognak.
2447 Ön személyesen felelős a következő parancs haladéktalan végrehajtásáért. Adja át ezen parancs felmutatója őrizetébe Mak Szim elítéltet, ügyszám 6983. Az átadás pillanatától kezdve Mak Szim rehabost hiányzóként kezeljék, és helyezzenek el megfelelő igazoló dokumentumokat az irataik között.
2448 Széles homloklemeze belefúródott a bozótba, hangos csikorgással félretolva a remegő fákat. Mikor hatalmas, sáros hátsó részén láthatóvá váltak a rozsdás szegecseken fityegő vaslemezek, Zef szép, tiszta lövéssel egy robbanótöltetet küldött a motorba, úgy célozva, hogy elkerülje a reaktort.
2449 Vészjóslóan és értelmetlenül, mint a széttaposott darázs potroha, a rakétakilövő rácsos csöve felemelkedett, aztán visszazuhant a haldokló sárkány fölött. Zef néhány másodpercig figyelte a haláltusáját, aztán megfordult, és bement a fák közé, szíjánál fogva húzva maga után a gránátvetőt.
2450 A szorosan bezárt, fojtogatóan bűzlő, férgektől nyüzsgő barakkban rehabosok motyogtak lidérces álmukban, míg egy távoli sarokban, egyetlen gyertya fényénél, más rabok kártyáztak, és érdes hangon kiabáltak egymással. Másnap újra becsapottnak érezte magát: ezúttal az erdő miatt.
2451 A föld és a fű rozsdától bűzlött, és radioaktív tócsák gyűltek össze a mélyedések alján; a madarak nem énekeltek, hanem rekedten bömböltek, mintha haláltusájukat vívnák. Itt nem voltak állatok, sem erdei csend. Balról és jobbról egyaránt robbanások dörögtek és morajlottak.
2452 És ezek még mind igen jó állapotban voltak, húsz évvel a háború után; mind élte a maga haszontalan, gépi életét – keresett, célzott, ólmot, tüzet, és halált köpködött. Ezeket kellett tönkretenni, felrobbantani, és szétszerelni, hogy megtisztítsák az utat az újabb sugárzótornyok építéséhez.
2453 És ott volt még a szinte ehetetlen étel, a rabok különös dalai, és a verés, amit a légiósoktól kaptak. És napjában kétszer mindenki a barakkokban és az erdőben vonaglott a fájdalomtól a sugáremitterek csapásai alatt. Szökevények holttesteit lóbálta a szél. Éjjel nappal, szüntelen.
2454 Előttük egy vaskos fatörzs elnyújtott, csikorgó hang kíséretében elfordult, egy hosszú, vékony ágyúcsövet lökve ki magából. Ide oda lóbálta, mintha célozni próbált volna vele. Zümmögés, kattanás, aztán egy kis sárga füstfelhő emelkedett fel lustán a fekete fegyvercsőből.
2455 Felrobbantották a fatörzset, az ágyúval együtt. Aztán egy aknamezőt kellett megtisztítaniuk. Utána egy dombocska következett, egy aktív géppuskával, ami hosszú időre a földhöz szegezte őket. Aztán belebotlottak egy szögesdrót dzsungelbe, alig tudták átverekedni rajta magukat.
2456 A hely, ahol az imént feküdtek, lángra lobbant. Zef ismeretlen szavakat használva átkozódott, Vadkan köhécselt. Mikor elérték az erdő sűrűjét, valami hirtelen füttyentett a fejük felett, és mérges gáz zöldes felhője tört át az ágak között. Megint futniuk kellett, áttörve az aljnövényzeten.
2457 Gondolatai valami miatt először Radára terelődtek. Ő étkezés után mindig elmosta az edényeket, és nem hagyta, hogy segítsen neki, azzal az abszurd kifogással, hogy ez az asszonyok dolga. Eszébe jutott, hogy a lány szerette őt, és büszkeséget érzett: az első nő volt, aki szerette őt.
2458 Vágyott rá, hogy láthassa, de rájött, hogy ez a hely nem az ő Radájának való. Nem való ez a leggonoszabb embernek sem. Nem emberek, hanem robotok ezreit és ezreit kellene ide küldeni, hogy megtisztítsák a terepet. Vagy ezt, vagy az egész erdőt, és mindent, ami benne van, le kellene tarolni.
2459 Még útközben, a foglyokat szállító marhavagonban hallotta, hogy az erdő több száz kilométeren át húzódik dél felé, és a sivatag is tele van szórva katonai berendezésekkel. – Masszaraks, én valamikor ledöntöttem egy tornyot, most meg azt várják tőlem, hogy tisztítsam meg az utat a többinek.
2460 Ez tehát azt jelenti, hogy megint egyedül vagyok. Természetesen lehetséges, hogy összefutok a Tábornokkal vagy Memóval, de ez nagyon valószínűtlen. Tegyük fel, megpróbálom, és sikerül összeszednem egy csapat idegent, de masszaraks, legyünk őszinték: én nem vagyok valami jó az efféle dolgokban.
2461 Szükségem lesz egy tankra. Van itt elég fegyver száz hadsereg felfegyverzéséhez is. Húsz év után elég rossz állapotban vannak, de megteszek mindent, amit csak tudok. Tehát Vadkan tényleg nem bízik bennem? – gondolta, szinte kétségbe esve. Felkapta a csajkát, és visszafutott a tűzhöz.
2462 Semmi mást nem hallok magától, csak kaját, kaját, kaját! A magáé lehet az adagom, ha attól jobban érzi magát! Földhöz vágta a csajkát, felkapta a hátizsákját, és karját átdugta a vállszíj alatt. Zef csak bámult rá, döbbenten a nem várt hangerőtől. Aztán dörgő nevetése gördült végig az erdőn.
2463 Ezért még meg is örült, mikor Zef hirtelen elordította magát, és eltűnt a föld alatt. Piszkos kezével megtörölte izzadt homlokát, komótosan odasétált, ahol Zef eltűnt, és megállt egy fűvel borított, keskeny, sötét hasadék szélén. Mély volt és szuroksötét, és hideg, nedves levegő áradt belőle.
2464 Erőnek erejével próbált együtt érezni a rejtélyes teremtménnyel, de valami megzavarta – valószínűleg, gondolta, az emberi intellektus, és a fél állati test diszharmonikus kombinációja. Tovább oldalazott előre. A lény meghátrált, állandó távolságot tartva kettejük között.
2465 Mozdulatlan maradt, remélve, hogy közelebb jönnek. De nem jöttek. Aztán iszonyú erőfeszítéssel összehúzta a pupilláit, és lenyomta a kapcsolót. Alighanem valami gond volt az áramkörrel: a fény felvillant egy töredék másodpercre; biztosítékok kattantak valahol, és a fény újra kialudt.
2466 Először is, az egész berendezés túlságosan kezdetleges. Ez inkább vagy megfigyelő állomás, vagy egyik vezérlő alállomásuk lehetett. Itt minden úgy néz ki, mintha tartalék berendezés lenne. A számítógép túl gyenge. Még egy tucatnyi tankot sem tudna elirányítani. És minden szétesőben van.
2467 Van áram, de a feszültség a normális szint alatt: a reaktor valószínűleg lerobbant. Nem, Zef, ez nem olyan egyszerű, mint ahogy képzeli. Hirtelen észrevette, hogy a falból hosszú csövek állnak ki, végükön gumi szemvédővel. Kihúzott egy alumínium széket, leült, és arcát a szemvédőhöz nyomta.
2468 Meglepetésére az optika kitűnő állapotban volt; de még jobban meglepte az, amit látott. Egy teljesen ismeretlen tájképet: halványsárga sivatagot, homokdűnéket, egy épület fémvázát. Erős szél fújt, homokpászmák sodródtak a dűnéken át, és a homályos láthatár felfelé görbült, mint egy tál pereme.
2469 És mire fel? Most a szél fúj a homok felett... de milyen szép hely volt ez valamikor. Tudod, mikor gyerek voltam, a háború előtt, szoktunk itt nyaralni. – Felállt. – Húzzunk innen a fenébe – mondta keserűen, felkapva a lámpáját. – Veled nem tudjuk kideríteni, hogy mi ez.
2470 Megint jössz itt a kutya elméleteddel? Olyan vagy, mint a többiek, a vámpírjaikkal. Zef elhallgatott. Torokhangú vonyítás hasított a folyosó csendjébe, visszaverődött a falakról, többszörös visszhangot vetett, aztán elhalt. Rögtön utána egy másik követte, valahonnan a távolból.
2471 Ez az Erőd. Lent vezérlőpultok vannak, egy elektronikus agy, meg effélék. Mind siralmas állapotban, de van energia, és ha mindezt a javunkra akarjuk felhasználni, értelmes embereket kell keresnünk, hogy segítsenek. Aztán: a látottak alapján azt mondhatom, ezt a helyet kutyák lakják.
2472 Habár a délnyugati kvadráns utolsó negyedét még nem tisztították meg, több tisztogatnivalót már nem találtak. Valószínűleg valami hatalmas robbanás történt itt valamikor. Csak félig elkorhadt kidőlt fatörzsek, és összeégett tuskók maradtak a régi erdőből, a helyén új, fiatal, ritkás erdő nőtt ki.
2473 Piszkosnak és kimerültnek érezte magát; túl sok volt mára az értelmetlen munka, és a szükségtelen idegfeszültség; túl sok szennyezett levegőt lélegzett be, és túl sok sugárzás érte. Megint eltelt egy nap teljesen eredménytelenül, és irtózott a gondolattól, hogy vissza kell térnie a barakkba.
2474 Én nem akarok tornyokat döntögetni. Nincs értelme. Én a zsarnokság, éhség, korrupció, hazugság ellen akarok harcolni. Természetesen megértem, hogy maguk szenvednek a tornyoktól, fizikailag szenvednek. De maguk még azt sem tudják, hogyan harcoljanak a tornyok ellen. A hozzáállásuk ostobaság.
2475 Tehát miért is elég ez? Mindketten hiszünk benne, hogy ezt a háztetőkről kellene szétkiabálni; de mikor eljön a cselekvés ideje, hirtelen eszünkbe jut a fegyelem, és engedelmesen nagy vezetőink, a nevezetes liberálisok, a felvilágosultság oszlopai kezére játszunk. És most itt van előttünk ez a fiú.
2476 És Zef laza, vulgáris stílusa is eltűnt. Valami más tört át rajta: valami szomorúság, rejtett kétségbeesés, sértettség, és alázat. Olyan volt, mintha hirtelen visszaemlékeznének valamire, valamire, amit el kellett volna felejteniük, amit minden erejükkel próbáltak elfelejteni.
2477 A tornyokat nem a degenek ellen tervezték. A sugárcsapások a bolygó minden emberi lényének idegrendszerére hatással voltak. A fiziológiai mechanizmusát nem ismerték, de röviden: a sugárzásnak kitett egyén agya elveszíti azt a képességét, hogy kritikusan vizsgálja a valóságot.
2478 A sugárzási mezőn belül a legkezdetlegesebb propaganda technikákkal is bárkit bármiről meg lehet győzni: készséggel elhisznek bármit, amit úgy mutatnak fel nekik, mint a nyilvánvaló, egyetlen igazságot, az igazságot, amiért majd boldogan élnek, szenvednek, és meghalnak.
2479 Láthatatlanul, mindenütt jelenvalóan, mindent áthatóan. A tornyok gigantikus, az egész országot behálózó hálózata sugárzást bocsátott ki a nap huszonnégy órájában. Több tízmilliónyi lelket tisztított meg minden kétkedésétől, amit a Mindenható Teremtők szavai és cselekedetei iránt tápláltak.
2480 A besugárzott személy elveszítette a képességét a racionális gondolkodásra; úgy viselkedett, mint egy robot. A Teremtőkre az egyetlen veszélyt azok az emberek jelentették, akik bizonyos élettani sajátságaik szeszélye miatt immúnisak voltak erre a tömeghipnózisra. Őket nevezték degeneknek.
2481 Hitler hatalmas propaganda apparátusa sehol sem volt a sugárzótornyoknak ehhez a rendszeréhez képest. Az ember kikapcsolhatta a rádiót; elhatározhatta, hogy nem hallgatja Göbbels beszédeit; dönthetett úgy, hogy nem olvas újságot. De itt lehetetlenség volt elkerülni a sugárzási mezőt.
2482 Nem volt semmi, amire támaszkodhatott volna. Zef terve, hogy foglaljanak el valami fontos régiót, nem volt több, mint hazardírozás. Egy óriási gépezettel kerültek szembe, ami túl egyszerű volt ahhoz, hogy evolúciós módszerekkel megváltoztathassák, és túlságosan nagy, hogy kevés erővel szétrombolják.
2483 Nem volt olyan erő az országban, ami egy ilyen hatalmas nemzetet fel tudott volna szabadítani, egy olyan nemzetet, aminek fogalma sem volt arról, hogy nem szabad emberek alkotják, és Vadkan kifejezésével élve, letért a történelem országútjáról. Ez a gépezet belülről sérthetetlen volt.
2484 Elméletileg ezt a Központot meg lehetne semmisíteni; akkor a gépezet beállna egy instabil egyensúlyi helyzetbe. És akkor jönne el a pillanat, amikor meg lehetne kísérelni, hogy ezt a világot visszatérítsék a rendes kerékvágásba, a történelem országútjára. De a Központ helye jól őrzött titok volt.
2485 Igen, vagy embereket, akik immúnisak a sugárzásra, vagy egyszerű, könnyen hozzáférhető berendezésekre, hogy megvédjék azokat, akik nem immúnisak. Ilyesmi azonban sosem volt, és előreláthatóan nem is lesz elérhető közelségben. Néhány százezer degent szétszórtak, elszigeteltek, és üldöztek.
2486 Ehelyett kimászott a vezérlőfülkéből, leugrott az összetöredezett kövezetre, leült az út szélére, és piszkos kezét megtörölte a fűben. Mögötte a rozsdás szörnyeteg békésen mormogott, rakétájának hegyes orrát a borongós égre irányítva. Habár egész éjjel dolgozott, nem volt fáradt.
2487 Ez minden várakozását felülmúlta. Meglehetősen világos volt, majdnem hat óra. A fegyenceket ebben az időben szokták sorba állítani, sietve megetetni, és kihajtani munkára. Mostanra már biztosan felfedezték a távolmaradását, valószínűleg szökevénynek minősítették, és halálra ítélték.
2488 Valószínűleg vidáman dörzsölgették össze a mancsukat, ha eszükbe jutott, az előző nap hogy megijesztették azokat a kétlábú lényeket. Ezeket a kutyákat fel kellett volna kutatnia, de egyelőre itt kellett hagynia őket. Azon tűnődött, vajon ők immúnisak e a sugárzásra. Különös teremtmények.
2489 A másik kettőt a bozótban nyilván sokkolta ez a dühkitörés: elrohantak, és nem is tértek vissza. A fán átkozódó példány sokáig maradt, képtelen volt lehiggadni. Sziszegett, köpködött, fenyegető mozdulatokat tett, mintha támadni készülne, és kivillantotta fehér agyarait.
2490 Emberi mérték szerint aligha számítottak értelmesnek, de érdekes teremtmények voltak. Majdnem biztos, hogy volt valamiféle társadalmi szerveződésük. Végül is egy katonai helyőrségben éltek, az Erőd hercegének parancsnoksága alatt. A róluk szóló információ szegényes volt, csupa szóbeszéd és legendák.
2491 A bőre égett; szivárgott a reaktor. Ha Zef és Vadkan csatlakozott volna hozzá, árnyékolnia kellett volna a reaktort két vagy három acéllemezzel – kétoldalt le kellett volna szerelnie a páncélzatot. Távoli puffanás visszhangzott végig az erdőn: az utászok megkezdték munkanapjukat.
2492 Még egy puffanás. Egy géppuska kezdett kelepelni, jó ideig folytatta, aztán csend lett. Tiszta idő volt, meglehetősen világos. A felhőtlen ég tejfehéren foszforeszkált. Az út betonja harmattól csillogott, de a tank körül a föld száraz volt: a páncélja egészségtelen meleget sugárzott.
2493 Valami tetőtől talpig begombolt idióta. Teli torokból ordítozott. Tudni akarta, miért nem vagy ott. Engem majdnem lelőttek. Így hát erősen a szemébe néztem, és jelentettem neki, hogy meghaltál az aknamezőn, és nem találtuk meg a holttestedet. Zef körbesétálta a tankot. – Micsoda disznó szerencse.
2494 Úton vagy út mellett – nem számított neki: bokrokon tört át zavartalanul, sekély keréknyomokon gördült át, kidőlt fatörzseket zúzott össze. Nem számítottak neki a töredezett útburkolaton átnövő facsemeték, és boldogan szortyogott, mikor átkelt egy fekete vízzel telt mély gödrön.
2495 Az őrszem tátott szájjal bámult a tankra, visszahúzódott az útpadkára, aztán zavartan a furgon felé pillantott. A félmeztelen légiósok abbahagyták a mosakodást, és szemüket a tankra meresztették. Néhány további ember, akiket odavonzott a tank moraja, futva jött a sátrak és a furgon felől.
2496 Hozzá kell szoknom. Most, hogy belevágtam ebbe a feladatba, nincs jogom hozzá, hogy elfordítsam a fejemet. Biztos, hogy mutáns volt; még a halál sem tud valakit ilyen szörnyen eltorzítani, csak maga az élet. Velem is ezt fogja tenni. Nem bújhatok el előle: hozzá kell szoknom.
2497 Lehet, hogy több száz kilométernyi, akasztófákkal szegélyezett út áll előttem. Mikor újra kidugta a fejét a búvónyíláson és visszanézett, már sem az őrállomást, sem magányos út menti akasztófáját nem látta. Bárcsak most rögtön hazamehetne! Továbbmenne ezzel a tankkal, és az utazás végén ott várná.
2498 Megpróbálta maga elé képzelni a Földet, de nem tudta: szinte meghaladta a fantáziáját, hogy elképzeljen egy helyet a Világmindenségben, ahol tiszta, vidám városok vannak, milliárdnyi jó, és intelligens ember, és kölcsönös bizalom mindenütt. – Nos, munkát kerestél, – gondolta, – most aztán megkaptad.
2499 Nagyjából tíz perccel később megpillantotta a második őrállomást. Egyenruhás rabszolgák óriási hadseregének előőrse volt ez (habár talán ezek a rabszolgák voltak, bizonyos értelemben, a legszabadabb emberek az egész országban). Két modern ház, csillogó horganyzott bádogtetővel.
2500 Kissé távolabb, közvetlenül az út mellett, erkélyes fatorony állt; szürke egyenruhás őr járkált az erkélyen, ahol géppuska állt háromlábú állványon. Több katona az erkély alatt gyűlt össze; arcukon látszott, hogy nehezen birkóznak meg az unalommal és a rovarokkal. Mindannyian dohányoztak.
2501 Rájött, hogy az utolsó torony sugárzásának hatása valahol errefelé ér véget, talán már véget is ért: az utolsó őrállomás feltehetően a legtávolabbi sugárzási övezet külső határán helyezkedett el. Szegény ördög, hadd öntse ki a szívét; a lakott szigeten nincs értéke a szónak.
2502 Talán szüksége van rá. Lehet, hogy megbetegszik? – Nézte a sápadt arcot a búvónyíláson át, és egyre félelmetesebbnek találta. Végül már képtelen volt tovább türtőztetni magát, leugrott a fülkébe, lekapcsolta a motort, kivonszolta Gajt, és lefektette a fűre az út szélén.
2503 Felkelt, és visszament a tankhoz. Eltartott egy darabig, míg eltávolított néhány lapot a tank oldaláról, a rozsdás szegecsekkel szilárdan rögzített páncélborításból; aztán a lapokat a kerámia védőpajzshoz erősítette, ami a reaktort és a motort választotta el a fülkétől.
2504 Nem volt kedve gondolkodni, látni, hallani. Még aludni sem. Csak annyit akart, hogy fejét az asztalra fektesse, és meghaljon. A szoba kicsi volt, egyetlen, üveg nélküli ablakkal, ami a határtalan rozsdaszínű, romokkal teleszórt, elvadult bozóttal benőtt pusztaságra nézett.
2505 Légy átkozottul dühös, és őrizd a gyűlöletedet. Hamarosan szükséged lesz rá. Nem vagy egyedül. Negyven millió olyan van, mint te, akit bolonddá tettek, megmérgeztek. – Masszaraks, nehéz ezt elhinni, miután egész életét katonai szolgálatban töltötte, ahol az ember mindig tudta, hová kell állnia.
2506 Gyomorforgató volt felidézni, hogy viselkedtek, ő, és légiós cimborái. Hát még Csacsu kapitány! A harag hirtelen fellobbanásával Gaj a helyére tolta a závárt. De aztán megint erőt vett rajta a tehetetlenség és apátia, és ahhoz már nem volt elég az akarata, hogy betegye a tárat.
2507 Mindenki magára vár! Gaj mogorván ránézett a szeme sarkából, durva vászonból készült kis ruhába bújtatott csenevész testére, kórosan vékony, barna foltokkal borított gyufaszál karjára, dagadt térdű karikalábára, és szégyellte magát, hogy undorodott tőle. Gyerek, nem tehet róla.
2508 A kislány elképesztő sebességgel siklott át a falak romjai között, ott, ahol valamikor az utca volt. Egy totyogó kisgyerek szegődött a nyomába néhány lépésen át, megragadta a ruháját, elesett, feküdt egy kis ideig, aztán felemelte a fejét, és rettenetes basszus hangon bömbölni kezdett.
2509 A telepesek csenevész, elfajzott gabonát vetettek, gondozták hátborzongató zöldségeskertjeiket, ahol a paradicsom olyan kicsi volt, mint egy bogyó, és a bogyók olyan nagyok voltak, mint egy paradicsom; és olyan szörnyű kinézetű állatokat neveltek, amiknek a látványától elment az ember étvágya.
2510 Szánalmas emberek – a mutánsok, a vad déli degenek, akikről egész csomó ostoba mese, és legenda terjengett – jámbor, beteges, eltorzult emberi karikatúrák voltak. Csak az öregek voltak normálisak, de nagyon kevesen maradtak; mindannyian betegek voltak, idő előtti halálra kárhoztatva.
2511 Gyermekeik és unokáik sem számíthattak hosszú életre ezen a világon. Sok gyermekük született, de majdnem mind meghalt születésekor, vagy csecsemőkorban. Akik túlélték ezt a kort, azok gyengék voltak, és folyton ismeretlen betegségektől szenvedtek. A nyomorékok rémisztő látványt nyújtottak.
2512 Én is vele rohangáltam, mindenhová magával hurcolt. Nem hagyott nekem békét. Az öregek nem akartak csatlakozni hozzá, és azt sem akarták engedni, hogy a felderítőik csatlakozzanak. Így hát most összegyűltek, hogy tanácskozzanak róla... de én nem megyek! A világ most derűsebbnek tűnt számára.
2513 Itt már semmit nem tehetünk. – Elindulnak majd, tovább, délre, a sivatagba. Azt mondják, azt szintén mutánsok lakják, de nem olyan ijesztőek és betegesek, mint ezek. Sokkal emberszerűbbek. Állítólag van valamiféle kormányzatuk, még hadseregük is. Talán náluk elérhetnének valamit.
2514 Hallott már az ilyen különleges, szennyező bombákról. Amint eszébe jutott a radioaktivitás, Gaj kutatni kezdett a zsákjában a sárga tabletták doboza után. Lenyelt belőle kettőt, és megvonaglott az átható, égető érzéstől. Szednie kellett ezt a vackot; ez a hely is szennyezett volt.
2515 Hálás volt értük a hercegnek. A herceg rendkívüli ember volt. Semmi sem zavarta, semmi sem kedvetlenítette el, még itt, ebben a pokolban sem. Segített az embereken, gyógyította őket, faluról falura járt, még egy gyárat is felállított, hogy gyógyszereket készítsen. Hirtelen kitárult az ajtó.
2516 Gaj a hóna alá kapta a fegyvert, és kilépett a szobából. Lementek a korhadt lépcsőn, átléptek néhány az ajtónál, a porban játszó gyereket, és végigmentek az utcán, a tér felé. – Mennyi ember pusztulhatott el itt, mikor ledobták azt a bombát! Azt mondják, gyönyörű város volt valamikor.
2517 Azok a rohadékok lerombolták az egész országot. Nem csak megölték és megnyomorították az embereket, hanem valami gonosz lelkeket is rájuk hoztak, amikhez hasonlót sem látott még senki. És nem csak itt. A herceg elmondta nekik, hogy valami kutyára emlékeztető állatok éltek az erdőben a háború előtt.
2518 Természetesen katonai célokra idomították őket. Aztán felbukkant egy nyelvész, aki megfejtette a nyelvüket. Tényleg volt nekik, ráadásul meglehetősen összetett. Szerették utánozni az embert, és a torkuk élettani felépítése lehetővé tette, hogy néhányuknak megtanítsanak nagyjából ötven hetven szót.
2519 Harcra képezték ki őket, hogy ellenséges területre hatoljanak be, katonai hírszerzési feladattal. Aztán kitört a háború, és nem maradt idő rájuk, sem bármi másra. És ők szintén megváltoztak, mutálódtak... ezért kerültünk most szembe a vámpírokkal. Nagyon veszélyes teremtmények.
2520 A herceg őszintén elismerte: – Ez számunkra a véget jelenti. A vámpírok végül az egész térségben át fogják venni a hatalmat. Gaj visszaemlékezett rá, mikor Bosku és vadászai egy őzet lőttek az erdőben. – Vámpírok üldözték a vadat, és úgy döntöttek, hogy megküzdenek érte.
2521 Nekem kellett helyettük elvégeznem a piszkos munkát. A lőszer mind elfogyott, ezért a puskatust használtam. Szerencsére nem voltak sokan. Mindössze hatan. Kettő elpusztult, egy megszökött, hármat leütöttem. Megkötöztük őket, úgy terveztük, hogy reggel elvisszük a faluba, és kivégezzük őket.
2522 Varázsló szolgái... Repülnek, de nem egerek! Máskülönben hogy tudnának éjnek idején a falvakban kószálni, gyerekeket rabolni? És még csak be sem mennek a házakba, a gyerekek – úgy, álmukban – kimennek hozzájuk. Talán csak egy rakás hazugság az egész, de én magam is láttam egy két dolgot.
2523 Még emlékszem, mikor egy napon a herceg elvitt minket, hogy megnézzük az Erőd legközelebbi bejáratát. Gyönyörű, békés rétet láttunk, rajta egy dombocskát. A dombocskában egy barlang volt. Megnéztük, és láttuk, hogy a barlang bejárata előtt az egész mező halott vámpírokkal volt tele.
2524 Az emberek már összegyűltek a nagy tisztaszobában. Igencsak visszataszító látványt nyújtottak. Még a herceg is. Habár láthatóan nem volt mutáns, torz volt ő is, arcát dudorok és sebhelyek borították. Gajék beléptek, üdvözölték egymást az ott levőkkel, és leültek a földre, a körbe.
2525 Cukor nélkül. Gaj átvette a csészéjét – egy szokatlanul szép, felbecsülhetetlen értékű királyi porcelánt. Letette maga elé, fegyvere tusát térdei közt a padlónak támasztotta, homlokát a bordázott csőhöz nyomta, és behunyta a szemét, hogy ne kelljen rájuk néznie. A herceg megnyitotta a tanácskozást.
2526 Mikor az atombombák hullani kezdtek az Erődre, a helyőrség fellázadt, és kitűzték a fehér zászlót. Mivel kitűzték a megadás fehér zászlaját, a saját erőik rögtön ledobtak rájuk egy termonukleáris bombát. Az igazi herceget, az Erőd parancsnokát, a katonák darabokra tépték.
2527 Dühükben minden tisztjüket megölték. Hirtelen rájöttek, hogy ott állnak vezető nélkül, és vezető nélkül elvesztek: a háború még tombolt, mind az ellenség, mind a sajátjaik támadták őket, és a katonák közül senki sem ismerte az egész Erőd tervrajzát. Egy gigantikus egérfogóba kerültek.
2528 Aztán bakteriológiai hadviselés következett – spóra bombák. Egy egész arzenált dobtak le rájuk, járványok törtek ki. A helyőrség fele megszökött, szétszéledtek a négy égtáj felé; a megmaradt katonák háromnegyede meghalt, és a főorvos átvette a vezetést a túlélők felett.
2529 Nagyon fontos javaslatok ezek. Hogy milyen fontosak, azt magatok is meg tudjátok ítélni abból a tényből, hogy a Varázsló is megtisztelt minket a jelenlétével, és talán szólni is fog hozzánk. Gaj felemelte a fejét. Tényleg: a sarokban, a falnak dőlve, ott ült maga a Varázsló.
2530 Óriási koponyáját ezüstös prémhez hasonló sűrű, vastag szálú haj borította; szája kicsi volt, különös formájú ajkakkal, amitől úgy tűnt, mintha fütyülni készülne a fogai között; arca sovány, szemei alatt táskákkal. Maguk a szemek hosszúak és keskenyek voltak, pupillái függőlegesek, mint a kígyóé.
2531 Csak a város vénei látogatták meg, és ők sosem beszéltek másoknak ezekről a látogatásokról, de az emberek meg voltak győződve róla, hogy a Varázsló sosem nyitotta ki a száját, még akkor sem, ha tanácsot adott. Mindössze annyit tett, hogy ránézett az emberekre, és azok tudták, hogy mit kell tenniük.
2532 Másodszor, rendkívüli hatalommal bírt az állatok felett. Sosem kért élelmet vagy ruházatot a közösségtől: mindenfajta állat, a rovarokat és békákat is beleértve, szolgálta őt. Legfőbb szolgái óriási denevérek voltak, akikkel beszélni is tudott. Azt is mondták, hogy ismeri az ismeretlent.
2533 A Varázsló csak ült ott a sarokban, bámult a semmibe. A vállán egy bagoly gubbasztott. A Varázsló időnként valamiféle falatkát húzott elő a zsebéből, és a madár csőrébe tette; az mozdulatlanul állt egy pillanatig, aztán kiegyenesítette a nyakát, és láthatóan erőlködve lenyelte a falatot.
2534 Nem fognak kegyelmezni nekünk, nem fognak egyezkedni. Azok közül a családok közül, akik megpróbáltak észak felé áttörni, senki sem tért vissza. Feltehetően elpusztultak. Tíz tizenöt éven belül teljesen beszorítanak minket a sivatagba, ott pedig élelem és víz hiányában el fogunk pusztulni.
2535 Mi, békeszerető emberek, nem tudjuk, hogyan kell harcolni. Sokan közülünk halálukon vannak, és nem fognak annyi ideig élni, hogy megláthassák népünk pusztulását. De mi vagyunk népünk vezetői; ezért hát kötelességünk, hogy ne csak magunkra gondoljunk, hanem gyermekeinkre is.
2536 Gyűlöli a katonákat, és azt mondja, nem számíthatunk tőlük irgalomra. Zsarnokaik becsapták őket, és égnek a vágytól, hogy elpusztítsanak bennünket. Mak először fel akart fegyverezni minket, és harcba vezetni, de mostanra meggyőződött róla, hogy túl gyengék vagyunk, és nem tudunk harcolni.
2537 Ahogy ott ült, Mak hatalmas volt és megingathatatlan, mint egy szikla. Nem, nem is mint egy szikla, hanem mint egy óriási akkumulátor, készen arra, hogy kisüsse félelmetes energiatartalékát. A túlsó sarkot figyelte, a Varázslót, de megérezte Gaj pillantását, és feléje fordult.
2538 Mak már jó ideje nem villogtatta híresen káprázatos mosolyát, nem énekelte hegyvidéki dalait; tekintete elveszítette régi melegségét, megkeményedett, megüvegesedett, mint Csacsu kapitányé. Többé már nem rohangált fel alá, mint egy vidám kiskutya, bekémlelve minden sarokba.
2539 Most már több önuralmat mutatott. Valami komolyság, céltudatosság látszott rajta, mintha valami olyan célpontra célozna, amit csak egyedül ő láthat. Igen, azóta a nap óta, amikor a nehéz katonai pisztoly golyói eltalálták, Mak gyökeresen megváltozott. Nos, talán jobb is, hogy így történt.
2540 Azok a sivatagban élnek, homokot esznek és isznak. Rettenetes népség, vasdrótból vannak tekercselve. Nem tudnak sem nevetni, sem sírni. Mit számítunk mi nekik? Nem többet, mint a moha a talpuk alatt. Tehát idejönnek, megölik a katonákat, aztán elfoglalják a földünket, és felégetik az erdőnket.
2541 De mi mit nyerünk rajta? Ez akkor is a végünket jelenti: barbárok lesznek délen, barbárok lesznek északon, és barbárok lesznek itt is. Ránk nem lesz szükségük, így hát elpusztítanak minket. Ez az egyik lehetőség. Most tegyük fel, hogy a katonák visszaverik a barbárokat.
2542 Az is lehetséges, hogy a katonák leöldösik a barbárokat, és a barbárok a katonákat. Akkor, úgy tűnik, mi képesek lennénk életben maradni. De nem, még így sem működik a dolog. Mert még ott vannak a vámpírok. Míg a katonák élnek, a vámpírok rejtőzködnek; félnek a golyóktól.
2543 A madár felborzolta a tollát, és fejét egyik szárnya alá dugta, de a hang folytatta. Gaj most értette meg, hogy maga a Varázsló beszélt, anélkül, hogy arcán egyetlen izom is megmozdult volna, vagy ajkait szétnyitotta volna. Félelmetes volt, nem csak Gaj, de még a herceg szerint is.
2544 De a rendnek megvannak a maga törvényei, törvények, amik hatalmas embertömegek törekvéseiből erednek, és megváltoztatni őket csak ezeknek a törekvéseknek a megváltoztatásával lehet. Egyik oldalon az embertömegek törekvései állnak; a másikon a maga lelkiismerete, ami a maga törekvéseit testesíti meg.
2545 A lelkiismerete arra hajtja, hogy megváltoztassa a dolgok fennálló rendjét, azaz hogy lerombolja ennek a rendnek a törvényeit, a törvényeket, amiket a tömegek törekvései határoztak meg; arra ösztönzi, hogy megváltoztassa milliónyi emberi lény törekvéseit, hogy a magáéhoz igazítsa azokat.
2546 Ez képtelenség, és történelmietlen. Az értelme, amit elhomályosít és megbénít a lelkiismerete, elveszítette a képességét, hogy megkülönböztesse, mi a jó az embereknek, és mi az, amit csak maga képzel, hogy jó nekik, amit a lelkiismerete diktál. Meg kell őriznie a tisztánlátását.
2547 Ami pedig az ellentétet illeti az én törekvéseim és a tömegek törekvései között... Létezik egy bizonyos eszme: az embernek lelkileg és fizikailag szabadnak kell lennie. Az emberek ezen a világon még nincsenek tudatában ennek az eszmének, és a hozzá vezető út igen nehéz.
2548 De az eszméket azért nevezik eszméknek, mert szemmel láthatóan különböznek a valóságtól. Csak ezt akartam mondani, és megismétlem: ne dédelgesse a lelkiismeretét, inkább tegye ki minél gyakrabban a valóság poros szeleinek, és ne aggódjon, ha néhány folt, vagy durva heg jelenik meg rajta.
2549 De nem ez a lényeg. Attól félek, elkésett, Mak. De nehogy azt higgye, hogy le akarom beszélni. Az számomra teljesen nyilvánvaló, hogy maga valódi erőt képvisel. És a megjelenése közöttünk egymagában is jelzi az egyensúly elkerülhetetlen megbomlását kis világunk felszínén.
2550 Ne álljon meg. De ne hagyja, hogy a lelkiismerete meggátolja a világos gondolkodásban, és engedje, hogy az értelme félresöpörje a lelkiismeretét, ha szükséges. Azt tanácsolom, emlékezzen erre: én nem tudom, a maga világán hogy van ez, de a miénken erő nem marad sokáig gazdátlanul.
2551 Mindig van valaki, aki megpróbálja az uralma alá hajtani – vagy titokban, vagy valami nemesnek hangzó ürüggyel. Ez minden, amit mondani akartam. A Varázsló meglepő fürgeséggel felállt, rövid lábain elosont a fal mentén, és eltűnt az ajtó mögött. Az egész gyülekezet tüstént követte.
2552 Most talán majd úgy tudnak élni, mint azelőtt; egy egész örökkévalóság terült el előttük – jó tíz év, talán még több is. Bosku ment ki utoljára az üres teáskannával, és csak Gaj, Mak, a herceg, és a pék maradtak a szobában. A pék elaludt a sarokban, kimerülten a szellemi megerőltetéstől.
2553 A sárga romok ingadozni és hajladozni látszottak a forró levegőben. Habár fojtogató és bűzös volt, most már nem akaródzott neki elhagyni ezt a szörnyű, de már ismerős helyet; keresztülvonszolni magát az erdőn, és kitenni magát a rejtőzködő veszélyeknek, amik minden lépésnél ott lesnek az emberre.
2554 Ő császári felsége Kirnu herceg saját bombázója. Tehát én megtartottam magamnak. Először a sebesülteket akartam rajta kimenteni, de túl sokan voltak. Aztán minden sebesült meghalt... hagyjuk ezt. Vigyék, barátaim. Van benne elég üzemanyag, hogy félig megkerüljék a világot.
2555 A legkellemetlenebb emlékei voltak arról a légi akcióról: a helikopter nagyon alacsonyan repült, és úgy rázkódott és imbolygott, hogy a gyomra felkavarodott tőle. Emlékezett a rotor elképesztő bömbölésére, a benzingőzre, és a szerteszét spriccelő gépolajra. De ez teljesen más volt.
2556 A gép arányai olyan óriásiak voltak, hogy el sem tudta képzelni, hogyan tudna felemelkedni a földről. Arany címerrel díszített, bordázott törzse olyan hosszú volt, mint egy városi háztömb. Fenyegetően és felségesen kiterjesztett gigantikus szárnyai alatt egy egész brigád elrejtőzhetett volna.
2557 A bombázó három keréken nyugodott, mindegyik többszörösen meghaladta egy ember magasságát. Két kerék az első részét támasztotta alá, a harmadik az emeletnyi magas farkat. A csillogó üveggel borított pilótafülke szédítő magasába ezüstös fonálként egy könnyű alumínium létra vezetett.
2558 Különös műszerek tömkelege, bámulatosan kényelmes puha ülések, rejtélyes karok és berendezések, színes vezetékek apró kötegei, használatra készen várakozó különös kinézetű sisakok. A herceg sietősen magyarázott valamit Maknak, mutogatta a műszereket, megmozgatta a karokat.
2559 A műszerfalon a számlapok felvillantak, aztán kialudtak. Aztán recsegés következett, majd a motor mennydörgésszerű dübörgése; a pilótafülke megrázkódott, és minden hangot elnyelt a zaj. Jóval alattuk állt a herceg apró alakja, mindkét kezével kalapjába kapaszkodott, és távolodott.
2560 Fejét erőlködve elfordította, és rémülten fedezte fel, hogy a gigantikus szárnyak hajladoznak, mintha le akarnának esni. Hirtelen a zötykölődés megszűnt, a mező a szárnyak alatt kisiklott a látóteréből, és valami kellemes érzés borította el egész lényét, mintha puha vattában lebegne.
2561 Mak teljesen ellazult, bal karját a kartámaszon nyugtatta, jobbja alig mozdult a legnagyobb, valószínűleg a fő vezérlőkaron. Szemét összehúzta, ajkával csücsörített, mintha fütyülne. Tényleg nagyszerű ember, gondolta Gaj. Nagyszerű, és kiismerhetetlen. – Talán mindenhez ért.
2562 Egy bonyolult gépezetet vezet, amit még csak nem is látott mostanáig. Ez nem egy tank, vagy egy teherautó, hanem repülőgép, egy legendás jármű. Nem is gondoltam volna, hogy egyet is megőriztek közülük. És ez a fiú úgy bánik vele, mint egy játékszerrel, mintha egész életében csak repült volna.
2563 Ez egyszerűen meghaladja az ember felfogóképességét. De gondolom, jó csomó dolog van, amit először látott, mégis hamar rájött, hogy kell bánni vele. És nem csak a gépek tudják, hogy ő a főnök. Ha akarná, Csacsu kapitányt is a kezéből tudná etetni. Még a Varázsló is magával egyenlőként kezelte.
2564 Egy ilyen férfi grófnőt, hercegnőt is kaphatna magának. És egy ilyen magamfajta, közönséges fickóval barátkozik. Ha ebben a pillanatban azt mondaná, hogy ugorjak ki, én megtenném. Mi mindent láttam és tanultam a jóvoltából! Magamtól egész életemben sem tudtam volna ennyit.
2565 Miféle torony? Igen, látom a tornyot. Azok a fattyak, kannibálok, gyermekgyilkosok. Mindenütt felállítják a tornyaikat. De mi majd elsöpörjük azokat a tornyokat; acélcsizmával tiporjuk el őket; elsöpörjük őket szemünk tüzével. Vidd a gépet ahhoz a toronyhoz, és adj nekem egy bombát.
2566 Ezután óvatosabbaknak kell lennünk. Gaj igen kellemetlenül érezte magát, elfordult, és kétségbeesetten próbált visszaemlékezni, hogy mit mondott, mit csinált. Az alattuk levő tájban keresett valami fogódzót. Semmi! Se torony, se repülőtér, se hangár. Csak az a rongyos takaró kúszott alattuk most is.
2567 A valószínűsége nulla egész nulla nulla. Úgy néz ki, mintha vonzanám őket. Gaj már éppen megkérdezte volna, hogy mik azok az égi sziklák, de a szeme sarkából valami furcsa mozgást vett észre odalent. Jobb felől valami súlyos, sárgás dolog dagadt lassan a